(Bella szemszöge)

A sötétség húzott maga felé, nem érdekelt semmi, csak hogy a babám megmenekült, Renesmee él! Az én életemre momentán semmi szükség!

-        Bella nyisd ki a szemed! –halottam Edwardot.

-        Edward harapd meg!

-        De!

-        Semmi de! Gyerünk!

Halottam a férjem sóhaját és éreztem a hideget a karomban, a nyakamban, majd a lábamban és a csípőmön, egymás után a testem más-más részén. Azután egy… azt hiszem egy tű hatolt a mellkasomba, a folyadék szivárgott a testembe és elöntött a szenvedés, az egész testem lángolni kezdett, a kezem, a lábam, a nyakam a fejem, a mellkasom! A fájdalom szétterjedt és sikításra késztetett. Éreztem, ahogy a bordám összeforr, az elpattant ereim újra egyesülnek.

-        Bella… - ez volt az utolsó hang, amit észleltem, Edwardtól származott.

Újra sikítottam és mindenem összerándult újra és újra. Éreztem, hogy milyen könnyű lenne meghalnom, hogy milyen egyszerű és fájdalommentes lenne elengednem a létezés kötelét és lezuhanni a mélybe. De ki kell tartanom, Renesmee és Edward… számítanak rám! Vámpír lehetek, már az úton vagyok! Nem adhatom fel!

„A fájdalom meghökkentő volt.

Pontosan olyan – meghökkentett. Nem értettem, nem tudtam felfogni, mi történik.

A testem megpróbálta visszautasítani a fájdalmat, és engem újra és újra elnyelt a sötétség, ami egy teljes másodpercet vagy talán percet is kivágott a gyötrelemből, sokkal nehezebbé téve, hogy a valóságban maradjak.

Megpróbáltam különválasztani őket.

A nem-valóság sötét volt, és nem fájt annyira.

A valóság vörös, és olyan érzés, mintha ugyanabban az időben kettéfűrészeltek volna, elütött volna egy busz, bevert volna egy díjnyertes bokszoló, eltapostak volna a bikák, és savba merültem volna. A valóság olyan érzés volt, mintha a testem megrándult és megtekeredett volna, miközben én képtelen voltam mozogni a fájdalomtól.”

Többé nem akartam sikítani, meg akartam halni és egyben életben maradni, de valahogy egyik sem sikerült, a tűn porrá égetett, felmorzsolt, nem hagyott testemben egy ép területet sem. A fájdalomtól mozdulatlan testem szétszakadt, legalábbis úgy éreztem, nem bírtam sikítani. Nem engedtem meg magamnak, nem akartam, nem engedtem meg, hogy több fájdalmat okozzak Edwardnak és mégis… kicsúszott egy, hosszú és keserves sikoly. Rose azt mondta, hogy jobb sikoly nélkül, de én nem bírom, nem vagyok elég erős. Legalább biztosan tudom, hogy a lányom féltő kezekben van. Vigyáznak rá.

A forróság visszahúzódott és megkönnyebbültem, de elhamarkodott volt a reakcióm, a szívem lángolt, mintha egy bomba robbant volna a mellkasomban. A sötétség átkarolta gyenge testemet és éreztem, hogy a halál egészen közel van a halál.

(Edward szemszöge)

Vagy milliószor megharaptam Bellát és most még a mámor sem jött felszínre, aggodalmam olyan volt, mint még soha, mindenem bizsergett, de nem tudtam segíteni Bellán!

-        ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ –hallatszott a feleségem sikolya, mikor ezt meghallottam, szinte teljesen átéreztem a kínt, amit átélt.

És hirtelen, meghallottam a gondolatait, azt hiszem elgyengült és valami megváltozott. „Legalább jó kezekben lesz.” –naná, a halál küszöbén másra gondol.

-        Bella! –üvöltöttem, mert az élete fogyott.

„A sötétség átkarolt”- gondolta magában….

Bella ne!

-        Ne hagyd magad! –üvöltöttem és átöleltem.

-        Edward… - nyögte és többé nem szólalt meg.

-        Édesem… - a hangom vámpír létemre elcsuklott.

-        Mami… - Halottam egy angyali hangot, hátrapillantottam és a lányom volt.

Az első szava… és a halott anyjához… miket beszélek? Hiszen nem halhat meg! Ne! Bella! Renesmee könnyei megcsillantak és felém nyújtózkodott. Átvettem Rosetól és kirántotta magát az ölelésemből és Bellát ölelte át, a mi Bellánk kihűlt testén ölelte ár, pityergett és én is átöleltem őket, most vesztettük el életem értelmét.

-        Bella! –rontott be Alice az ajtón. –Úr isten… Bella… ne!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés