Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi a vámpírra válásom óta. A gyerekek a szobájukban tevékenykedtek, míg férjem, Carlisle a dolgozó szobájában dolgozott valamin. Én lent, a konyhát vettem birtokba, hogy körbe nézzek, mi finomat tudok majd főzni Bellának. Edward száguldott le a lépcsőn, arcán letörölhetetlen mosollyal, amit annak a fantasztikus lánynak köszönhettünk, aki már több mint egy éve a fiammal van.
- Anya megyek Belláért. Nem sokára jövök - mondta és megpuszilt az arcomat.
- Rendben, óvatosan vezess - kiáltottam még utána.
Elmosolyodtam, hisz láttam rajta, hogy nagyon izgatott, mert újból láthatja Bellát, aki egy ideig Floridában volt az édesanyjánál. Gondolkodás közben benéztem a hűtőbe. Az roskadozásig volt élelmiszerrel, illetve itallal. Becsuktam az ajtót, majd a szekrényhez sétáltam valami nasi után kutatva. Ott is minden meg volt, amit megkívánhat az ember. Kinéztem az ablakon egyenesen a tájra. Kint esett az eső, elhomályosítva mindent. Hirtelen jött ötletből elővettem a teafőzőt és egy tea filtert, majd neki álltam, hogy megfőzzem. Jó hallásomnak köszönhetően hallottam, ahogy Edward kocsija lefékezz a ház előtt, majd ajtócsapódás hallatszódott, mire itt, bent a házban is nagy lett a mocorgás, a többiek egymás után sétáltak le a lépcsőn, hogy köszöntsék Bellát. Mindannyijuknak hiányzott a lány, még Rosalienak is, habár próbálta elrejteni az érzéseit, mégsem sikerült neki. Néhány perccel később nyílt az ajtó, s belépett rajta Edward és Bella. Lépésük halk volt, de számomra olyan, mintha itt mellettem lépkedtek volna.
- Már nagyon hiányoztál Bella - hallottam meg Alice hangját, aki már nagyon várta barátnője hazatértét.
- Ti is nekem. Kicsit hosszú volt ez a kiruccanás - nevetett fel Bella.
- Hogy érezted magadat? - kérdezte Rose.
- Nagyon jó volt, hisz már nagyon rég láttam Reneét - hangzott a válasz.
Lassan elindultam a nappali felé, hogy üdvözöljem rég nem látott "lányomat". Úgy tekintettem rá, mintha a saját gyermekem lett volna a többiekkel együtt. Beléptem a nappaliba és megláttam Bellát, ahogy a többiek körbe veszik. Még most is alig tudom elhinni, hogy ez az emberlány boldogságot és még többet szeretet hozott a családunkba.
- Szia Bella! - köszöntem kedvesen, és elmosolyodtam, amikor tekintetünk találkozott.
- Esme! De jó újból látni - sietett elém és szorosan megölelt. - Nagyon hiányoztál. Hogy vagy?
- Köszönöm, jól. Látom, lett egy kis színed, és milyen jól áll. - Mértem végig.
- Köszönöm - Pirult el.
- Na, mehetünk? - kérdezte Emmett.
- Igen - válaszolták egyszerre a többiek.
Carlisle lépett oda mellém, átölelt és egy puszit nyomott az arcomra.
- Majd jövünk, addig is jó szórakozást - mondta és kilépett az ajtón.
Edwardék felé fordultam, akik búcsúcsókot váltottak, majd Edward távozott a házból a többiekkel együtt. Közös vadászatra indultak nélkülem. Én döntöttem így, addig is Bellával tudunk beszélgetni.
- Hogy utaztál? - kérdeztem tőle a kanapé felé invitálva.
Mindketten helyet foglaltunk.
- Jól, bár azt hittem, hogy sosem érek haza. Már nagyon hiányoztatok.
- Te is nekünk, főleg Edwardnak. Látnod kellett volna. Egyszerűen nem bírt megülni egy helyben két percig. Föl-alá járkált a szobába sóhajtózva, ki-kinézve az ablakon. -Mindnyájunkat megviselte a távolléted, de Edwardot teljesen megőrjítette.
- Sejtem, hogy milyen nehéz lehetett neki. Nekem is borzasztó volt ez az egy hét. Azt hittem már sosem jutok haza. Jó volt, de a szívem már kezd sokkal jobban idehúzni - mosolyodott el.
- Örülök, hogy jól érzed magadat itt. Nem kérsz egy csésze teát? Most főztem.
- Igen, kérek szépen.
- Mindjárt jövök – mondtam, és elindultam a konyha felé.
Pillanatok alatt beízesítettem a teát, majd emberi tempóban visszaindultam a nappaliba. Átnyújtottam Bellának a gőzölgő teát, és a CD lejátszóhoz sétáltam, hogy betegyek valami lágyabb és kellemesebb zenét. Miután felhangzottak a nyugtató dallamok helyet foglaltam Bellával szemben.
Percekig csak a zenét hallgattuk, ami körül ölelt minket, míg végül Bella megszólalt.
- Esme kérdezhetek valamit?
- Persze, nyugodtan.
- Hogyan ismerted meg Carlislet? - tudakolta. - De nem muszáj elmondanod, ha nem akarod - sütötte le a szemeit.
- Jaj, dehogy baj. Ez egy nagyon hosszú történet. El fog tartani egy ideig ez a mese.
- Időm, mint a tenger - válaszolta, mire mindketten felnevettünk.
Bevallom őszintén, hogy már nagyon hiányozott ez a boldog nevetés, ami most itt visszhangzott a szobában.
- Hát ez elég régen történt - kezdtem bele a mesélésbe. - Az 1900-as évek elején járunk, Angliában, ahol a bálozás volt az emberek főelfoglaltsága. Egy úri családban éltem, ahol mindent megkaptam. Minden híres, neves bálon részvettem. A barátnőimmel együtt érkeztem mindig a bálra. Sötétedéskor kezdődött a mulatság s hajnalig tartott. Minden volt, ami szem-szájnak ingere. Imádtam a hajnalig való kimaradást, hisz alig voltam huszonnégy éves. Férjnél voltam, de ő mindig elutazott külföldre, így nem nagyon volt mellettem. Ha, itthon is maradt, sosem járt el velem bálokba. Egy ilyen helyen ismertem meg Carlislet is. Már akkor kiszúrtam Őt, amikor barátnőim társaságában beléptünk a táncterembe. Földig érő vajszínű ruhát viseltem, míg Ő fekete-fehér összeállításban jelent meg. Magas és vékony, jó megjelenésű fiatalférfi volt. A csillár fénye megcsillant aranyszínű haján. Rám emelte karamell színű szemeit, és elmosolyodott, majd közelebb lépett hozzám.
- Jó estét. Felkérhetem egy táncra? - kérdezte.
- Igen – feleltem én.
A kezét nyújtotta felém, amibe belehelyeztem az enyémet, és úgy indultunk a táncparkett felé. A keze, mint egy jégcsap volt, de engem annyira lekötött az arca és a szeme ragyogása, hogy nem is figyeltem rá. Szembe fordultunk, mire a zenészek egy szép lassú számba kezdtek. A táncoló társaság egyszerre, ugyanabba a táncba fogott bele. Mindenki egyszerre pörgött vagy akár táncolt. A dallam egyre gyorsabbá vált, mire a tánc is gyorsulni kezdett. Felnevettem és boldogan táncoltam. Soha életemben nem voltam ennyire felszabadult és vidám, mint aznap este és akkor még nem is fogyasztottam alkoholt. A zene elcsendesült, mi meghajoltunk egymás előtt, ezzel jelezve, hogy köszönjük a táncot. Megfordultam és az erkély felé indultam, közben felvettem egy pohár pezsgőt. Kint kellemes idő volt. Az égen csillagok ezrei ragyogtak. Halk torokköszörülést hallottam. Megfordultam és megláttam Őt az ajtóban állva.
- Jó estét, csatlakozhatok? - kérdezte.
A hangja finomabb volt a selyemnél és mámorítóbb a legerősebb bornál is.
- Persze – feleltem, majd a karomat nyújtottam, ahogy illett az abban az időben.
Közelebb lépett és kézen csókolt.
- Megtudhatnám kegyed nevét?
- Esme Anne Platt - mutatkoztam be. - De kérem, tegezzen.
- Örülök, hogy megismerhettelek. Én Carlisle Cullen vagyok.
- Úgy szintén.
- Fantasztikus esténk van.
- Igen. Még nem láttam errefelé. Most érkezett ide?
- Ugyan, kérem, ha már tegeződünk, akkor tegeződjünk.
- Rendben.
- Igen, most érkeztem ide, de csak egy ideig tartózkodok itt, utána tovább utazok.
- Olyan munkád van, ami ezt követeli tőled?
- Nem, keresem a megfelelő helyet, ahol le tudnék telepedni.
- Házas talán?
- Nem, csak egy fogadott fiam van. Sosem voltam házas.
- Értem. S a családod?
- Nincs családom, már réges-rég meghaltak.
- Sajnálom.
- Házas vagy?
- Igen, van egy férjem, de nem sokat van itthon, mert sokat utazik. Több mint egy éve vagyunk házasok. Gyermekem nincs. Most a szüleimnél lakok, addig, míg a férjem vissza nem tér.
- Akkor nem lehet könnyű neked.
- Nem, de a barátnőim segítenek kikapcsolódni - mosolyodtam el.
Bentről felhallatszódott egy újabb dal. Felragyogott a szemem, amit Carlisle kiszúrt.
- A kedvenc számod?
- Igen.
- Nos akkor hát, felkérhetlek még egy táncra?
- Igen - feleltem és bele karoltam.
Persze abból az egy táncból nem egy, hanem több lett. Hajnalig táncoltunk. Az emberek kíváncsiskodva figyeltek minket, de nem érdekelt minket ez a dolog. Éreztem, hogy kezd valami köztünk kialakulni valami. Teljesen megfeledkeztem a férjemről és a családomról. Csak Ő lebegett a szemeim előtt.
- Nos Esme, köszönöm ezt az estét fantasztikusan éreztem magamat - hajolt meg előttem, mielőtt elbúcsúztunk volna a kapu előtt
- Én köszönöm. Ennél szebb estém még sosem volt. Remélem, még találkozunk - búcsúztam el tőle és hazafelé indultam a barátnőim társaságában.
Mondanom se kell, hogy a hazafelé vezető úton csak Carlisle volt a téma.
Másnap este is bálba mentünk a lányokkal, de csalódva vettem észre, hogy Carlisle nem volt ott. Csalódva foglaltam helyet és vártam, hogy megérkezzen, de nem jött. Minden este izgatottan vártam, hogy felbukkanjon, de hiába. Végül már kedvem se volt eljárnom bálozni. Minden este kint ültem a saját erkélyünkön és a csillagos eget figyeltem, Rá gondolva.
Aztán egyik nap rosszul lettem és orvost hívtak hozzám.
- Gratulálok, Mrs. Platt fantasztikus anya lesz - mondta végül a doktor.
Nagyon boldog voltam és a családom is velem együtt örült. Minden nap beszéltem a kicsihez, aki bennem növekedett. De a boldogságom mellett nem tudtam még mindig kiverni a fejemből Carlisle arcát. Bele szerettem. A férjem miután megtudta, hogy babát várok tőle még jobban elfordult tőlem, hisz ő még nem akart apa lenni. Fájt hallani tőle, hogy ő nem akarja a gyereket. Közölte velem, hogy azonnal vetessem el, de én nem akartam és a családom kiállt mellettem, így a férjem elvesztette ezt a harcot. Az idő pergett és egyre jobban közeledett a szülés időpontja. Egy nyári kellemes délutánon indult meg a szülés.
- Orvost - sikítottam.
Azonnal a szobámba kísértek, lefektettek, majd nem sokkal később megérkezett a doktor. Sikeresen levezette a szülést. Néhány perccel később felhangzott egy gyereksírás. Nagyon boldog voltam, könnyek ezrei folytak végig az arcomon. A kezeim közé fogtam és elkezdtem neki dünnyögni. Hirtelen lecsukta a szemeit és elhallgatott. Nem sírt és nem dünnyögött. Azonnal kikapták a kezemből és elvitték. Sikítottam, hogy adják vissza, de üres fülekre talált. Nem sokkal később az orvos visszajött.
- Sajnálom, Mrs. Platt, de nem tudtunk segíteni a fián.
- NEEM! - ordítottam fel.
Barátnőim azonnal mellettem termettek és öleltek és vigasztaltak. Végül álomba sírtam magamat. Borzalmas volt az az éjszaka. Szemeim előtt a gyermekem képe lebegett, akit csak néhány percig tarthattam a kezeim közt. Még az éjszaka elhagytam a kastélyt. A tengerhez sétáltam. Mélyen beszívtam a tenger sós illatát. Letekintettem a mélységre, ami tátongott előttem. Mély levegőt vettem és a mélybe vetettem magamat. Zuhanás közben elvesztettem az eszméletemet, így nem emlékszem, hogy mi történt a zuhanás után. Aztán a semmiből meghallottam egy isteni hangot.
- Esme! Esme, hallasz?
Lassan kinyitottam a szemeimet és megláttam Carlisle angyali arcát. Éreztem, hogy felemel, bár a végtagjaim csüngtek, mintha egy rongybaba lettem volna.
- Kérlek, hagyj meghalni - nyöszörögtem. - Nincs miért élnem. Meghaltam a kis fiam, aki nagyon fontos volt nekem.
- Esme, én szeretlek. Kérlek, ne halj meg. Áldom azt a napot, mikor megismertelek. Könyörgöm Esme. Szeretlek.
Minden elsötétült előttem. Arra ébredtem, hogy égető fájdalom járja át az egész testemet. Néhány nappal később egy rendezett szobában ébredtem fel. Furcsán éreztem magam. Megláttam Carlislet, aki az ablaknál állt s kitekintet azon.
- Mi történt?
Odasétált hozzám és leült mellém.
- Esme, a halálodon voltál és én úgy döntöttem, hogy átváltoztatlak vámpírrá, azért van az, hogy még mindig életben vagy. Azért tettem meg, mert szeretlek.
- Jajj Carlisle, szeretlek én is. Nagyon hiányoztál.
Onnantól kezdve együtt éltünk és utaztunk. Mindenhová követtem, és szerettem. Hát ennyi a történet - fejezetem be a mesélést.
- Ez gyönyörű szép - törölte le egy könnyét Bella.
- Igen az. Nagyon hálás vagyok Carlislenak, hogy átváltoztatott, mert akkor most nem lehetne, egy fantasztikus férjem és gyerekeim - mondta és az ajtó felé néztem, ahol egyesével léptek be a többiek.
Bella azonnal felpattant és Edward nyakába ugrott. Boldogan figyeltem őket.
- Hogy éreztétek magatokat? - kérdezte Alice.
- Fantasztikusan - mosolyodott el Bella és rám kacsintott.
- Ezt örömmel hallom - szólt Edward is, és szorosabban átölelte szerelme derekát.
Végül mindannyian leültünk és hallgattuk Bella meséjét.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó