Csendben emésztettük a fejleményeket. Hihetetlen, hogy akár egy röpke pillanat alatt is hogy tönkremehet minden. Nem is olyan rég még örömmámorban úsztam, amiért aranyszínűek a szemeim. Aztán kétségbeestem Renesmeé gyors növekedése miatt, majd a tetejébe jött Tanya és a Volturi aljas cselszövése. Ja, pluszban, kegyelemdöfésként Alice, Jasper, és a Denali-klán elhagy minket… Én panaszkodok? Ugyan. Van rá okom? Á, nincs.

Örültem, hogy Jasper nincs itt, mert kizárt, hogy ezeket az érzelmeket el tudná viselni.

-         Tényleg most mentek? – szólalt meg végül Esme.

-         Muszáj. Teljes mértékig mellettetek állunk, de a testvéreink mégiscsak a testvéreink. Ráadásul Eleazart meghurcoltathatják, ha a Volturi ellen nyilatkozik – fejtette ki az okokat Carmen.

-         Remélem, a barátságunknak nem vet véget ez a viszály… - tette hozzá Eleazar.

Edward felsóhajtott, és figyelmeztető pillantást lövellt Rosalie felé, akit ez természetesen a legkisebb mértékben sem érdekelt.

-         Persze, Eleazar. Amennyiben túléljük, nem lesz vége a… „barátságunknak”.

-         Rosalie! – szólt rá Carlisle.

-         Én csak a tényeket közöltem – felelt Rose keserű-gúnyos mosollyal nyugtázva a Denali-család összerezzenését.

-         Rosalie, fejezd be – morgott Edward.

-         Most miért? Fáj az igazság?

-         Rose, kérlek, elég – csitította Emmett Rose-t határozottan. Ő volt az egyetlen, aki tudott hatni Rose-ra valamilyen szinten.

-         Carlisle… - suttogott Kate.

-         Tudom. Első a család. Mindannyian megértjük.

Rosalie felhorkantott, mire Edward kényszeredetten helyesbített.

-         Higgyétek el, Rosalie-n kívül mindenki egyetért veletek.

-         Köszönjük… - rebegte a három távozó kórusban.

Mindhárman körüljárták az egész családot, és mindenkit megöleltek, kivéve Rosalie-t, aki tartózkodott ettől a szentimentális megnyilvánulástól. Carmenen jól felfedezhető volt a könny nélküli zokogás tünete, és Kate is gyanús volt számomra. Esme-n természetesen nem lepődtem meg, sőt, azon sem, hogy az én könnycsatornám is rendkívüli módon szúrt. De ez még mindig csak a kezdet volt számomra… hiszen mikor Nessie könnyeiktől csíkos porcelánarcát megpillantottam, belőlem is feltört a zokogás.

Elvesztünk. Alice és Jasper elhagytak minket, mert tudják, hogy nincs esély. A Denali-klán számára még van menhely. De nekünk?

Minden izmom megfeszítve, mereven öleltem Nessie-t, és nyeltem könnyeim, melyek nem látszódtak meg rajtam.

Igen, ezzel is kímélhetem a többieket. Már nem láthatják, mennyire hever romokban a lelkem. Erősnek kell mutatkoznom! Edzenem kell Emmettel, színlelnem kell Edward előtt, és nyernem kell. Nyerni fogok! Hogy mi a nyeremény? Az még a jövő ködös homályába vész, de bízom benne, hogy minél több családtagom létezése. Ha csak Nessie-t megmenthetem, már megérte. Mi az ára? Bármi. Bármi, amit a Volturi akar. De ha nem sikerülne… nos, akkor annyi Volturi-katonát viszek magammal a Túlvilágra, amennyit csak lehet!

Töprengésemből Kate szakított ki.

-         Bella, megtennél nekem egy szívességet?

-         Persze – motyogtam. Mellettem Edward meglepetten felvonta a szemöldökét. – Mi az?

-         El kellene vinned a vérfarkasokhoz.

-         Ó, ez milyen… kedves tőled. Meg fura és bizarr – jegyezte meg Edward.

-         Mi?

-         Beszélni akarok velük – magyarázott Kate nekem, mivel Edward már értette. – El akarom mondani, hogy köszönök mindent, és remélem, nem utálnak meg minket.

Csak pislogni tudtam, holott nem volt rá szükségem.

-         Oké… mehetünk.

Nessie-t megpusziltam, míg Edwardot finoman megcsókoltam, és elindultam Kate felé.

-         A tengerparton találkozunk, rendben?

-         Persze, Kate – biccentett Eleazar.

-         Akkor induljunk – rendelkezett Kate, és futásnak eredtünk.

Futás közben Kate gyakran hátra-hátrapillantott, mintha attól tartott volna, hogy követnek minket. Épp a Jacob&Bella találkozóhelynél jártunk, mikor hirtelen lefékezett. Vissza kellett kanyarodnom, hogy kérdőre vonhassam.

-         Mi történt?

-         Bella… - kezdett bele Kate tépelődve. – Eszem ágában nem volt felkeresni a kutyákat.

-         Hogyan?

-         Nem mondhatom el, hogy mit miért teszek. A lényeget viszont muszáj elmondanom.

-         Kate…

-         Ne szakíts félbe, kevés az időnk! Van valami, amit akkor tettem… illetve akkor készültem rá elő, amikor visszatért az emlékezeted, és eszméletlen voltál. Hagytam rá egy utalást, amit a Cullen-házban elfoglalt szobámban megtalálhatsz. Ne vedd komolyan, amit abban áll, hisz akkor míg csak egyszerű tréfás ajándéknak szántam, de most már létfontosságú lehet számodra.

-         Micsoda?

-         Ha rájössz a dologra, ne mondd el senkinek, Edwardnak se, érted?

-         Kate, mi…?

-         Nagyon szeretlek titeket, Bella – motyogta és átölelt. Szorosan visszaöleltem, és akkor…

… úgy éreztem, mintha valaki át akarna törni a pajzsomon. Nem fájt, de olyan fura, kellemetlen érzés fogott el. Hirtelen szűnt meg, akkor, mikor Kate elengedett.

- Ég veletek! – köszönt el, és elrohant. Én meg csak álltam, álltam szótlanul, összekuszált gondolataimmal…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés