6. fejezet

  2011.05.08. 16:50

Reneé nem értette, hogy mi folyik itt. Nem értette, hogy miért vágok állandóan ilyen szenvedő arcot. Nem értette, hogy miért nem bírok hozzászólni. Ő nem érthette. Próbáltuk lebeszélni arról, hogy velünk tartson. De nem tudtuk. Folyton csak azt hajtogatta, hogy Bella nem gyűlölheti őt. Alice persze nyugtatgatta, de én nem. Ha Bella vámpír volt, akkor Reneé sokkal nagyobb traumán fog keresztül menni, mint hogy a lánya ki nem állhatja. Bella nem lehetett vámpír. Talán még nem az. Talán még időben érkezem és megmenthetem. Talán nem késő. Nem lehet az én Bellám egy gyilkos szörnyeteg. Nem az nem lehet. Oda kell, hogy érjek. Bella soha nem bocsátaná meg magának, ha megölné az anyját. Ó, adja az ég, hogy Charlie-nak még nem esett bántódása. Charlie adott okot a reményre, ami oly régen elhagyta a lelkemet. Minden jel arra mutatott, hogy él. Voltak furcsa jelek, de ha életben van, akkor Bella is életben van még. Egy újszülött nem tudna együtt élni egy emberrel. Még nem volt példa ilyesmire. Bele se mertem gondolni arra a veszélyre, hogy Bella újszülöttként éljen az apjával. Nem hinném, hogy valaha fel bírná dolgozni azt a törést, amit a meggyilkolása jelentene. Soha nem hagyom el újra. Minden egyes pillanatban hiányzott. Ha tudtam volna, hogy ennyire szüksége van rám… Csak a szívemre kellett volna hallgatnom, és tudtam volna.

Hamar a városba értünk, kicsit hasonlított Forksra. Egy esős kisváros volt az erdő mellett. Éppen ömlött az eső, milyen üdítő változatosság. Az emberek középszerűek voltak, nem árultak el semmi különlegeset a gondolataik. Bella nem szerepelt bennük. A félelem nőni kezdett bennem. Méterenként nőtt. Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám. Talán meg kell védeni őket. Csak azt remélem, hogy nem Bellától. Az órára pillantottam, fél ötöt mutatott. Sóhajtottam. Reneé is izgatott volt, ő is félt, de ő egészen más okból. Alice próbálta megjósolni az elkövetkezendő néhány percet, de tanácstalan volt. Reneé magára erőltette a szokásos szétszórt stílusát, és becsengetett.
Kinyílt az ajtó. Azt, ami fogadott, az a legvadabb félelmemet is felülmúlta. 
- Edward! – kiáltotta egy csodaszép Bella csilingelő hangon. Elkéstem, csak ez dübörgött hirtelen a fejemben. Most vettem csak észre, hogy Alice nem jött velünk. Bellát néztem. Egy teljesen idegen nő állt előttem. Hófehér porcelánbőre, hibátlan szépsége egy pillanatra elbódított. A szemeibe néztem. Legnagyobb meglepetésemre aranyszínűek voltak. Bella már nem újszülött volt, vagy legalábbis nem néhány napos. 
- Edward? Valami baj van? Jól vagy? – kérdezte mosolyogva. Azt hittem álmodom, pedig én már régen nem álmodtam. Úgy nézett rám, mintha meg sem történtek volna az elmúlt hónapok. Mintha nem hagytam volna el, mintha nem törtem volna össze a szívét. Nagyon nem illett rá Angela leírása. Leginkább a szemeiben égő fény ijesztett meg. Mintha valahova a távolba nézne és nem is engem látna. És az álmodozó hangsúly, amivel a nevemet ejtette… sokkal inkább egy őrültre emlékeztetett. Elég! Őrült? Az maximum én lennék. Hogy gondolhatok ilyet? Elhagytam őt, és még én szabom meg, hogy hogyan kéne viselkednie?
- Bella, kislányom! – szólalt meg Reneé csendesen. Hálás voltam érte, még egyszerűen nem találtam a szavakat. Annyira régen vágytam arra, hogy újra lássam, de ez a változás letaglózott. Aggódtam. Még soha nem volt ennyire rossz előérzetem. Reneé hirtelen átölelte Bellát, én pedig összerezzentem. Veszélyes! De mintha Bella nem is reagált volna a vér illatára és egy ember közelségére. Döbbenetes volt. Végképp nem értettem semmit. Teljesen összezavarodtam. De ami ezután következett, még inkább meglepett. Közelebb lépett és hevesen átölelt. Annyira váratlanul ért, hogy még viszonozni sem volt időm. Az agyam lázasan forgott. Ha egyszer összetörtem a szívét, miért fogadna tárt karokkal, ráadásul vámpírként? Itt valami nagyon nem stimmelt. De mintha észre sem vette volna, hogy mennyire összezavart engem.

- Bella – nyögtem ki végül. Többre nem futotta. Egyszerűen ez túl sok volt nekem egyszerre.
- Én is örülök neked, már nagyon hiányoztál – mosolygott. Most már tényleg megrémülten. Hol van az én Bellám? És ki ő? Bella soha nem mondana ilyet, ilyen hangsúllyal. És miért néz rám úgy, mintha el sem mentem volna? Talán én őrültem meg és az elmúlt pár hónap meg sem történt. Már semmiben nem voltam igazán biztos.
Reneé észrevette a zavaromat, a tekintetét közöttünk kapkodta. 
- Te jó ég, Bella! Mi ez a förtelmes bűz?! – kiáltotta panaszosan. – Meg se szólalj. Charlie már megint odaégetett valamit, ugye? – csóválta a fejét. – Charlie! Nem is köszönsz? – kiáltotta be a nappali irányába.
- Anyu, hagyd. Charlie alszik.
- Alszik? – kérdezte meglepetten. – Nappal? Furcsa, csaknem beteg? Megyek és megnézem. Kettesben hagylak Edwarddal egy kicsit, biztos sok mindent kell megbeszélnetek… - hadarta, majd eltűnt. Bella megint rám mosolygott. Szerelmesen, vágyakozva. Mintha minden a legnagyobb rendben volna. Mintha nem lenne vámpír, mintha nem én tehetnék erről.

- Bella – nyögtem fel újra. Szánalmas lehettem, de arra vártam, hogy végre megértek valamit ebből a különös helyzetből. Megint átölelt, de hirtelen el is engedtem, amikor meghallottam Reneé vérfagyasztó sikolyát. Azonnal hozzárohantam. Megtorpantam és arra a pontra meredtem, ahova Reneé. Most jöttem csak rá, hogy egyetlen szív dobog az egész házban. Ahogy megláttam Charlie összeaszott testét… a világ megfordult körülöttem. Megvakultam. Néma lettem. Süket lettem. Minden érzékem sikított. Az agyam talán felmondta a szolgálatot, mert ez nem lehetett a valóság. Nem történik ez meg velem. Bellával. Charlie-val. Reneé-vel. Reneé-re néztem, aki hisztérikusan zokogott, majd vissza Charlie-ra, oda-vissza kapkodtam a tekintetem.
- Meghalt! Halott! – kiabálta Reneé, alig értettem a szavait. De tudtam, hogy igaza van. Szédültem. 
- Css… még felébreszted. Csak alszik – szólalt meg Bella higgadtan. Ránéztem. Őszinte rémülettel. Nem viccelt, teljesen komolyan gondolta azt, amit mondott. Úgy néztem rá, mintha most látnám először. A legszörnyűbb lidércnyomás vált valóra. Nem hittem a szememnek. De már mindent értettem. Elkéstem, nagyon-nagyon elkéstem.
- Bella – nyögtem földöntúli hangon az oly szeretett nevet. – Charlie hónapok óta halott…

(Bella szemszöge)

- Bella – mondta ki a nevemet a gyönyörű hangján, és közben engem nézett. Még soha nem nézett rám így. – Charlie hónapok óta halott…
Úgy néztem rá, mintha egy őrültre néznék. Charlie-ra néztem, aztán vissza Reneé-re és Edwardra. Mindketten olyan különösen néztek rám, amit nem tudtam mire vélni. De Charlie ugyanolyan volt, mint eddig. Mégis hogyan lenne halott? 
- Nézd, Edward… nem tudom, hogy mi ütött beléd. De mégis hogyan mondhatsz ilyet? Charlie él! Igaz, hogy egy kicsit beteg néhány hónapja, de hogyan mondhatsz ilyet?! – üvöltöttem a képébe. Hátrált egy lépést. 
- Reneé, kérlek, menj ki egy kicsit, kérlek – suttogta Edward. Hát mégis kettesben akar lenni velem? De akkor miért nem mi megyünk? Charlie még itt van.
- Mi? Ne.. Nem – rázta meg a fejét, és folytak a könnyei. – Charlie…
- Hallottad Edwardot, nem? – kérdeztem én. – Menj ki, már épp elég fájdalmat okoztál Charlie-nak. Elhagytad őt. Már nem csinálhatod vissza – közöltem vele mindenféle könyörület nélkül. Csak nem tudom, hogy miért néztek mindketten úgy, mintha pofon vágtam volna őket. Mármint Edward és Reneé.
- Bella… könyörgöm.. ez az egész nem vicces… komolyan megijesztesz… - hebegte Reneé, és egész testében remegett.
- Te is engem. Miért sírsz? Meg mi ez a hülyeség, hogy apu meghalt? Szerintem neked téveszméid vannak. Mindegy. Kimennél? Edward mondani akar valamit, ami nem tartozik rád. Csak rám és apura – tettem hozzá, mire Reneé elsápadt és kirohant.
- Bella… mi történt veled? – kérdezte Edward fojtott hangon. Olyan megtört és szomorú volt, hogy majdnem elsírtam magam. Úgy nézett rám, mint egy őrültre, pedig ők képzeltek valótlan dolgokat. 
- Nem értem, hogy mi bajotok van. 
- Miért bántál így az anyáddal?
- Hát nem egyértelmű? Charlie egész életében boldogtalan volt, mert Reneé úgy döntött, hogy elhagyja. Sohasem felejtette el anyád, és üres lett az élete. Most pedig beteg, és megérdemli, hogy csak olyanok vegyék körül, akik szeretik. Én. 
- Charlie-ról beszélsz vagy önmagadról? – kérdezte fájdalmasan. Nem értettem a kérdést. Értetlenül meredtem rá. 
- Mi? 
- Minden, amit Charlie érez szerinted, azt… te érzed? De én… nem akartalak elhagyni Bella. Szeretlek. Meg akartalak védeni, egy normális életet akartam neked. Nem akartam, hogy vámpír legyél. 
- Tudom, Edward. Semmi baj – mosolyogtam rá, és közelebb léptem, majd végig simítottam szenvedő arcán. – Ezért voltál minden éjjel velem.
- Bella… én nem voltam veled. Lassan egy éve, hogy elmentem. Azóta nem találkoztunk. 
- Mitől őrültél így meg? – sóhajtottam és végig folyt az arcomon egy könnycsepp. – Vagy már az együtt töltött éjszakáinkat is letagadod? Azt mondtad, hogy már velem lehetsz! Már nem kell féltened, mert olyan vagyok, mint te…
- Vámpír?
- Css! – kiáltottam rá rémülten és Charlie-ra néztem. De ő aludt tovább. – Nem szabad megtudnia, ő ember. Ne szegd meg a szabályokat, Edward!
- Bella, istenem… 
- Mi a baj? 
- Charlie nem hall minket, Bella. Charlie meghalt. A holttestéről beszélsz. Ő halott, nem alszik.
- NEM! – sikoltottam. Megráztam a fejem, és Edwardnak rontottam. Ütni kezdtem a mellkasát, minden erőmet beleadtam. Nem tehette ezt velem. Nem hazudozhat nekem össze-vissza. Hogy van hozzá képe?! Letagadja az együtt átélt éjszakákat, amik erőt adtak nekem? És akkor azt hazudja, hogy Charlie meghalt? Több a soknál!
- Bella! Bella! Állj le! Kérlek. Ez nem te vagy. Ez nem lehetsz te. Bella, kérlek, gyere vissza hozzám – könyörgött. Ettől úgy meglepődtem, hogy abbahagytam a támadást. De a következő pillanatban valami a hátamba szúrt és én döbbent tekintettel néztem Edwardra, aki egész testében remegett. Sírt. A következő pillanatban a földre zuhantam és elájultam... vagy talán meghaltam.

Súgó Még nincs hozzászólás.