-Mi járatban errefelé, Bella?- Nyitott ajtót Carlisle. Legkevésbé sem neveztem volna csalódottnak a tekintetét, inkább csillogó, baljóslóan kavargó szemekkel méregetett.
-Csak beugrottam. Beengedsz? – sürgettem, és vállam súrolta az övét, ahogy beléptem az ajtón. Könyökével belökte a bejáratot. A zár kattanása rossz érzéseket keltett bennem, de még nem fogtam gyanút.
A konyha felé vettem az irányt és a fagyasztóban lévő vérrel gyorsan összekevertem a szirupot, ami reményeim szerint megmenti Carlisle-t a biztos haláltól. A vér másodpercek alatt bugyogni kezdett szobahőmérsékleten. Szerencsém volt, mert nem kérdezgette, hogy mit csinálok. Felé fordultam.
-Ezt idd meg. Neked melegítettem. – A kezébe nyomtam a poharat. Egy hajtásra megitta, de semmi nem változott, csak szó nélkül néztünk egymás szemébe. Hosszú hallgatás után megállapítottam, hogy ideje hazaindulnom.
-Mennem kell – mondtam.
-Azt hinném, nem örülsz a társaságomnak. Még a buggyant vért is megittam a kedvedért, most meg faképnél hagysz?! – kérdezte méltatlankodó hangon.
-Engedj utamra, Carlisle! – Már-már magam is elhittem, hogy nyugodt vagyok, de nem engedhettem meg, hogy félelem csengjen ki a hangomból, különben átvenné az irányítást.
-Ugyan. Tudom, hogy Edwarddal plátói a kapcsolatotok. – Egy pillanattal később arccal a kanapénak estem, majd egy fagyos kéz csúszott a pólóm alá. Carlisle felszisszent a gyönyörtől. A mellem megkeményedett, de szemembe könnyek szöktek, és halkan nyöszörögni kezdtem, szólítgattam, könyörögtem, hogy engedjen el. De lenyúlt a nadrágom gombjáig, és a távolság egyre fogyott… Mikor a szemébe néztem, és az értelemnek apró szikráját sem láttam, rájöttem, hogy mekkora felelőtlenség volt részemről idejönni.
-AZONNAL ERESZD EL! - süvítette Emmett.
Az arca kemény volt, akár a gránit, vonásai elmosódottak a dühtől. Hozzá rohantam szétzilált hajjal, hófehér arccal és minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy elérjem őt. Carlisle még utánam kapott. Emmett fél karjával magához húzott, s egy cseppnyi félelem sem maradt bennem. Karjaiba fektetett tökéletes mozdulattal. Valóságos csoda volt, hogy időben érkezett! Mikor maga mellé ültetett az autóban és már nem éreztem magamon hűvös bőrét, újra meg akartam érinteni.
Tenyeremet mellkasának gödrére tettem. Keményebb volt, mint a márvány. Keményebb, mint Edward bőre.
-Megmentettél, Emmett. Köszönöm – suttogtam a fülébe, amitől már-már látványosan megborzongott. Ismeretlen kar irányította mozdulataimat.
-Mit csinálsz, Bella? – kérdezte és hagyta, hogy fel-le cirógassam a nyakát körmöm hegyével.
Fogalmam sem volt mit teszek, csak a vér vad dübörgését éreztem és sajogtam egy vámpír – bárki – érintése után. Hagytam egy darabon vezetni, de akárhányszor szembejött velünk egy autó és megvilágította őt, szeme izzott és patakokban fojt róla a veríték a visszafogott vágyakozástól.
-Állj meg itt – kértem. És ő megállt.
Az erdő szélén, egy kicsit beljebb az autóúttól. Átkúsztam hozzá az ülésemről a vállára támaszkodva, majd térdemet a csípőjéhez nyomtam. Selymesen, puhán csúszott ide-oda nyelve hegye a testemen, mire én gyengéden beleharaptam a nyakába. Vágya tapinthatóvá vált és bennem sosem érzett izgalmat ébresztett. Edwarddal csak csókolóztunk, így nem tudhattam, mennyire ösztönössé válik ilyenkor egy nő. Megragadtam az övcsatját, mire arcán gyöngyözni kezdett a veríték és csípőjét egyre közelebb tolta hozzám, miközben izmos karjaiban könnyedén magára húzott.
-Nem szabadna – ismételte Emmett, de hangja nem volt meggyőző.
-Mi ez? – ziháltam a fülébe. - Mit tettél velem?
-Bemutatom a vágyat. – Egyre hangosabbá vált, ami tetszett.
Egy pillanatra elvette rólam a kezét, nem éreztem magamon. Pokolian hiányzott az érintése, szinte fájt!
-Gyere. – Gyengéden kigombolta a nadrágomat, és hozzám ért. Torkomból ismeretlen dallamú hang zengte be az autót. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire végre kicsatoltam az övét és lehúztam a zipzárját, mindenesetre nekem végtelennek tűnt!
xxx
Kijózanodva már egészen más fényben tűnt fel életem legellentmondásosabb napja. Emmett szó nélkül búcsúzott tőlem, de mikor éjjel felébredtem éreztem fanyar illatát a szobámban és a takaró érdekes módon sosem csúszott le rólam.
Mire Edward és a többiek hazaértek, Carlisle-nak kezdett visszatérni az emlékezete, viszont mintha teljesen kitörlődött volna az emlék velem kapcsolatban.
Egy héttel később hallottam Alice-t és Jaspert veszekedni. Reszkető térdekkel álltam a szobájuk előtt, abban bízva, hogy Alice nem miattam kényszerül titkolózni. Az ajtóhoz lapultam és tökéletes mozdulatlanságban, lélegzetemet visszafojtva hallgatóztam.
-Érzem, hogy titkolsz valamit… Talán nem szeretsz? – kérdezte Jasper ködös hangján. Már-már én is éreztem, mennyire igyekszik képességét latba vetni, hogy Alice elárulja neki a választ.
-Most hagyd abba, Jazz!
-Egy ideje a rajzaidat se mutatod meg nekem!
-Elég! Vannak látomások, amik nem tartoznak rád! – szólt rá élesen Alice, mire hallottam, hogy Jasper hangja morgássá durvult.
-Kiről van szó?
-Belláról – adta meg magát Alice.
Bármi volt is Alice látomása, a velem való viselkedése éles kontrasztban állt azzal, amit vártam. Azt viszont megfigyeltem, hogy krétafehér arccal méregetett, amint – szerinte – bármi veszélyes dolgot próbáltam tenni. Ebbe a kategóriába tartozott már az is, hogy kicipeltem egy széket a teraszra, mikor festettük a lakást.
Azon a napon nem tudtam elengedni Rosalie apró megjegyzéseit, amivel a külsőmet bántotta. Megtehette, mert valószínűleg a legszebb nő volt a világon, mégis kételkedni kezdett magában, ha a közelemben volt. Pedig amennyire ismertem, elfogult volt magával szemben és pontosan tudta, mennyire átlagos vagyok mellette.
-Már megint ezt a rövid inget vetted fel? – kérdezte gúnyosan.
-Hetek óta nem volt rajta. – Edward azonnal a védelmemre kelt. Ajkamat sértődötten lefelé biggyesztettem. Nem kell folyton helyettem beszélnie!
-Meg tudom védeni magam.
-Nem bántásnak szántam, ez csak figyelmeztetés. Híztál legalább két méretet. - Automatikusan sajnálkozó arckifejezést ült ki Rose arcára, amikor a hasamat nézte.
-Túlélem – feleltem.
Felpillantottam Emmettre. Csendben billegett az utolsó bent maradt konyhaszék lábain. Előre-hátra. Előre-hátra. Mielőtt bármire is emlékeztetett volna ez a mozgás, levettem róla a szememet, helyette Edwardra néztem hevesen dobogó szívvel. Kérdőn végigmért. Valószínűleg nem értette, mi váltotta ki belőlem ezt az igen heves reakciót.
-Szerintem a piszkafa lányok rondák. – Emmett dörgő hangja még mindig vibrált a levegőben. Rápillantottam, de még csak rám sem nézett.
Láttam, ahogy Rose gyönyörű arca kifejezéstelen lesz, majd elereszti feszülő arcizmait és kitör. Barátja most védett meg először – és gondolom, utoljára. Hosszú másodpercekig néztem Emmettre, mire felpillantott. Azt hittem, visszazökkenünk a régi kerékvágásba, de mikor borostyánszínű szemébe néztem, éreztem, hogy kötődöm hozzá. Fontos volt a véleménye.
Rose ekkor robbant.
-Megőrültél?! Neked jobban tetszik Bella, mint én?!
-Amikor hisztizel, még Victoria is jobban tetszene! – Ez kemény volt. A civilizált vámpírok között a zabolátlan, vad és igénytelen kalandor nő, Victoria említése majdnem felért azzal, mintha emberek között egy prostituálthoz hasonlítanának valakit.
-Jó hogy mondod! – Rose egyik kezével tarkón ragadta Emmettet. – Azt hiszem, még sosem említettem, hogy James ellopta a melltartómat!
-Tényleg nem. – Bólintott Emmett, és erős karjával finoman kiszabadult barátnője szorításából.
Ahogy Rose fölé magasodott olyan „mostmármindentértek” biccentéssel nyugtázta, hogy vannak dolgok, amikről senki nem beszél. Azon gondolkoztam, hogy Edwardnak vannak-e ilyen titkai, amiket nem mond el és, mik azok?! A sose múló szerelem álcája mögött vajon élnek-e bennem olyan vágyak, amiket Emmett megmutatott nekem? Mert ahogy egy ember, úgy egy vámpír sem fehér vagy fekete.
James és Victoria sem voltak azok. Amikor épp nem rám vadásztak, szenvedélyes szerelmüknek hódoltak.
A balett teremben lejátszódó jelenet jutott eszembe. Egy apró részletet mindig elhallgattam. Nem csak ketten voltunk ott aznap. Victoria még Edward megjelenése előtt bukkant fel, egészen kitolva ezzel a macska-egér játék kezdetét. Abszurd, de ha úgy vesszük, ezzel az életemet mentette meg.
Nem tudtam megállapítani egyikük korát sem, mégis olyan érzésem támadt, mintha vámpír mértékkel is régi, összeszokott páros lennének.
-Megölöd magad! Érzem a fiú szagát. - Victoria menekülni akart.
-Elbánok vele, aztán meghívlak egy fejedelmi vacsorára – bökött felém gúnyosan a vámpír. Szeme lávaként izzott.
-Nem… te is tudod, hogy együtt vannak. Ha jön a fiú, jön a családja is.
-Ne félts engem. Szeretem a veszélyt!
-De én téged szeretlek, James! – mondta lassan Victoria.
Vörös haja eltakarta előlem utolsó csókjukat. Azóta sem tudom, vajon Victoria végignézte-e James halálát, azonban a kamerának, ami megörökítette társa utolsó pillanatait nyoma veszett.
xxx
A következő vadászatkor ismét kettesben maradtam Emmettel, miután Edward a lelkére kötötte, hogy tartsa rajtam a szemét „nehogy bajom essen”. Majdnem napra pontosan két hónapja nem beszéltem vele arról, ami történt kettőnk között.
Zenét hallgattam az ágyamon, amikor megjelent a párkányon, és erős karjain támaszkodva átlendítette magát az ablakomon. Félő volt, hogy Charlie gyanút fog, amilyen hangosan ért földet. Izmos lábával nehéz volt olyan hangtalannak lennie, mint Edward volt.
-Szia Bella – feszengett.
-Szia… - suttogtam a félhomályba, miközben kihúztam fülemből a fülhallgatót.
Nagy erőfeszítésébe került még mindig ott állnia előttem, miközben végignyúltam előtte az ágyon.
-Vigyázni szeretnék rád ma éjjel. – Megindult az ágy felé, és mire lefeküdt mellém, hogy csupán „vigyázzon rám”, már szaporábban vettem a levegőt.
-A második már megbocsáthatatlan lenne? – kérdeztem.
-Nem tudom, számodra mi tartozik ebbe a kategóriába.
-Én sem. Te voltál az első férfi az életemben.
-Oh, Bella – suttogta a fülembe, majd simogatni kezdte az arcomat. Vastag ajkai hűvös csókot leheltek homlokomra, majd a kézfejemre. – Akkor megbocsáthatatlan.
Nem értettem, miért mondja.
-Hogy érted? – tudakolóztam.
-Így. – A kezét a szívemre helyezte, miközben a szemembe nézett. A felismerés, hogy szeretem váratlanul nyilallt belém. - És így. – Kezemet most a saját szívére helyezte.
-Ebbe Edward belehal! – Szemem megtelt könnyel, ahogy rá gondoltam.
-Egyikünk biztos belehal – sóhajtotta.
xxx
Bella
-Edward… én terhes vagyok, de nem tőled! – Végre kimondtam!
-Ki? – Szeme fekete szurokként örvénylik. Ilyen eszelősnek soha nem láttam.
-Nem mondhatom meg. Csak fogadd el, amit mondtam – kérem.
-Ó… azt már nem! – Arcomat a kezében tartja. Látom izmai játékát. Látom, hogy legszívesebben a torkomhoz kúszna le a keze, de mire ujjai arcomhoz érnek már átveszi az irányítást Edward akarata.
Edward csupa önmegtartóztatás. Tudom, hogy most sem fogja megízlelni számára annyira mézédes véremet, pedig megtehetné.
-Akkor mondd meg a választ. Csak legyél őszinte, Bella. Nem akarok még nagyobbat csalódni. Mondd ki! Kihez engedjelek?
-Emmetthez – felelem határozottan.
-Szeretlek.
~
Gúzsba köt ölelésével, mozdulni sem bírok. Hűvös ajka a nyakamhoz ér. Észreveszem, hogy egyre halkul Edward zihálása. Majd elvesztetve az egyensúlyt, szédelegve a földre rogyok. Az utolsó, amit látok, hogy Edward életében először igazán felszabadult. Nem fekete vagy fehér. Gyönyörű. Mindig az volt. Még egy darabig nézem, ahogy szája sarkáról lecseppenő vár a földre hullik.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó