Csak néztem a gyönyörű, de egyben borzalmas sírkövet, és hangok nem jöttek ki a torkomon, de sírni sem tudtam. Nem voltam rá képes, kifogytak a könnyeim. Óvatos mozdulattal tettem a sírra a virágot, melyet eddig a kezemben tartottam.
Vajon, lesz valaki, aki az én síromra is hoz virágot? Lesz olyan, aki egyetlen egy könnycseppet is hullat értem? Nem hiszem, csak nekem maradtak könnyeim, de azok is vészesen fogynak.
Renée felajánlotta, hogy költözzek hozzájuk, de visszautasítottam. Nem vihetem baljós árnyékomat anyám boldog és napsütötte világába, nem tehetem. Talán örökre Forks és a magány rabja maradok, de akkor sem akarok senkit sem terhelni a gondjaimmal.
Naiv módon azt gondoltam, hogy manipulálhatom az érzelmeimet, és ezzel becsaptam a férjemet. Talán emiatt vesztettem el, mert soha nem viszonoztam a szerelmét.
A házasságom Jacobbal nem volt zökkenőmentes, mint ahogy eleinte elképzeltem. Hiába ígérte, hogy türelmes lesz velem, el nem ítélendő módon a türelme elfogyott. És ebben teljes mértékben megértem, még ha nem is nagyon kívánok közel lenni hozzá. Ő volt az életem harmadik legfontosabb embere, és őt is elvesztettem. Nem maradt már senkim sem.
* * *
- Bella, én nem akarom, hogy velem gyere. - lassan és precízen beszélt, jeges szemeit az arcomra függesztette, nézte, ahogy megfeszültem attól, amit igazán kimondott.
Volt egy szünet, amiben többször is megismételtem magamban a szavakat, miközben átvizsgáltam az igazi jelentésüket.
- Te… nem… akarsz engem?” próbáltam kitalálni a szavakat, megzavartak, ahogy hangzottak ebben a sorrendbe.
- Nem.
Felnéztem értetlenül a szemeibe. Ő visszanézett rám megbánás nélkül. A szemei olyanok voltak, mint a topáz - nehezek, tiszták és nagyon mélyek. Úgy éreztem, mérföldekre beleláthatnék a szemeibe, de sehol a feneketlen mélységben se láthatnám az ellenmondást arról, amit mondott.
- Te nem vagy jó nekem, Bella - megfordította előbbi szavait, így hát nem volt ez ellen kifogásom. Annyira tudtam, hogy nem vagyok elég jó neki.
Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, majd megint becsuktam. Ő türelmesen várt, az arcáról letörölt minden érzelmet. Újra megpróbáltam.
- Ha… ez az, amit szeretnél… *
* * *
Megráztam a fejem és kiűztem belőle az előbbi emlékképet. Nem akartam arra a napra emlékezni, ahhoz túlságosan fájt. Tulajdonképpen semmire nem akartam emlékezni… talán össze kéne hozni egy jó kis amnéziát, akkor nem lenne semmi gondom. De nem… nem tehetem. Tovább kéne lépjek, de nem vagyok elég erős.
Még élénken él bennem Jacob részeg tekintete és a szívem darabokra hull, ha felidézem szavait…
* * *
Az ágyamon feküdtem, és egy könyvet olvastam, de egy kicsit ideges voltam, mert a férjemnek már meg kellett volna jönnie. De mostanában többször is előfordult, hogy Jake a kocsmából esett haza késő este. Nem örültem neki, de tudtam, hogy miattam van, mert képtelen vagyok őt boldoggá tenni, holott már hat hónapja házasok vagyunk, és egy éve Charlie halálának. A jövő héten húsz éves vagyok, és nekem nincsenek terveim a jövőre nézve, úgy érzem, mintha legalább hatvan lennék.
Döngő léptek, becsapódó bejárati ajtó, Jacob hazajött, de már messziről érzem a pia szagát.
- Bella! – üvölti dülöngélve, és én mosolyogva fogadom, mert nem ő tehet erről. Nekem kéne változzak.
- Szia Jake – köszönök halkan és higgadtan.
- Hol a vacsora? Vagy megint a vérszívóddal voltál a képzeletedben? Vagy talán most is őt látod magad előtt?
- Jake, kérlek – suttogtam sápadtan és megremegtem.
- Jaaaj, ne haragudj, hogy kimerem ejteni a nevét, megint rohamod van? Miért nem fogod már fel, hogy a vérszopódnak nem voltál elég jó?! Miért nem vagy képes engem szeretni? Legalább egy kicsit? Mivel volt ő jobb nálam?
- Jacob…
- Fáj az igazság? Álmodban az ő nevét sikítod, szerinted nem hallom? Talán majd húsz év múlva eljutunk arra a szintre, hogy nem az ő nevét sikítod az ágyban vagy akár álmodban… De én addig nem várok! Elegem van Edward Cullen emlékéből is! Vagy tudod mit… menj innen, fuss utána! Ha már én nem vagyok elég jó neked! – fröcsögte dühösen, és életemben először megijedtem tőle. – Menj innen, ne is lássalak! Fuss a mocskos vámpírodhoz, és ne etess többet a hamis érzelmeiddel... Te sem vagy jobb nála! Ugyanúgy játszol velem, ahogy ő tette veled… Szép páros vagytok, tűnj el innen! – üvöltötte és felemelte a kezét, hogy az erejével bizonyítson, de én ezt nem vártam meg.
Hátráltam egy lépést, és higgadtan megszólaltam.
- Összepakolom a cuccaimat…
- Végre! Az utolsó kívánságom veled kapcsolatban, hogy menj innen és fuss a vérszopód karjaiba! Ha már én nem kellettem…
* * *
Persze később utánam jött és esküdözött, hogy többet nem iszik, és sajnálja bármit is tett vagy mondott, de én beadtam a válópert. Igaza volt teljes mértékben, én csak játszottam vele. Megérdemlem a sorsomat.
- Oh, apu – suttogtam a sírra nézve. – Ne haragudj rám, megszegtem a neked tett szavam. Hozzámentem Jacobhoz, de most adtam be a válópert. Kérlek, bocsáss meg… Tudom, hogy csalódást okoztam, de nem akartam teljesen tönkre tenni Jacobot, mert nem érdemli meg. Ő sem volt boldog mellettem, hiába szeretett. Talán már nem is tudom, hogy hogyan kell boldognak lennem. Ma vagyok húszéves, de ez a két év, a felnőtt korom két éve kész katasztrófa volt. A három legfontosabb férfit vesztettem el röpke két év alatt. A szerelmemet, az apámat és végül a legjobb barátomat. Így akarta a sors, talán megérdemlem.
- Nem, nem érdemled meg – szólalt meg egy bársonyosan csengő hang a hátam mögött. A testem megdermedt, a szívem dübörögni kezdett, a szememet könnyek lepték el és a fülemben zengtek azok a képek, mikor utoljára hallottam ezt a hangot.
Lassan fordultam meg, ott állt mögöttem és meggyötört arccal nézett rám. Utoljára az esküvőmön láttam őt, akkor is csak egy rövid ideig, de most nehezen tudtam betelni vele.
- Mit keresel itt? – suttogtam rekedten.
- Nem engedem, hogy őrültséget tegyél – felelte higgadtan, de a hangja korántsem volt magabiztos.
- Miről beszélsz? – adtam az ártatlan, holott tudtam, hogy mire célzott. Nem akarta, hogy végezzek magammal. De miért? Ha szeret, ha nem… nekünk már nincs jövőnk.
- Tudod jól. Sajnálom édesapádat – nézett a sírra. – Hogy történt?
- Rák, de miért érdekel?
- Miért ne? Bella… fontos vagy nekem.
- Nem így vettem észre. Magamra hagytál.
- Tudom, hiba volt. Mikor… az esküvőn… láttam Jacob fejében, hogy mik történtek a távozásom után, és én… alig győztem hinni neki.
- Nem hazudott.
- Soha nem gondoltam, hogy ennyire fontos vagyok neked és nem tudsz majd elfelejteni engem. Azt hittem, hogy csak én fogok szenvedni és senki más, de tévedtem. Súlyos hibát vétettem. Nem kérem, hogy megbocsáss.
Nem feleltem, nem tudtam mit mondani. A szívem szerint legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de az eszem mást sugallt. A józan eszem képtelen volt megbocsátani és újra bízni.
- Csak azt szeretném, hogy boldog légy. Nem muszáj velem, de nem engedhetem, hogy árts magadnak. Ezért is jöttem.
- Nem muszáj? Miért, te szeretsz még engem?
- Én? Mindig is szerettelek, Bella.
- Én is szeretlek – suttogtam halkan.
- De nem tudsz bízni bennem, és úgy gondolod túl késő – jelentette ki, ez nem kérdés volt.
- Ezek szerint mégsem volt hasztalan az esküvőn ezt sugallnom feléd. Valóban így érzek, de azt hiszem, hogy megérdemelsz még egy esélyt.
- De megígérted Charlie-nak.
- Valóban, megígértem, hogy boldog leszek, és hozzámegyek Jake-hez. Az utóbbi teljesült is, de a boldogság… rájöttem, hogy az csak veled lehetséges. Nem tudom, hogy valaha képes leszek megbocsátani és bízni benned, de megér egy próbát, nem?
- De – suttogta és a szemei újra a boldogságtól, csillogtak. Most már nem egy mazohista oroszlán állt előttem, hanem az én kedves oroszlánom. Hiába minden, én szeretem őt… még ha egy darabig nem bizalmatlan leszek is.
Hónapokig tartott, míg igazán felengedtem, és ezt Alice-nek és Esmének köszönhetem, akik azonnal a lelkem segítségére siettek. Rosalie már nem volt bunkó velem, Emmett minden kínos pillanatot elütött a vicceivel, Jasper megteremtette a hangulatomat, Carlisle pedig egyben tartotta a családot, ahova most már én is beletartoztam.
- Mikor változtatsz át? – kérdeztem egyik reggel. – Már három év van köztünk.
- Majd ha újra tudsz bízni bennem, és én kiérdemlem a bizalmadat.
- Bízom benned, csak félek, hogy egyszer gondolsz egyet és megint elhagysz. Mert még egy ilyet nem élnék túl és ezt te is tudod.
- Biztos, hogy velem akarsz lenni örökké? – kérdezte és megcsókolt. Belesimultam ölelő karjaiba és viszonoztam a bizsergető gesztust. A szerelem átjárta minden porcikámat és boldogan felnevettem.
- Ez már nagyon hiányzott.
- Mi?
- A nevetésed – mosolygott rám. – És te… nagyon hiányoztál.
- Te is nekem.
- Én velem örökké?
- Csak te örökké, csak te kellesz nekem – súgtam a fülébe, és szenvedélyes csókkal jutalmaztam. Végre úgy kezdtem érezni, hogy visszatértem az életbe, és újra kezdtem érezni, ahogy a véremben száguld a felemelő boldogság.
- Nincs más kívánságom, csak te örökké…
- Ez az utolsó kívánságod? – nevetett fel vidáman és kivillantotta hófehér fogait, de nem ijesztettek meg. Csak nevettem.
- Igen, ez. Ez az utolsó kívánságom.
* Részlet a New Moon-ból =)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Nagyon jó mind a kettő!!!!!!!!!!!!!!!!
Szuper író vagy!!!!!
Legyél ez nagy korodban. :P Akkor nagy sikered lenne!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!