A történet kezdetekor Carlisle már elvesztette az emlékezetét, miután az indiánok állítása szerint Jacob egy heves vita közben megharapta. Senkit nem ismer fel, és fogalma sincs, hogy kivel milyen kapcsolatban állt azelőtt. Emmett vigyáz apjára, mikor a többiek vadászni mennek. Egyik este azonban kettesben találja Bellát a kiszámíthatatlanul viselkedő Carlisle-al. A családban egyre kezd elmérgesedni a viszony. Egyre több titok derül ki a Cullenek múltjáról, ráadásul Bella hasa gömbölyödni kezd. Alice titkolózik Jasper előtt. Van is oka bőven! Hogy mi?! Az a történetből kiderül!
bétám: Hegedűs Lilla
Értékelés:
Ginewra: 8
Brigyo: 9
Zsófiii: 9
xgirl: 5
össz: 31
Megálmodom, megszelídítem, megbánom
Hal(l)hatatlanok
Edward
(1 hónappal a merénylet utána)
Az utóbbi időben sokat lehetett hallani apám túlkapásairól.
„Állati szexi ez a bőrdzseki!”– Reflexből átnézek a vállamon, mire feleszmélek, hogy csak gondolat volt és még csak nem is rólam szólt. „Átjelentkezek Dr. Cullenhez, hátha…” Általában nem törődtem a rólunk szóló pajzán képzelgésekkel, amíg nem jelentett számomra ekkora erőfeszítést a hangok kizárása a fejemből. Minél határozottabb, tisztább egy gondolat, annál nehezebb nem meghallani. Egy valamiben pedig mindenki egyetértett az utóbbi időben: „Carlisle a legdögösebb Cullen”.
És kihasználja. Rettegek a tudattól, hogy Esme elhagy bennünket. A gondolatait tiszteletben tartom, de tudom, hogy be fog következni. Azóta tudom, amióta Carlisle-t megtaláltuk a Quilute-ok földjén, vérbe fagyva egy hatalmas harapással a csuklóján.Nehéz elfelejtenem a pillanatot, amikor magához tért.
-Ó szívem! – suttogta anyám a boldogságtól rekedt hangon. Hűvös kezét még Carlisle forró harapásán tartotta. Egy pillanatra sem engedte el azóta, hogy megtaláltuk.
„Dögös ez a hajszín, de ki lehet ez a nő? És te mit bámulsz, fiam? Talán illene bemutatkoznom, ha már a kocsijukban ülök.”
Bellára nézek. Csokibarna szembogarában egyre nagyobbnak látom Carlisle arcát. Mire feleszmélek, már végigsimított a haján. Túl árulkodó apám testbeszéde mindhármunk számára. Esme erősen a szemére szorítja a tenyerét, majd ökölbe gömbölyíti és elfordul előlünk. Távol húzódik Carlisle-tól.
Fél évvel később, Bella születésnapján
-Meglepetés! – harsant fel Emmett hangja.
Bella arcán apró foltokban jelenik meg a pír, ezúttal beborítva a nyakát. Ügyetlenül szorongatja az apró selyemszalaggal átkötött ajándékdobozt. Emmett apró puszit lehel az arcára, egészen közel a füléhez. Különös, de Bella szívverése felgyorsul, mielőtt rám pillant. Ennyi idő után sem szeret a figyelem középpontjában lenni. Emmettet keresi a szeme sarkából, majd ahogy találkozik a tekintetük, látom, ahogy meglazulnak az ujjai, és a föld felé zuhan az apró medál. Oda szökkenek, de már Emmett hatalmas tenyerén pihen a csomag. Sértetlenül, stabilan.
Bella ajka tétován kettényílik és szív alakú arcán egy parányi, szikrázó fény – ámulat - villan, ahogy tekintetük összetalálkozik. Nem, nem és nem! Nem törődhetek ilyen bosszantó fantáziákkal! Amint aztán karjait lazán körém fonja és állát a mellkasomnak vetve a szemembe néz, majdnem elveszek szépségében. Majdnem.
-Hadd tippeljek mit kapok! – kapkod Bella, de nem téveszt meg. Valami feltűnik. Túl egyenletesen veszi a levegőt.
Soha nem vette egyenletesebben. Soha nem nézett rám ennél halványabb rózsaszín arccal. Soha, mert még soha nem látott ennyire hallottnak. Megdermedtem. Tulajdonképpen magam sem tudtam, hogy miért jutott eszembe ez a képtelen, abszurd gondolat, de most teljességgel elöntött egy érzés, amivel eddig nem találkoztam: hogy Bella megcsal.
A következő dolog, amit észleltem Alice karja volt, amint letette a mellettünk álló asztalra a tortát, rajta a lángoló gyertya: 20.
Bella, habár annyira küzdött ellene arcát félig a fivérem felé fordítja. Bizonyára megnehezítem a dolgát, hogy végigmérje őt még egyszer azokkal a követelő, csábító szemekkel. Nem tudom, mitől vált ennyire nyilvánvalóvá pont most, mégis egészen biztos voltam benne, hogy igazam van.
A gyertya lángja apró füstcsíkot húz a szemünk elé, elválasztva Bellától. Most esik le! Nem készülhetek lemondani róla, mert ezt a lehetőséget ki kell zárnom, bármi is történjék. Szembenézek a tényekkel, ha kell, és nagyot kortyolok a Szerelem kesernyés ízéből, de ha meg is öl, vállalom. Bella az enyém.
-Hahó, Edward! – mondja aggódva. Valószínűleg csak megrémítettem az arckifejezésemmel. – Jól vagy?
-Persze. Ki vele, mire gondolsz – felelem neki. Ujjaim szórakozottan babrálják a haját.
Neki kezd a csomag tartalmát rejtő medál kitapogatásának, és egyre biztosabban bólogat. Vajon tudja, mit rejt a papír? Mindeközben másodpercek illantak el mellettünk anélkül, hogy egyszer is hozzám ért volna. Mozdulatlanná dermed, és arcát a tenyerébe rejteti úgy, hogy semmi más nem látszik ki, csak a két hatalmas barna szeme.
-Egy kocsi kulcsra emlékeztet – motyogja szórakozottan. Felnyögök. Sikerült ennyire könnyedén átsiklanom egy ekkora személyiségváltozáson?! Bella sosem fogna el egy olyan értékes holmit, mint egy autó! A gondolataim kavarogni kezdenek.
- Jesszus Bella, bontsd már ki, úgy izgulok! – sürgeti Alice. Persze, valójában nem izgul.
Ennek hallatán ujját óvatosan a díszpapír alá dugja és a repedések mentén lassan elővillan…
-A Cullen medalion. – Bella arcán ébredezni kezd a félelem első szikrája. Hüvelykujját erősen az ékszeren található dátumra szorítja, mintha akkor nem tudná, hogy nem a 20. századból származunk. Ismét kezdi elveszíteni az irányítást a keze felett vagy csak meg akar szabadulni mielőbb az ajándékomtól, mert reszkető kézzel visszacsúsztatja a medált a selyempapírba, mintha látni sem bírná. Azt ő is pontosan tudja: azzal, hogy a nyakába akasztom az ékszert, az örökkévalóságot ajánlom fel tálcán.
-Csak ennyi? – kérdezem. Elkeseredésemben eltolom magamtól. Átugrom az asztal fölött, ellökve a székeket és szemfogamat legszívesebben fivérem ütőerébe vájnám, hogy kiszívjam belőle utolsó cseppig az életet, de olyannyira, hogy ne tudjon lélegezni, sem mozdulni, csak nézzen rám bambán és hallgasson végig. Inkább lemondok az árnylétről, csak ne kelljen gondolataiban látnom Bella arcát. Pedig látom.
-Beszélnünk kell. – Több réteg haj takarja Bellát, hogy se Alice, se Emmett ne lássa, hogy arca vonaglik a rémülettől. Lábát alig tolja maga előtt. Fél. Tőlem fél.
Pedig úgy néz ki, hogy épp ő végzett ki engem. Emmett túllő a célon és próbál súgni valamit Bellának, de ő makacsul küzd önmaga ellen, és mintha hipnotizáltam volna tágra nyílt szemekkel néz rám. Emmett elé lép. Egy pillanattal később felkaromat fivérem torkához szorítom. „Félre az útból!” Alice a kanapéra hullik és baljóslatú arccal rajzolni kezdi Bellát. Holtan.
-Óh, dehogy, dehogy… nem! – szakad ki belőlem. Alice jóslatai bár nem biztosak, rendkívüli módon rámutattak a lelkiállapotomra, de hogy Bella ne legyen mellettem biztonságban hatalmas erejű fájdalommal jár. – Ez hazugság!
Bella az ajkába harap és átölel. Vigasztalni próbál. Milyen szánalmas lehetek! Érzem, hogy forró könnyei izzó lávacseppekként folynak végig csupasz mellkasomon, aztán tétován megfogja a csuklómat és az ajtó felé húz. A hátamra kapom, és egy sziklához viszem. Éppen annyira idegennek érzem most magam, mint ahogy ő néz rám. Felém áramlik a testéből vibráló feszültség és már nincs szükségem további bizonyítékra. Sőt, szeretném, ha végre lenne miért széttépnem Emmettet.
-Elmondod? – kérdezem lágyan. Micsoda megtévesztés, hogy kicsalom belőle a választ.
-Várj még egy pillanatot. – Pislogni kezd, lesüti a szemét. Nem tudtam értelmezni az arckifejezését. Orcája vibrálni kezd a rózsáktól. Istenem, milyen gyönyörű! Felém hajol és megcsókol. Ajkaim nem mozdulnak, dermedten csukva maradnak, mégis elidőzik a csókkal. Eltolom magamtól.
-Folyton eltérsz a tárgytól, Isabella.
-Csak búcsúzom. Edward… én terhes vagyok, de nem tőled!
Borzadva rázom a fejemet, és kételkedni kezdek abban, hogy képes leszek-e nem megölni Emmettet.
-Ki? – bököm ki végül a legfontosabb kérdést, de Bella védi. Ezzel még jobban felbőszít!
-Nem mondhatom meg. Csak fogadd el, amit mondtam – mondja mereven.
-Ó… azt már nem! – Arcát magam felé fordítom, ügyelve, hogy kicsit se fájjon neki. Nem kételkedtem abban, hogy nem fogom bántani ennek ellenére sem.
xxx
BellaKorábban
„Sajnálom! Hibáztam, amikor elhagytalak!” Visszatérő gyerekkori álmomban gyakran elhangzott Reneé szájából ez a mondat, de hiába vártunk rá Charlie-val, anyám soha nem bánta meg akkori döntését. Túl sokat nem gondolkodtam a szüleim kapcsolatán, de ha mégis, legfőképp azt a leküzdhetetlen kapcsot nem értettem, ami Charlie-t arra késztette, hogy rendületlenül letörölje a port Reneé falra akasztott portréjáról.
Aztán a válasz egyszer csak ott volt az orrom előtt. Mindvégig ott volt, csak elsiklottam felette és mikor rájöttem Charlie hatalmasat nőtt a szememben. A válasz mindenre én voltam!
Pedig nem illettem a képbe.
Ahogy most a hasamban növekvő baba sem illik a képbe. Csak ketten fértünk bele az elképzeléseimben: Edward, én és a tökéletesnek hitt boldogság vele.
Azon a napon, amikor megfogant a baba életem legnagyobb felelőtlenségét követtem el. Szombati napra virradt. Tisztán emlékszem Jake szavaira, a telefonbeszélgetésre, mely mindenre megadta a választ Carlisle furcsa viselkedésével kapcsolatban.
Aznap reggel Jake ébresztett a hívásával. Még a reggeli fény sem szűrődött be az ablakomon. Legszívesebben a fejemre húztam volna a párnát, mégis az ágy másik végébe kúsztam, magamban átkozva azt a valakit, akiben annyi tapintat sincs, hogy megvárja legalább a hét órát.
-Ki az? – kérdeztem kábán, miközben hálát adtam magamnak, hogy külön vezetékre köttettem a telefonomat Charlie-étól.
-Bella, én vagyok, Jake! – szólt bele halk, izgatott hangon a telefonba.
-Leteszem. Nem akarok veled beszélni – mondtam sértődötten. Visszaraktam a kagylót a helyére. Képes idetelefonálni azok után, amit Carlisle-al műveltek! Micsoda pofátlanság!
A telefon újra csörögni kezdett, mire hosszú csengések után bekapcsolt az üzenetrögzítő.
-Bella, vedd fel! Beszélnünk kell. Nem én haraptam meg a vámpírt.
Kóválygott a fejem, mert szerettem volna hinni neki! Még akkor is, ha a szeretetem Jake iránt bűnös érzés volt, melyről Edward hallani sem akart. Csend lett. Borzalmas, fájó, ismerős csend. Jake még mindig küszködött az érzéseivel, ha velem beszélt. De átkozottul szerettem volna hinni neki!
-Segíteni szeretnék – fogta suttogóra.
Ingerülten a fülemhez nyomtam a kagylót.
-Ha mellébeszélsz, soha többé nem szólok hozzád, Jacob Black! – fenyegetőztem.
-Rendben. Az egész azzal kezdődött, hogy Dr. Cullen a tavalyi buszbalesetkor tudtán kívül ellátta Olivia - Quil testvérének - a sebét. Nem is tudom, hogy mondhatnám el a teljes történetet neked anélkül, hogy ne gyűlölj még jobban. Jobban mondva, inkább a fajtámat.
Üres tekintettel meredtem magam elé, majd a plafon felé forgattam a szememet, mert nem volt hízelgő rám nézve, amit mondott.
-Minden rendben lesz, Jake! Meglepő, de most sem utállak! – feleltem. Nevetése felkavart még telefonon keresztül is. Még sokáig ott morajlott a fülemben.
-Ez aztán maga a csoda! Csak nehogy elkezdjek reménykedni! – Fújt egyet csalódottan, majd folytatta. – Olivia attól a naptól kezdve folyton követte Dr. Cullent. Tudom, hogy el kellett volna mondanom, de a bevésődés már megtörtént. Már akkor el volt döntve, hogy őt választja, mikor hozzáért a rendelőben. Nem tehettünk ellene semmit és megbeszéltük, hogy a Cullenek egyike – még maga Carlisle – sem tudhat róla. Figyeltünk rá, hogy Olivia nehogy a vérszívó közelébe kerüljön, nehogy szégyen érje a törzset. Egyik nap mégis felkereste, és azt állította a doktornak, hogy apám bajban van! Érted, Bella?! Ezért kell elmondanom neked, amit tudok. – Az utolsó szavakat alig értettem, mert elcsuklott Jake hangja.
-Folytasd – kértem.
-Olivia valahogy rávette Dr. Cullent, hogy átlépje a határvonalat, majd megharapta, abban reménykedve, hogy ezzel magához láncolja. Olivia tiszta vérű Quilute leszármazott, ezért érvényes rá nézve is, hogy a harapása által hatalmat tud gyakorolni egy férfi felett, de egy vámpírra ez nem érvényes! És főleg nem egy olyan vámpírra, aki már megtalálta a társát. Miután Olivia felhasználta az adu ászt, apám szavát, és a területünkön belül megharapta a vámpírt, elkövette a legnagyobb hibát, amit a szerződés óta bárki. Tudtuk, ha mindezt bevalljuk a vérszívóknak, Olivia meghal. Döntenünk kellett és a törzs úgy döntött, hogy magamra kell vállalnom mindent. És tudod miért, Bella? Tudod? – Alig bírtam felfogni, hogy most válaszra kell nyitnom a számat. Szerencsém, hogy az ágyon ültem, mert szédelgett a fejem. A múlt köde ismét leszállt közénk. Tudtam, hogy közöm van ahhoz, hogy Jake-t választották bűnbaknak.
-Miért? –
-Két legyet ütöttek egy csapásra – mondta keserűen. - Te végleg meggyűlölsz majd, de mégsem engednéd, hogy a vérszívók akár egy ujjal is hozzám érjenek. Felhasználtak téged is, pedig te nem tehetsz semmiről ebben a cirkuszban! Nem hagyom, hogy a harapás megölje Carlisle doktort, ezért most lediktálom neked, hogy mit itass meg vele. Ha bárkinek elmondod a receptet, engem jobb esetben is száműznek. Rosszabb esetben…
-Ne! Arra nem lesz szükség, Jake!
A recept tehát a kezemben volt, így már csak egy alkalmas időpontot kellett találnom, hogy megitassam az italt Carlisle-al. Mi sem tűnt egyszerűbbnek! Tudtam, hogy szombaton vadászni mennek a többiek, így csak Emmett fog az apjára vigyázni. Őt aztán könnyű kijátszani, annyira jóhiszemű! A terv készen volt, és biztos voltam benne, hogy tökéletes. Felhívtam Emmettet, hogy ugorjon át hozzám egy adag gyógyszerrel. Sikerült rekedtre köszörülnöm a torkomat, így szegény nem fogott gyanút és biztosított, hogy fél órán belül jobban ellát, mint egy orvos. A tökéletes terv!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó