December 31-e volt, de Edward és Alice még mindig nem mondta el, hogy mi az a meglepetés, ami rám vár. Mi tagadás eléggé irritáló tud lenni, ha az embernek – akarom mondani vámpírnak – ilyen rokonsága van. De hát azt mondják a barátait megválogathatja az ember, a rokonait Isten vágja mellé. Na igen. De ami azt illeti alapesetben sosem méltatlankodnék miattuk, hiszen kimondhatatlanul szeretem őket, de ilyenkor azért eléggé az idegeimet cincálják.
Ahogy kint ültem a teraszon, mosolyogva figyeltem férjem és gyermekem elmélyült játékát, mely nagyjából abból állt, hogy ki tud tovább pislogás nélkül a másik szemébe nézni. Hiába nem vagyok Alice, mégis mindig tudom előre az eredményt. Kislányom is pontosan tudja, hogy ő csak vesztesként kerülhet ki a játszmából, de mindig le akarja győzni a papát, s ezzel megmutatni, hogy igenis ő már nem gyerek. Mindig mosolyogva figyeljük próbálkozásait.
Ahogy már lassan már reggel 10 felé közeledett az idő, egyre többször vettem észre, Alice koncentráló pillantását, s kedvesem is egyre többször veszített a játszmában. Ez csak egyet jelenthetett, készülnek arra a valamire, amit már a tegnapi nap óta tervezgettek. Sok mindent megadtam volna, ha tudhattam volna. Edward mindig azzal cukkolt, még ember életemben, hogy próbált leszoktatni erről a rossz tulajdonságomról, miszerint „aki kíváncsi hamar megöregszik”, most pedig már csak sejtelmesen mosolyog, mikor valamelyik meglepetését akarom leleplezni.
- Eeeeeeedward!! – száguldott Alice Edward felé, s olyannyira megnyújtva nevét, hogy szinte 100ezer szótagosnak hallatszott. – Itt az idő!
- Ohh, remek, mire is mennék nélküled – ölelte meg, immár mellé ért koboldszerű húgunkat, egy puszit nyomott a fejére. – Nos Nessie kincsem, Bella drágám, indulás.
- Hova is? – kérdeztem, hiszen én még most sem tudtam.
- Majd meglátod anyu. Meglepetés! – vigyorgott immár lányom is teli szájjal.
- Aham, tehát már te is ellenem vagy? – kérdeztem mindinkább durcás hangnemre váltva.
- Nem, de ennek örüli fogsz – válaszolt Nessie is mindjobban vigyorogva.
Esélyem sem volt tiltakozni ellenük, s az is ezt bizonyította, hogy immár a kocsiban ültünk öten, s száguldottunk valahova. Mit nem adtam volna, ha tudhattam volna, hova is. Mikor megérkeztünk, s kiszálltunk a kocsiból meglepődve vettem észre, hogy a londoni reptéren vagyunk. Szerelmem bekötötte szememet, mely ellen mitagadás kézzel-lábbal tiltakoztam.
- Erre most mi szükség van? – kérdeztem már szinte a méregtől elfúló hangon.
- Majd meglátod – csicseregte húgom, kinek idegesítő természete immár a tetőre hágott ebben a pillanatban. - Nah srácok én már mentem is, jó szórakozást, Bella te meg ne kíváncsiskodj annyit,majd meglátod – mondta Alice és egy puszit nyomva arcomra már el is száguldott. Éreztem a levegő suhogását, melyet mozdulata keltett.
- Mostantól meg se fogok szólalni. De jól jegyezzétek meg ezt a pillanatot! – durcáskodtam továbbra is, immár teljesen megvakítva, miközben szerelmem kézen ragadott, s összekulcsolódott ujjainknak segítségével vezetett a beszállókapuhoz.
- Majd meglátjuk meddig bírod – suttogta kedvesem, s épp nyitottam volna a számat valamilyen epés megjegyzésre, mikro kedvesem a nyakamba csókolt, s ettől még a lélegzetem is elakadt.
Nos ezáltal minden mérgem elszállt, s arra tudtam csak koncentrálni – több-kevesebb sikerrel -, hogy lehetőleg ne vessem rá magam kedvesemre. Ez a testet, lelket megerőltető tevékenység gyakorlása, s – viszonylag – higgadt állapotom fenntartása egészen a leszállásig eltartott, mikro Edward befogta a fülemet, s ebből következtettem arra, hogy megérkeztünk. Biztosan ekkor közölhette, hogy megérkeztünk arra bizonyos helyre, melynek kiléte mindaddig titkos volt előttem, míg ideiglenes vakságom meg nem szűnt.
Mikro leszálltunk a gépről – még mindig sötétségbe burkolózva – továbbindultunk valamerre, s néhány perccel később már egy kocsiban ültünk, s valaki elindította a motort.
- Jacob, te vezetsz, Nessie drágám, kapcsold be szépen az övedet – adta ki férjem a szigorú utasításokat, melyek már végképp elbizonytalanítottak. Folyamatosan azon járt az eszem, hova is mehetünk?
- Máris apu – énekelte már jóformán lányunk, s hallottam a biztonsági öv kattanását, mely néminemüleg megnyugtatott. Bárhol is vagyunk, legalább kislányom biztonságban van.
Ekkor ördögi ötlet fogalmazódott meg bennem. Ha már senki nem árul el semmit, majd én ráveszem kedvesem, hogy törjön meg, s áruljon e mindent. Tudtam, hogy semmi sem tudja őt olyannyira boldoggá tenni, lányom és a jómagam jelenlétén kívül, mint az, ha gondolataimon keresztül szólok hozzá. Így legalább betarthatta önkéntes száműzetésemet az ideiglenes némaságomról és még őt is boldoggá tudtam tenni.
- Kéééérlek szívem.. – csókolgattam kedvesem nyakát, s kezemmel megindultam mellkasán keresztül nyaka két oldalán, s éreztem testének egyre megrezdülését, melyből egyből tudtam, hogy nyert ügyem van. – Annyira… szeretném… tudni… szinte… elepedek… a vágytól….– búgtam gondolatban, s minden szavamat nyomatékosítottam egy-egy apró csókocskával, melynek végkifejleteképpen egy édes, mámorító csókban forrtak össze ajkaink.
Hihetetlen öntudatról tett tanúbizonyságot, hiszen sikerült nagy nehezen megszakítania a csókot, s gyengéden eltolt magától, melyet egy durcás fintorral díjaztam.
- Nem lehet, mindjárt megérkezünk, már csak néhány perc – s ha kérhetem ne nagyon tegyél ilyen, s hasonló mozdulatokat, hacsak nem akarod lányunkat egy idejekorán meglátott élethű felvilágosító filmben részesíteni – suttogta fülembe, melyet csak én hallhattam.
- Nem is igaz – durcáskodtam, s éreztem szerelmem mérges sóhajtását.
- Nem-e? – kérdezte mérgesen, s kezemet ágyékához helyezte, melynek ágaskodó vágya szinte már-már átdöfte vastag szövetnadrág anyagát. Ha még ember lettem volna, biztosan fülig vörösödtem volna, de így vámpírként csak pirulást helyettesítő bizsergést éreztem meg arcomon.
- Hoppá – csúszott ki a számon.
- Nocsak mégis megszólaltál végre? Már ideje volt – szólt hátra hozzánk Jacob, melyet egy mérges fújtatással díjaztam.
- Te inkább az útra figyelj! – szóltam rá.
- Nem kell, megérkeztünk. Edward! – szólt szerelememnek, s tudtam, hogy gondolatban társalognak, hisz kedvesem érezhetően egy aprót bólintott, s velem karöltve kiszállt a kocsiból.
- Akkor ott találkozunk. Nessie kincsem, vigyázz magadra, és ne hagyd, hogy az ölebed bajba sodorjon. Jó? – kérdezte, s lányon ennek hatására egy aprót kuncogott.
- Majd igyekszem – nevetett egy aprót, majd hátrafordult hozzám, s egy apró puszit nyomott az arcomra. - Te meg apu, ha lehet ne romboljátok le az egész házat, és még vacsira érjetek haza!
- Oké kicsim, Sziasztok – köszönt el tőlük kedvesem, amit nem tudtam mire vélni.
- Szia kincsem, vigyázz magadra, bármi is ez az egész – adtam ki az utasítást, s kipattantunk a kocsiból. Mi az, hogy különválunk? Mi ez az egész? – az egész elmém csak ezeken a kérdéseken morfondírozott, mikor kedvesem újból karon fogott, s ölébe véve elkezdett velem száguldani.
Mikor végre megállt, még akkor sem eresztett szorításából, s továbbra is, mint egy friss házaspár, úgy léptünk be egy ajtón, melynek kinyitása – mint oly sok minden más – szemernyi gondot sem jelentett neki.
Gyengéden berúgta mögöttünk az ajtót, s éreztem, hogy immáron végre vége lesz a látásképtelen állapotomnak. Kedvesem gyengéden leeresztett az öléből, s maga elég fordított, hátulról átkarolva derekamat. Kezével puhatolózva simogatta oldalát, s közben apró köröket rajzol hüvelykujjaival blúzomon alatt bőrömre. Végül belecsókolt nyakamba, s suttogva megszólalt.
- Már leveheted szívem, biztosan szeretnéd már tudni, hova hoztunk – búgta fülembe, s engem sem kellett immár tovább győzködni, eleget tetem kérésének, s lehúztam szememről a selyemkendőt.
Körbenéztem, s torkomon akadtak a szavak az elfojtott hálától, boldogságtól, s a megannyi boldog érzelemtől. Ámulva vettem észre, hogy ez a mi kis kunyhónk, melyben még Forksban laktunk, s hol olyannyira sok örömöt éltünk át együtt.
- Köszönöm, ez… – leheltem remegő hanggal, s immár minden összeállt.
Hogy miért hozott ide, hogy hova mehettek Nessieék, hogy miért autókáztunk még annyit a reptérről, hogy mit intézkedtek Aliceszel, minden. Nem tudtam tovább leplezni örömömet, s egy lassú mozdulatsor részeként hátrafordultam hozzá, s oly mértékkel öleltem magamhoz, hogy szegénykém felszisszent a fájdalomtól.
- Ne haragudj kérlek, nem direkt volt, csak úgy örülök.. El sem tudom mondani, ki sem tudom fejezni, ez egyszerűen több, mint amit valaha is gondoltam volna. De hogy... – kérdeztem volna rá az ezt megelőző eseményekre, de kedvesem mutatóujját ráhelyezte számra, s ezzel elhallgattatott.
- Tudtam, hogy mennyire hiányoznak neked, s gondoltam talán még azt a kicsinyke időt, míg nem oly mértékben feltűnő nekik a változatlanságunk, akár itt is tölthetnénk velük. Most csak pár napot, de ha gondolod, talán megoldható lenne, hogy egy, talán két évet is itt töltenénk még velük. Ők a szüleid. Nem foszthatlak meg tőlük. S most, hogy hosszabb távú időszakot fogunk itt tölteni, gondoltam visszaköltözhetnénk a mi kis birodalmunkba. Alice kitakaríttatta ezt és a nagy házat is. A Palotapincsi meg Nessie most ment el meglátogatni Billy-t, s körülbelül fél négykor találkozunk velük a határnál. Reneé-vel úgy beszéltük meg, hogy délután 4-re megyünk. Tehát még van majd’ 2 óránk lustálkodni – húzta csibészes mosolyra száját, mire én egyből nem a pihenésre asszociáltam.
De engem sem kellett sokáig kéretni. Kedvesemnek, még csak feleszmélni sem volt ideje, már egy jól irányított ugrással az ölébe szökkentem, és lábaimmal átkulcsolva derekát, kezeim közé vettem, a Teremtő által mesterien megmunkált arcát.
Még így, vámpírként sem bírok betelni a látvánnyal, melyet ebben a pillanatban észlelek. Azt mondta Edward mindig, mikor ember voltam, hogy igazából csak számomra szép, de a vámpírok között átlagos. Már akkor is vitába szálltam volna vele, de most még inkább. Bár ezekben a percekben sok alternatíva jutott eszembe, de a vitázás pont nem szerepelt köztük.
- Mit nézel ennyire? – kérdezte, mikor már egy ideje az iménti mozdulatsorom eredményeképpen rajta csüngve, csókolási szándékommal túlfűtve bámultam arcát.
- Semmit, csak… nem érdekes… Semmi nem számít… most… Csak te… meg… én… - csókolgattam végig egy-egy szót suttogva selymes bőrének érintése közben.
Nem tudtam tovább türtőztetni magam, testemet immár majd’ szétfeszítette a vágy, melyet férjem egyre hiányosabb öltözéke váltott ki belőlem.
Kezeim szemfényvesztő gyorsasággal szaggatták széjjel ingjét, megannyi apró cafatra, s én elégedetten legeltettem szemeimet a másodperc ezredrésze alatt, míg megállapítottam magamban, valóban én vagyok világ legszerencsétlenebb embere, vagyis vámpírja.
Kevesem sem bírta immár túl sokáig a vágyat, melyet ajkaim egyre váltakozó ritmusú csókocskáim váltottak ki belőle. Játszadozásomat megelégelve egy hangos morgással elrugaszkodva a földtől benn teremtünk a hálószobánkban lévő ágy közepén fekve, s nem tudtam visszafojtani mosolyomat.
- Remélem büszke vagy magadra… - duzzogott, mint egy 5éves fiúcska.
- Te csak ne nagyon szólj be kedvesem, ha jól emlékszem, neked voltak bizonyos szabadidőt elütő tevékenységekről ötleteid – válaszoltam, d nem bírtam megállni ,hogy ne húzzam fel még jobban. – De ha te úgy gondolod… akár malmozhatunk is… - szóltam tettetett nemtörődömséggel a hangomban, s feltápászkodtam az ágyból, s immár alig bírtam elfojtani feltörekvő vigyoromat.
- Na, azt nem mondtam, hogy én nem értek veled mélységesen egyet – búgta fülembe, s egy szempillantás alatt ismét a terebélyes nyoszolyán termettünk.
Az előző vadság tökéletes folytatásaként, most ismételten őrjítő vágyat szítva a másikban estünk egymásnak. Kezeim alatt immár az egyre nagyobb károkat szenvedett ing, már végképp felmondta szolgálatát, melyet alig egy napja töltött be, de igazán kedveltem ezt a csodás bézs színű darabot, hiszen tökéletesen kiegészítette Edward krétafehér bőrének és aranyszín szemei által alkotott kontrasztot.
Kedvesem egy erős, határozott mozdulattal fölém kerekedett, s immár ólam tűnt el a felsőtestemet takaró ruhadarabok, s meglepődve észrevételezte,hogy szerelmemnek, mindössze egyetlen másodperc kellett felsőm eltűntetéséhez.
Eszeveszett tempóban szaporodtak el körülöttünk a különböző méretű, s alakú ruhafoszlányok, melynek hatására immáron meztelenül feküdtünk az ágyban.
Új életem első percétől kezdve imádtam szerelmem gyengéd hangvételét, mellyel oly érzékien tudta értésemre adni határtalan szerelmét, de mindig testének gyönyörűséges mozdulataival érte el igazán, hogy az általa kiváltott szerelem immáron elvegye maradék józaneszemet is.
Most sem történt ez másképp testünk – mint egy tökéletes puzzle darabkái – olyan fantasztikus összeillendőséggel olvadtunk egybe, s ezzel a külvilág apró neszei éppúgy elhalkultak, mint a nagyobb robajlások, mint például az erdőben bóklászó vadak, vagy az égen szálló repülők robajai.
A ziháló lélegzetvételünk által kiváltott furcsa hangok szépen lassan átmentek valamilyen különös ritmusú dallam csodaszép akkordjaiba, s immáron nem csupán élvezetünket fejezték ki, hanem a másik iránt érzett szerelmünk beteljesült mindenségét.
Oly jó volt újra itt, a mi házunkban együtt lenni, hogy megfeledkezve mindenről, testünk egyszerre csúcsra juttató, felizzító mozdulatánál, egy hatalmas, kéjes nyögés – rossz indulattal sikítás is lehetett – hagyta el ajkaim.
Még sokáig nem láttam semmi,t hiszen szemeimre oly jótékonyan húzódtak szemhéjaim, mintha még mindig ember lennék, s szükséges lenen az alvásra, hogy kipihenhessem az imént átélt megrendítő pillanatok sokaságát. Abban a percben, még fel sem fogtam, mi történhetett, csupán arra eszméletem fel, hogy kedvesem még mindig rajtam helyezkedik el, s fejem két oldalán könyökölve hatalmas vigyorral a száján néz le rám.
- Mi az? – kérdeztem, s ismét biztos voltam benne, hogy emberi mivoltomban biztosan fülig vörösödtem volna.
- Tetszett ez a hang – vigyorgott még mindig, s kezdtem aggódni kedvesem testi épségéért, hiszen meglehetősen közel állt akkor ahogy ,hogy rövidúton nagyot zuhanjon az ágyról.
- Jól van na, nem tehettem róla – próbáltam durcásan elfordulni, de teste béklyóba zárt.
Édesdeden lejjebb csusszant testemről, s gyengéden cirógatta kezeivel testemet, elterült rajtam, mint a Dekkán fennsík India közepén. Fejét mellkasomra oly egyenletes vette a lélegzetet, hogyha nem tudom, hogy képtelen rá, bizonyára azt hittem volna, hogy alszik.
Kitudja mennyi időt töltöttünk el így, elterülve az ágyon, egymás testét cirógatva, de egyszer csak szerelmem egy hangos sóhaj kíséretében feltápászkodott rólam és az ágyról, majd a gardróbhoz érve kinyitotta azt, s alig 10 másodpercnyi idő elteltével talpig felöltözve lépdelt ki az ajtón, s ült le az ágy szélére, hogy végre engem is a felkelés kevésbé élvezetes tortúrájához készítsen fel.
- Bella, ideje indulnunk. Lassan már fél 3 lesz, s fél 4kor pedig megyünk Nessi-ék elég a határhoz, addig meg még itt lenne az idő egy vadászatra is.
- Jó-jó, de olyan gyenge vagyok… segítenél öltözni? Kérlek… - kérdeztem csábosan, miközben kikászálódtam a pihe-puha ágy biztonságos melegéből, s megálltam előtte.
- Ne játssz a tűzzel Bella… - hajtotta le a fejét, s mikor már hajába túrva ingatta fejét tudtam, hogyha az elcsábítása lenen a cél, biztosan nyernék, de itt most Renée és Charlie a lényeg, úgyhogy valóban mennem kell öltözni, hogy mihamarabb ihassak.
- Rendben, bocsánat – motyogtam lehajtott fejjel, s elvée a ruhákat már indultam is meg a fürdő felé, hogy elkészülhessek, mikor egy esős fogással valaki karon ragadott, s egy pillanat múlva már kedvesem ölében ültem.
- Remélem nem sértődtél meg, de most muszáj vadásznunk, alig egy óránk maradt, viszont remélem azt az őrjítő hangot még sokat fogom hallani, amit ma hallattál. Hatalmas önuralom kell ahhoz, hogy meg tudjak maradni nélküled. De ígérem este folytatjuk – simított végig arcom vonalán, majd egy apró csókot lehelve számra felállított, s ő maga öltöztetett fel.
Eljátszottam a gondolattal, hogy mennyivel másabb érzés lenne, ha mondjuk pont visszafele történne ez a folyamat, de miután ismét túlságosan elkalandoztak gondolataim megint megnyílt pajzsom, majd szerelmem gyötrő arckifejezésével találtam szemben magam.
- Épp elég nehéz ez, e nélkül is Bella. Kélek!
- Bocsánat, csak elkalandoztam – hajtottam le fejem, majd inkább „biztos, ami már megtörtént” alapon magam folytattam testem ruhába bújtatását.
Miután levadásztam 2 őzet is, bizton állíthattam, hogy immáron jóllaktam, tehát még egy darabig nem akarom majd a saját szüleim testéből kiszívni az éltető vérüket. Hirtelen jött gondolatataimon el is mosolyodtam, hiszen azért elég ironikusan hangozhatnának egy kívülállónak a gondolataim.
Edward ezzel szemben megelégedett csupán egyetlen állattal, de mivel az egy jól megtermett szarvas volt, így bőven táplálkozhatott ő is. A vadászattal meglepően hamar végeztünk, így a fennmaradó időben ellátogattunk a világ legszebb rétjére, melyhez oly sok gyönyörű emlék köt minket.
Semmit sem változott mióta elhagytunk Forks városát, ugyanolyan meseszép, s ugyanolyan természetes eleganciával öleli körbe a körülötte elnyúló fenyves zöld lobkoronája által alkotott hótakaró.
Csak álltam ott, s megbabonázva figyeltem a mindent beborító fehérség vakító csillogását, melynek fényével csak a mi bőrünk csillogása képes harcba szállni.
- Akkor talán induljunk is kedvesem, hamarosan már a határnál kell lennünk – hallottam Edward bársonyos hangját mögülem, s nem sokkal később kezeinkre lágy tapintása bizsergette egész oldalamat d hasamat, ahogy hátulról átölelve ráhajtotta állát a vállamra, úgy szemlélte ő is a tájat velem együtt.
- Rendben – bólintottam, majd kézen fogva indultunk meg La Push felé, hogy lányomékkal együtt végre megláthassam szüleim egyre öregedő arcának ragyogását, és szeret teljes mosolygásának varázsa újra a gyermekkoromat idézhesse fel szívemben.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó