Megjegyzés: Ez a részlet a Twilight eredeti epilógusából lett kivágva...

Meglepődtem, hogy milyen rokonszenv alakult ki köztem és Emmett között, főleg hogy egykor ő volt számomra a legijesztőbb mindannyiuk közül. Ennek talán az volt oka, hogy mindkettőnket úgy választottak be a családba; mindkettőnket szerettek – és mi viszont szerettünk – amikor még emberek voltunk, bár őt csak egy rövid ideig. Egyedül Emmett emlékezett – egyedül ő értette meg, hogy mekkora csoda maradt továbbra is Edward számomra.
Először egy este beszéltünk erről, amikor hárman henyéltünk a bejárati szoba világos kanapéin. Emmett halkan mesélte nekem az emlékeit, amik jobbak voltak, mint a tündérmesék, mialatt Edward figyelme leszűkült a főzőcsatornára – hatalmas megrökönyödésemre úgy döntött, hogy neki meg kell tanulnia főzni, ami, lássuk be, nem volt egy egyszerű feladat rendes ízlelés és szaglás nélkül. Végre volt valami, ami nem természetesen ment neki. Tökéletes szemöldöke összeszaladt, ahogy a sztárséf ízlés szerint megfűszerezett egy újabb tányérnyi ételt. Elfojtottam egy mosolyt.
- Akkor abbahagyta a játszadozást, és tudtam, hogy mindjárt meghalok – emlékezett Emmett, felidézve emberi éveinek egyik esetét a medvével. Edward nem is figyelt ránk; ő már hallotta ezt a történetet. – Nem tudtam mozogni, és az eszméletemet is kezdtem elveszteni, amikor hallottam valamit. Először azt hittem, hogy egy másik medve az, aki azért jött, hogy összevesszen a másikkal a hullámért. Hirtelen úgy éreztem, mintha repülnék. Arra rájöttem, hogy meghaltam, de azért megpróbáltam kinyitni a szemem. És akkor megláttam őt – hitetlenkedés ült ki az arcára, ahogy mesélte. Teljesen át tudtam élni az érzést -, és tudtam, hogy meghaltam. Még a fájdalom sem érdekelt. Küzdöttem, hogy nyitva tudjam tartani a szemem. Egy pillanatot sem akartam elvesztegetni, abból az időből, amíg láthatom az angyalom arcát. Természetesen nem voltam teljesen magamnál; nem tudtam, miért nem vagyunk már a mennyben. Azt hittem, talán messzebb van, mint gondoltam. Arra vártam, mikor kezdünk el repülni. És akkor elvitt Istenhez – nevetett, az ő saját, mély nevetésével. Teljesen meg tudtam érteni, hogy valaki ezt feltételezi Carlisle-ról.
- Azt hittem, hogy ami ezután következett, az a büntetésem. Kicsit sokat szórakoztam a húsz emberi évem alatt, így nem lepődtem meg a Pokol tüzétől – újra nevetett, bár én inkább megborzongtam. Edward karjai ösztönösen megszorultak körülöttem. – Ami viszont meglepett, az, az volt, hogy az Angyal nem hagyott magamra. Nem értettem, hogy valami ennyire szépséges, hogy maradhat velem a Pokolban – de azért örültem neki. Valahányszor Isten visszajött, hogy megnézze, hogy is vagyok, féltem, hogy elviszi őt magával, de sosem tette. Kezdtem azt hinni, hogy talán azoknak a prédikáló papoknak igazuk lehetett az irgalmas Istenről. És akkor a fájdalom kezdett elmúlni… és elmagyarázták nekem, mi is történik.
- Meg voltak lepődve, hogy mennyire kevéssé zaklat ez az egész vámpír-dolog. De hogyha Carlisle és Rosalie, az én angyalom, vámpírok voltak, akkor nem is lehetett az egész olyan rossz, ugye? – bólintottam, teljesen egyetértve vele, ahogy folytatta. – A szabályokkal már kicsit több bajom volt – kuncogott.
- Tele volt a kezed az első időkben velem, nem, de bár? – Emmett játékosan megütötte Edward vállát, amitől mindketten megrázkódtunk.
Edward felhorkantott, de nem fordította el a tekintetét a TV-ről.
- Szóval látod, a Pokol nem is olyan rossz, ha van veled egy angyal – biztosított huncutul. – Ha ez egyszer végre elfogadja az elkerülhetetlent, remekül leszel majd.
Edward ökle olyan gyorsan mozdult, hogy nem is láttam, hogy mi is hajította át Emmett-et a kanapé háttámláján. Edward szeme el sem mozdult a képernyőről.
- Edward! – szidtam meg, megborzadva.
- Ne is törődj vele, Bella – mondta Emmett nyugodtan, ismét a helyén ülve. – Tudom, hol találom meg – nézett el mellettem Edward profiljára. – Valamikor úgyis le kell tenned a csajt az öledből – fenyegette. Edward éppen, hogy csak morgott egyet válaszként, fel sem tekintve.
- Fiúk! – szólt le Esme rosszallóan a lépcsők tetejéről.