Napfelkelte
Az éjszaka még a felénél sem járt, mégis felriadtam. Nem emlékeztem pontosan, hogy mi ébresztett fel - a lentről jövő izgatott-rémült hangok, vagy a nagyon is valóságosnak tűnt rémálmom -, de az álmosságot egy pillanat alatt elűzte fejemből. Igyekeztem a lehető leghalkabban az ajtóhoz settenkedni - nehogy családom meghallja, hogy ébren vagyok -, hogy kifülelhessem, hogy mi történt odalent. Sejtettem, hogy nagy horderejű dolog lehetséges, mivel hirtelen akkora lett a sürgés-forgás a nappaliban, mint még soha eddigi életem folyamán. Fülemet az ajtóra tapasztottam, és vártam, hogy érzékeny hallásom segítségével a kívánt információk birtokába juthassak.
- Visszatér… talán már nincs is olyan messze. – Alice hangja a látomása nyomán olyan keserűen, mégis reményteljesen csengett, hogy az szinte összeegyeztethetetlen volt.
Fogalmam sem volt, kiről beszél, de a többiek is hirtelen piszmogni, félhangosan motyogni, sóhajtozni kezdtek. Egyedül Rosalie sértett morgása ütött el az általános közhangulattól. Semmit sem értettem, és ez zavart.
Persze, megszoktam már, hogy a családtagjaim titkolnak előlem dolgokat, mert úgy hitték, az csupán a javamra válhat, de attól még nagyon bosszantó volt, hogy míg Alice félmondataiból ők mindent megértettek, én addig még nagyobb kétségek közé kényszerítődtem.
- Mikor érkezik? – kérdezte lágy hangon Esme, s olyannak tűnt, mint aki sírna abban a pillanatban, ha képes lenne rá.
Igazából mindig is ő volt a legemberibb közülünk, a legtisztább szívű. Még akkor is igaz ez az állítás, ha hozzátesszük, én félig az is voltam. Elvégre valamennyiünk közül egyedül nekem volt szívverésem, az én ereimben folyt vér, s én voltam képes emberi táplálékok fogyasztására is. Mégis, az a mély szeretet, ami Esmében lakozott, sokkal jobbá tette őt, mint én vagy bárki más.
Mindig is képtelen voltam rövid életem során megérteni, hogy képes engem szeretni, anyám helyett is anyám lenni, miként képes magához ölelni, nevetni, mikor tudtam jól, én vagyok az ő boldogtalanságának egyik fő forrása. Hiszen ha én nem lettem volna…
- Homályos, nem tudom. Azt hiszem, először hozzá megy el. Egyelőre nem határozta el magát, haza akar-e jönni. De őt meg akarja látogatni – suttogta válaszként Alice, mégis kristálytisztán hallottam több emeletnyi magasságból is.
Akkor már tudtam, kiről beszélnek. Hirtelen olyan biztossá váltam a választ illetően, mint azt tudtam, hogy egy meg egy az kettő. …s megértettem azt is, mire fel a fájdalmas hangvétel, a reménykedés apró szikrája.
- Mi nem kényszeríthetjük semmire, ha akar, úgy is visszajön. – …reztem Carlisle szavaiban is a mély bánatot.
Ekkor értettem meg, valójában, ő milyen erős is. …s itt nem csupán a fizikai adottságokra, vagy az önmegtartóztató életmódra gondolok, hanem arra a lelki erőre, amivel el tudta viselni, hogy elveszítette a fiát. Még akkor is, ha ez a kapocs nem biológiai eredetű volt közöttük, hanem lelki, amit az idő kovácsolt olyan erőssé, mint amilyen egykoron volt.
Még bűnösebbnek éreztem magam, hiszen mindennek én volt az oka és eredője. Ha én nem lettem volna…
- Neki itt lenne a helye, közöttünk – motyogta Esme.
Mélyen egyetértettem az elhangzottakkal, s rádöbbentem, én vagyok az egyetlen, aki elérhetem valamilyen módon, hogy térjen vissza a családjához. Ha más nem, annak az árán, hogy én megyek el, ne kelljen elviselnie a látványomat, ne okozzak neki még több fájdalmat.
Halkan visszaosontam a szekrényemhez, s miközben valami ruha után kutattam, igyekeztem semmi zajt nem csapni, nehogy lelepleződjek a többiek előtt.. Minden mozdulatomra különös figyelemmel végül sikerült felöltöznöm, majd egy utolsó mély sóhaj után kiugrottam a nyitott ablakon, s rohantam.
Ahogy tovatűntek mellettem a fák és bokrok, elhaltak az éjszaka állatainak hangjai, egyre idegesebb lettem. Mi lesz, ha nem sikerül rávennem, hogy menjen haza, ha nem hajlandó meghallgatni – még a gondolataimat sem, ha faképnél hagy, vagy ha jogosan meg akar ölni, amiért én megöltem azt, akit ő a legjobban szeretett ezen a világon?
Nem tudhattam, mi fog történni, ha szemtől szemben állunk egymással, de abban biztos voltam, meg kell próbálnom. Bármilyen áron.
Mikor nem sokkal később odaértem, ledermedtem, szívem még hevesebben kezdett zakatolni, mint amúgy. A hold sápadt fénye megvilágította őt, ahogy a földön térdelt. Távolról is láttam az arcán tükröződő fájdalmat, és azt a tekintetet, amit Esme arcán is többször megfigyeltem. Mint aki könnyek nélkül siratja a múlt boldogságát.
Lassú, bizonytalan léptekkel indultam el felé. Ő jelét sem mutatta, hogy észlelné jelenlétemet, habár biztosan tudtam, hallja üvöltő gondolataimat, esdeklésemet, könyörgésemet. Képtelen voltam elzárni mindezeket a tudatom legmélyére, szükségem volt rá, hogy tudja, mennyire sajnálom mindazt, ami történt.
Már csupán pár lépésnyi távolság választott el tőle, de még mindig nem emelte fel a fejét, nem nézett rám. Tudtam, hogy rá emlékeztetném, és neki a legjobban az emlékezés fáj az egész világon. Átkozott vámpírmemória.
Végül egészen mellésétáltam, s én magam is térdre ereszkedtem a földön, tekintetem ugyanazt figyelte, mint az övé. A szöveget a hófehér márványon, fekete betűket, melyek immár hét év óta folyamatosan ki vannak téve esőnek, szélnek.
A betűket néztem, melyek hirdették, alattuk nyugszik az én drága, önfeláldozó édesanyám. Az anyám, aki meghalt azért, hogy én megszülessek, aki hagyta, hogy a létezésemmel megöljem őt.
Egy emlékem volt csupán róla, a születésem utáni pillanatokból. Álmaimban is gyakran kísértett a meggyötört arca, fájdalmas arckifejezése és a barna szempárjából áradó szeretet. Még sokkal intenzívebb, ragaszkodóbb, mint amit Esme tekintete sugárzott felém.
Hogy volt képes szeretni annak ellenére, hogy tudta, elveszem az életét?
Ez az emlék is csupán pár pillanatig tartott, mert utána kiszakítottak anyám karjaiból, aki végül ott halhatott meg, ahol egész élete során a legboldogabb volt. Apám karjaiban. Rajta már nem segíthetett vámpírméreg, sem emberi gyógyszerek, hiszen én, a túl gyorsan fejlődő magzat úgy roncsoltam szét és törtem össze az ő törékeny testét, mint buldózer a lebontásra váró épületeket.
Apámról hasonlóan kevés emlékem maradt. Anyám halála után nem sokkal elhagyta Forks városát, és az azóta eltelt hét év során nem bukkant fel. Egyszer sem tartott a karjában, csupán egy futó pillantást vetett rám, majd kisétált az ajtón, bele a sűrű éjszakába. …reztem, ha most rám emelné a tekintetét, hasonló keserűséget pillanthatnék meg szemeiben, mint akkor sok éve. Hiába tudta ő nagyon jól, hogy én már születésem előtt is nagyon szerettem édesanyámat, nem akartam bántani őt. …reztem, hogy ő mégis mindenért engem tesz meg felelősnek.
Ekkor döbbentem rá, hogy az évek során titkolni próbált események, az elejtett félmondatok mindig is őróla szóltak. Alice figyelemmel követte apám életét, minden lépését, hogy tudja, él még, és nem próbált meg anyám után menni.
Mert ha már ő sem lenne, egy újabb elvesztett életért lennék felelős.
Félve emeltem tekintetemet felé, s megdöbbenve láttam, hogy szeme sarkából engem figyel. Tétova mozdulatot tett kezem felé, majd nagyon óvatosan egy ujjal végigsimított kézfejemen. Megborzongtam ettől az érintéstől, ám ennek semmi köze sem volt ahhoz, hogy neki hidegebb a bőre az én félvámpír hőmérsékletemtől. Lelki eredete volt mindennek, s észre sem vettem mikor, de könnyezni kezdtem. A cseppek végigperegtek arcomon, majd államról a kézfejemre, s ezzel együtt az ő ujjára hullottak.
Teljes testével felém fordult, majd kezét lassan felemelte, s arcomhoz érintette. Ahogy találkozott tekintetünk, a topáz és csokoládészín szempárok, magamban esdekelni kezdtem a bocsánatáért. Hosszú percek teltek el így teljes mozdulatlanságban, majd nagy sokára – mire befejeztem esdeklő monológomat -, váratlanul elhúzta kezét arcomról.
Megrémültem, hogy hiába minden próbálkozásom, ő képtelen megbocsátani. Ám ahelyett, hogy faképnél hagyott volna, magához ölelt, s úgy szorított, mint akinek ez az utolsó esélye az életben maradásra. S igazából tudtam is, hogy így van, és ez az érzés kölcsönös volt. Mert ha akkor elmegy, anélkül hogy megbocsátana nekem, nem élhettem volna tovább. …n is görcsösen szorítottam őt, közben ezerszer is azt üvöltöttem, sajnálom.
Kissé eltolt magától, hogy újra a szemembe nézzen.
- Bella halála nem a te hibád! – mondta kőkemény, határozott hangon, ami még így is csodaszépen csengett. Hiszen ő az én apám volt, és a szavai csak nekem szóltak, életem során először. – Te nem tehetsz semmiről.
- Miattam nem él már – feleltem hevesen, ráztam a fejemet, könnyeim is újra záporozni kezdtek. – Ha én nem lennék, ő még élne, és ti boldogok lehetnétek. Együtt!
- Renesmee, az egyedüli hibás én vagyok. Amiért annyira szerettem, hogy bármit kért tőlem, nem tudtam neki nemet mondani. Meg kellett volna tőle tagadnom bizonyos dolgokat, kezdve egészen attól, hogy belém szeressen. Ha tudnád, hányszor mondtam el neki, hogy az én oldalamon szinte valószínű, hogy a halál várja, de ő görcsösen kitartott amellett, hogy nem eshet semmi baja, mert bízik bennem. A hibás én vagyok, te nem tehetsz semmiről!
Ha lehetséges, még jobban zokogtam, mert megértettem, hogy mennyire fáj neki élete szerelmének elvesztése. Hiszen neki anyám volt az élete, az az élet, ami az én születésemmel semmivé lett. Hiába próbálta enyhíteni az előbb elhangzottakkal a lelkiismeret-furdalásomat, azt lehetetlen volt. Mindketten bűnösnek tartottuk magunkat, és egyikünket sem lehetett meggyőzni, hogy nincs igaza.
- Miért nem akadályoztad meg, hogy megszülessek? – kérdeztem suttogva, mire ő hitetlenül nézett rám.
- …n… megpróbáltam… - vallotta be megtörten, majd lassan folytatta magyarázatát. – Bella nem engedte, hogy ártsunk neked, ő kitartott amellett, hogy neked meg kell születned. Azt hiszem, ő téged szeretett a világon a legjobban. Még nálam is jobban. …s tudom, hogy te is szeretted őt. Azt hiszem, ő abban is belehalt volna, ha megakadályozzuk azt, hogy te megszüless. Ő hitt bennem, hogy én megmentem, de én elkéstem…
- Nem a te hibád – zokogtam, s elhúzódtam tőle, ne kelljen ránéznem, az önmarcangoló arckifejezésére. – Nem te késtél el, hanem én bántottam őt. Pedig nem akartam, hidd el!
- Tudom, hogy nem akartad. – A tekintete egy pillanatra elrévedt, majd újra a pillantásomat kereste. – A szemeidet szerencsére anyádtól örökölted. Legalább ez megmaradt belőle számomra.
- Ezt úgy érted…?
- Igen, úgy. Itt maradok, mert hiába kerestem a halált vagy a megnyugvást, egyiket sem találtam meg. Talán itt Forksban, ahol beköszöntött a végtelen éjszaka, majd újra felkel a nap. Elvégre itt vagy te, a lányom, az egyetlen, aki Bellától maradt nekem. – Újra magához húzott, s szorosan öleltük egymást, egészen addig, míg végre pirkadni kezdett.
Visszakaptam az esélyt az élettől, hogy jóvátegyem, vagy legalább enyhítsen az édesanyám elvesztése miatti hibámat. Hiszen itt volt az apám, Edward Cullen, akinek szüksége volt rám, s akire nekem is szükségem volt. Az egész családnak szüksége volt rá, hogy végre ismét egy kis boldogság költözzön a házunk falai közé.
- Szeretlek, apa – suttogtam a fülébe, mire – ha lehetséges – még erősebben szorított magához.
- Én is szeretlek, Nessie. Te vagy az én napsugaram a hosszú éjszaka után. Végre napfelkelte van.
Azon a hajnalon kezdődött minden. A család visszakapta Edwardot, én visszakaptam az apámat, ő pedig a napfényt. Persze anyám képe sohasem homályosodott el az emlékek tengerében, de ahogy lassan teltek az évtizedek, megtanultunk együtt élni a hiányával. Hiszen a napnak a legsötétebb éjszaka után is újra fel kell kelnie.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó