Kín és Karácsony

Nem sokára itt a karácsony. Pontosan holnap.  Mindenki izgatott, kivéve engem. Távol vagyok Bellától, és csak ez számít. Ez a szeretet ünnepe, mégis én nem szerethetném azt, akit szeretek. Csak ez számít. Halott lelkem csak miatta van a helyén és mégis, én hagyom, hogy kínok között éljen. Vagy talán… Ami a legrosszabb számomra talán el is felejtett.

A szívem elkezd fájni. Rettenetesen sajog, mintha azért élne valaki, hogy ezt a fájdalmat költöztesse belém. Szeretem. Mindig is szerettem és mégis? Mit hihettem, amikor hazudtam neki?

Ez nem lehet igaz! Biztosan csak képzelődök. A vámpíroknak nem fájhat semmijük sem… Gondolom állandóan.

De az nem létezik, hogy Bella ne létezzen. Nem! Az lehetetlen…

Szívemet még egy eddiginél is nagyobb és keservesebb fájdalom járja át. De tudom, miért fáj ennyire a szívem. Bella neve miatt. De megfogadtam, hogy mindig ki fogom mondani a nevét, hogy szenvedjek. Hogy szenvedjek, mert elhagytam az én egyetlen Angyalomat.  Bellát. Bellát, aki jószívű volt és önzetlen, aki talán képes lenne megbocsátani nekem ezt a sok szörnyűséget, amit én okoztam neki.

Méghozzá szándékosan.

Nem is tudom, mióta ülhettem új házunk tetején. A naplementét néztem. Most, hogy még a hó is esett különösen széppé varázsolta a tájat.

Annyira elmerülök a saját kínomban, hogy észre sem veszem: Alice ott ül mellettem, és bánatos szemeivel engem vizslat.

-         Megint Bellára gondolsz igaz? – kérdezi, és fájdalom suhanhat át egy pillanatra az arcomon, mert Alice szeme mindent tudóan megcsillan és arcán tisztán látni vélem a fájdalmat.

A családban ő szenved a legjobban utánam Bella hiánya miatt. Utálom, hogy nem elég az, hogy magamnak szenvedést okozok (azt még szépen, csendben tűrném), de a családom is kínlódik és talán Bella, ha el nem felejtett az óta.

- Nem felejtett el, nyugi – mondja, és lassan elkezdi simogatni a kézfejem. Becsukom a szemem és próbálok lenyugodni, hogy ne áruljam el: szenvedek, minden egyes percben. Ezzel csak még nagyobb fájdalmat okoznék a körülöttem lévőknek.

- Alice! Kérlek, magamra hagynál? – kérdezem. Egyre rosszabbul érezem magam. Nem érdemlem meg a gyengédséget.

- Azt már nem! Hogy megint a Volturin kezdj el gondolkodni? – kérdezi és látom, hogy ő már döntött. Addig fog harciaskodni, ameddig itt nem maradhat.

Alice már csak ilyen.

-         Rendben – adom meg magam duzzogós hangon, mint akitől elvettek valamit. De most én elhagytam valakit és a kettő között igen nagy különbség, van. Nagyon is. 

Egész este csak a csillagos eget fogom nézni, már ha lesz csillag az égen - Döntöm el és Alice tekintete ködössé, válik. Látomása van. 

-         Veled maradok – jelenti ki elszántan, de mégis gyengéden.

-         Alice, nem kell gyengéden beszélned hozzám. Nem érdemlem meg – adom tudtára gondolataimat. Ő erre csak átölel, és a fülembe suttog.

-         Jobb lenne, ha kiabálnék veled? – kérdezi.

-         Talán – felelem neki komoran.

*

- Karácsony van! – dörmög lentről mély, öblös Emmett hangja. Úgy mondja, mintha bárki is elfelejthette volna.

- Le kéne mennünk – suttogja Alice, de nem néz rám.

Felállunk. Miután leérünk, látjuk, senki sem mosolyog. Esme bánatos mosolyt erőltet az arcára, hogyha bár én nem is, de testvéreim azt higgyék, ugyanolyan bánatos, mint szokott lenni. Pedig ma nem. Ma még a szokottnál is szomorúbb.

A fa ott áll a szobában. Alice gondolatai között látom a jövőt, de kizárom a fejemből. Jobb később! – gondolom, és halványan mosolyogni kezdek.

Most csak az a lényeg, hogy a többiek boldognak higgyenek. De tudom, Jaspert nem verhetem át. Még most sem mosolyog.

-         Nos, akkor ajándékosztás, aztán később elmegyünk ünnepi vacsora gyanánt vadászni – jelenti ki apám, de a mindig nyugodt hangjában ott motoszkál az aggodalom, mindannyiunk iránt.

-         Rendben van – szólalunk meg egyszerre testvéreimmel.

Mikor mindannyian leülünk a fához Alice szeme a távolba, mered és apró, de így sem őszinte mosoly jelenik meg ajkain. Új szokásomhoz híven nem nézek bele a fejébe, nehogy valami olyasmit találjak ott, amit nem szeretnék… Ami Bellára emlékeztetne. Az én kicsi, bolondosan szerető Bellámra. Amikor befejezem az álmodozást az előttem merev pózba helyezkedett Jasperrel és a még nagyobbra nőtt fájdalmammal, találom szemben magam.

-         Bocsáss meg, kérlek – suttogom Jaspernek. Tudom, hogy ő szenved ezekben, a napokban a legtöbbet, mert érzi mindannyiunk fájdalmát. Sajnálom… Igazán, hogy mindenkire ezt a sorsot szántam, de szentül hiszem, hogy így könnyebb Bellának elviselnie a hiányomat, már ha hiányzok neki.

Elvégre ő olyan tökéletes, gyöngéd, szeretnivaló, bolondos és gyönyörű, hogy néha azt hihetném róla, hogy tündér vagy angyal… Esetleg illúzió. De nem. Ő a valóság, a tiltott gyümölcs és most itt kell élnem nélküle, mert így jobb lesz neki. Igen, jobb lesz. Biztosan. Elvégre nem lehet együtt velem, a megtestesült démonnal! Nem, neki olyan fiú kell, aki legalább feleannyira szereti, mint én (mert már az is több mint szerelem), aki óvja és vigyáz rá, akivel együtt lehet, mert nem fenyegeti veszéllyel… Egy szóval Bellának egy igaztársra van szüksége, nem rám!

És mégis, mennyire szeretem! Szinte látom magam előtt gyönyörű, könnyen piruló, szerelmesen vidám arcocskáját. Olyan tisztán, mint még soha. Ó, Istenem, add, hogy ne tegyen semmi ostobaságot! Még csak ne is miattam, hanem miatta! Nem ártott senkinek, csak legyen jó és békés élete… Csak ezt kívánom, semmi mást.

Az már más, ha én elpusztítom magam, mert Bella már… meghalt, de az más! Ő a lelkem, a mindenem. Sőt! Meg ennél is több! Szavakba nem tudnám foglalni, hogy mit jelent ő számomra.

-         Edward! Itt vagy? – kérdezi Alice miközben a kezét a szemeim előtt, lengeti, mint valamilyen zászlót.

-         Igen, persze! Miről maradtam le? – kérdezem és érzem, hogy szétcsúszik érzelemmentes állarcom. Egy pillanatra mindenki láthatja keserves fájdalmamat szabad szemmel is… Nem kell ehhez Jaspernek lenni! 

-         Semmi csak te jössz az ajándékbontásban – feleli Emmett. Nem mosolyog. Miért is mosolyogna? Tönkre tettem mindegyikünk életét és én még azt várom el, hogy mosolyogjon.

-         Ó, én is kaptam valamit? Pedig nem érdemlem meg – mondom és felállok. Mennék, de valaki kicsiny keze megragadja a karom, és nem enged el. Hátranézek. Rosalie mosolyog rám bánatosan.

~ Legalább Esme - éknek szerezhetnél azzal örömet, hogy itt maradsz, és legalább tovább próbálkozol az álarcoddal… Bár látjuk rajtad mind, hogy nem vagy tökéletes hangulatban, de láthatjuk, hogy legalább próbálkozol… És ez… Azt hiszem erőt ad mindnyájunknak… ~ Magyarázza nekem gondolatban. Én bár morcosan, de maradok. Visszaülök a helyemre és megrándul a szám sarka. Egy mosolyt próbálok összehozni, de nem megy. Bella nélkül nem! Újra és újra megrándul a szám, majd hírtelen olyan erős letargia jön rám, hogy nem bírom tovább.

Egyedül nem!

Kezembe temetem az arcom és zokogni kezdek. Nem bírom visszatartani – érzem. Bella fontos számomra és most mégsem vagyok mellette.   A családomhoz is csak azért jöttem vissza, mert karácsony van. Nem hagyhatom itt őket a szeretet ünnepén!

Egyre jobban érzem, hogy szükségem van valakire – mert egyedül nem vagyok képes semmire, még csak a létezésre sem – leginkább Bellára van szükségem.

Szépen lassan újra felállok, és nem törődöm a családom aggódó tekintetével. Kirohanok a közeli erdőbe. A szél az arcomba csap és, mintha hallanám Bella nevetését. Azt az édes nevetését, ami olyan volt, mint ezer ezüst csengettyű édes, mámorító zendülése!  Az éltető kacaja, mosolya, boldogsága, hogy látom rajta, minden rendben van.

-         Hiányzol Bella! – suttogom, és a földre rogyok. Vámpírlétezésem óta érzem magamat először fáradtnak. Kimerít a sok színjáték, hogy játsszam, nem vagyok közel sem olyan állapotban, mint hiszik, pedig olyan igazuk van! Kimerült voltam már akkor is, amikor Bellának hazudtam! Magam előtt látom Az akkori fájdalommal teli tekintetét. Kimerít az is, hogy minden nap fékeznem kell magam, hogy ne rohanjak vissza hozzá!

Pedig tudom, igenis tudom, hogy neki jobb így! Biztosan ott van mellette valaki, aki megvédi, aki jobb kedvre deríti. Aki elfeledtet engem. Igen, biztosan így van! Ebben hinnem kell! Hinnem, hogy ez adjon erőt, hogy tudom, jól van és valaki - ha más nem az apja – vigyáz rá. Felállok újra, elvégre ahányszor csak elesünk – még ha a saját lábunkban is esünk el – újra és újra fel kell állnunk.

Újra futni kezdek, de továbbra is képzelgek. Olyan érzésem támad, mintha érezném, hogy Bella lába tekeredik testem köré és, hogy kezével szorosan ölel magához, mert fél. De ez nem igaz! Nincs itt mellettem, mert én ostoba vagyok és önző! Tönkre teszem más életét, és utána itt sajnáltatom magam.

Megállok.

Csak most veszem észre merre vitt a lábam. Egy hatalmas fa előtt állok. Gyorsan felmászok rá és belekapaszkodok néhány ágába.  Bár nem tudok aludni, de mégis olyan érzésem van, mintha álmodnék, ugyanis elképzelem, mit tehet Bella, ha még szeret engem.

A kedvenc kék blúza van rajta, amit annyira szerettem. A szobájában van. Kinyitja az ablakot. Bár a hideg levegőtől először vacogni kezd, utána eszébe jut az én márványkemény, hideg bőröm. Mosolyogni kezd, bár legszívesebben sírna. Leül az ablaka mellé a régi, öreg hintaszékébe. Onnan néz ki a téli, havas tájra.

Szeme megtelik könnyel, de nem törli le. Magam sem tudom, miért így képzelem el, de így van. Maga elé mered, és úgy kezd el suttogni. Hozzám beszél, bár a hangja alig több egy leheletnél és én több száz kilométerre vagyok tőle.

-         Hiányzol – suttogja és a szemében a könnyek még jobban folyni, kezdenek. Mintha valaki csapként irányítaná a könnycsatornáját.

-         Szeretlek, hősszerelmem! Merre vagy? Úgy hiányzol – suttogja maga elé, és zokogni kezd. Felhúzza a térdét és ráhajtja kis kócos fejét, úgy zokog tovább. Majd hírtelen felnéz könnyáztatta szemeivel és remegő hangon – pár pillanatra olyan érzésem támad, hogy mindene remeg, még a lelke is és nem csak a hidegtől – Látod? Megbolondultam nélküled… Nélküled senki vagyok… Látod Edward? Miért nem vagy itt, hogy megvigasztalj?  Azt hittem, hogy ma minden jobb lesz, de tévedtem! – zokogja tovább.

És itt vége az álmodozásomnak. Én mégis suttogni kezdek, mert van egy olyan érzésem, hogy szerelmem – bár tudom, hogy ő nem lehet ilyen állapotban, mert nem szerethet egy olyan szörnyet, mint én – hall engem. Hall és megérti, amit mondok neki. Még akkor is, ha fáj minden egyes szó.

-         Ne sírj én egyetlenem! Miattam ne sírj! Csak légy boldog! Csak az legyél… más nekem nem számít csak az, hogy te boldog legyél – mondom, és újra zokogni kezdek könnyek nélkül.

Fél óra múlva felállok, és futni kezdek. Olyan gyorsan, mint még soha. Döntöttem, még ha csak egy percre is és titokban is, de megnézem Bellát. Tudnom, kell hogy jól van e! Lefékezek, ugyanis majdnem sikeresen belefutottam (szó szerint) Alice - be.

-         Nem mehetsz el – jelenti ki makacsul. Ledöbbenek, eddig ő bíztatott, hogy térjek vissza erre most ezt mondja.

-         Már miért ne mehetnék vissza? – kérdezem tőle.

-         Mert nem szabad – jelenti ki és meglátom (bár tiltakozik minden egyes gondolata e cselekedetem ellen) a képet. Alice legutóbbi látomása.

Bella és Jacob együtt vannak és beszélgetnek. Valamilyen motort szerelnek, és boldogan nevetnek. Jacob úgy néz Bellára, hogy Mike is megirigyelhetné ezt a pillantást. Ez a kép tőrként hatol a szívembe és megrázom a fejem, mintha kiűzhetném vele. De nem. Ez a kép létezésem végéig kísérteni fog!

-         Ne kutakodj a jövőjével kapcsolatban! – kiabálok rá, legszeretetreméltóbb testvéremre, aki erre megrémül, és remegni kezd. Tekintete aggódóvá válik, de mégis erőt vesz magán, és úgy válaszol.

-         Én nem kutakodom a jövője miatt csak hozzá, vagyok szokva, hogy látom a jövőjét! Olyan ez, mintha egy rádiót hallgatnál, hozzászoksz és utána már nehéz visszaállnod egy másik adóra – feleli nekem.

Én hátat fordítok neki és kiviharzok. Amilyen gyorsan jöttem a családomhoz olyan gyorsan, távozok. 

Futok vizeken és erdőkön keresztül, hegyeken át. Legszívesebben kifutnék a világból. Miközben futok gondolkodni, kezdek. Mindig is elitéltem az olyan nőket, mint például Scarlett O’Hara az Elfújta a szél című könyvben. Most mégis az ő varázsigéjét mondogatom magamban, ami nála éppen, hogy csak, de bevált.

-         Most nem gondolok rá… Majd holnap… És akkor könnyebb is lesz – mondogatom megállás nélkül, de érzem, ez nem lesz jobb, soha!

Vége

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 3 hozzászólás

2010.03.02. 17:20 Ashlice Nagyon szép volt, olyan szomorú mécsak bele gondolni hogy EDward mennyire szenved... nagyon jól leírod az érzelmeket ! :D Csak így tovább!

2009.12.29. 22:08 Meli Szia! Ez a kis történet egyszerűen gyönyörű! Nagyon szépen megtudod fogalmazni az érzéseket. Bár karácsonyi, de mégsem boldog. Engem ez fogott meg benne, de oly anyira, hogy mire a végéhez értem már én is Edwarddal sírtam.

2009.12.25. 11:24 gagesz Szia! Nagyon tetszett a novellád, szomorú hangulata ellenére. Érdekes a könyvből Stephenie kihagyta a Karácsonyt ( asszem, mert már régen olvastam a második részt ) ,de te jól megmutattad ( igaz csak Edward szemszögéből) hogy, hogyan telhetett neki  a Karácsonya. Az érzelmeket is nagyon szépen leírtad, egyszóval nagyon tetszett!!