Igaz történetet írok le, egy valódi lányról s annak valódi családjáról. Minden vidám és szomorú dolog egyaránt megtörtént, kivétel a mesebeli részeket. Remélem tetszeni fog Sophie-nak, akit teljes szívemből megszerettem e rövid idő alatt, s fogadott húgomnak tekintem, és reménykedem, hogy sok gyönyörű pillanatot fog megélni még, közösen a családjával, a bátyjával és Ninivel.
Jó olvasást!
Emlékek az életemről
A nevem Sophie. Hamarosan betöltöm tizennegyedik életévemet. Mit is mondhatnék, az életem nem egy meseország teli habcsókkal, fodrokkal és kacsalábon forgó palotákkal. Nagyon nem. Az én történetem más.
Már a születésemkor is körülvett a halál. Az ikertestvérem élete összesen egy sírásból állt, majd örökre elhallgatott. Miután kiengedtek minket a kórházból, nem volt hol laknunk. A másik testvéremmel - aki akkor négy éves volt – és a szüleimmel, nagyanyámhoz költöztünk. Egy ideig így nyomorogtunk, de szerencsére erre nem emlékszem. Nem telt el így sok idő, s a bátyám beteg lett. Tüdőgyulladást kapott, s az orvosok nem tudtak rajta sokat segíteni. Pff, orvostudomány… Nem tudhattam mikor vesztem el őt. Szüleim mindent megtettek azért, hogy rendbe jöjjön, ezért elköltöztünk Svájcba. Ott sokkal fejlettebb technikákat alkalmaznak, tisztább a levegő, s jobbak a körülmények. Greg állapota egyre javult. Állítólag sok időt töltött velem, és nagyon szeretett, s vigyázott rám. Talán ezért van az, hogy ő az egyetlen ember az életemben, akit igazán szeretek. Gyógyulása után visszaköltöztünk Amerikába. New York-ban éltünk két hónapig, ahol elkezdtem a bölcsödét. New Orleans-be jártam óvodába. Nagyon szerettem ott lenni. Sok pajtásom volt, akikkel rengeteget játszottunk és nevettünk. Szüleimnek már ekkor sem volt túl sok idejük velem foglalkozni. Még kicsi voltam, és nem értettem miért nincsenek mellettem, mint a többi gyereknél, de sose szóltam érte. Csak álltam az ajtófélfa mögé bújva és néztem, ahogy dolgoznak, ahogy telefonálnak. Be se fejezhettem az ovit, és el kellett költöznünk Lewiston-ba, Main államban. Pontosan harmincötezer-hatszázkilencven plusz egy fő lakik ebben a porfészekben. Senkit sem ismertem, de nem is vágytam arra, hogy közelebb kerüljek ezekhez az emberekhez. Ellötyögtem velük, ha muszáj volt, de inkább magamnak való teremtés voltam. Az iskolában is csak egy barátom volt. A többiek maximum azért beszéltek velem, mert anno menő volt a bátyám. Az ő árnyékában könnyű dolgom lett volna az elhelyezkedéssel, mégsem illettem bele ebbe a környezetbe. A katasztrófa ott kezdődött, amikor tizenkét éves lettem. Greg tizenhat volt, s közölte, hogy többé nem akar velünk élni…
- Anya, apa, kiutazom Németországba. Elmegyek innen, egy időre. Egy másik családnál fogok ott élni, tudjátok ez egy ilyen cserediákprogram – mondta eltökélt hangon a bátyám. Amikor meghallottam, nem hittem a fülemnek. Itt hagyna az egyetlen ember, aki szeret, akit szeretek, aki megért engem? Nem teheti ezt meg velem, nem, nem és nem! Könnyes szemmel s dühös, csalódott tekintettel fordultam felé.
- Miért? – nyögtem ki összeszorított fogaim közül. Nem volt erőm többet kérdezni. Az életem miértjeire talán sohasem fogok választ kapni, talán nincs is értelme feltenni őket és elgondolkodni rajtuk, én mégis sok időt töltöttem a fejtegetésükkel. Szüleim elengedték őt, én pedig egyedül maradtam. A családnak nem volt ideje foglalkozni velem, haverjaim nem sűrűn akadtak. Egyetlen egy számomra fontos személy volt, aki itt maradt nekem, de őt is elvesztettem. Még csak tizenkét éves voltam, amikor a legeslegjobb barátom, az egyetlen barátom, örökre elment. Meghalt. Egy fiatal fiú… ki gondolta volna. Megint csak azt tudom kérdezni, miért, mivel érdemelte ki ezt? De erre senki nem tud nekem válaszolni, én sem. A hiányától, a fájdalomtól s a magánytól annyira összeroppantam, hogy mindössze tizenkét és fél évesen öngyilkos akartam lenni. Véget akartam vetni rövid, tapasztalatlan életemnek. Egy felnőttnek is nehéz felfognia a halál fogalmát, nem hogy egy ilyen fiatalnak, mint én. Amikor Greg megtudta, hogy karácsonyeste, ki akartam menni a csónakázótóra és bele akartam ugrani a fagyos vízbe, rögtön hazautazott. Kicsit megváltozott. Nem emlékeztem rá, hogy ennyire helyes lett volna, de lehet, hogy csak én akartam ennyire eszményinek látni. Egy évet kihagyott az iskolából és minden egyes rezdülésemet figyelte. Egy pillanatra sem hagyott magamra. Beszerzett otthonra egy gyönyörű zongorát s minden egyes éjjel játszani kezdett rajta. A hangja mindig körülvett, s álomba ringatott. Közben mesélt nekem Németországról. Egy borús, esős kisvárosról, a nagyvárosokról, az iskoláról s legfőképp a családjukról. A lány, aki úgymond az ottani fogadott testvére, egy kivételesen gyönyörű teremtés volt. Csak rá kellett nézni, s elakadt az ember lélegzete. Nem csak a szépsége, de a személyisége is vonzó volt. Becenevén Nininek szólították. Ártatlan, tökéletes arca, elkápráztató teste, bátyám figyelmét is felhívta. Elárulta nekem, hogy szerelmesek. Első pillantástól tudták azt, hogy őket egymásnak teremtették, de mindketten féltek kezdeményezni. Sok időt töltöttek együtt, mint barátok. Greg, bár szüleink előtt titkolta, újra tüdőgyulladást kapott. A halál mezsgyéjén lépdelt, de valami visszarántotta. Ő volt az, Nini. Amikor felébredt őt látta. Azt mondta, eszméletlenül fájt neki, szenvedett. Még a mesélésnél is elgörbült az arca egy grimasztól. Azt is elárulta, hogy végig rám, és Ninire gondolt. Nem tudna elveszteni, soha de soha. Ez nagyon jól esett. Ezerszer bocsánatot kért tőlem, amiért elhagyott. Önző dolog volt tőlem így magamnál tartani őt, de örültem, hogy végre magam mellett tudhatom. Nekem csak ő volt. Sokat gondolkodtam azokon a dolgokon, amiket mesélt, és azon, mi lett volna, ha beleugrok a vízbe, mi lett volna, ha meghalok, mi lett volna, ha nem megy el Németországba, mi lett volna, ha nem hal meg a barátom, mi lett volna, ha nincs Nini… mi lett volna, ha…
- Greg, úgy igazából, mi történt veled? – kérdeztem komoly arccal. Láttam, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete, majd újra felvette szokásos ritmusát.
- Mire gondolsz? – mosolygott felém. Hihetetlenül kirajzolódtak vonásai, amik gyönyörűbben tündököltek, akármi másnál. Észveszejtően helyes lett a bátyám.
- Erre. Mi ez a csillogás? Mitől lettél ilyen szép, ilyen tökéletes? Még a mozgásod is más lett, a hangod, ami eddig mindig olyan hamisan csengett, hirtelen olyan dallamos lett, hogy öröm hallgatni, a bőröd hideg és kemény. – Észrevettem, hogy a mosolya mellett, egy kis zavarodottság volt a szemében. Te jó ég a szeme! Aranyszínben úszott. Eddig még fel sem tűnt… Olyan különleges…
- Mitől, mitől lett ilyen a szemed? – Nem bírtam elszakítani tőle a tekintetem, beszélni is alig tudtam.
- Ne butáskodj Sophie. Semmi sem változott, csak szerelmes vagyok és megnőttem. Szeretlek – mondta. Legbelül nem hittem neki, de csak bólintottam.
- Én is szeretlek Greg. Örülök, hogy itt vagy. – Odabújtam hozzá, s így ültünk egy ideig. Már nem lepődtem meg, a jeges, szilárd karokon, amik körükbe zártak. Régen gyönyörű kék szemei voltak, barna göndör haja mindig kuszán lógott, nem pedig ilyen rendezetlen tökéletességgel ragyogott. Izmai megsokszorozódtak, mégsem lett egy izomagyú. A tetoválása most éles kontrasztban állt hófehér bőrével. Egy tőrre feltekeredő rózsa alakja éktelenkedett szíve fölött. A tőrbe pedig két név szerepelt: Ninié, és az enyém, héberül. Bár nem létezik ilyen, de ha létezne, akkor rá lehetne mondani azt, hogy egyszerűen tökéletes. Tudtam, hogy valamit titkolt, hogy ezek a változások nem maguktól keletkeztek, de bíztam benne. Éreztem, hogy nem szabad tudnom, mivel állok szemben.
Lassan egy éve mellettem állt, de láttam rajta, hogy nagyon hiányzik neki Nini. Önző voltam, de nem akartam, hogy újra elmenjen. Az emberek kedvesebbek lettek velem. Senki se érdekelt, de én mégis mindenkit érdekeltem. „Szegény lány, mi mindenen keresztül kellett mennie…” A hátam mögött az emberek csak sajnálni tudtak, de nem szerettek igazán. Nem utasítottam őket vissza, de lelkesnek se mutatkoztam. Kötöttem pár felszínes barátságot. Ahogy javult a kialakított véleményem az életről, a bátyám vett nekem egy gitárt és néha segített rajta játszani. Mindig is imádtunk együtt zenélni. Az egyik kedvencünk Jessica Yeh-től a Sad Violin című szám, csak hegedű helyett gitárral. Olyan megható, egyszerűen imádom... Tudtam, hogy előbb vagy utóbb, itt fog hagyni, de nem hittem volna, hogy újra ennyire meg fog érinteni a magány. Kialakult egy kisebb nagyobb baráti kör, de nem volt túl nagy jelentősége. Leginkább lefoglaltam magam sportolással, gitározással, olvasással. Teljesen átlagos voltam, mint akárki más. Százhatvanöt centiméter, kis pöttöm, hosszú, göndör, barna haj lila csíkkal, kék szem, átlagosnál kicsit teltebb. Semmi különleges. Így éltem szürke hétköznapjaim, várva, könyörögve, hogy újra láthassam a testvéremet. Ninivel egyre komolyabb kapcsolatuk lett. Bemutatta a családnak is. Nagyon aranyos lány és tényleg földön túlian gyönyörű, én is kedvelem, csak azt sajnálom, hogy elveszi tőlem az egyetlen értékemet az életben. Ritkán látogattak el Amerikába. Tavaly karácsonykor egy örömteli tragédia következett be. Amikor pakoltam ki Greg bőröndjét, reménykedve, hogy rátalálok az ajándékaimra, egy kis dobozkát találtam, benne egy arany karikagyűrűt, körbe apró gyémántokkal díszítve, a belsejébe pedig bele volt karcolva három szó: „Ich liebe dich”. Nem kellett egekig szárnyaló IQ ahhoz, hogy rájöjjek ez egy jegygyűrű. A kíváncsiság nagyúr, és nem bírtam megvárni, hogy mit fog vagy nem fog tenni, ezért odahívtam magamhoz.
- Greg! Lennél szíves idejönni? – kiabáltam a szobájából. Egy perc se telt el, és megjelent az ajtóban.
- Mit szeretnél Sophie? Van valami baj? Azt hitted ilyen egyértelmű helyen hagyom az ajándékod? – kérdezte cinkos mosollyal. A hátam mögül elővettem a dobozkát, mire Greg zavarba jött.
- Hupsz… - nyögte ki szerencsétlenkedve.
- Meg fogod kérni Nini kezét? – kérdeztem komoly arccal. Nehezen tartottam vissza a nevetést, ami mint egy vulkán ki akart törni belőlem. Sosem voltam jó színésznő.
- Nézd Sophie, tudom, hogy nem akarod, hogy elmenjek, de ettől még ugyanannyira szeretni foglak. Nem fogsz kevesebb helyet foglalni a szívemben, csak a szívem fog megnőni – magyarázkodott kétségbe esve, mint egy kölyökkutya. Nem bírtam visszafogni magam, odarohantam és nevetve átöleltem.
- Te buta, hiszen ez csodálatos! Mikor? – sikítottam a fülébe.
- Szent estén, a család előtt – nyilvánította ki, boldogságtól duzzadó hangon. Nem szép dolog, de valahol szomorú is voltam, a sok öröm közepette. Tudtam, hogy itt fog hagyni, de nem vesztem. Egy új családtaggal bővül a ház, csak sajnos nem ez a ház…
Ebben az évben is itt jártak karácsonykor, s most végre húsvétkor is meglátogattak. Szüleim szerencsére nem voltak itthon. Egyik nap arra ébredtem, hogy dulakodást hallok, és Nini sikoltozik. Rögtön kirohantam megnézni mi folyik odakint. A látvány szörnyű volt. Greg Nini oldalán egy vadul mozgó emberrel harcolt. Emberrel?? Nem lehetett ember. Eszméletlen gyorsak voltak mind a hárman, olyan hangokat adtak ki, mint a ragadozó állatok fenyegetései, az ütések ereje elképesztő volt. Minden olyan hirtelen történt. Az idegen férfi vadsága bár gyönyörű volt, de félelmetes is. Veszettül rám rontott, s leterített a földre. Végigszagolt, mint egy illatos rózsabokrot, majd fogta a kezem és belém harapott. Szívni kezdte a vérem. Kegyetlenül fájt, s égetett. Ez az egész manőver alig telt bele pár másodpercbe. Következő pillanatban már csak a kínt éreztem, az égető fájdalmat. A szívó erő megszűnt. Homályos tekintettel felnéztem, hogy tudjam, mi történt, és csak egy szőke hajú angyalt láttam magam előtt állni, akiben Nini alakját véltem felfedezni…
Az elkövetkezendő napok rettenetesen teltek. Börtönbe voltam zárva a saját testem poklában. Inkább meghaltam volna, mintsem hogy ezt a kínt kibírjam. Nem értettem mi történik, nem tudtam mi ez az egész, de tudtam, hogy közel a vég. A fájdalom lassan kezdett elmúlni a végtagjaimból, és elkezdett a mellkasomban felgyülemleni. A torkom kiszáradt, és kapart, a tüdőm szúrt, a szívem meg egyszer gyorsabban egyszer lassabban vert és eközben egyre több fájdalmat gyűjtött magába. Éreztem, hogy már nincs sok hátra. Az életem motorja nemsokára feladja a szolgálatot. Egy utolsó pokoli fájdalomgörcs vetett neki véget. A szívem… leállt… és, és én mégis gondolkodok? A lelkem, mégis létezik? A testem, mégis működik? Ez a mennyország lenne, netán a pokol? Pánikba estem, nem voltam ura önmagamnak. Kinyitottam a szemem. A kontúrok olyan élesek lettek, a távoli dolgok is olyan tökéletes kirajzolódtak, mintha itt lennének az orrom előtt. A hangok, olyan tiszták voltak, és olyan távoliak, mégis mintha a fejemben szólnának. Felültem, az ágyon, minden erőfeszítés nélkül. Ez meglepett, de igazán sokkoló az volt, amikor magamra néztem. Vékony, karcsú lettem. Tökéletes alakom volt és hófehér bőröm. Elkuncogtam magam, és ekkor jöttem rá, hogy a hangom is megváltozott. Olyan gyönyörűen csilingelt a nevetésem, mint a legszebb csengő a világon. Az illatok kavalkádja megbénított. Minden annyira kiemelkedő volt. Meghallottam Nini és Greg halk nevetését. Rajtam nevettek, vagyis a döbbent arckifejezésemen. Amikor feléjük fordultam, rögtön elkomorodott az arckifejezésük.
- Mi vagyok? – kérdeztem az új, bár kétségbeesett, kíváncsi hangomon.
- Kérlek, nyugodj meg Sophie – kezdte a bátyám. – El akartam már neked mondani, csak nem tudtam hogyan tegyem meg. Emlékszel, amikor meséltem, hogy újra tüdőgyulladást kaptam? – kérdezte óvatos hangon. Vajon mitől félt ennyire?
- Igen – feleltem határozottan.
- Tudod hugi, ha Nini nem változtat azzá, amivé te most váltál, akkor már nem élnék.– Szeretetteljes pillantást dobott menyasszonyának.
- És mi az? – türelmetlenkedtem. Komoly tekintete szinte szúrós volt.
- Öhm… vannak, akik hideg bőrűeknek szólítanak, vannak, akik vérszopóknak, de a leggyakrabban… vámpíroknak. Azért is költöztem ki Ninihez, hogy kettesben maradhassunk, a titkunkkal együtt. Nem akartunk bujkálni. De nyugodj meg, még sohasem ittam embervért. Csak állatokkal táplálkozunk mindketten. Nem vagyunk szörnyek… - fejezte be. Nehezemre volt elhinni a hallottakat, de eszembe jutott a fájdalmaim előtti szívó erő a karomon. A bátyám, a jegyese, mint vámpírok. Szinte, nevetséges. Lehetetlen. De az is lehetetlen, hogy nem dobog a szívem, és mégis élek, a testem pedig olyan, mint egy kifutómodellé. Láttam, hogy két társam a szobában aggodalmasan néz rám. Muszáj volt megnyugtatnom szeretteimet, így elsütöttem egy gyenge poént.
- Szóval, most akkor inkább kerüljem a fokhagymát? – kérdeztem mosolyogva. Mindenki nevetésbe tört ki, ami úgy szólt, mint egy szimfónia. Odajöttek hozzám és mindketten átöleltek. Már nem voltak olyan hidegek. Igazi meleg, családi ölelés volt.
- Szeretlek titeket – suttogtam.
- Mi is téged, Sophie, mi is - mondták egyszerre ketten, s két oldalról kaptam tőlük egy - egy puszit az arcomra…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Én majdnem elsírtam magam! Nagyon jó!! :)