XXI. század. Megszületett az első félvér. Egy ember, aki világra hozta vámpír gyermekét, s mivel belehalt volna a szülésbe, ő is újjászületett. A kislány az egész univerzumban egyedül volt, hiába volt családja, ő volt az egyetlen. Senki sem tudta mire számíthat, de már az első mozdulata óta hírességnek számított. Suttogtak róla a világ titkos teremtményei. Számukra már a léte is fenyegető volt. Soha nem válhatott teljesen vámpírrá, hiszen egy része már az volt így a méreg nem hatott rá úgy, mint másokra, pedig próbálkoztak sokan, s bár a legtöbbje meghalt a védelmező családja által, voltak, akik közel kerültek a „sikerhez”, de mind hiába. Soha nem válhatott teljesen emberré sem, hiszen apja génjeit nem tudja kiiktatni szervezetéből. Képes volt utódot nemzeni, hisz volt méhe, volt vérkeringése, de ennek ellenére szomjazott mások éltető erejére. Ez már önmagában csábító célponttá tette őt, de hogy még fokozzam az érdekességeket, vegetáriánus volt. A családja már a XX. század eleje óta különcnek számított. Annak idején egy férfi nem fogadta el, szörnyeteg létét s ellenállt a hívogató édeni nedűnek. Csak állatokból táplálkozott. Beállt orvosnak az emberek közé, és soha de soha nem bántott senkit, nem kóstolt meg senkit. Egy csatlóst szerzett magának, egy fiatal fiút. Megtanította őt a saját életmódjára. A század végére csapatának létszáma hétre növekedett. Egy hasonló életmódot folytató család élt még északon is. Velük állandó kapcsolatot teremtettek. Ők ellenben mindig költöztek. Egyszer egy Forks nevű kisváros szélén vettek egy birtokot, de megjelenésük a közelben élő, indián férfiakból mutációt váltott ki. A quileut nemzedék, legendájuk szerint, a farkasok testvére volt, így, hogy megvédjék népüket, vérfarkasokká változtak, különös képességekkel. Létezésük fő célja, a vámpírok vadászata volt. Ősi ellenségek voltak, de a sápadt bőrű családfő, érkezésükkor egy híres szerződést kötött velük. Meggyőzte a kutyákat arról, hogy nem táplálkoznak emberből, még csak nem is bántják őket. Soha nem lépnek át egymás területére engedély nélkül. Senki sem hitte volna, hogy működő képes lesz ez a megállapodás, de akkor még nem tudták, hogy mi lesz az ezredforduló után, ugyanis ekkor bővült a család egy újabb taggal. Egy lehetetlen szerelem vette kezdetét. A vámpír falka egyik tagja belehabarodott egy különös emberlányba, akire semmilyen elméjére kiterjedő képesség nem hatott, s ami még veszélyesebbé tette őt, az indiánok jó barátja volt. Sőt, az egyikkel nem csak barátság kötötte össze, hanem úgymond plátói szerelem. A lánynak, amíg ember volt, nem szabadott volna tudni, ezen lények valódiságáról. Különböző okokból üldözték őt fajtársaim, s egyszer védelme érdekében, a farkasok a hidegekkel együtt szálltak harcba. A Volturi is vámpírként számított rá. A sok megpróbáltatásnak, sikerült ellen állniuk nagyobb veszteségek nélkül, viszont saját szerelmük gyümölcse megölte volna őt. Ekkor született meg kislányuk. A most már jogosan mondható család kilenc plusz egy teremtésből állt. Az a kívülálló egyed, nem más, mint ősi ellenségük, mégis régi csatlósuk, az anya régi barátja, s szerelme, az indián farkas fiú volt. Hogy került be ebbe a meghitt körbe? A bolhások egyik jellemzője a mindenek felett álló, első látásra szerelem volt. Ennek a szerencsétlennek a választása, a világegyetem egyetlen félvérére esett. Így történt meg, az élet legfelháborítóbb és legundorítóbb eseménye:
„A korcsok és a vérszívók egy közösségben, boldogan éltek, s védelmezték életük középpontját.”

XXII. századig. A kislány nővé cseperedett. Erős volt, bátor, tehetséges, igazi vezéregyéniség. Veszélyes gyerekkora ellenére, boldog volt, s vidám természetű. Pár évig idilli állapotban éltek egyre nagyobb társaságban. A hasonlóan étkező baráti falka véglegesen csatlakozott hozzájuk, ami ily módon tizennégy vámpírt jelentett. Nehéz volt összeszokniuk a szintén ide tartozó vérfarkasokkal, de sikerrel jártak, így az összlétszám huszonnyolcat jelentett. A La Push rezervátum és a Forks mellett elterülő erdők összessége biztonságos helyet adott nekik. Az embereket megpróbálták elkerülni, amíg nem nyugodtak meg a kedélyek. Senki nem tudott a közelükben élő csapat mesebeli lényről. Ezzel szemben a másik világban, sajnálatos módon a hírük is olyan gyorsan terjedt el, mint ahogyan létszámuk növekedett. Rendszeres harcban kellett részt venniük, de senki sem volt olyan erős, mint ők. Szinte gyerekjáték volt legyőzni a sok jelentéktelen próbálkozót. Sikerült egy kis tiszteletet kivívnia a családnak. Az újjá szülött vagy elhagyott vámpíroknak csábító volt ez az életmód. Nem csak biztonságot jelentett számukra, hanem segített nekik abban, hogy ne legyenek szörnyek. Az óriásinak számító furcsa közösség befogadó volt, de óvatos is. Mindig megfigyelték a jövevényeket. A Volturi egyre fenyegetőbbnek érezte ezt az anomáliát, s nem csak ők. Egyre többen gyűltek össze az ellenkező oldalon is. Nem volt titok, hogy a legyőzésükhöz még a királyi családnak is csatlósokat kellett toborozniuk. Sokan csatlakoztak, akik szerint visszataszító volt ez a közösség. Sok ideig csendben mozgolódtak a föld árnyékai.

XXIII. század. A háború elkerülhetetlen volt. Mindkét oldalon óriási veszteségekkel kellett elszámolni. Nem csak a szörnyek, hanem az emberek is megérezték ezt a rettentő időszakot. Rengeteg éhező újjá szülött szomját kellett csillapítani. A királyi család kihalt. Nélkülük a pártfogóik tanácstalanná és kiszolgáltatottá váltak. A másik oldalon álló békés közösség tagjai közül is sokan elégtek, és sok vérfarkas is elvesztette testvérét. Azóta is érezni jó pár négyzetkilométernyi területen a hamu és a por szagát, érezni a halált, a szomorúságot, és a csendet a légkörben. Fájdalmas időszakot jelentett ez mindenki számára. Lassú volt a felépülés, de sikeres. A sebek idővel begyógyultak, s már csak emlékeztető hegek maradtak az emlékezetükben. A bolygó nem állt meg. Ugyanazzal a sebességgel forgott tovább s tovább a világegyetem végtelenségében. Ekkor kelt fel egy új nap, a változások hajnalán. Valakinek kordában kellett tartania az egyensúlyt, tehát szükség volt királyi házra. A vegetáriánus család egyáltalán nem tűnt olyannak, ami képes lenne elvezetni egy ilyen szörnyűségekkel teli életvitelt, mégis jogosan döntöttek úgy, hogy felvállalják ezt a szerepet. Kétség kívül ők voltak a legerősebbek. Ebben a világban az ő uralmuk jelentette az új reformokat. A barátságos együttélés szimbólumává váltak. Az emberi vér mennyei ízéről sokan így se mondtak le, és ezt nem is lehetett elvárni, de egy sokkal békésebb korszak köszöntött be. Az eddigi legnyugodtabb.

XXIV. század. A technika fejlődése nem könnyítette meg a vámpírok életét. Mindenhol hő érzékelő kamerák voltak, minden sokkal pontosabb lett az ellenőrzés és az archiválás is. Ettől függetlenül meg lehetett oldani mindent, de sokkal bonyolultabban. A félvér lány és a farkasember már a XX. század óta elválaszthatatlanok voltak, úgyhogy épp itt volt az ideje az utódnemzésnek. Vámpír, farkas és ember keveréke. Természetesen a négylábú énjének nem kellett feltétlenül megmutatkoznia. A terhesség viszonylag gyorsan lezajlott. Alig telt egy-két hétbe az egész. Egy gyönyörű fiút hozott a világra a különös páros. Bőre olyan kemény volt, mint anyjáé, hőmérséklete akár az apjáé, színe gyönyörű halványbarna, szinte bézs s hibátlan, pici szíve pedig felfoghatatlanul gyors ritmusra vert. Mondanom sem kell, hogy a történelem legszebb kisfiát tisztelhettük személyében. Azokhoz a szerencsésekhez tartoztam, akik kápráztató sötétbarna szemébe nézhettek, láthatták hogyan hullik szinte fekete haja az aprócska vállára, gyönyörű kontrasztot alkotva hamvas bőrével. Amikor rápillant az ember, olyan mintha egy másik világban élne, ahol minden tökéletes, ahol csak boldogság van, ártatlanság, szépség, báj, ahol nincs halál és elmúlás, s csak a nevetés zaja visszhangzik a sziklákon, mindenféle fájdalmas sikoly nélkül. Leírhatatlan érzés volt a kezemben tartani őt…

XXV. század. Az emberek elkezdtek más bolygókon telkeket venni, házakat építeni. Elkezdtek terjeszkedni nem csak a Földön, hanem a Naprendszerben is. Mivel már ez sem volt elegendő ennek a rövidéletű fajnak, az egész univerzum felfedezésével próbálkoztak. Felesleges megemlítenem, hogy ez sohasem fog nekik sikerülni. Nekem erről az egészről a paraziták jutottak az eszembe. Mértéktelenül élősködnek, hihetetlen iramban szaporodnak, mindent kihasználnak, elfoglalnak, terjeszkednek, elnyomják és tönkreteszik a környezetüket… Sosem fogják beérni annyival, ami megadatik nekik, és sose fogják azt igazán megbecsülni. A sok mesterséges anyagtól, már az emberek íze se volt a régi. A királyi család természetesen megint akkora létszámmal büszkélkedhetett, mint anno a XXII. században, talán még nagyobbal is. Rendesen elvégezték minden egyes feladatukat. A háborúk időszaka elcsendesedett. Csak az emberek fejlődésétől hanyatlott meg ez az idilli állapot. Bár, mint mindennek, ennek is volt előnye. Az autók már 900 km/h –s sebességgel közlekedhettek városokban, s nem csak föld s beton utakon, hanem légutakon is. Persze ez csak a halandók szabályai szerint volt így. A legjobb modellek 1500-2000 km/h –s sebességet is el tudták érni. Az a gyorsaság… a vámpírok legjobb játéka. Az óriási szmog és egyéb szenny miatt a napot ritkán lehetett látni, a régen fényes területeken is, így nem volt akkora szükség bujkálásra. A vegetáriánus családra visszatérve, nekik még nehezebb volt. Az állatállomány alaposan lecsökkent. Nehéz volt csillapítani szomjukat, de nem lehetetlen. A kisfiú férfivá érett. Állandó s örök kapocs volt a két ellentétes faj közt. Ő volt a domináns hím egy elég nagyszámú farkas falkában, annak ellenére, hogy úgyszintén vérrel táplálkozott, mint bármelyik másik – vegetáriánus – vámpír. Minden embert lenyűgözött szépsége, a lányok szabályosan sikítottak, ha meglátták, a férfiak irigyelték, de sosem álltak ki ellene, a vérszopó hölgyeket bár elriasztotta farkas énje, csodálták őt, ennek ellenére magányos volt. Sokan már csak azon a gúnynéven emlegették őt, hogy „a magányos farkas”. Az egyetlen nőnemű lény, aki nélkül nem tudott volna élni, az édesanyja volt, a félvér. Bár az idők nehézsége erősen hátráltatta a létezésüket, a lényeg az volt, hogy kitartottak.

Napjainkban. Az emberek kimerítették a bolygót, a naprendszert, az életet. Létezésünk nem volt hiába való, de mára már értelmét vesztette. A paraziták megfertőzték az univerzumot, így védekezésbe kezdett, akár egy immunrendszer. A nem helyén való anyagokat el kell pusztítani. A természet akarata, hogy mindannyian megszűnjünk létezni. Az űrhulladék miatt, az anyagok sűrűsége és pályája megváltozott. Sok csillag, s meteorit vált darabokra, s most felénk tartott elpusztítani minket. Felégetni, romokba dönteni mindent. Milyen ironikus nem igaz? A csillagokat az emberek mindig az álmok és vágyak metaforájának használta, s most pont ezek fognak minket megölni, az álmok s a vágyak, egy szebb jövőről, egy boldogabb életről. Először saját maguk pusztították el ezeket, ahogy a csillagokat is, s most azok pusztítanak el minket. Az emberek a mi éltető erőnk, s halálhozónk is. Mit tehetnénk? Semmit. A körülöttünk uralkodó káoszban, a mi emlékeink a legtisztábbak arról, hogy hol rontották el, és arról, hogy milyen gyönyörű is volt az a múlt, amivel senki sem volt megelégedve. Félünk-e a haláltól? Hogyan is tehetnénk? Hiszen mi mindannyian átéltük már azt a kínt, s fájdalmat, ami a halálnál is rosszabb. Bennünk már nem dobog szív, nem folyik vér. Átéltünk már tízszer, százszor, ezerszer annyi időt, mint bármelyik halandó a világon. Bátran kijelenthetem, hogy nem félünk elpusztulni. Amitől félünk, az az, hogy el kell hagynunk szeretteinket, örökre.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.