A történethez ajánlott zene: http://www.youtube.com/watch?v=rjC4bwuiZ3Y
Korhatár: 12
A tájat komor, szinte áthatolhatatlan köd és esőcseppek jéghideg zápora homályosította el. A szél a halál bűzét fújta, a sírokból pedig néma kiáltások szálltak az égig.
Hosszú évek teltek el azóta, hogy ide kerültél, de eddig képtelen voltam ide jönni. Eddig nem voltam képes szembenézni a tetteim következményével.
Lassú, hosszú léptekkel szeltem a temető sáros víztől tocsogó füvén. Nem kellett megállnom érdeklődni, faggatózni… nagyon jól tudtam melyik a sírod. Sajgó, darabokra tört szívem vezetett.
-Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! – hosszú percekig, órákig ezt az egyetlen szót voltam képes hajtogatni, miközben ujjaim a kőbe vésett gyönyörű név körvonalain szánkáztak – Sajnálom, hogy nem tudtalak megmenteni. – szemeimet néma, porzó könnyek égették – Bíztál bennem, rám bíztad az életed, én pedig kudarcot vallottam. Bajba sodortalak, önző módon belerángattalak a harcba, és amikor szükséged lett volna rám, nem voltam melletted. Én tehetek róla, hogy… - szavaim elakadtak, tüdőmből kiszorult az összes levegő, mellkasomat sajgó fájdalom szorította egyre összébb és habár nem volt szükségem levegőre, mégis úgy éreztem, hogy megfulladok. Fuldokoltam, némán, mozdulatlanul.
Hirtelen meleg kezek érinttették vállamat és a szorítás egy csapásra elmúlt, tüdőmbe friss levegő tódult, de mikor megfordultam csak a temető komor képe tárult elém, mégis éreztem, hogy nem vagyok egyedül.
-Nahát, téged is látni erre? – hallottam hátam mögül a csilingelő hangot.
Mélyet szippantottam a levegőbe és az ő illatát éreztem, az én Bellám illatát. Tudtam, hogy az agyam játszik, ő már hosszú évek óta sírjában nyugodott.
-Mi vagy te? – szűrtem ki fogaim között.
-Ugyan már, Edward! Meg sem ismersz? – hangja vidám, incselkedő volt.
Leemeltem fejemről vastag köpenyem csuklyáját és az idegen alakra emeltem tekintetemet.
A vékony és kecses alak körvonalai élesen rajzolódtak ki a homályos táj képéből, mintha az esőcseppek kikerülték volna alakját… mintha féltek volna hozzáérni angyali alakjához. Hosszú, barna haja vállát súrolta, csokoládé színű szemeiben boldogság és magány csillogott, hófehér bőrén a világoskék nyári ruha – amit annyira szerettem - szinte világított, mégis tökéletesen harmonizált vele.
-Azt kérdeztem mi vagy! – leemeltem róla tekintetem, majd csuklyámat visszahúztam a fejemre és a sírkő felé fordultam.
-Hívhatsz szellemnek, angyalnak, lidércnek, árnynak vagy lelkiismeretnek… úgysem ez a lényeg. – válaszolta könnyedén, majd a sírkőhöz lépdelt és kényelmesen elhelyezkedett rajta, velem szemben.
-Akkor mi a lényeg? – kérdeztem magam elé bámulva.
-Te! Mindig te voltál a lényeg, Edward! – hangja lágyan csengett - Ezen a halálom semmit sem változtatott.
-Tévedsz! Bella halála… a halálod mindent megváltoztatott. A világom szürke és kietlen nélküled! Minden apró darabokra hullott és a darabjait elfújta a szél. Többé nem tudom összeilleszteni a darabokat… és magamat sem. Nélküled semmi vagyok, Bella! – kiáltottam, a kezeim tehetetlenül ökölbe szorultak.
-Pont ezért vagyok itt! Miattad jöttem vissza! – könnyed mozdulatokkal lecsúszott a sírkő tetejéről és elém térdelt.
-Miattam jöttél vissza? Honnan… és miért? – tekintetemet ráemeltem.
-Mennyország, Paradicsom… a neve lényegtelen. – kezeit megemelte és lehúzta fejemről a rejtekhelyet biztosító csuklyát - Tényleg tudni akarod hol jártam? - bólintottam - Ott jártam, ahol nincs éjszaka, nincsenek rémálmok, nincsenek rossz érzések, se magány. Folyton süt a nap, meleg és szikrázó napfény simogatja az örökösen mosolygó arcokat, minden fehér és ezüstszínben pompázik, virágok ezrei színesítik a végtelen réteket. Mindent a boldogság és a szeretet itat át. Te is beláthatod, hogy egy ilyen helyet bárgyúság lenne névvel megalázni és lealacsonyítani.
-Oh, valóban bárgyúság lenne! – mondtam gúnyosan és csuklyám után nyúltam - Mit keresel itt? Miért jöttél vissza, ha az a hely annyira tökéletes volt? Miért nem hagyod, hogy…
-Nem voltam boldog! – megállította kezeimet, az érintése meleg és finom volt… pont olyan, amire emlékeztem - Hát még mindig nem érted? Edward, én örökké a tiéd vagyok! Ezen semmi nem tud változtatni! – kezeit az arcomra csúsztatta és fejemet maga felé fordítva kényszerített, hogy a szemébe nézzek - Éreztem a fájdalmadat, a gyászt, ami egyre inkább elhatalmasodott rajtad és berágta magát minden szövetedbe. Éreztem a keserűséget a lelkedben, a mély undort, mikor a turbékoló szerelmes párokra néztél. Láttam, ahogy teljesen bezárkóztál, hetekig ki sem mozdultál a szobádból. Láttam azt is, ahogy magadra haragítottad a szeretteidet és elhagytad a családodat nem törődve azzal mekkora fájdalmat okozol nekik… Nézz magadra! Mi lett belőled, Edward? Évek óta keseregsz, értelmetlen harcokba hajszolod magad és tárt karokkal várod a halált. – arca elszomorodott és undor ült ki rá - Volturi katona lettél… átvetted a szokásaikat, eladtad a lelked, ártatlan emberek vérével oltod szomjad, parancsra ölsz. Az ő hűséges kis pincsijük vagy. Gratulálok, végre az a szörnyeteg lettél, akinek mindig is láttad magad!
-Én mindvégig ez a szörnyeteg voltam. – sóhajtottam.
-Ez nem igaz! Én ismertem az igazi éned, tudom milyen az igazi Edward… Ez már nem te vagy! – gyengéden végigsimított az arcomon, amitől évtizedek óta halott szívem hatalmasat dobbant - Ők nem törődnek veled, csakis a vámpírvilág rendjének betartásával, a saját szükségleteik és vágyaik kielégítésével foglalkoznak. Számukra – igaz egy igen értékes – mégis feláldozható bábú vagy a sakktáblájukon, akit kényük és kedvük szerint használnak fel. – tiltakozni akartam, kiáltani, ordítani, de ujjaival elhallgattatott - Meg se próbáld bemesélni nekem, hogy ez nem így van. Mert tudom, hogy igazam van és tudom, hogy ezt te is tudod, érzed. – ujjaim erősen a vizes fűbe markoltak, gyökerestől csavartam ki a védtelen szálakat - Arra kényszerítenek, hogy más legyél, olyan, mint ők…
-Ez… nem igaz! – kiáltottam rá.
-Ohh… dehogynem, Edward! Érzem rajtad. – mélyet szippantott az illatomból - Bűzlesz a megvetéstől és az undortól, amit magad iránt érzel. – közelebb csúszott hozzám, arcunk már csak centiméterekre voltak - Pontosan tudom, mit érzel. Próbálod eltemetni a fájdalmadat, de nem tudod elég mélyre elásni…
-Ez baromság! – elfordítottam a fejemet, képtelen voltam tovább azt az angyali arcot nézni.
-Csakugyan? Akkor mond ki! Nézz a szemembe és mond, hogy ennyi év után nem érzed a színtiszta, csontig hatoló fájdalmat és üvöltő ürességet, mikor rám gondolsz. Mond, hogy ennyi év után már megbékéltél magaddal és nyugodtan a tükörbe tudsz nézni anélkül, hogy szembeköpnéd magad. Mond, hogy ennyi év után már nem visszhangoznak az áldozataid sikolyai a fejedben, és már nem látod magad előtt a rémült arcukat minden pillanatban. – hangja kemény lett, dühös pengeként hasított levegőbe, még az eső is halkabban kopogott a sírköveken.
-Fejezd be! Hagy abba! Nem akarom hallani! – kezeimet erősen a füleimre tapasztottam.
-Ez lettél, Edward! Ez vagy te!
-Nem igaz! Én nem… én nem… - szavai, mintha a fejemben üvöltöttek volna.
-Már nem vagy az én Edwardom. Egy kegyetlen, vérszomjas, agyatlan bábú vagy a Volturi kezében. Hagytad, hogy a benned lakozó szörnyeteg a felszínre törjön és átvegye az uralmat. Te is érzed… érzed minden idegszáladdal és sejteddel. Érzed, ahogy a sötétség és a kétségbeesés szétárad benned. – kezeimet lefejtette a fülemről és közel hajolt hozzám, ajkai a fülemet cirógatták - Cseppenként árad szét benned, ahogy az ártatlanok bársonyos vére cseppenként enyhíti a torkodban és a lelkedben tomboló vágyat, még a csontod is fáj. – szavai lágyan áradtak szét bennem, apránként férkőztek be a tudatomba - Már nem vagy más csak egy fertőzés, egy parazita, aki az én szerelmem testében bujkálva jár a világban… - mellkasomat ismét az az ismeretlen szorító érzés kerítette hatalmába. Hangosan zihálva küzdöttem a belsőmet összeroppantó fájdalommal és a lelkemet égető kínnal.
-Érzed a zsigereidben, minden porcikádban. Már a vámpír irányít téged. – egyetlen milliméternyit sem távolodott tőlem, szorosan tartott karjaiban, miközben szavait továbbra is fülembe suttogta - Éles penge hasít beléd, ha levegőt veszel, kiakarja vágni magát…
Sikolyok százai törtek utat tudatomba, szemem előtt több száz és száz véres, rémülettől dermedt arc jelent meg.
Újra éreztem, ahogy forró vérük cseppenként végigfolyik száraz, izzó torkomon felmelegítve halott, hideg belsőmet. Újra éreztem, ahogy karjaim között vergődnek, utolsó leheletükig, utolsó csepp vérükig.
Izmaim, görcsösen rángtak, mellkasomat mély morgások sorozata hagyta el, éreztem, ahogy vérvörös íriszem éjfeketére változott.
-Akkor harcolj ellene! Változtass, vedd vissza az irányítást! – karjai erősen, szorosan tartottak csillapítva kitöréseimet - Mutasd meg, hogy az az Edward vagy, aki óvón és féltőn ölelt, szerelmes szavakat suttogott a fülembe, éjszakánként a nekem írt altatót dúdolta, leste minden óhajomat, a csillagokat is lehozta volna nekem, védelmezett, az életét kockáztatta értem… - gyengéden ölébe vont, fejemet mellkasához ölelte és mézédes szavait szakadatlanul suttogta fülembe.
-Egyedül képtelen vagyok rá! – mint egy tehetetlen kisfiú, úgy kapaszkodtam halott szerelmem árnyékába.
Ujjaim mélyen vállaiba fúródtak, de nem húzódott el, nem kiabált, a fájdalom semmi jelét nem adta… csak meleg mosollyal arcán próbálta csitítani „rohamaimat”.
-Nem vagy egyedül! – finoman végigsimított arcomon.
-Te elmentél! – suttogtam, miközben próbáltam úrrá lenni élethű látomásaimon.
-Nem vagy egyedül! - … - Ott vannak a szüleid és a testvéreid. Carlisle, Esme, Alice, Jasper, Emmett és Rosalie még mindig visszavárnak téged. Lehet, hogy te elhagytad őket, de ők sosem fognak elhagyni téged!
-Úgy sincs semmi értelme. Téged nem hoz vissza.
-Ez igaz, de annyi minden van még a világban, amit látnod kell, és annyi minden van, amit megtanulhatsz. Nem akarom, hogy az én emlékem legyen az, ami megfoszt téged rád váró sok ezer jó dologtól. – a meleg mosoly, mely csak akkor ült ki az arcára, mikor a közelemben volt nem akart szűnni.
-Én akkor…
-Ha te haltál volna meg azt akarnád, hogy a szobámban üljek, marcangoljam magam, elidegenítsek magam mellől mindenkit, minden lehetséges módon pusztítsam a testem és a lelkem vagy – gyengéd, meleg ujjaival maga felé fordította az arcomat - azt akarnád, hogy idővel tovább lépjek, élvezzem az ezernyi jó dolgot, ami még várhat rám és esetleg újra helyet szorítsak valakinek a szívemben?
-Azt akarnám, hogy utánam is boldog legyél. – sóhajtottam a szemébe nézve.
A sikolyok a fejemben kezdtek tompulni, áldozataim arcainak képei is halványultak, csak az ő nagy csokoládébarna szemei lebegtem előttem.
Mélyet szippantottam vérének csábító illatából, fülemet pedig mellkasára tapasztottam és szívének semmivel sem összekeverhető muzsikáját hallgattam.
A belsőmet összepréselő szorítás enyhült, a lelkemet felégető lángok is alábbhagytak.
Ujjaim még mindig kétségbeesetten szorították vállát, de már nem azért, hogy csillapítsam testem rángását, hanem azért, mert annyi esztendő után végre ismét a karjaim között érezhettem őt… még ha nem is volt valódi… Újra érezhettem a belőle áradó melegséget, puha bőrének bársonyos tapintását, vérének bódító illatát. Újra láthattam nagy csokoládébarna szemeit, melyekbe belefeledkezve megszűnt a világ. Újra hallhattam apró szívének rendezetlen dobogását.
-Akkor miért esik olyan nehezedre elhinni, hogy én is ezt akarom? – ajkaival lágy csókot hintett homlokomra - Azt akarom, hogy változtass, hagyd ott a Volturit és keresd meg a családod! Utazz! Nézz meg mindent, amit eddig még nem láttál, tapasztalj meg mindent, amit eddig még nem tapasztaltál. Addig én sem lehetek boldog, amíg te nem vagy az! – lágy szavai és érintései kezdték visszaadni az évtizedek óta elpárolgott reményt.
-De annyira fáj! – suttogtam.
-Tudom, érzem! De nem fog örökké tartani! Hidd el annyi jó vár még rád, amiről most még fogalmad sincs. – újabb csókot hintett homlokomra - Nekünk ennyi idő járt, de nem bánom. Ha valakinek csak egy aprócska darabját tudod adni, annak amit nekem adtál…
-Képtelen lennék rá!
-De igenis képes vagy rá! – halk, csilingelő nevetése életre keltette a körülöttünk halott tájat - Csak ne fordíts hátat a szerelemnek, ha találkozol vele.
-Én…
-Nem kérem tőled, minden szembejövő nőt megpróbálj becserkészni, csak azt kérem, hogy ha találsz valaki különlegeset, akkor ne menekülj el. – meleg, csokoládébarna tekintetét az enyémbe fúrta - Ígérd meg nekem!
-Meg… megígérem! – ejtettem ki küszködve az általa áhított szót.
-Lejárt az időnk. – sóhajtott mosolyogva.
-Tessék? Még nem… még nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt máris! NEM! – kiáltottam és kezeimmel még erősebben kapaszkodtam vállaiba.
-Sajnálom, nem maradhatok tovább. – szemeiből hangtalan, meleg, sós könnyek kezdtek potyogni, de mosolya nem hervadt le – Ennyi időt kaptam. – ujjait nyakam alá csúsztatta és fejemet a fűbe fektette.
-Csak egy kicsit, még egy egészen…
-Nem lehet! – mutató ujját az ajkaimra tette – Rendben leszel, most már én is megnyugodhatok! – utoljára végigsimított arcomon – Szeretlek! – puha, mézédes ajkait az enyéimre tapasztotta, lágy csókot hintve rájuk… aztán eltűnt. Kezeim már csak a levegőt markolták kétségbeesetten.
Szemhéjaimat szorosan összecsuktam, jéghideg ujjaimat pedig ajkaimra tettem, ahol még égett szerelmem csókja.
Már órák óta itt hagyott, de még mindig a sáros víztől tocsogó fűben feküdtem. Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Testemen ismét úrrá lett a remegés és a belsőmet facsaró fájdalom és gyenge voltam hogy küzdjek ellene. Csak az ő képe lebegett előttem, meleg érintései és utolsó édes csókja… csak ezek a képek tartottak egyben.
Ugyan megígértem neki, hogy tovább lépek és változtatok, de valóban képes leszek rá? Valóban letudom győzni a szörnyeteget, ami lettem? Vissza tudom szerezni a családom szeretetét és bizalmát?
És, ami a legnehezebb… túl tudok valaha lépni rajta? Képes leszek valaha rágondolni enélkül a lelkemet mardosó fájdalom nélkül? Képes leszek valaha mosolyogva felidézni arcát?
Képes leszek valaha újból szeretni? Találhatnék bárhol olyat, aki újból képes lenne halott szívemet felmelegíteni?
A válaszokat nem tudom, de megígértem neki… megpróbálom…
Bocsi, lemaradt a végéről az h tőled, természetesen! :)
2009.12.14. 15:28
Zsófi
Szia, nagyon tetszett a novellád!!!!!! A végére már tiszta könny volt az arcom, pedig nem sok minden tud engem megríkatni... A lényeg h nagyon jól írsz és szeretnék még sok iilyen történetet/novellát olvasni!
Nagyon köszönöm!!! Örülök, hogy sikerül ilyen érzelmeket kiváltanom azokból, akik olvassák. :)) Bár nem az volt az elsődleges célom, hogy megríkassalak titeket. :) Szerencsére végeztem a vizsgákkal és tele vagyok ötletekkel, úgyhogy szerintem hamarosan újabb történettel/történetekkel jövök, ami remélhetőleg szintén elnyeri a tetszéseteket! :DD
A felétől kezdve csak úgy potyogtak a könnyeim...El se tudom mondani, már hányszor elolvastam...Magamat kínzom vele, mert végtelenül szomorú, de érzem a késztetést magamban, hogy újra és újra elolvassam, hisz egyben gyönyörű is. Megajándékozhatnál bennünket még pár ilyen gyönyörű történettel, mivel rendkívül tehetséges vagy. Mióta megírtad ezt a novellát, körbe ajánlottam az ismerőseimnek, és ugyanezen a véleményen vannak, mint én.
Csak gratulálni tudok!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
A végére már tiszta könny volt az arcom, pedig nem sok minden tud engem megríkatni...
A lényeg h nagyon jól írsz és szeretnék még sok iilyen történetet/novellát olvasni!
Bocsi, lemaradt a végéről az h tőled, természetesen! :)