Evelyn szemszöge:

Alkonyat. A kedvenc időszakom volt. Anya és én rengetegszer álltunk odakint, figyelve, ahogy a nappalból éjszaka válik, és ilyenkor mindig megjelent gyönyörű arcán az a szomorú, vágyakozó kifejezés. Őrá gondolt.

Azt hiszem, a felnőtté válásom időpontja egybeesik azzal a nappal, mikor megtudtam, hogy ki az az ő. Edward Cullen. Anya addig soha nem mondta ki a nevét – legalábbis ébren –, viszont milliószor hallottam, hogy álmában őt szólongatja.

Tíz évesen már tudtam vámpírokról és vérfarkasokról. Tudtam, hogy Alice nénikém nem is a nénikém, hanem egy vámpír. Tudtam, hogy apa nem a barátaival megy sörözni, hanem a falkatalálkozót tartanak. Talán nem mondható átlagosnak a gyerekkorom, de én rendkívül élveztem. Míg más kamaszok az első csókot és a szerelmet várták, én néhány beavatott barátommal együtt arról fantáziáltam, milyen farkas lesz belőlem és milyen lesz az első vadászat.

Apa azt mondta, hogy nem biztos, hogy bekövetkezik a változás, mivel én lány vagyok és a nőknél ritkább a dolog, de én nagyon akartam és kimondhatatlanul boldog voltam, mikor megtörtént tizenhat éves koromban.

Egy évvel később borult fel minden, apa ugyanis bevésődött. Egészen addig a pillanatig azt hittem, hogy apa számára anya a mindenség, de rá kellett jönnöm, mennyire tévedtem. Melanie volt az - egy anyához nem fogható jelentéktelen nő - mégis a „hatalmasabb erő”, ahogy anya emlegette, Melanie-t választotta apa számára.

Különös módon apa volt, aki nehezen törődött bele a dologba, hónapokig titkolta, majd egy hatalmas veszekedés közben derült ki minden. Akkor tudtam meg, hogy valójában kicsoda Edward Cullen. Attól a pillanattól kezdve gyűlölöm őt.

Anya és apa elváltak és Anya meg én átköltöztünk Charlie nagypapa házába. Sajnos, ő már elhunyt, mikor tizenkettő voltam.

Már-már úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, de aztán jött a betegség. A világom fenekestül forgatta fel a hír. Az én csodálatos, imádott anyám halálos beteg. Csontvelőrákot állapítottak meg nála.

Először nem fogtam fel, mikor az orvosok egy évet jósoltak, de most tizennégy hónappal később, már felkészültem az elkerülhetetlenre. Éjjel-nappal a kórház és a házunk között ingázom, rettegve attól, hogy mi lesz, ha mikor legközelebb látom, már nem lesz életben.

Alkonyat. Most egyedül álltam és vártam, hogy vége legyen és indulhassak anyához a kórházba.

Hirtelen émelyítően édes illatot éreztem, ami máskor Alice néni közeledtét jelezte, de ebbe most valami más, valami ismeretlen aroma is keveredett. Bronzvörös hajú fiú lépett ki a fák mögül, egyenesen a házunk felé és persze felém tartva.

- Bella?

Nem is kellett gondolkodnom. A bőre hófehérségéből, a feketéllő szemekből, vagy akár a könnyed járásból is kitaláltam, hogy vámpír, de az arcát apa néhány emlékéből ismertem.

- Edward Cullen?

A testem megremegett.

Edward szemszöge:

A létezésnek azt a pontját, mikor már semmit nem tudunk magunkról, nem tudjuk, mennyi az idő, hogy hol vagyunk, és melyik napszakban járunk, lehet-e létezésnek nevezni? Pontosan nem tudtam, hogy mennyi ideje, de elvesztettem Őt. Ő volt az életem értelme, az egyetlen, aki miatt érdemes volt a világon lennem, és mivel nem volt velem, mindez értelmetlenné vált. Percek, napok, hónapok teltek el magányos szenvedésben, a mardosó emlékek súlya alatt, majd az idő egybefolyó évekké vált, az agónia folyamatos kínná alakult.

Egy magas hegyen bóklásztam és a felhős eget fürkésztem, mely mintha Bella arcát mintázta volna, mikor a szél szakadatlan süvítésén keresztül, csilingelő hangot hallottam.

- Edward?

Lassan fordultam a hang irányába. Alice volt, nem is tudom, már mióta nem láttam. Minden kapcsolatot megszakítottam a családommal, mert minden és mindenki Őrá emlékeztetett. Ezután egy ideig Alice még meglátogatott, próbált a nem létező lelkemre beszélni, de egy különösen heves vita után azt mondtam neki, hogy soha többet ne keressen fel. Azóta már évek telhettek el.

- Alice! – a hangom furcsa volt, még saját magam számára is. Oly sok idő óta az egyetlen szó, ami elhagyta a számat, az az Ő neve volt, fájdalmas kiáltások, gyötrelmes könyörgések közepette. Bella.

- Jaj, Edward! Hogy nézel ki? Teljesen tönkretetted magad! – sopánkodott Alice.

- Mit akarsz? – kérdeztem érdektelenül.

Összepréselte a száját, de a gondolatait nem tudta türtőztette.

„Ostoba, idióta, pont most, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Bella…”

- Nem akarok tudni róla! – üvöltöttem, de a folytatás, az az egyetlen szó beleégette magát az agyamba.

„… haldoklik.”

Többé nem volt helye az önsajnálatnak. Természetesen nem hittem Alice-nek, de nem hagyott nyugtot nekem.

- Huszonhat év, Edward! Ennyi idő telt el, amíg te itt önző módon sajnáltattad magad és megtiltottad, hogy akárki segítsen neked! De most már elég! Haldoklik, Edward! Már csak napjai vannak hátra és az utolsó kívánsága ez volt! Látni akar téged, és te el fogsz menni hozzá!

Továbbra sem hittem el az őrültségnek tűnő szavakat, sőt, még az eltelt évek mennyiségét sem, hiszen a számomra alig néhány hónapnak tűnt, mégis elhatároztam, hogy kiderítem az igazat és egy belső ösztöntől vezérelve elindultam oda, ahová mindvégig vágytam. Forksba.

Évek óta először vettem fel tiszta ruhákat és tisztálkodtam meg, ugyanis Alice felvilágosított, hogy úgy nézek ki, mint egy nomád. Beszélt nekem Belláról, de nem akartam hallani a házasságáról, sem a lányáról. Egyszerűen nem hittem el, és jó volt így.

Ösztönösen a régi ház felé vettem az irányt, emlékeztem a boldog pillanatokra, a Charlie háta mögött együtt töltött éjszakákra, a lényének minden egyes porcikájára.

Amint kiléptem a fák közül, megláttam őt, a haja hosszabb volt, mint mikor utoljára láttam és a bőre is napbarnítottabbnak tűnt. Fekete farmert viselt, egy vékony ujjatlan szintén fekete felsőt, és mint mindig, most is elbűvölt a megjelenése.

- Bella? – szakadt ki belőlem a sóhaj egy vágyakozó kérdés formájában.

Rám emelte a tekintetét. Azok a csokibarna szemek, amik úgy érzem, egyenesen belém látnak, a megkönnyebbülés érzet, hogy Alice mégsem mondott igazat, hiszen Ő nem haldoklik, semmi baja nincs, és hogy egyetlen gondolat sem áramlott felőle, vették el annyira az eszem, hogy nem fogtam fel, ő nem lehet az én Bellám.

- Edward Cullen?

Ennyi idő után végre újra hallottam az édes, tiszta hangját, önkéntelenül is léptem egyet előrébb.

Hátborzongató reccsenést hallottam, majd a hangot éles mordulás követte és Bella helyén immár egy hatalmas, ezüstszín farkas állt. A következő pillanatban a jelenés nekem támadt.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.