(Edward szemszöge)


- Megtaláltuk – mondta Rosalie a telefonban. Abban a pillanatban több érzelem járta a testem, olyanok, amikről azt hittem, rég kihaltak belőlem.
- Köszönöm – motyogtam hálával teli hangon. Megkönnyebbülten futottam vissza Forksba. Már egy napja kerestük őt, de semmi. Tudtam, hogy rendkívül okos, és agyafúrt lány, de azt hittem, eléggé kiismertem Őt. Tévedtem
Egyenesen a Swan házhoz száguldoztam. Gondoltam, hogy ezek után inkább az otthonára vágyik, mint egy idegen házra. Teljes mértékben megértettem.
Bekopogtam.
Szabad – gondolta Rose, és beléptem az ajtón. A nappaliban ültek mind a hárman. Em és Rosalie a kanapén, míg Bella a zongoránál. Egy gyönyörű dalt játszott. Sohasem hallottam még ezelőtt, de úgy éreztem, tudom, hogy mi a folytatása. Leültem mellé – látszólag észre sem vett –, és én is beszálltam a játékba. Hirtelen rám pillantott. Csokoládébarna szemeiben elveszve sok mindent megértettem. Rájöttem, hogy azért szeretem, mert ő a legönzetlenebb nő a világon. Mert bármikor lemondana a tulajdon szabadságáról a szülei miatt. És arra is rájöttem, hogyha itt maradok, akkor sosem tudnék csak barátjaként viselkedni. El kell mennem, el kell engednem.
De nem most! Még ki akarom ezt a percet élvezni. A dal csodálatos volt. Tökéletesen leírta az érzéseimet vele kapcsolatban. Remélem, legalább erre az emlékre szívesen vissza fog emlékezni. Hisz ki voltam én az életében? Egy vámpír, akivel kétszer zongorázott. Egyszer Debussyt, máskor meg ezt a csodálatos művet. Tudtam, hogy ez a szám örökké összeköt minket. Ez most már a miénk, ezt senki sem veheti el tőlünk!
A mű véget ért, és szembe fordultunk egymással.
- Mi a címe? – kérdeztem kíváncsian.
- Egy szív melódiája – motyogta. Családom gondolatai hatoltak be a fejembe. Mindenki itt állt a szobában, így most már tudtam, Bella biztonságban lesz. Ideje távoznom az életéből…
Kérlek, ne! – kért Esme. Csak halványan rámosolyogtam, és kiléptem a házból.


Az erdőben futottam, amikor valaki föntről rám ugrott.
- Tartsd erősen! – utasította Jazz Emmettet.
- Miért csináljátok ezt? – kérdeztem, miközben Em alól próbáltam kiszabadulni.
- Ennek több oka van. – kezdte el Jasper. Majd olyat mondott, amire soha nem számítottam volna. – Csak te tudod megvédeni Bellát!
- De hát, ti is…
- Igen, mi is megtudnánk, de csak neked van ugyanolyan órarended, mint neki. A Volturi bármire képes, hogy megszerezze azt, amit akar – mondta Em, miközben leszállt rólam.
- De ami fontosabb: szüksége van rád! – Jazz levetítette gondolatban Bella arcát, amikor kiléptem az ajtón. Pontosan azért akartam elmenni, hogy soha ne lássam őt ilyennek. És a távozásommal mégis ezt értem el.
Bólintottam.


Másnap a suli felé tartottam. Miután Jazz és Em sikeresen visszahozott, kiterveltük a védelmet. Ez abból áll, hogy délelőttökként én vigyázok Bellára. És a többiek is mindig a közelben vannak. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem bántam, szerettem volna minél jobban megismerni.


Kiszálltunk a kocsiból. Alice egyből Bellához táncolt, míg mi Jasperrel mögötte haladtunk. Egyszerűen gyönyörű volt. Egy mélyebben dekoltált kék felső volt rajta, és egy szűk fehér farmer. Egész lénye vonzotta a tekintetemet, de próbáltam csak az arcára koncentrálni.
- Akkor tisztában vagy a tervvel? – kérdezte bosszantó húgom.
- Igen anyu – mosolyodott el gúnyosan Bella.
- Akkor szép napot nektek! – kacsintott rám Alice, majd Jaspert elvonszolta az épület felé. Bella rám nézett, és közben a szemeit forgatta. Felkuncogtam. Átéreztem a helyzetét.
Beültünk az első óránkra, ami biológia volt. Mivel mind a ketten többször hallottuk az anyagot, ezért mással foglaltuk el magunkat. Ő a füzetébe rajzolgatott, míg én… Őt néztem. Csodáltam hibátlan orrának vonalát, kívánatos szájának színét, barna haját, ami a vállára omlott.
Teljesen belefeledkeztem látványába, és gondolataimból a csengő hangja szakított ki.
- Induljunk! – mondtam. A folyosón sétálva perverz gondolatok kúsztak be a fejembe. Ez még nem is zavart volna – az évek során megszoktam őket –, de az igen, hogy mind Belláról szólt.
Hm, azok a lábak…- gondolta az egyik. Bárcsak én sétálhatnék mellette, hirtelen berántanám a szertárba és…- vágyakozott a másik. Legszívesebben mindre rámorogtam volna. Mit képzelnek ezek? Hogy Bella csak egy tárgy? Birtoklóan átöleltem Bella vállát, és a következő óránk helyszínére toltam. Ha ő nincs mellettem, azok a fiúk már rég nem élnének…
- Mi történt? – kérdezte kedvesen.
- Semmi – morogtam, és ráadtam a pulcsimat. Senki sem legeltetheti rajta a szemeit.
- Ez most mire jó? –nézett rám értetlenül, és kezdte lehúzni magáról a ruhadarabot.
- Hagyd magadon! – szóltam rá kicsit erőteljesebben a kelleténél. Igazából ezt a hangnemet nem neki tartogattam, de makacs volt, és nem hagyta, hogy eltakarjam a pulcsimmal.
- Miért? – Felsóhajtottam. A barátság kezdete az őszinteség. És én a barátja akarok lenni… vagyis annál több, de ez a szerelem viszonzatlan lenne…
- A gondolataik… annyira… és… - a mondat közben többször is elcsuklott a hangom.
- Annyira? – húzta fel szép ívű szemöldökét.
- Hát… szóval… - dadogtam, mint egy idióta.
- Igen? – próbálta elfojtani mosolyát, de nem sikerült neki.
- A képzelgéseik… nem voltak túl tisztességesek – és ez a szolid változat. Mit gondolna, ha megtudná, hogy minden fiú szinte levetkőzteti őt a szemeivel?
- Hm…
- Akkor felveszed? – kérdeztem reménykedve.
- Nem! – és már ott sem volt. A folyosón értem utol, ahol minden szem rászegeződött. Az egyik fiú elé lépett.
- Szia, a nevem Mike! – mondta beképzelt vigyorral az arcán. Anyám, ez a csaj… - gondolta. Legszívesebben már rég az iskola falának passzíroztam volna, de így csak Bella mellett álltam, és vártam a végkifejletet.
- Helló! – köszönt Bella, és rámosolygott. Miért csinálja ezt? Hát nem veszi észre, hogy minden kis kedves gesztust bátorításként vesz ez a kis görény? Na látod, sima ügy lesz megfűzni, hogy jöjjön el veled… - gondolatai más irányt váltottak, és én már tényleg ott tartottam, hogy valahol a falban fogja magát találni.
- Arra gondoltam… hogy esetleg… eljöhetnél velem… valahová… – dadogott a félelemtől, mert dühös arcomra tévedt a pillantása. Bella hitetlenkedve nézett rám. Kis híján egy morgás tört fel belőlem, de türtőztettem magam.
- Sajnálom, de nem ér rá! – morogtam. Bellát a hátam mögé toltam és mélyen Mike szemébe néztem. Távolabb lépett tőlem és nagy sietségében hátra is esett. Minden diák rajta nevetett. Azt hiszem, sejtette, hogy jobb, ha békén hagyja Bellát, mert nem jár jól.
- Ez meg mire volt jó? – kérdezte Bella szikrázó szemekkel. Ez az a kérdés, amit nem akartam megválaszolni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés