Csak feküdtem és reméltem, hogy Bella nem ijedt meg tőlem, félek, hogy az ösztön az érzelmek fölé kerekedik. Bár a kezem fogta és hallottam, hogy a légzése fokozatosan gyorsul… féltem, hogy nem a szerelem, hanem a félelem miatt. Nem nyitottam ki a szemem, éreztem, ahogy a napsugarak, amik Forksban ritkák, játszottak a bőrömön. Bella szerint „olyan, mint a gyémánt” de én csak undort érzek magam iránt. Egy olyan lény vagyok, aki folyamatosan veszélyben tartja Bellát, és még is… megvédem. Önző vagyok, de Bella szeret. Akárhányszor a nevére gondoltam, mindig elképzeltem, hogy megérintem… és most… a kezét fogom, fekszem a tisztásunkon és ő ül… valószínűleg engem néz. Nem moccan… ez furcsa… félni kezdtem volna, hogy el akar menekülni, hogy épp’ azt tervezi, hogyan fusson el. Féltem volna… de éreztem az erősödő illatból, hogy éppen elpirult. A szíve hevesen vert és a légzése egyenetlen. Milyen érdekes az emberi test. Főleg Bella. Bella, a neve olyan szép, hát még ő. Egy hús-ér ember… mosolyogtam és dúdolni kezdtem az altató dalát. Megszorította a kezem, de nem önszántából, ez egyfajta reakció volt a dalra. Miközben dúdoltam, a hüvelykujjammal simogattam Bella puha és bársonyos kezét. Szeretek a nevére gondolni, szeretem kimondani. Jaj, Bella… ha csak el tudnád képzelni, mennyire szeretlek. Te az én szerelmem töredékét tudod érezni csupán. De ez is elég. Egy átlagembernek ez megterhelő… de már megszoktam, hogy te eltérsz az átlagtól. A tudathoz is kezdek hozzászokni, hogy a te gondolataid számomra egy csukott könyv. Nem tudok beléd látni.
-Bella? –hagytam abba az altató dúdolását és megszólítottam. Akárhánysor kimondom a nevét, mindig elfog egy késztetést, hogy megcsókoljam. De… azt nem szabad. A szemem még mindig csukva volt.
-Igen? –mondta félénken.
-Mire gondolsz, most? –furdalt a kíváncsiság.
-Főként, rád. –mondta zavarba esve.
A csend újra leszállt és megtörtem a dúdolással. Bella arcáról a pír még korántsem tűnt el. Élveztem a helyzetet. Tán’ még sem menekül el. Abbahagytam a dúdolást és elengedtem a kezét. A levegő mozgásából éreztem, hogy megrezzent. Kinyitottam a szemem és az ő csokoládébarna tekintetével találkoztam, mosolyogtam és felültem. A hideg kezeimbe vettem az ő pírtől forró arcát és egyre közelebb hajoltam hozzá. Kíváncsi lettem volna, hogy mit gondol. Egészen közel hajoltam hozzá és suttogni kezdtem.
-Szeretlek Bella. –mosolyogtam.
Nem hagytam, hogy megszólaljon, a szájára tettem az ujjam és lassan húztam le róla. Ismét mosolyogtam. Olyan szép. Még az én tökéletes szemeim által is gyönyörű. Elragad a csodálat és az őszinte szerelem. Nem is tudom, hogy bírtam ki eddig Bella nélkül. Oly’ hosszú idő és semmi változás egészen idáig. Izabella Marie Swan a fény az életemben… nélküle semmi vagyok. Ő is mosolygott. Sóhajtott egyet és eléggé ismertem annyira, hogy tudjam ez mit jelent.
-Sajnálom, de nem tehetem.
-Miért nem? –ellenkezett.
-Mert ha megcsókollak, az lesz életed utolsó emléke… a túlvilágon. Nem tehetem meg… túl fontos vagy nekem…
-Akkor miért vagy itt?! Ha túl fontos vagyok neked, akkor miért tartod veszélyben minden egyes percemet?! –csattant fel. Megijedtem… de a szeme könnyes lett és rám nézett… - Nem úgy értem ne haragudj… de, ez nehéz Edward… nagyon nehéz…
-Akarod, hogy könnyebb legyen? –néztem a szemeibe és önző módon reméltem, hogy nemet mond.
Nem mondott semmit, csak bólintott. Letöröltem a könnyeit és nyeltem egyet…
-Akkor nem leszel többé veszélyben. –mondtam és hosszú percekig bámultam a csokoládébarna szemeibe. Nehezen erőt vettem magamon és felálltam. –sajnálom, hogy elraboltam az utóbbi két hónapod Bella. –mondtam keserűen és emberi tempóban indultam a sűrű erdő felé…
Nem néztem hátra, bár reméltem, hogy Bella megállít. Nem tette. A fáról épp zuhanó vízcseppben láttam Bellát tükröződni… meggyötört és könnyes szemekkel bámult utánam és nem gondoltam volna, de óriási fájdalmat éreztem a szívemben. Mintha ismét meghalnék. Pár perce még boldogan feküdtem mellette. Nem! „Nem fordulhatsz vissza!”- szóltam magamra. Hogy tényleg ne tegyem, rohanni kezdtem. Csak futottam. Nem néztem hátra… rohantam eszméletlen gyorsasággal, úgy éreztem nincs miért élnem. Bellának remek élete lehet még. Csak két hónap… nem a világ, az ő számára. De nekem igen.
-Bella- nyögtem. –Bella…
Már jó pár km-rel arrébb lehettem, mikor tisztán halottam, hogy valami reccsen… több km távolságra tőlem, de az én füleimnek nem gond… majd egy gyötrelmes kiáltást is halottam…
-Edward! –ez Bella volt. –Edward kérlek… ne –ezt nehezemre esett meghallani… nem fordulhatok vissza… nem… de… szenved!
Nem… Bella ne szenvedjen miattam! Ő ne… mit tettem?
Nem tudom, hogy mi hajtott el idáig, de gyorsabban, mint jöttem visszafelé suhantam, a lábam alig érintette a talajt. Én idióta! Bellára van szükségem és neki rám! Reméltem elképesztő önzőséggel. Szerelmem.
-Bella? Te Jó ég! –mondtam mikor megláttam… a földön feküdt, sírt, a nevem suttogta és a lábán a farmer felszakadt és vér szökött ki a testéből, a vágás mentén. Az ő vére. Visszafojtottam a lélegzetem…
-Edward… - szipogta. –Ne csináld ezt többé!
Nem vehettem levegőt, csak bólintottam. A maradék mennyiségemmel még ki tudtam préselni magamból egy mindent elmondó szót.
-Szeretlek. –mondtam és Bella mosolygott.
-Én is téged Edward…
Nem válaszoltam, mert az Bella életébe került volna, csak egy mosollyal válaszoltam.
-A vérem miatt nem veszel levegőt?- nézett a mézbarna tekintetembe, szerencsére nem az éjfeketébe, mert az rá nézve…
Felemeltem, és olyat tettem, amit nem hittem volna. Egy ösztön fogott el és közelítettem a nyaka felé… de nem oly’ módon… megcsókoltam a nyakát, majd az ajkam az övére helyeztem és levegőt vettem, nem volt nehéz, így hogy elragadott a szenvedély. Lehunytam a szemem és engedtünk az árnak.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
nagyon jó lett livike! <3