Bella’s Lullaby
(Bella altatója)
Hogy őszinte legyek, sosem hittem volna, hogy valaha találkozok valakivel, aki ekkora hatást gyakorolhat rám.
Hogy őszinte legyek, sosem vágytam találkozni ezzel a különleges valakivel.
Hogy őszinte legyek, teljesen védtelen voltam ezen idegen bűvölettel szemben.
Hogy őszinte legyek, gyűlöltem ezt a bűvöletet…
Gyűlöltem, hogy nem tudom megvédeni magam. Én, aki sosem voltam védtelen. Gyűlöltem azt a lányt. Ellentétben az elmúlt közel egy évszázaddal, most értelmetlen volt harcolnom. De muszáj volt, le kellett gyűrnöm magamban a sóvárgó késztetést, nem engedhetek neki… Túl könnyű lenne, túl brutális, túl kegyetlen…
Nem érdemlem meg, hogy bármit is élvezzek, és most itt a lehetőség… Olyan csábító… annyira vágyom a vérére, mint soha semmi másra, amit eddig megismertem.
Ó Istenem, annyira vágyom rá…
Amikor először megjelent, ott a biológia teremben… A halálát akartam. A vérét az utolsó cseppig, addig szívni, míg csak szárazra nem facsartam az ereit, s nem lesz több, mint egy kihűlt, élettelen és illattalan porhüvely, aminek melege, illata, élete már az én ereimben kering. Jóllakni az egész osztály szeme láttára, aztán megölni a többieket, az Őtőle ellopott erővel a testemben.
Istenem, meg akartam ölni.
Meg akartam ölni egy ártatlan embert, kizárólag a saját élvezetemért.
Micsoda szörnyeteg vagyok…
A jelenléte áldás vagy átok? Nem tudom eldönteni. Áldás, hiszen olyan édes, kívánatos az illata, érdekesek a szavai, és a gyönyörű szemei… Mégis átok, hiszen olyan édes, kívánatos az illata, és olyan erős a kísértés, hogy megöljem Őt.
Gyenge vagyok, Istenem, kérlek, kínozz meg, ölj meg, engedj be engem… engedd be őt…
Bella.
Még a neve is szépséget jelent.
Bella.
Mit tehetnék veled? Megölhetnélek. Nem foglak megölni, nem ölhetlek meg! Nem akarok szörnyeteg lenni!
Bella.
~Bella. Bella! Bella? Bella!~ Talán én vonzottam be öntudatlanul, de hirtelen a fejemben visszhangzik az összes gondolat az egész városban, ami Vele foglalkozik. Ezerféle hangon örvénylik bennem a neve, féltékenyen, kíváncsian, figyelmeztetőn, rajongva… Tehetetlenül felüvöltök, dühödten csapok ököllel az asztalomra. A fa kettétörik az ütés erejétől. Alice rémülten kérdezi gondolatban, mi történt. Minden családtagom felkapja a fejét.
- Jól vagyok! - szólok nekik, hogy megnyugtassam őket, bár tudják, mi bajom van. Hiszen elmondtam. Nincs titkunk egymás előtt… nehéz is lenne… Érzem, hogy Jasper máris felém irányítja a figyelmét, akaratom ellenére csitítja a lelkemben háborgó hullámokat. Felpattanok, a szobája felé sietek.
- Nincs szükségem pesztrára.
Jegyzem az ajtón keresztül hangosan, érzelemmentes hangon, de rögtön tovább is lépek. Tudom, mire van szükségem. Az egyetlen eszközre, ami mindig is segített, hogy levezessem a feszültséget, vagy valahogy kifejezzem az érzelmeimet. Az egyetlen, amihez mindig, mindig őszinte voltam. A polírozott, fekete zongora, aminek már szinte lelke van, vagy szakrális jelentősége…
Óvatosan ereszkedem le mellé, szememet a fehér és fekete billentyűkön nyugtatva. Mélyet sóhajtok. Hiába, hogy nincs itt a lány, a nyelvemen érzem az ízét, az illatát. Az a csábító, incselkedő aroma, amitől fellángol a torkomban a szomjúság, éhesen rándul össze a gyomrom, és éjfeketévé sötétül a tekintetem.
Bella…
Lenyomok egy billentyűt, hallgatom a hosszan rezgő mély hangot. Megrázom a fejem. Olyan törékeny, olyan gyámoltalan… nem illik hozzá. A következő már magas hang, és ahogy mozdítom a kezem, újabb követi, majd még egy. Szinte észre sem veszem, hogy szépen csengő sorrá olvad össze, mélyül, aztán ismét emelkedik… Felemelem a másik kezem is, egy oktávval sötétebb dallam csatlakozik az előzőhöz. Szinte meglep, milyen tökéletesen illeszkedik a két eltérő hangzásvilág.
Abbahagyom. Elölről kezdem. Valami mást akartam játszani, de öntudatlanul visszatérek az iménti sorhoz.
Ez így nem lesz jó.
Még egyszer megpróbálom, de most sem sikerül Mozart szimfóniájára koncentrálnom.
Határozottan idegesítő.
Papírt, tollat nem nehéz találni, mindig van itt a környéken, ha nem tévedek, Alice gondoskodik róla. Ő mindünknél jobban szereti az általam írt műveket. Egyébként a többiek is. Nem csoda. Már emberként is tehetséges voltam, de azóta… egyetlen emberi zenész sem vehetné fel velem a versenyt.
Leírom az első részletet. Nem javítok bele, nem érzem szükségét. Újra eljátszom. Hallom, hogy Alice gyönyörűnek találja. Észre sem vettem, mikor nyugodtam meg, elcsöndesedett a légzésem is. Felállok. Tudom, hogy hiba, pontosan tudom, de…
Az ablak felé vetem magam, rohanni kezdek, át az erdőn, teljes sebességgel. Nem megerőltető, hanem felszabadító élmény. És nagyon praktikus is. Néhány perc múlva már a rendőrfőnök háza mögött állok. Nem nehéz kiszagolni, hol lakik a lánya. Megint ez az illat… Elfordulok, mély levegőt veszek, próbálok lélekben felkészülni rá, hogy újra látom. Aztán leállítom a légzésem, éppen elég az illata emléke, nem hiányzik, hogy most még be is lélegezzem. Illetve dehogynem hiányzik, mindennél jobban, de erősnek kell lennem… ~Meg tudok birkózni vele!~ hajtogatom magamban makacsul. Megállok, a lehető legmesszebb az ágyától és nézem.
Hihetetlen élmény, már az, hogy nézhetem. Ilyenkor elfog a kétségbeesés. Nem tudok lemondani erről. Képtelenség… És mégis muszáj. Csak távolról figyelhetem; már ez is épp elég baj. De nem tudok meglenni nélküle. Fintorog álmában, forgolódik. Bárcsak ismerném a gondolatait! Biztosan rosszat álmodik, azért ilyen nyugtalan. Bárcsak csitíthatnám!
- Edward…
Megdermedek, szobormereven bámulom őt. Nem ébredt fel. Akkor meg miért… miért mondta ki a nevemet? Hosszan meredek rá, mielőtt megérteném.
Ő… rólam álmodik.
A Szépség… a Szörnyetegről.
Önkéntelenül lépek közelebb, egészen mellé, letérdelek. Halkan kezdem dúdolni az imént írt zenét. Nem is tudom, miért pont azt… Talán, mert ő járt a fejemben, miközben először, másodszor, harmadszor játszottam.
Fogaim között, felületesen kapkodom a levegőt, félek, hogy ha teljesen belélegezném ezt az őrjítő illatot, elveszteném a fejem. De a módszer használ. Egészen kisimul az arca, elcsendesedik. Mintha figyelne rám még álmában is… Most a gyomromat szorító éhségen kívül valami mást is érzek. Mintha pillangók verdesnének ott. Milyen… furcsa. Itt vagyok vele, és mégis… hiányzik. Az, hogy igazán megismerjem. Hogy szabadon hozzáérhessek, mint bárki más. Hogy a karjaim közt tarthassam, álomba ringathassam. Mozdul a kezem, ösztönösen… kisimítok egy tincset a homlokából.
Milyen csodálatos, bársonyos a haja tapintása… és a bőre vajon…?
Elhúzódom. Nyugodtan alszik, mozdulatlanul, sőt… egy halvány mosoly is mintha… Istenem.
Ha lehet fokozni, akkor még gyorsabban rohanok haza.
Első mozdulattal levetem magam a zongora mellé. Ujjaim táncolnak a billentyűkön. A melódia saját magát írja meg, elég csak Bellára gondolnom. Lejátszom egyszer, aztán folytatom a lejegyzését. Ámbár tudom, hogy felesleges. Sosem fogom ezt a dallamot elfelejteni. Soha.
- Alice, Carlisle! Gyertek le, kérlek.
Halk vagyok, nincs szükség kiabálásra. Mindketten tudják, miért hívom őket. Ahogy belépnek, halvány, féloldalas mosollyal nézek rájuk.
- Kérlek, hallgassátok ezt meg, és mondjátok el a véleményeteket…
És játszani kezdek, ma éjjel már sokadszorra. Ezúttal szívvel-lélekkel, csak a szárnyaló dallamra figyelve. Még bonyolultabban sikerül, mint ahogy először írtam, de talán még szebben. Ha gondolnak is valamit közben, nem tudnám megmondani. A világ leszűkül, nem létezik más, csak én és a zongora. És, valahol, édes álomba merülve az, akinek valójában szólt ez a zene: Bella.
Ahogy abbahagyom, szinte fáj a csend. Ilyenkor mindig mélyebbnek tűnik… Hátrafordulok.
Alice könnyes szemmel néz rám, Carlisle is furcsán elfogódott, áhítatos arckifejezéssel. És mellettük mindenki más, az egész család, hiánytalanul: Esme, Rosalie, Emmett, Jasper. És mindegyikük gondolata ugyanaz.
~Ez gyönyörű, Edward… erre nincsenek szavak.~
Elmosolyodok.
- Mi lesz a címe? – Kérdezi Alice fátyolos hangon.
- Bella altatója…
Felelem nagyon halkan.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Ez gyönyörű!Nagyon- nagyon jól írsz! Gratula!! És erre tényleg nincsenek szavak!