Ajánlás: Ezt a novellát 2009. október 23-ára írtam, Brigyo 16. születésnapja alkalmából :) (L)
.............
Elégedetten sóhajtottam fel és elmosolyodtam. Az utolsó gyertyát is az asztalra helyeztem, majd némán figyeltem a munkám gyümölcsét. Körbenéztem a helyiségben, ahol kellemes félhomály uralkodott. A gyertyák és az aprólékosan megterített asztal tökéletes összhatást keltettek a békés hálószoba csendjében, de ha ez még nem lenne elég lágy zene szólt a háttérben, amiben egy hozzáértő, Debussy dallamait fedezhetné fel.
- Kész – nyugodtam meg és idegesen pillantottam az órámra. Hálás voltam Charlie-nak, amiért egyetlen estére feloldotta a büntetésemet, amit a motorozásért és más egyéb őrültségeim miatt kaptam Jacob árulása következtében. Még mindig haragudtam rá, de tudtam, hogy csak addig tudom fent tartani a haragomat, amíg nem találkozunk. Személyesen képtelen lennék a higgadtság és a sértettség álarcát magamon hordani. Túlságosan kedveltem ahhoz, annak ellenére, hogy mennyi problémát okozott az Edwarddal való kapcsolatomban. De neki köszönhetem, hogy élek, és ezt nem felejthetem el csakúgy. Mellettem volt akkor, mikor mindenki más magamra hagyott és az ember az ilyenért örökre hálás marad.
- Örökre – suttogtam, és álmodozó mosolyra húztam az ajkamat. Nem nyugtatott meg a megállapodás, miszerint Edward átváltoztat, holott mindennél jobban vágytam rá. De féltem, hogy a békés boldogság megint olyan hamar eloszlik, mint legutóbb. Nem élném túl még egyszer, de bízom Edwardban és az ígéretében, hogy ezentúl mindig velem lesz. Hinnem kell benne, mert ez a túlélés kulcsa az életben. És ha minden rendben alakul, akkor én is vámpír leszek, és akkor már nem állhat közénk többé senki.
Óvón öleltem magamhoz egy apró, de vaskos könyvecskét, amiben minden titkomat megőriztem és bár utólag, de minden pillanatot megörökítettem, hogy később vámpírlétem alatt semmit se felejtsek el abból az időből, amikor megismertem a szerelmet és ezt a misztikus világot. A világom.
De most nem erre a célra tartogattam. Edward sokat panaszkodott arra, hogy milyen rossz, hogy nem hallja a gondolataimat és hogy mennyire nem érti a cselekedeteim mögött álló miérteket. Ezért úgy döntöttem, hogy neki ajándékozom a naplót, hogy minden percembe betekintést nyerhessen, természetes átszerkesztett verzióban. Azt nem kívántam vele megosztani, hogy mikor és hogyan menstruálok, meg ilyenek. Azt hiszem, ez nem tartozik rá. Kicsit sem.
De be akartam neki bizonyítani, hogy nincsenek előtte titkaim. Egy különleges estét terveztem számára, természetesen Alice segítségével. Nem sikerült kiderítenem, hogy emberi életében milyen napon született és ebben egyik Cullen sem tudott segíteni, ami gondolkodóba is ejtette őket, de nem jutottunk semmire. Edward soha nem beszélt a születésnapjáról, és úgy döntöttem, hogy kinevezek egy napot – a mai napot – és felköszöntöm. Hiszen az nem igazság, hogy neki soha senki ne ünnepelje a születésnapját, az úgy nem ér! Ő aztán igazán megérdemli.
Eredetileg családi ünneplést terveztem, de Alice szerint egy kettesben töltött romantikus este sokkal nagyobb hatással lenne az ünnepeltre, nevezetesen Edwardra, aki a világot jelentette nekem. És én most a bizalmamat ajándékozom neki, hiszen ő az egyetlen, aki ezt megérdemli.
Charlie nem érti, hogy hogyan voltam képes megbocsátani neki, azok után, hogy elhagyott és felém sem nézve zombi állapotba sodort. Persze ezt nem így mondta. Tudtam, hogy bizonyos szemszögből nézve igaza van, de ő ezt nem érthette meg. Nem ő érezte azt az intenzív szerelmet, amit én – szerencsére. Nem érthette, hogy Edward azért ment el, mert úgy érezte, hogy a jelenléte veszélyezteti a testi épségem – Még jó, nem is engedne a közelébe, ha tudná…
Mindent összevetve én egy percig sem haragudtam a szerelmemre azután, hogy újra azokba a szépséges szemekbe nézhettem. Mert nem létezett szebb szem az övéinél, és ezt nem elfogultságból mondom. Egyszerűen nekem ez a véleményem.
A nagyi mindig azt mondta: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.”
Mostanában értettem csak meg, hogy mennyire igaza van, és számomra Edward a Földön a legszebb, a legtökéletesebb lény, és ezen soha semmi nem lenne képes változtatni. Ezt biztosan tudom.
Az órámra pillantottam, és csalódottan állapítottam meg, hogy még órák választanak el attól a perctől, hogy Edward betoppanjon az ajtómon. Ásítottam egyet, és egy rövid megfontolás után úgy döntöttem, hogy mivel mindennel készen vagyok, a külsőm is kifogástalan, lefekszem egy kis időre aludni, de a kanapéra. A hajamat pedig majd ébredés után megigazítom. A naplómat óvatosan az asztallapra helyeztem, hiszen tudtam, hogy senki nem nyúlhat hozzá, és lerobogtam a lépcsőn.
Charlie ma nem jön haza, és megengedte, hogy a jeles alkalom – Ő úgy tudta, hogy Edwardnak tényleg ma van a születésnapja – alkalmából megengedi, hogy nálunk aludjon, de persze alvás keretei között. Tudtam, hogy ő sem hiszi, hogy ezt betartjuk, de fent kellett tartania a szigorú apa látszatát.
Elmosolyodtam erre a gondolatra, és az ágyra dőlve megigazítottam a párnámat, majd ráfeküdtem. Charlie azt nem sejthette, hogy Edwardnak esze ágában sincs nemi kapcsolatot létesíteni velem, mivel ő nem éppen egy átlagos fiatal volt, koránt sem. És én csak titokban reménykedtem abban, hogy egyszer végre meggondolja magát, és megbízik magában annyira, hogy hozzám érjen, ahogy egy férfi szokott a nőhöz.
De ő félt. Félt, hogy bajom esik. Félt, hogy egyetlen érintésével összeroppantja törékeny testemet és elveszít saját önhibájából. Tudtam, hogy ez nem történhet meg, de én hiába bíztam meg benne, ha ő nem bízott saját magában.
Sóhajtottam, majd kellemes álomba merültem. Szerettem álmodni, mert az álmaimban egy olyan világban jártam, ami csak az enyém, és ahol a képzelet szabadon szárnyalhat. Ahol bármi megtörténhet.
Zihálva ébredtem. Nehezen tudtam csak elhinni, hogy mit álmodtam valójában, és elvörösödtem a gondolatra. Az, hogy még élveztem is, még inkább szégyenérzetet váltott ki belőlem. Önző dolog volt olyan dologra vágynom, amire Edward még nem volt felkészülve. Ironikus. Ez fordítva szokott történni, de mindegy. Már megszoktam, hogy nálunk semmi sem úgy történik, mint az elvárható és normális lenne.
Ekkor ütötte meg egy motoszkáló hang a fülemet, és ijedten ültem fel az ágyamban. Nem! Ha Edward előbb jött, akkor minden meglepetés ötletem kudarcba fullad és semmi értelme nem lesz ennek a romantikus estének. Felpattantam és zaklatottan indultam felfelé a lépcsőn. Charlie jött volna haza? De miért nem hallottam meg? Hiszen annak, aki fent tartózkodik, mellettem kellett, hogy elmenjen, nemde? De bizony, akkor miért nem ébresztett fel?
Abban a pillanatban, hogy beléptem a szobám nyitott ajtaján, már tudtam, hogy ezt talán nem kellett volna. Ugyanis nem Charlie volt, és nem is Edward. Még csak nem is Cullenék. Egy idegent pillantottam egy zsákkal a kezében és a naplómat készült bedobni az eddig összegyűjtött dolgok közé. A félelmet elnyomta egy másik érzés, ami intenzíven a hatalmába kerített. Dühöt éreztem, hiszen nem olvashatta el a naplómat! Minden benne volt, Edward titkaitól a legszemélyesebb titkaimig, még a legdurvább álmaim is, amit senkivel nem kívántam megosztani, főleg a halas-amőbásat nem. Azt nem tudhatta senki! Nem és nem!
- Mit művel? – kiáltottam idegesen és láttam, ahogy megmerevedik, majd észreveszi a jelenlétem. Ijedelem futott át az arcán, majd hirtelen a vállára kapta a zsákját és rohanni kezdett. Felém.
Felsikoltottam.
De nem én érdekeltem, hanem a kijárat. Engem fellökve robogott le a lépcsőn, de a hirtelen jött adrenalin nem hagyta, hogy annyiban hagyjam a dolgot. A rendőrséget nem hívhattam – ahogy senki mást sem – hiszen mire bárki is a segítségemre sietne, a tolvaj már régen kilométerekre lenne. Így hát a legőrültebb dolgot tettem, amit tehettem. Utána futottam, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam és átkoztam magam, amiért ilyen szerencsétlen vagyok. Az még hagyján, hogy nem futok olyan gyorsan, mint Edward, hiszen vele vámpírok sem vehették fel a versenyt, de könyörgöm… Miért pont ma? Miért kellett tönkretenni ezt a tökéletesnek tervezett estét, amin nem akartam, hogy bármi is történjen? Annyira jellemző.
- Valaki állítsa meg! Tolvaj! – kiabáltam, de senki nem hallott meg. Az utcán nem tartózkodott senki, és egy autót sem pillantottam meg. Színtiszta pech.
A tolvaj se volt túl jó futó, de hozzám képest még ő is olimpiai bajnoknak tűnt a kihalt úton, ugyanis egyre inkább távolodtam a város irányától, de pechemre nem a Cullen ház felé tartozzunk, pedig akkor lenne esélyem. De nem, nekem nincs olyan szerencsém. A következő pillanatban egy fekete opel fékezett le a rabló mellett, aki bepattant, és eltűntek a messzeségben. Esélyem se volt.
Ha lett volna egy kis eszem a kocsimmal indultam volna utána, de mit gondoltam egyáltalán? Ha utol is érném, hogyan lenne esélyem egy férfi ellen? Sehogy. Hülye vagyok.
Zihálva rogytam a földre és sírva fakadtam. A tüdőm sípolt és fekete pontok cikáztak a szemem előtt, de engem csak az foglalkoztatott, hogy milyen idióta vagyok.
Nem elég, hogy nyitva hagytam otthon a bejárati ajtót, szabad utat hagyva, hogy esetleg visszamenjen és elvigyen mindent, de őrült módjára veszélyeztettem az életemet, és tönkretettem a külsőmet, na meg a ruhámat is. Ámde kiszolgáltattam egy idegennek a Cullen család titkát is. És mi van ha a Volturi klán kiakad és megölnek minket?
Edward soha nem bocsát meg nekem, és én sem magamnak. Másrészt minden titkom idegen kezekbe került, olyan titok, amik vészjósló kimenetelűek lehetnek. Hogy lehetek ennyire idióta? Hogy?
Elkezdett esni az eső, amit ismét a fenomenális szerencsém számlájára írtam és már meg sem lepődtem. Ugyan minek? Már teljesen mindegy, hiszen Edward nem fog nekem megbocsátani, és ki tudja, hogy milyen mértékű katasztrófát idéztem elő a remeknek hitt születésnapi ajándékommal és a rendkívüli balszerencsémmel?
A könnyeim lassan folytak végig maszatos arcomon és eggyé váltak az ég könnyeivel. Még az ég is siratta ezt az estét, nem csak én. Botladozva haladtam az út mellett és csodálkoztam, hogy ilyen messze eljutottam. De abban a pillanatban, mikor megpillantottam a házunkat…
- Bella! – kiáltott egy ismerős hang, és éreztem, ahogy egy erőteljes test szorít magához, védelmezve, szinte már birtokolva. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, még ha meg sem érdemlem. Beletörődve simultam a hideg testhez és egyszerűen csak élveztem a közelségét, amíg még tehettem.
Idegesen simított végig az arcomon és most láttam csak, hogy mennyire hasonlít a tekintete egy riadt őzikére.
- Kicsim… mi történt? – kérdezte lágyan, és óvatosan elindult velem a házunk felé, hogy ne legyünk látványosság a szomszédok számára. De végig szorosan ölelt és szorosan tartott, mintha attól félne, hogy bajom esett és összesek. De nem, nem esett bajom. A bajt én csináltam.
Amint a kanapéra ültetett, aggódva vett szemügyre. Egészen addig, amíg idegesen fel nem csattantam.
- Nincs semmi bajom! – Szinte rárivalltam, amit ő megrökönyödött arccal jutalmazott.
- Mi a baj, Bella? Mi történt? Annyira megijedtem… amikor ideértem, nyitott ajtó és te sehol… ráadásul felborult tárgyak… Mondj valamit, kérlek! – nézett rám esdekelve, a szemei az aranybarna és a fekete között váltakoztak. Ámulva szemléltem a színjátékot, aztán sírva fakadtam és megeredt a nyelvem.
- Olyan hülye vagyok – hüppögtem Edward vállába, aki lágyan ringatott nyugtatásképp. Olyan aranyos volt, hogy belesajdult a szívem. Hogy érdemelhettem ezt a csodát, ezt a szeretetet?
- Nyugodj meg, kicsim. Nem történhetett olyan, amiért ne szeretnélek – suttogta kedvesen és egy puszit nyomott az arcomra.
- Meg akartalak lepni, és… írtam egy naplót, hiszen… mindig mondod, hogy milyen kár, hogy nem… nem hallod a gondolataim. Mikor mindennel el… elkészültem elbóbiskoltam és betörtek a házba és elvitték a naplót is… Én annyira sajnálom… Tudom, hogy most majd gyűlölsz… és… - hadartam szipogva, érthetetlenül és nem mertem felnézni. Aztán egy kéz nyúlt az állam alá és lágyan felemelte a fejemet, és a szépséges tekintet foglyul ejtett.
- Ha jól értem… te most azért sírsz, mert ellopták az ajándékomat?
Bólintottam.
- És nem azért, hogy akár meg is ölhetett volna? Vagy, mert nincstelenné tehetett volna, ha nem ébredsz fel, és nem akadályozod meg benne? Tudom, hogy a naplód, de nem hiszem, hogy egy piti tolvaj azt fogja olvasgatni, ne aggódj. Mielőtt bárki elolvassa, visszaszerzem neked, rendben? – nézett rám mosolyogva. Nem szerettem mikor így néz. Olyan volt, mint mikor egy kisgyerek butaságát dorgáljuk meg… de nem tudunk rá haragudni.
- De… a vámpír dolgok… minden benne volt – folytattam kitartóan, de a könnyeim elapadni látszottak.
- Kicsim, emiatt ne törd a fejed – nevetett fel kedvesen, és megcirógatta az arcomat. Újra.
- De…
- Senki nem fogja elolvasni, hidd el, ismerem az embereket. Meglátják a betűk sokaságát, és rá sem néznek többet. És ha mégis… azt hiszik, hogy egy könyvet olvasnak, nem hinné el senki, hogy vámpírok vagyunk a családommal. Nyugodj meg, édesem. Nincs semmi baj. Most már itt vagyok – csitítgatott.
- Annyira szeretlek – szipogtam, és elvörösödtem a gyerekes viselkedésem miatt.
- Nem kell szégyellned – nevetett fel és rám kacsintott. Gyanakodva vontam össze a szemöldökömet.
- Olvasol a gondolataimban? – tettem fel az agyamban felvetülő kérdést, de féltem a választól.
- Nem. Csak ismerlek, Bella – mosolygott rám, én pedig szokás szerint elolvadtam a mosolyától, és lágyan megcsókoltam. Mikor elváltunk megint lehajtottam a fejem, mert eszembe jutott, hogy tönkretettem ezt a szépnek induló estét. Odakint Alkonyat volt, de most nem táj kápráztatott el, hanem Ő. Az a tekintet…
- Tönkretettem az estét – nyögtem, mert nem bírtam ép ésszel ezt a pillantást, ami vágyat ébresztett bennem. De sikerrel fogtam vissza magam.
- Még csak alkonyat van, előttünk az este. Tusolj le, öltözz le és bőven lesz még időnk ünneplésre…
Ijedten néztem fel rá. Honnan tudja?
- Bella… valahogy kitaláltam, hogy ünneplünk. Főleg, amikor megpillantottam a szobádat. Csak rád vár, hogy eláruld nekem, hogy mit – kacsintott rám vigyorogva. Elmosolyodtam, majd a fürdőszoba felé indultam, hogy rendbe szedjem magam. A tükörbe nézve viszont elszörnyedtem a látványtól, ami fogadott.
De aztán boldogan felnevettem. Jól esett, hogy annak ellenére, hogy ilyen gázul tudok kinézni, Edward szeret engem. És most ebben a pillanatban csak ez számított.
Amikor kiléptem a fürdőből, átöltözve, rendbe szedve magam – nem egészen másfél óra múlva – Edward a szobámban várt, az ágyamon fekve és amíg én távol voltam, rendbe rakta a megrongált dolgokat. Az arcán megnyerő mosoly ült a kezében egy pezsgőt tartott.
- Az minek? – bukott ki belőlem.
Edward felnevetett. Durcásan néztem rá, amiért megint kinevet, de ösztönösen éreztem, hogy megint van rá oka.
- Ünnepelni – kacsintott rám és teletöltött két pezsgős poharat, majd az egyiket a kezembe adta. Még mindig nem ocsúdtam fel a döbbenettől.
- Megiszod?
- Úgy szokás, nem? – Megint kinevetett, holott tudta, hogy hogyan értem. Megvontam a vállam, de ha kinevetett érte, akkor nem hagyom, hogy ne igya meg…
- Mire iszunk? – szálltam be a játékba, mire felvonta a szemöldökét, de ő képtelen volt ciki dolgot mondani…
- Igyunk rád… arra, hogy vagy nekem – felelte és lágyan a szemembe nézett. Meghatódtam. Csak nehezen tudtam visszafogni magam, hogy meg ne csókoljam, hogy rá ne vessem magam. Furcsa késztetést éreztem magam, amit vágy néven azonosítottam. Hogy mik vannak…
Aztán megszólaltam.
- Sokat gondolkoztam azon, hogy mikor van a születésnapod – kezdtem bele mosolyogva, felemelve a poharam. Edward arca meglepettséget mutatott, de nem szólt közbe. – Megkérdeztem Alice-t, de senki nem tudta megmondani, hiszen erről senkinek nem beszéltél. Hiába kutakodtam, nem jártam sikerrel. Aztán úgy döntöttem, hogy attól még, hogy titokban tartod mindenki előtt a szülinapod, még te is megérdemled, hogy valaki csak téged ünnepeljen. Mert egy ajándék vagy nekünk és ezt nem lehet hála nélkül hagyni. Aztán megszerveztem ezt az estét, hogy felköszönthesselek. De ahogy most már te is tudod… az ajándékod nem éppen úgy sült el, ahogy terveztem, hiszen ellopták. Pedig rengeteget gondolkoztam rajta, hogy mit adhatnék egy gazdag vámpírnak, és rájöttem, hogy nem lenne érdemes venni bármit is, hisz van pénzed rengeteg, bármit megvehetsz. Csak a gondolataimat nem, és ezt akartam veled megosztani. A bizalmamat. De ígérem, megtalálom a módját, hogy pótoljam… Boldog születésnapot, Edward Cullen! – emeltem a poharam, majd hozzákoccintottam az övéhez és kihúztam, de Ő nem mozdult. Csak nézett meredten és nem szólt semmit, a pohara továbbra is teletöltve feküdt a kezében. Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, felvette a tökéletes pókerarcot.
A következő pillanatban több dolog történt.
- Annyira szeretlek – nyögte, majd letette a poharat, és birtokba vette felhevült ajkaimat. Vággyal telve csókoltam vissza és éreztem, hogy most vagy soha… Itt a pillanat.
Talán mégis adhatok neki olyat, amit senki másnak. Vadul csókoltam az ajkait és a kezemmel érzékien simogattam a testét.
- Ne… Bella… megőrjítesz – nyögte, de nem bontakozott ki az ölelésemből. Egy pillanatra sikerült elválni és zihálva megszólalt.
- Meg akarsz halni?
- Igen, de nem most. Nem lesz semmi bajom, Edward. Bízom benned és akarlak… csak téged, csak most – nyögtem, és a nyakát kezdtem csókolgatni. Nehezen ismertem magamra, de tényleg én voltam, aki ily alattomosan letámadta Őt.
A testemben éreztem, ahogy gyengül az ellenállás, és éreztem azt a remegő vágyat, ami mindkettőnket a hatalmában tartotta. Birtokolni akartam… Nem… Az övé akartam lenni, testestül-lelkestül az övé. Neki akartam adni a szüzességem, a szeretetem, a bizalmam. Mindenem.
Éreztem, ahogy a kezei és az ajkai végig barangolják a testemet, éreztem, ahogy valami kemény nyomódik a hasamhoz, és éreztem, hogy most valami olyan történik, amit soha nem felejtek el.
- Biztos, hogy akarod? – búgta lágyan.
- Igen… - nyögtem fel, és éreztem, ahogy lassan eltűnnek ólam a ruhák, és én bajlódni kezdtem Edward ingjével. De abban a pillanatban, amikor megéreztem az érintéseit a felsőtestemen…
Megcsörrent a telefon és Edward mintha álomból ébredne vált el tőlem és robot mozdulattal nyúlt a telefon után.
- Halló? – szólt a telefonba rekedten. Én pedig megpróbáltam úrrá lenni a vágyon és a levegőn. Ziháltam.
- Bella Swant keresi? Adom… Bella? Téged keresnek – fordult felém, és felém nyújtotta a kagylót. Csalódottan emeltem az arcomhoz és beleszóltam.
- Bella Swan.
- Elnézést a zavarásért, kedvesem. Én Martha Smith vagyok, könyvkiadással foglalkozom.
Akkor még nem értettem mit akar…
- Tessék?
- Megtaláltam a könyvét, kedvesem. Bár nem értem, hogy miért hagyott így elveszni egy ekkora kincset. Úgy egy órája találtam rá a kutyámat sétáltatva és meg kell hagyni kíváncsi természet vagyok, és beleolvastam. Ez az, amit keresünk, ebből még siker könyv lehet, Miss Swan! Az egész olyan valóságos… és mégis hihetetlen… a vámpírok és a szerencsétlen lány története. Egyszerűen remek! Alkonyat! Milyen találó cím egy ilyen izgalmasnak ígérkező könyvnek…
Mint a villámcsapás, úgy hatott rám a felismerés, hogy a naplómról beszél, aminek az Alkonyat nevet adtam és felírtam az elejére… Ki akarja adni a naplómat! Te jó ég! Majdnem felsikoltottam a döbbenettől…
Edward ki vette a kezemből a kagylót és beszélni kezdett a nővel. Nem értettem a szavakat, bíztam abban, hogy Edward megoldja a helyzetet és visszaszerzi a naplóm…
- Bella? Nem is örülsz? – vigyorgott rám. – Kiadják a könyvedet!
- A naplómat – jelentettem ki hisztérikusan és rémülten néztem halál nyugodt ábrázatát.
- Senki nem fogja komolyan venni, hogy a történet valódi, de nagy sikert arathat. Látod… néha az események kinövik önmagukat… Bella…
- Hm? – motyogtam.
- Köszönöm, ezt az estét, és ami még hátra van. Köszönöm, hogy vagy nekem, és hogy kaptam még egy esélyt. Köszönöm az ajándékot. Száz évem alatt nem kaptam még ilyen szép ajándékot.
- Miről beszélsz? – bukott ki belőlem értelmesen, megint. Komolyan… le kéne engem lőni, amilyen idiótán tudok viselkedni…
- A bizalmadról, mert ez számomra a legszebb születésnapi ajándék – felelte lágyan és megcsókolt. Remény éledt bennem, hogy onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk és a vágy ismét a hatalmába kerített…
Bár az estét nem pont így terveztem, de az ember tervez… Isten végez…
- Boldog születésnapot!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Jó az ötlet, de ne kombináld az irodalmi minőségű leírásta köznapi szófordulatokkal, borzasztóan sokat ront az összképen:)