„Vigyázz magadra!”
Istenem, ha ez a lány tudná, milyen hatással van rám… bizonyára hét határnyit szaladna. De kezdem gyanítani, hogy inkább örömében, semmint félelmében, ahogy az normális halandóhoz illenék.
Ízlelgettem ezt a gondolatot, nem tudtam eldönteni, örülök-e neki, vagy sem.
Egyfelől igen, rettenetesen! Ha ember lennék, most bizonyára hevesen félrekalimpálna a szívem, a levegőbe bokszolnék, és eszeveszetten üvöltenék a boldogságtól. Igen, mert Bellának én kellek, nekem mond igent a felkínált lehetőségekre, velem akarja tölteni a szombatot!
Másfelől nem. Nem, mert ekkora ostobaságot még sosem követtem el, ilyen hibákat sosem engedtem meg magamnak. Nemhogy én, de egyikünk sem. Potenciális veszélynek teszem ki Bellát minden pillanatban, amit velem tölt. Mi van, ha véletlenül túl közel kerülök hozzá… vajon akkor is tudnék uralkodni magamon? Mi van, ha megfogom a kezét… csak egy kicsit erősebben, mint szabad lenne. Én észre sem venném, bizonyára. Összetörném a csontjait, és csak akkor tűnne fel, mikor már üvölt a kíntól…
És én kiteszem ennek a kockázatnak, önzően, csak a magam örömére gondolva?
Sosem leszek más, mint egy szörnyeteg, a legrettenetesebb?
- Hé, Edward!
Suttogás, megtorpanok. Alice közvetlenül előttem áll. Eddig fel sem tűnt. Zavartan veszem észre, hogy máris a Volvóm mellett állunk. Megdöbbentő. Vámpírlétem során nem tudnék olyan alkalomra visszaemlékezni a Bella előtti időkből, amikor annyira lefoglaltak volna a gondolataim, hogy elveszítsem a kapcsolatom a külvilággal.
- Meg se kérdezem, min gondolkodtál.
A kedves mosolytól, amivel rám néz, nem leszek kevésbé komor. És ha Bella jelenlétében kalandoznék el ennyire, az ő szavait, mimikáját ízlelgetve? Ösztönösen felé indulnék, magamról megfeledkezve, emberi álcákról megfeledkezve, egy vámpír sebességével, amit ő szemmel követni is képtelen? Megölném, mielőtt egyáltalán észrevehetné a veszélyt…
Nem! Ha odafigyelek… biztosan… nem fogom hagyni!
- Bella igazán kedves lány. Remélem, hamar összebarátkozunk.
Testvéremet szemmel láthatóan nem zavarja válaszaim hiánya, miközben mindketten beszállunk a kocsimba. Ahogy az sem lepi meg, hogy halkan felkuncogok. Eszembe jut, ahogy Bella „jó szórakozást” kívánt a vadászathoz. Olyan bizonytalan hangsúllyal, amit hiába próbált lazaságnak álcázni, lesve, hogy mit reagálok… Mulatságos.
Életre keltem a motort. A finom duruzsolás másfelé tereli gondolataim: egy furgon halálhörgéshez hasonlatos hangjai milyen éles ellentétben állnak ezzel! Talán nem ártana nővérkémet is figyelmeztetni az útirány pillanatnyi változásáról.
- Alice…
~Ne fáradj. Először Bellához megyünk, és idehozzuk a furgont, hogy haza tudjon menni, igaz?~
- Pontosan. Zavar?
- Edward, remélem, ezt nem komolyan kérdezted! – Ismerem ezt a rosszalló arckifejezést, a lesajnáló hangsúlyt, de eddig nem nagyon volt rá példa, hogy én szembesüljek vele. Legtöbbször Jasper kap belőle – például, amikor öcsém morcos, mert Alice-nek sosem lehet karácsonyi vagy születésnapi meglepetést szerezni, mindig előre tudja, mit adunk –, néha Rosalie – amikor ruhákkal, sminkkel, meg ilyen női dolgokkal foglalatoskodnak –, de én sosem. Mi, a két leginkább csodabogár, csendes véd- és dacszövetséget alkottunk, amióta csak megismertük egymást.
Figyelmen kívül hagyom a költői kérdést.
~Tudod jól, hogy kedvelem Bellát. Különben nem lennénk olyan jó barátnők… valamikor.~ Elfintorodik. Szörnyen idegesítőnek találta, hogy egyetlen víziójában sem talált utalást a mikorra. Még az évszakot sem tudta megtippelni. Gyanítom, hogy ezért én lehettem a hibás: eddig nem döntöttem el, hagyom-e, hogy ők ketten közel kerüljenek egymáshoz… Eddig. Most rájövök, hogy jobb lesz, ha Alice is vigyáz Rá. Ő talán megvédheti… tőlem is. Ha elég fontossá válik számára. Igen. Minél több biztosítékot kell szereznem, és Alice a legmegfelelőbb. Rosalie ki van zárva, ő előbb ölné meg, semhogy megvédje. Emmett, ha választani kellene, engem és leginkább Rose-t választaná. Ahogy Jasper is – a család fontosabb neki, mint egyetlen halandó lány. Carlisle és Esme… ezt talán még Alice sem tudná megmondani. Egy külső veszélytől az életük árán is megvédenék Bellát, egyrészt mert ilyen a természetük, másrészt mert ennek az egész szerelmi históriának tulajdonképpen örülnek. De ha engem nem tudnának megállítani… vajon akkor…
Mindegy. Bellának egyszer – valamikor – meg kell ismernie őket is. Konkrétan az egész családomat… Ha akarja. Övé a választás. Ámbár nem igazán kételkedem, mit fog választani. Más elmenekülne, ha egy vámpír család meglátogatásáról lenne szó.
Bella minden bizonnyal imádni fogja az ötletet.
Leállítom a Volvót az ősöreg furgon mögött. Talán Chevrolet? Nehéz megállapítanom, elég leamortizálódott állapotban van. Ráférne egy festés, például. Némán szállok ki az autóból, közben már a környéket ellenőrzöm. A szomszédos házakból nem érkeznek gondolatok, az emberek munkában vannak ilyenkor, csak az utca vége felől hallatszik egy idős néni derűje, aki az ölében alvó macskát simogatja éppen. Alice is mosolyog, nyilván ő pontosan tudja már, hogy olajozottan fog zajlani a látogatásunk.
- Kulcs az eresz alatt – jegyzi meg készségesen. Vigyorgunk, mint két sültbolond. Élvezzük, hogy tilosban járunk, ez kétségtelen, azt pedig még inkább, hogy esélytelen a lebukásunk.
- Tudom. – Bella oda teszi vissza, mikor nem tud róla, hogy figyelem. Naná, hogy tudom, hová. Talán pontosabban, mint ő maga. Beengedem magunkat, játékosan meghajlok Alice előtt, míg besétál mellettem, aztán figyelem, ahogy körülnéz. Tetszik neki, érződik a gondolataiból. Ízléses. Kicsit szürke, de mit is várjunk egy magányos rendőrfőnök előszobájától? Láthatóan még mindig a volt feleség kezének nyomati viseli magán a berendezés némely darabja…
~Gyakran jártál itt?~
- Nem. – És nem is hazudok ezzel. Bella szobáját egy ideje már minden éjjel meglátogatom, de a ház többi részében még csak egyszer jártam. Alice kétkedve méreget, hiszen akkor hová tűnök minden éjjel, hát neki is kifejtem bővebben.
~Jó kifogás…~ vigyorog rám kissé gunyorosan. Nem törődök vele.
A falra szerelt akasztón nincs a furgon kulcsa. Sem az előszobában lévő komód (vagy cipőszekrény?) lapján. Sem a konyhában, sem az ebédlőasztalon, sem a tévé mellett, sem a dohányzóasztalon… Semmi. Tanácstalanul fordulok körbe. Hol tartják az emberek a kocsikulcsukat? Pillantásom nővéremre esik, akit szemmel láthatóan ráz a néma nevetés. Gondolataiból hiába próbálom kiszedni, csak a saját tanácstalan arcommal nézhetek farkasszemet.
- Ki vele! Hol találom a furgon kulcsát?
Csillogó szemmel rázza a fejét, elszántan koncentrál mindenfélére, hogy ne férhessek hozzá a kívánt képhez.
- Na, Alice… Mégsem túrhatom fel az összes fiókot! Nem elég, hogy a gondolataikat meglesem?
Kétségtelen, ez nem sok teret ad a magánszférának vagy az intimitásnak. Az egyedüllétet már ne is említsem. Alice végiggondolja a lehetőségeit és belátja, hogy igazam van. Természetesen.
- Na jól van…
Adja meg magát sóhajtva, és végre megkapom. Szóval a mosásra váró farmer zsebében fogom megtalálni. Nagyon szétszórt lehetett, ha elfelejtkezett róla, ez egyáltalán nem vall rá. Mindig elmosogat maga után, a tankönyveit is elpakolja… Furcsa.
Egy halovány, reményteli hang azt susogja, hogy miattam van.
Inkább elnyomom ezt a hangot.
- Mindjárt jövök.
Felszaladok, egyenesen Bella szobájába, de ott nincs levetett ruha. A fürdőszobát veszem célba. Ha ember volnék, most elpirulnék. Ezt a helyiséget minden tekintetben elkerültem eddig. Zavartan beslisszolok, körül se nézve megyek a szennyes ruhákhoz, és kezdek keresgélésbe, míg kezembe nem akad a szerdai farmer. Most figyelem csak meg rendesen, színes, keleties mintájú hímzés díszíti. Egy pillanatra az arcomhoz simítom, belesóhajtok az anyagba. Bella… ha tudnád, mennyire vágyom rád… és… nem csak, mint vámpír… nem csak a véredre…
Milyen nevetségesen viselkedem! Az még hagyján… bár nem helyes, de hagyján, hogy a fiúkra, akik körülötte lebzselnek, féltékeny vagyok. Na de a ruháira…! Csak azért, mert körülvehetik, hozzáérhetnek minden egyes pillanatban…
Na, ebből elég! Most.
Előhalászom a kulcsot.
Már a lépcsőn járok, amikor valami eszembe jut. Visszafordulok Bella szobájába, keresek egy tiszta, üres papírt, és felkapom a kezem ügyébe akadó fekete golyóstollat. Mindössze két szót írok le:
„Vigyázz magadra!”
Aggaszt, hogy én nem vigyázhatok rá, de elhessentem az érzést. Legfeljebb 12 órát leszek távol tőle. Forksban csak sikerül ennyi ideig nem bajba kerülnie…
Gondosan összehajtogatom a lapot, mielőtt valami ostobaságot is írnék még rá. Erős késztetést érzek például olyan kiegészítésre: „Szeretlek.” Ezt igazán nem írhatom le! Éppen elég baj, hogy érzem! Különben sem valami újmódi hollywood-i filmben élünk…
Visszatérek a földszintre, kifelé indulunk. Bezárom, de nem reteszelem be az ajtót, épp úgy, ahogy Bella hagyta.
A furgonhoz sétálok, és hiába készítem magam előre a dobhártyaszaggató ricsajra, amivel ezen közlekedési forma jár, kis híján ugrok egyet a motor bőgését hallva. Alice megint jót mulat rajtam, pedig ő sem készült fel eléggé. Erre talán nem is lehet.
Ahogy közeledünk az iskola felé, rögtön Bellát keresem. Tornaórája van, igen… jót mosolygok, ma úgy tűnik, különösen ügyetlen. Ismét az a reményteli hangocska… hátha miattam… Igazán önző vagyok.
Hát szabad örülnöm, ha valaki még a saját lábában is hasra esik?
Igen, szabad! Ha az a valaki Bella, és miattam van…
Na nem.
Próbálnék gyorsabban hajtani a vén furgonnal, de hatvan felett olyan ijesztő motorhangokat produkál, hogy inkább felhagyok a kísérletezéssel. Nem kézzel kéne bevontatnom a kocsit a suli parkolójába, ha egy mód van rá. De még ez sem tudja igazán letörni jókedvem, ahogy Newton gondolatain keresztül Bella esetlenkedését követem figyelemmel.
Leparkolok oda, ahol délelőtt még a Volvó állt, Alice már ki is szállt mögöttem. Hihetetlen, milyen nehéz itt hagyni Bellát… tudni, hogy távol leszek tőle… Sóhajtva nyitom ki az ajtót. Benn hagyom a papírt az ülésen, meg sem gyűrődött idefelé.
Alice megértő mosollyal bámul, kedves-bátorítón szorítja meg a kezem, ahogy ellépdelek mellette.
- Örülni fog a levélnek. Ne aggódj, Edward, minden rendben lesz vele ma.
Ma. De ki tudja, mit hoz a holnap…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
midnight sun szerintem is...:D:D:D:D