Reggel kicsit nyúzottan ébredtem, majdnem el is késtem. Bevágtam magam a padomba kipakoltam a cuccom, közben újabb késő lépett be, elnézést kért majd felém lépdelt. Először azt hittem a mögöttem lévő padba igyekszik az illető, de kiderült hogy a mellettem lévő üres helyre pályázik. Felnéztem. Nem kellett volna.
- Szia. Leülhetek? – kérdezte Claude a székre mutatva.
- Persze – válaszoltam 5 másodpercen belül. Rekord. Kipakolta a matekcuccát, elővett egy tollat és elkezdte írni a feladatot a tábláról. Én is így tettem. Közben magamban zsörtölődtem. A többi Cullen bezzeg itt volt időben, és nem szerepelt egy álmomban sem. Egyenesen utáltam Claude-ot abban a pillanatban, de rájöttem, ő nem tehet róla, hogy róla álmodom. Akkor a hülye tudatalattim tehet az egészről. De honnan tudta a tudatalattim, hogy hogyan néz ki Claude?
- Elisabeth, tudnál válaszolni a kérdésemre? – kérdezte a tanár.
- Elnézést, nem hallottam a kérdést – mentettem, ami menthető.
- Légyszives, máskor figyelj jobban.
Kicsit elkalandoztam miközben a füzetem sarkára már 3 fekete tollat rajzoltam. A negyediket kezdtem. Claude rápillantott az elkészültekre, majd a szemembe nézett.
- Szóval, Elisabeth… - suttogta, majd huncut mosolyra húzta roppant helyes száját. Bólintottam és közben én is rámosolyogtam. A Cullen gyerekeknél roppant ritka volt az ilyen megnyilvánulás. Hozzászólni önként valakihez? - Egy évezredben egyszer. Rámosolyogni valakire? – Soha.
- Mr. Cullen? Maga talán tudja a választ? – Claude oda se nézett, csak odavetette a helyes választ. A szemembe nézett. Vörös kis nyalábok úsztak az arany íriszében. Ezt eddig észre sem vettem. Valahogy mindig más színű a szeme akárhányszor látom. Valami egészen elvetemült tűz és erőfeszítés váltakozott a szemeiben. Lesütöttem a szemem. Nem értem mi baja, az előbb még normális volt. Aztán alattomban mégis visszanéztem az arcára és újból magával sodort az arany-vörös íriszpáros. Körülbelül tíz másodpercig némán néztük egymást, mint aki nem látott még szebbet. Aztán megköszörülte a torkát és megszólalt:
- Gyönyörű szemeid vannak, mondták már? – kérdezte lágyan, féloldalasan mosolyogva. A haja most is össze volt fonva, mint mikor először álmodtam róla. Fehér inget viselt. Csupa fekete fehér ahányszor csak látom. Elpirultam a bók hallatán.
- Még soha senki. Talán, mert nem sokan néztek a szemembe, mióta anyám meghalt – ahogy kimondtam rögtön megbántam. Hiszen nem is ismerem őt.
- Sajnálom – a szemében részvétet láttam.
- Amúgy a tieid se csúnyák. Ahányszor rájuk nézek mindig más színűek – jegyeztem meg.
Szintén nem kellett volna. Miért beszélek folyton hülyeségeket? Talán jobb is, hogy az álmaimban nem beszélhetek. Lehet, hogy tényleg ez az oka…
- Valószínű a fény teszi…
- Biztosan… - nagyjából ennyit dumáltunk, ami egy Cullentől ismételten nem megszokott. Egyenesen lehetetlen volna…


Délután sipircelek hazafele, Esme már tuti ott lesz. Mindig előbb ér oda, mint én, talán, mert ő nem dolgozik, én meg a suliban kell sínylődjek. Imádnám, ha egész nap csak azt csinálnám egyszer, amihez kedvem van… De ez valósággal lehetetlen. Oh a fenébe is, miért vagyok én ilyen szerencsétlen?
- Helo, Esme! Már megint késtem?
- Nem, még van két perc kettőig. Én jöttem előbb – mosolygott kedvesen, mint mindig – És egyébként hogy vagy?
- Kösz jól, bár mostanában fura álmaim vannak, tegnap egy különös, profi zongorista betört hozzám, de itt hagyta a kottáit – vigyorogtam.
- Betörtek hozzád? És miféle fura álmok? Ugye nem esett bajod, Lisa? – gyorsan fejbe vágtam magam gondolatban. Egyre hülyébb vagyok, ahogy egyre kevesebbet alszom.
- Mire lementem eltűnt. Ahogy beléptem a nappaliba eltűnt a zongoraszó. Mintha kikapcsolták volna…
- És mi van az álmaiddal? – pedig úgy reméltem, hogy nem kérdez rá még egyszer.
- Hát… izé… nem is tudom… - hebegtem-habogtam, mint akit rajtakaptak. Kinyitottam az ajtót és végre bemehettünk. Egyenesen a nappaliba mentünk miután felakasztottuk a kabátjainkat.
- Ülj le, Elisabeth! – parancsolt rám – Most szépen mindent elmesélsz! – lenyomott a fotelbe, olyan volt, mint ha az anyám egyik barátnője volna. Pedig nem is ismerték egymást, én is csak egy éve ismerem. Mégis szinte barátnők lettünk, már amennyire ezt mondhatom, mindig tudni akar mindet rólam, teli van önzetlen szeretettel. Többet törődik velem, mint az apám…
- Szóval… találkoztam az új családtagotokkal, Claude-dal.
- Egy iskolába jártok, nem csoda. Nem értem mi ezen a probléma.
- Az az igazság… hogy legelőször álmomban, mielőtt egyáltalán találkoztam volna vele élőben… - szinte kétségbeesett volt az arca egy pillanatra – Most biztos őrültnek hiszel…
- Nem, dehogy, de ez tényleg furcsa. Alice említette is, hogy hirtelen rosszul lettél a menzán, Claude kísért ki levegőzni, meg hogy mostanában kicsit nyúzottabb vagy a megszokottnál.
- Igen, nem értem miért álmodtam már kétszer Claude-dal.
- Kétszer is!?
- Igen tegnap este is. Mikor a zongora megszólalt idelent.
- És mit álmodtál pontosan először? – most már túl sokat mondtam, el kell mesélnem.
- Sötétségben álltam, csak hangokat hallottam, ahogy a nevemet suttogják, aztán megjelent Ő egy fénykúpban, mint a színészek a színpadon, a bőre ezernyi gyémántként csillogott és Ő is a nevem suttogta. Aztán a hangok már mindkettőnk nevét hajtogatták, a szemei előbb feketék voltak, aztán vörös láng lobbant bennük – Esme szemei itt egy kicsit megvillantak – és elkapott, belebújt a nyakamba, szagolgatott, megcsókolta a nyakam. A hangok felerősödtek, és Őt hívták, valaki, nem tudom ki, de ismertem a hangot azt mondta, ezt nem teheti velem. Claude kis fekete tollakká bomlott. Reggel mikor felkeltem egy ugyanolyan toll volt az ágyneműn.
- És tegnap?
- Tegnap csönd volt. Borzasztóan fojtogató csönd, ugyanazon a helyen és nem tudtam megszólalni. Aztán ismét megjelent Ő, próbált megnyugtatni, hogy jobb, ha nem beszélek. Egy ugyanolyan toll, mint az előző, alászállt a fényből ő elkapta, de én elvettem tőle, aztán mindkét nevemen szólított, pedig azt még a tanárok se mondják soha, azt mondta, hogy illenek hozzám, tükör tűnt elő a semmiből, magamat láttam benne és az ő aranyszín szemeit, ahogy az arcát a hajamba temette. Ekkor szólalt meg a zene, lehunytam a szemem, de mire kinyitottam felébredtem. A zene még mindig szólt, de innen már tudod te is.
- Megmutatnád nekem azt a dalt? – kérte. Az arcán tőle szokatlan komor, szigorú kifejezés ült, én az erős koncentráció hatásának véltem. Engedelmesen leültem a zongora elé
- Persze – játszani kezdtem, közben fel-felpillantottam Esme arcára. Egyre komorabb lett, mindig vidám arca. Aztán felpattant, zaklatottság lett úrrá rajta.
- Bocsáss meg, mennem kell – mondta majd kiviharzott a házból.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés