Név: Sirenna
Cím: Lost forever
Leírás: Bella/Jacob
Miután Bella leugrott a szikláról, Alice nem jött el hozzá. És Jacobbal nyugodtan élhették az életüket, úgy ahogyan én elképzeltem.
Értékelés:
Ginewra: 7
Brigyo: 8
Zsófiii: 8
xgirl: 5
Össz: 28
Vajon mennyit képes egy ember elviselni? Mennyit bír el a szíve, mielőtt összetörne? És ha az a szív már egyszer összetört? Kibírná-e, ha még egyszer összetörik? Főképp akkor, ha az töri össze újra, aki előtte megpróbálta újra összerakni…
~*~
-Sajnálom! Tudom, hogy el kellett volna mondanom, de a bevésődés már megtörtént. Ott állt előttem, láttam, ahogy kimondja a szavakat, hallottam, ahogy kimondja őket, és mégsem tudtam elhinni, hogy ő mondja ki. Hát mégiscsak megtörtént. Jake bevésődött. Nem érdekelt, kibe, mikor, miért, hogyan. .. Nem akartam tudni. -Bella, Bella! Én nagyon saj… - és folytatta tovább. Hogy nagyon, de nagyon sajnálja, és ő nem akarta ezt. És, hogy mindig is a legjobb barátok leszünk, hogy majd találok valakit. Hah. De szinte meg se hallottam. Nem figyeltem, nem érdekelt… Csak álltam és néztem, ahogy engem próbál vigasztalni, miközben én egyre távolabbra és távolabbra kerültem tőle, és egyre kevésbé hallottam őt. A vigasz pedig… hiába. Bennem összetört minden. Már éppen kezdtem hinni, hogy talán van remény. Hiszen egyszer már összetört a szívem, de ő összeforrasztotta, hosszú idő alatt. És most újra összetört. Csak álltam ott elveszve, üresen, több sebből vérezve… Örökre… helyrehozhatatlanul.
~*~
Három év. Három hosszú év telt el kínok között azóta, hogy Edward itt hagyott. Nem hevertem ki még most sem, úgy sem, hogy volt, aki mellettem állt. De valószínűleg soha nem is fogom kiheverni, soha nem fogom elfelejteni. Egyszerűen nem tudom. Azt mondják, hogy az idő majd begyógyítja a sebeket, de valójában csak halványítja azokat, és nem gátol meg senkit abban, hogy feltépje őket. Nem, mindig ott lesznek és emlékeztetnek. Őt pedig lehetetlenség lenne örökre kitörölni az emlékezetemből. Három év elég kellett volna, hogy legyen egy közönséges kapcsolat túllépésére, de nem volt. Ő nem volt közönséges. Különleges? Az igen. Különleges minden szempontból. Kedves, megértő, türelmes, gyönyörű…vámpír. Igaz, ezt a legtöbb ember ezt azért mégsem sorolná a legjobb tulajdonságok közé, nekem azonban ő így volt teljes. Szerettem és nem kellett más. Még most is szeretem. Csakhogy, míg ő különleges volt és tökéletes, addig én csak egyszerű és átlagos és halandó… Nem volt bennem semmi. Én ezt nagyon is jól tudtam, de ő azt mondta, hogy nem látom magamat tisztán. Pedig láttam és éppen emiatt hagyott el, hiszen egy olyan isteni lény, mint ő, nem teremthetett nekem. De ez ellen már nem tehetek semmit. Ha tudnék, lehet, hogy harcolnék érte, de nem tudok és fölösleges is lenne. Hiszen mit tehet egy egyszerű halandó? Ő hagyott el, ő döntött így. Kívánom neki, hogy legyen boldog azzal, akivel igazán az tud lenni! De én mindig is szeretni fogom. Örökké. Van azonban valaki, aki mellett újra elkezdtem élni. Volt valami, ami miatt napról napra föl tudtam kelni. Jacob Black. Mellettem állt mindenben, segített ahol tudott. A legjobb barátom lett, majd idővel több is. Hiába is magyaráztam magamnak, hogy én Edwardot és csakis őt szeretem, egy idő után már ostobaságnak tűnt tagadni azt, ami nyilvánvaló volt. Jake megpróbálta velem elfelejtetni Edwardot, de sajnos ez még neki sem sikerült. Egy idő után azonban valahogy megtanultam kontrollálni magam. Nem látszódott mikor szenvedek a hiányától, és bár a nevét egyszer sem ejtettem ki a számon, már egyáltalán nem is utaltam rá. Tényleg úgy, mintha kezdtem volna őt elfelejteni. Kívülről. De belül még mindig iszonyatosan kínzott. Örültem viszont, hogy Jake boldog. Mellettem az volt, és ahogy telt az idő, lassan én is azzá váltam őmellette.
~*~
Végre újra látom mosolyogni és nevetni. Kezdett visszatérni az a Bella, akit megkedveltem és megszeretni. Nem szerettem nézni, amikor szomorú, mert tudtam, hogy amiatt a vérszopó miatt van az egész. Fogalma sincs, hogy miben hagyta itt szegény Bellát. Kétségek között és nyomorúságban. Kívülről is rémes volt látni, de azt el se tudom képzelni, hogy belül mi játszódhatott le benne. Ezt soha nem fogom neki megbocsájtani és csak ajánlani tudom neki, hogy térjen vissza és fusson össze velem. Bella nekem jóval többet jelent, mint barát. Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam La Push-ban tetszett és ez azóta sem változott. Elmondtam neki is, hogy mit érzek, de ő erre nem válaszolt. Tisztában voltam vele, hogy ő is viszont szeret, csak nem meri bevallani még magának sem. Lassan alakult ki benne, fokozatosan, de én végig tudtam, hogy ott van. És nekem az egyetlen vágyam volt, hogy boldoggá tegyem és elfeledtessem vele azt a dögöt. ezért vagyok itt mellette és támogatom. segítek neki, amiben tudok, és nekem szerencsém van, ellenben azzal a barommal, hiszen Charlie engem ténylegesen kedvel. És ismer…. na jó, ez így talán enyhe túlzás, de talán ebbe a „szőrös-dologba” még nem kéne beavatni. Ás Bella is biztonságban lehet mellettem. Nekem nem kell attól tartanom, hogy összetöröm, hiszen én tudom magamat annyira kontrollálni, hogy ez ne történjen meg. Én soha nem hagynám el őt, semmilyen okból sem. Én Bellát szeretem.
~*~
Jacobnál jobb barátot senki sem tud elképzelni magának. Mikor azt hittem, hogy minden elveszett, eltűnt és én egyedül maradtam a sötétben félelemmel, ő megjelent és kirángatott onnan. Ezért és még sok másért is örök hálával tartozom neki. eddig csak voltam, léteztem, most viszont egy kicsit már élek is. Nélküle ez nem sikerült volna, senki más nem lett volna képes kihúzni onnan. Vagyis igen, még valaki, de őt fölösleges is említeni, hiú ábránd. Úgyse… Jake nagyon kitartó és bár számtalanszor megmondtam neki, hogy ez csak barátság, ő csak mosolygott. Tudta. Biztos volt benne, hogy én sem vagyok közömbös iránta. És egyszer csak megtörtént. Fogalmam sincs, hogy hogyan és, hogy miért, de megcsókoltam. Mint oly sokszor előtte akkor is a garázsban bütykölte a kocsit, én meg néztem és mikor egy kis szünetet tartott odaült mellém. Én egy dobozos üdítőt nyomtam a kezébe és figyeltem, hogy közben mit mond… De igazából nem is figyeltem arra, hogy mit magyaráz. Valamiért nem tudott érdekelni, hogy már megint milyen alkatrész hiányzik abból a Rabbitból, amit még mindig szerel. Az arcát tanulmányoztam. A gyönyörű bőrét, a sötét szemeit, az orrát, a száját… Az ajkait, ahogy formálta a szavakat. És egyszer csak elhallgatott és csak kérdőn nézett rám. Majd szemei felcsillantak, mintha tudná, miről fantáziálok. Elmosolyodott és felém hajolt. Nem vártam meg, míg hozzám ér, én – most az egyszer – gyorsabb voltam, és én kaptam az ő ajkai után. Éreztem, ahogy belemosolyog a csókba. Olyan jó érzés volt, olyan már. Az ajkai puhák voltak és melegek, és ahogy hozzám simult, bőre is mintha még forróbb lett volna, mint amilyen általában. Szerettem Jacobot, de nem úgy, mint őt. Sokkal… emberibben. Úgy, mint amiket az ember olvas a romantikus könyvekben vagy lát a TV-ben. Másfajta szerelem volt… emberibb. Egyszerűbb, „silányabb”, kevésbé szenvedélyes és nem tiltott. És sajnos, ha nem is akartam, magamban mindig, mindenben összehasonlítottam őket. De szerettem Jacobot és más nem számított más.
~*~
Először Billyvel beszéltem. Mikor felvetettem neki az „ötletet”, úgy tett mintha nem is érdekelné, mintha csak azt közöltem volna vele, hogy kint esik az eső – ami ugye nem meglepő. De a szemében láttam az örömöt, a csillogást. Majd’ szétvetette az öröm. Mikor kiléptem az ajtón, már hallottam is ahogy tárcsáz a telefonon – milyen praktikus is tud lenni, hogy csak ekkora a házunk – és kétségem se volt afelől, hogy kit hív. Már hetek, ha nem hónapok óta tervezem ezt, de még Billynek is csak most szóltam róla. Mindent elkészítettem, és úgy hiszem minden tökéletes és a válaszban is biztos vagyok. Mikor szűk egy óra múlva kopogtattam a rendőrfőnök házának ajtaján, Bella szinte a nyakamba vetette magát. de csak vetette volna, ha nem lennék annyival magasabb nála, így jobb híján csak a derekamat ölelte át és simult szorosan hozzám. -Jacob! – suttogta bele a mellkasomba. Hát igen, az utóbbi napokban egy kicsit furcsán viselkedtem. -Bells, engedd már beljebb Jake-et, még mielőtt megfagy. – szólt ki Charlie. -Mintha az ugyan lehetséges lenne! – dörmögte Bella és rám vigyorgott. -Szevasz, Jake! – üdvözölt Charlie, mikor végre bejutottam. -Charlie! Igaz, hogy Chralie-val akartam először beszélni, de egy kicsit Bellával is akartam lenni. -Jake, beszélhetnék veled? – Charlie az ajtóban állt és bár a hangjába komolyságot csempészett, a szeme elárulta. Apai részről nyert ügyem volt. Nem mintha kétségem lett volna, bár azt nem sejtettem, hogy ilyen könnyen fog menni. Amíg mi a konyhában beszélgettünk, Bella föl-alá járkált és nem bírt magával. Az pedig, hogy Billy Charliet hívta, már bizonyosságot nyert. Mikor felálltunk az asztaltól, Bella dühös arccal jött be. -Befejeztétek végre? – támadott ránk. -Az attól függ… - Charlie csak vigyorgott. Bella erre fújt egyet és magával rángatott az emeletre, a szobájába. Amíg ő bezárta az ajtót én kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon. Mikor megfordult, már nem volt dühös, egyáltalán nem. Az ölemben foglalt helyet és megcsókolt. -Szia! – mosolygott, miután szóhoz jutott. -Szia! – mosolyogtam vissza. Nem akartam húzni az időt. -Bells, beszélnem kell veled! -Óóóó… -De most komolyan! -Hallgatlak – mondta, miközben átült mellém az ágyra. Ezt kihasználva én inkább gyorsan felálltam és most én kezdtem el járkálni. Talán mégsem lesz ez olyan egyszerű, mint gondoltam. Tudtam, hogy mit akarok mondani, de mégsem jutott semmi sem az eszembe. Mintha kitörölték volna. Akárhányszor kinyitottam a számat, hogy elkezdem, nem jött ki hang. Szánalmasnak éreztem magam. -Bells, tudod, hogy mit érzek irántad, hiszen számtalanszor a tudtodra adtam. És most még egyszer elmondom. Szeretlek! Jobban, mint bárki mást. Ez mindig is így volt, így van és így is lesz mindörökké! A zsebemben matattam és mikor végre megragadtam egy hirtelen ötlettől vezérelve fél térdre ereszkedtem és felé nyújtottam az immár nyitott dobozt. -Isabella Marie Swan, leszel a feleségem?
~*~
Az egy pillanattal ezelőttig érzett boldogságom elszállt. Feleség, feleség, feleség, feleség, feleség…. Csakis ez dübörgött a fülemben. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, ez nekem még korai volt, Ezt át kellett gondolnom. Egyedül. Egyedül kell lennem. Most. Azonnal. -Jake, én… - nem tudtam, mit mondjak, miközben ő ott térdelt előttem és nézett engem reménytől csillogó szemekkel, a válaszra várva. -Jake, nekem ezt át kell gondolnom! Sajnálom, de most nem tudok választ adni. Én… Adj pár nap, gondolkodási időt, kérlek! Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán becsukta. Aztán elmosolyodott. -Hát persze! – felelte. -Köszönöm! – és őszintén hálás voltam neki ezért a válaszért. Nem sokkal ezután el is ment, hagyott gondolkozni. Amíg a közelemben van, biztos, hogy nem tudnék ésszerűen és világosan gondolkozni. Fogalmam se volt, hogy most mit csináljak, hogy kezeljem ezt a helyzetet. Most mit válaszoljak neki? Nem bírtam otthon maradni, friss levegő kellett. Charlie-nak mondtam, hogy elmegyek egy kis időre, de vacsorára hazaérek. Furcsán nézett rám, mikor látta, hogy sietek, és próbáltam nem foglalkozni azzal a ténnyel, hogy valószínűleg tisztában van vele, hogy épp az imént kérték meg a kezemet. Fogalmam sem volt róla, hogy merre menjek csak elindultam valamerre a kocsival. Amíg vezettem szintén nem akartam gondolkozni, nem tett volna jót. Csak egyszerűen mentem arra, amerre az út vitt. És nem figyeltem, pedig jobb lett volna. Akkor talán láttam volna, hogy melyik úton is vezetek éppen. De már nem volt visszaút. Lehet, hogy az volt a legrosszabb hely ahova gondolkodni mehettem, de mégis a legjobb. Leállítottam a kocsit, és igazából meglepődtem, hogy most milyen könnyen megtaláltam a helyet, pedig évek óta nem jártam itt, de még csak a környéken se. Ösztönszerű volt. A ház, most is gyönyörű volt, csak a növényzet változatta vaddá a helyet. Egyszerre idézett bennem jó és rossz emlékeket. Körbe-körbe mászkáltam, mikor végre találtam egy olyan helyet, a hová le tudtam ülni. És akkor kitört belőlem. Minden. Sírtam minden miatt. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Szeretem Jacobot, de erre nem készültem fel. És mindig is úgy képzeltem el az életemet, hogy majd Edward felsége leszek, ha egyáltalán leszek valakié. de már nem leszek az öve, mert nem kellettem neki, ő elhagyott, mert nincs bennem semmi. És itt van Jake, aki szeret mindennél jobban és én mégsem tudom ugyanúgy viszont szeretni, nem megy. Mert legbelül még mindig Edwardot szeretem, de ő nem fog visszajönni. Túl kellene lépnem rajta, de nem megy. És ha most így hozzá megyek Jake-hez én nem fogom tudni boldoggá tenni. Így csak tönkretenném őt is, hiszen úgyis előjönne az, hogy én még mindig Edwardot szeretem. Nem tehetek róla. De viszont így én sem leszek soha boldog. De Jake mellett elkezdtem élni, és talán idővel más lenne a helyzet és változnék, és mégiscsak boldogok tudnánk lenni… vagy ez önző érdek, hogy azért menjek hozzá, mert akkor én boldog tudnék lenni? Mit tegyek? Valaki segítsen… Kétségbeesetten néztem körbe, mintha lenne itt valaki, aki majd megmondja mitévő legyek. De nem volt, csak a magányos ház teli emlékekkel. Egyszer azt mondta, hogy megértené, ha nem kellene nekem és mással lennék boldog. Akkor ezt képtelenségnek véltem, de most másképp látom a dolgokat. Talán most jött el annak az ideje, hogy valaki mással, legyek boldog. Szeretem Jake-et. Ennyi elég. Köszönöm! Edward, Isten veled örökre!
~*~
Nem gondoltam volna, hogy Bella így fog reagálni. Megijedt, szabályszerűen. Rossz volt látni, ahogy csak bámul rám, és nem tud mit mondani. Nem hittem volna, hogy ez ennyire megrémiszti. Így viszont nekem is kétségeim vannak a válasza felőle. Mi van, ha nemet mond? De hiszen szeret! Nem mondhat nemet. Nem tudom… De a döntés rajta áll, ha nem et is mond, én még akkor is szeretni fogom, és nem hagyom majd ott, mert nem jön hozzám feleségül. Vele maradok, örökre. Billyben is tudom értékelni, hogy állandóan velem végezteti el a bevásárlást, miközben azt mondja, hogy nem szeret egész nap otthon ülni. Most is egy méteres listát nyomott a kezembe, még mielőtt eljöttem volna otthonról. Pedig most nem ara vágyom, hogy söröket szállítgassak neki, nekem is gondolkodásra van szükségem, de azt annyi ember között képtelenség. Éppen a sörök között kutattam Billy kedvence után, amikor megéreztem Őt. A sor végén állt a bevásárlókocsija mellett és legfelső polcot bűvölte hátha így majd eléri azt az utolsó flakon üdítőt. Nem láttam, nem hallottam mást csak Őt. Egyenesen odamentem hozzá és megálltam előtte, és mint valami sült hal, nem szóltam semmit csak bámultam rá, miközben Ő kérdőn nézett rám vissza. -Ööö… - kezdtem – Segíthetek? – és már vettem is le a polcról a flakont. -I-Igen, köszönöm! – mondta, mikor a kezébe adtam az üdítőt. -Szia! -Szia! – felelte, miközben elpirult. Akkor és ott nem akartam mást, mint azt, hogy ez a lány boldog legyen. Ő volt a leggyönyörűbb lány, akivel valaha találkoztam. Valamilyen szinten hasonlított annak a dögnek a húgára, de még nála is szebb volt. Rövid, sötét haja volt, és a szemei, olyan kékek, mint a legtisztább tenger. Nem akartam elhagyni egy pillanatra sem, de rajta sem láttam, hogy szívesen menne már. Csak álltunk és beszélgettünk, tökéletesen megértettük egymást, mintha már évek óta ismernénk egymást nem pedig percek óta. Boldogabb voltam Vele, mint eddigi életemben valaha is. Semmi más nem tudott érdekelni, csak Ő. Mikor órákkal később kijöttünk az áruházból, nem is tudom, hogy, hogy voltunk képesek elválni egymástól. Valahogy mégis megtettük, bár keserves volt. Mielőtt elváltunk megölelt és nem is tudom, hogy mit éreztem. Boldogságot… Amilyet eddig soha. Mikor hazaértem este Billy, éppen a TV-t nézte. Azonnal kiszúrta, hogy valami nagyon feldobott. -Igent mondott? – kérdezte vigyorogva. -Ki? – kérdeztem vissza, miközben csak mosolyogtam kábultan. -Ki, ki? Hát Bella, mégis mit gondoltál? – kérdezett vissza furcsán, mintha azt hinné, hogy csak poénból kérdeztem vissza. Ez a név, mint valami hatalmas fa, úgy vetett gátat a további gondolatatimnak. Valami volt benne. Tudtam, hogy tennem kell valamit. BELLA! -Beszélnem kell vele! – és már fordultam is meg és nyitottam az ajtót. -Jake, mi van! Hova rohansz? De én akkor már rég futottam. El kell neki mondanom…
~*~
Mikor hazaértem, Charlie láthatta rajtam, hogy valami megváltozott, mert önfeledten vigyorgott és csak kérdőn nézett rám. -Igen – feleltem, mire ő önfeledted kacagásba kezdett, és én újra megláthattam azt a férfit, aki elcsavarta anyám fejét annak idején. -Nagyon jól jársz Jake-kel, Bells! Szeret téged és ő jófiú! Na, erre viszont csak hördültem egyet. Hát igen, Charlie még nem tud arról, hogy Jake képes bizonyos szőrös-dolgokra. Magunk között mi már csak így nevezzük: szőrös-dolog. Fölslattyogtam az emeletre, hogy végignyújtózzak az ágyon egy kicsit és kitisztuljon a fejem. Hát a kicsit pihenünk részből, egy jó pár órás alvás kerekedett, mivel arra ébredtem, hogy valaki kopogtat az ajtómon. -Bells! Bells, ébren vagy? Jake van itt. Bells, kérlek, nyisd ki az ajtót! – hallatszott odakintről Charlie hangja. -Megyek már! – dörmögtem bele a párnába, miközben tisztában voltam vele, hogy ezt úgyse hallja meg. -Bella! – kopogtatott még mindig apám az ajtón. Rendíthetetlen. Mikor kinyitottam az ajtót apám éppen újabb dörömbölésre emelte a kezét. -Itt vagyok! – álltam meg előtte, és megpróbáltam elnyomni egy ásítást. -Jake… -Van itt. Igen hallottam. Mit akar? – hiszen mondtam neki, hogy adjon pár napot… -Nem tudom, de nagyon sürgősnek tűnik a dolog. Jobb, ha lemész. -Rendben. Jake a nappaliban álldogált és látszott rajta, hogy ideges. Valami gond van, érzem. De lehet, hogy csak ideges a válasz miatt, és nem akar várni. -Szia Jake! -Beszélnem kell veled! Semmi köszönés, semmi mosoly, és komolya arckifejezés. nagyon megrémített, a hogy ott állt és csak bámult rám. -Rendben! – feleltem magabiztosan, bár eléggé összezavart ez a hirtelen látogatás. Odasétáltam mellé, mire ő egyből az ajtó felé indult ki a házból. Szó nélkül követtem. Ismerős volt ez a jelenet. A kocsim mellett állt meg és várt rám. -Mondanom kel valamit! – mondtuk ki egyszerre, mire mind a ketten elmosolyodtunk egy kicsit. -Kezdd te! – mondta Jake udvariasan. -Rendben. Nagy levegő és rajta. -Jake, tudod, hogy nagyon nehéz volt ez az idő nekem és örök hálával tartozom neked, amiért végig itt voltál mellettem. Segítettél mindenben és szerettél. Most mikor megkérted a kezemet, megijedtem, mert úgy éreztem, hogy erre még nem készültem föl. Tévedtem! Azt akarom mondani, hogy szeretlek! És ennél több nekem nem kell, hogy boldogok legyünk és azok leszünk, mert melletted nincs olyan ember, aki ne tudna boldog lenni. És én csak örülni tudok, hogy a feleséged lehetek. Szóval Jake a válaszom: Igen! – a könnyeimmel küszködtem a végére, bár nem tudom miért. Nevettem, de közben sírtam is. Boldog voltam, és úgy éreztem, hogy jól döntöttem. Jake arcára azonban valami más volt írva. Nem örült, ez látszott rajta. -Valami gond van? – kérdeztem, mert újra megrémített. Nem válaszolt csak nézett rám meggyötört arccal, majd megszólalt. -Amikor ma átjöttem hozzátok, semmi mást nem akartam, csak azt, hogy a nyakamba vesd magad és annyit mondj, hogy „igen”. De mikor haladékot kértél egy kicsit rosszul esett, de tudtam, hogy miért van. Tudom, hogy még mindig szereted azt a vérszopót, ha nem is mutatod, de ennek ellenére megértettem. De történ valami. Más lettem. Ez így lehet, hogy pár óra leforgása alatt nagyon is hülyén hangzik, de igaz. Nem vagyok ugyanaz. És ez így most megnehezíti a dolgokat. A francba is Bella… Én sajnálom! Ezzel kellett volna kezdenem, minek kerülgetem így a dolgot. Így csak még nehezebb lesz… Nagyon megrémített, hogy fogalmam sincs, hogy miről beszél…. -Sajnálom tudom, hogy el kellett volna mondanom, de a bevésődés már megtörtént. Ott állt előttem, láttam, ahogy kimondja a szavakat, hallottam, ahogy kimondja őket, és mégsem tudtam elhinni, hogy ő mondja ki. Hát mégiscsak megtörtént. Jake bevésődött. Nem érdekelt, kibe, mikor, miért, hogyan. .. Nem akartam tudni. -Bella, Bella! Én nagyon saj… - és folytatta tovább. Hogy nagyon, de nagyon sajnálja, és ő nem akarta ezt. És, hogy mindig is a legjobb barátok leszünk, hogy majd találok valakit. Hah. De szinte meg se hallottam. Nem figyeltem, nem érdekelt… Csak álltam és néztem, ahogy engem próbál vigasztalni, miközben én egyre távolabbra és távolabbra kerültem tőle, és egyre kevésbé hallottam őt. A vigasz pedig… hiába. Bennem összetört minden. Már éppen kezdtem hinni, hogy talán van remény. Hiszen egyszer már összetört a szívem, de ő összeforrasztotta, hosszú idő alatt. És most újra összetört. Csak álltam ott elveszve, üresen, több sebből vérezve… Örökre… helyrehozhatatlanul…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó