- Alice, lazíts, különben megfojtod! – szólt neki szerelmem.
- Bocsi, Bella. Annyira örülök, hogy eljöttél, mert van pár ruha, amit neked vettem.
- De Alice, nem…- Nem tudtam befejezni a mondatot, mert barátnőm rám szólt.
- Nincs semmi de, és punktum. Bella engem azzal teszel boldoggá, ha öltöztethetlek. – Hiába mondtam neki, hogy ne költsön rám ennyit, meg se hallotta, és ezt minden hónapban eljátsszuk.
- Rendben. Köszönöm.
Esme anyai öleléssel köszöntött. A múltkor megmutattam neki a kedvenc édességemet, a sütőtököt, és most azt készített nekem. Köszöntem a többieknek is, mire mindenki visszaköszönt, kivéve Rosalie. Ő nem békélt meg velem. Még mindig abban a hitben él, hogy a halált fogom hozni a családra, amiért megszegték az egyetlen szabályt: elmondták, mik is ők valójában.
Viszont, Jaspernek sokat segítettem jelenlétemmel, mivel kezdi megszokni az emberi vér szagát, és egyre könnyebb neki. Állítólag nekem köszönheti a fejlődését, amire én azt mondtam, hogy badarság, de a szívem mélyén jól esett, amit ő biztosan érzett a képessége miatt. Legalább már Jasper nem néz rám úgy, mint egy fába szorult féreg.
Alice szobája jellemzi, az igazán csajos szobát. Rózsaszín fal, fehér ülőgarnitúra az ablaknál, a hatalmas kovácsoltvasból készült franciaágy szimmetrikusan az ablak melletti falnál. És a fésülködő asztalka, meg egyéb kiegészítők, mint például a könyvespolc. A szobájából van egy másik út az ő saját Alice-gardróbjához. Meg merem kockáztatni, hogy nagyobb, mint a szobája. Az egyik oldalán cipőtartók vannak, míg a másik oldalon akasztós részek vagy polcok. Természetesen a fehérneműinek fiókok vannak.
Először egy csőnadrág kontra kék dekoltált felsőt kaptam, amit egy fekete kardigánnal egészített ki. Elég hétköznapi lenne, ha a kardigán leérne a derekamig, nem csak a mellem alá. A tornacsukám maradhatott, mondván most úgyis divat. A második összeállítással már nem voltam jóban. Mini farmerszoknyát egy ugyancsak kék tunikával, amiből az egyik vállam kint van. Kiderült a kék szín minden összeállításban megtalálható, mert ez Edward kedvenc színe. A lábbeli ehhez már csizma volt. Az a bunkó orr-fazonú, aminek a szára is bő. Általában karamell színű, de ez fekete volt, ami tetszett, kivételesen.
- Na, jó Bella, már csak ezt próbáld fel, mert a bátyám már nagyon hiányol – adott a kezembe egy olyan bőrhatású gatyát, egy sima hosszú fekete ujjatlannal, amit egy vastag ezüst övvel díszített középen, s erre egy bőrkabátot. Na, ettől besokalltam. Ad egy, így iskolába nem mehetek, mert a tanárok mit gondolnának rólam. Ad kettő, ebbe mindenki rám nézne, amit már rögtön nem szeretek. Ad három, ebben mi takarja a popómat?!
- Alice, ezt nem veszem fel! Akármennyire is szép, nem. Erre még a kiskutyakölyök nézés sem hat! – nyugtattam le mielőtt ezt is hordanom kéne.
- De a bőrdzsekivel mi a bajod? Az még illik az első összeállításhoz is – használta megint azt a nézését, amit utálok. Azt még elfogadtam, majd sok-sok puszi és hálálkodás után lementem Edwardhoz. Megcsókoltuk egymást, de amikor kezdtünk volna érzékiebben elmerülni a másikban, akkor Emmett megszólalt szokásához híven.
- Na, de gyerekek. Legalább menjetek szobára. – Esme taslival jutalmazta a „nagymackó” gyerekét.
- Drágám, raktam ki neked tököt – mondta nekem szerelmem anyja.
- Köszönöm. – A sütőtök nagyon finom volt. Finomabb, mint amit én mutattam. A tányéromat beraktam a mosogatóba és barátom felé fordultam.
- Nem megyünk fel? – kérdezte.
- Felőlem – mondtam, miközben egy ásítást nyomtam el.
Edward szobájába azóta bekerült egy ágy, ha esetleg itt aludnék. Mintha nem lenne velem minden este… Edward berakott egy klasszikus zenét, mire még álmosabb lettem. Odamentem az ágyhoz és elterültem rajta. Nagyon lefárasztott Alice.
- Látom, a kedvenc húgom használhatatlanná tett – nevetett fel, miközben egy puszit nyomott fejem búbjára.
- Sajnálom – szégyelltem el magam, amiért elhanyagoltam.
- Csak vicceltem butus Bella, de most aludj egy kicsit.
Nem kellett többet mondania, máris mély álomba csöppentem, de olyan mélybe, hogy még álmom sem volt. Valamikor telefonom csörgésére ébredtem. Apu hívott.
- Szia, apu – mondtam a telefonba ásítva.
- Isabella, kérlek, gyere haza, valami fontosat kell mondanom. – Ajaj, ha Apa azt mondja, Isabella, akkor komoly baj van.
- Rendben apu, amilyen gyorsan csak tudok, megyek.
- Köszönöm – rakta le köszönés nélkül.
Gyorsan megigazítottam az ágyat, majd elindultam megkeresni Edwardot, de a folyóson találkoztunk.
- Edward haza kell mennem. Apu valami fontosat akar mondani.
- Rendben, gyere, hazaviszlek – mondta, de mielőtt lementünk volna magához húzott egy csókra.
- Szeretlek – mondta ezt az egyszerű szót, ami mégis mekkora jelentőséggel bír, és amitől a szívem nagyot dobban.
- Én is.
- Ugye tudod, hogy te vagy az életem? – Mondatába belepirultam, mint mindig.
– Örökre szeretni foglak – nyomott egy utolsó puszit az ajkaimra.
Az utolsó lépcsőfoknál elestem a cipőfűzőmben. Nem estem a nagyot, de a kezem egy kicsit égett, mint amikor megkarcolja az ember. Jaj, ne! Mond, hogy nem karcoltam meg. Pedig de, egy kis seb volt rajta, ami vérzett. Felnéztem a családomra, és hét éhes vámpír nézett velem farkasszemet. Azután az események olyan gyorsan történtek. Jasper rám akarta vetni magát, de szinte tőlem két centire Emmett és Edward lefogta. Jaspert kivitték lenyugodni a friss levegőre, de Edward és Carlisle velem maradtak.
- Hadd nézzem meg Bella a kezed! – mondta nekem a családfő, mire odanyújtottam a jelentéktelen kis sebet.
- Rendben, semmi komoly bajod nincsen – mondta, miközben egy sebtapaszt halászott elő orvosi táskájából, amit rá is rakott a kezemre. – Így ni, készen vagy.
- Köszönöm Carlisle… és bocsánat, nem direkt volt – dadogtam el.
- Semmi baj, előfordul. Te nem vagy hibás, és nézd el Jaspernek ezt a kis botlást.
- Nem haragszom rá – nyugtattam meg azonnal.
- Most menjünk Bella, apád vár – mondta olyan hangon Edward, amikor marcangolja magát.
- Hát akkor… szia, Carlisle.
- Szervusz. – Még láttam, ahogy felment, gondolom a dolgozószobájába.
Edward olyan erősen markolta a kormányt, hogy az ujjai még fehérebbek lettek. Az arca tükör sima, mint egy szobor. Egy komor szobor. Otthon kirakott, és egy gyors puszival köszönt el tőlem, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is szállt tova. Elővettem a kulcsomat, majd benyitottam házunkba.
- Megjöttem! – kiáltottam.
- A konyhában vagyok – jött a válasz aputól. A szeme duzzadt és piros volt a sírástól. A látványtól megijedtem, mert sose láttam sírni aput.
- Te jó ég, apu, mi történt? – kérdeztem miközben odafutottam hozzá, amiből majdnem esés lett, ha nem fog meg.
- Ülj le, kérlek. – Leültem csak, hogy gyorsabban beszéljen, bár idegességem miatt inkább járkálnék.
– Kicsim, valami tragikus baleset történt ma. Renée meg akart lepni, hogy meglátogat, de a gépe lezuhant. Meghalt – az utolsó szót már síri hangon mondta, és mintha csak most jött volna rá a szavak jelentőségére. Nem! Az én anyukám él, Floridában. Biztos csak valamit elnéztek. Az arcomon patakokban folytak a könnyeim, de mozdulni nem bírtam.
- NEM! HAZUDSZ! – üvöltöttem apámnak. – MIÉRT HAZUDSZ? EZ NEM VICCES! – rogytam össze a padlóra, és csapkodni kezdtem.
- Fejezd be Bells. Megsérülsz – fogta le a kezem, majd magához húzott és csitítgatott.
Azután, már csak arra emlékszem, hogy sötétség vesz körül, és Charlie szólítgatott.
Hideg ujjakat éreztem, amint a pulzusomat mérik. Lassan kinyitottam a szemem, és megláttam három aggódó arcot. Apuét, Carlisle-ét és Edwardét. Láttam, hogy beszélnek hozzám, de a hangok nem jöttek el hozzám. Ez csak egy nagyon rossz álom volt. Anyu él.
- Bella! Bella? Kicsim kelj fel, kérlek! Semmi baj már itt vagyok, hallod? Hiányzol. – Kétségkívül Edwardhoz tartozott a hang, bár lehet, csak képzeltem. Lassan kinyitottam a szememet, hogy itt van-e. Ott volt. Az ágyam szélén ült érzelemmentes arcával, pedig azt hittem aggódó lesz. Lehet, hogy megszokta már a sutaságaimat?
- Edward?
- Itt vagyok.
- Mi történt? – kérdeztem, mert csak egy rossz álomra emlékeztem.
- Nem álmodtál – mondta rideg hangon. – Renée tényleg meghalt repülőbalesetben. Őszinte részvétem.
A szívem újra fájni kezdett. Olyan, mintha ezer tűt döfnének belém. A lélegezés is csak akadozva ment. Szegény anyu, olyan fiatal volt még. Hiszen mindig ő volt a gyerek, és nem én. Én a felnőtt voltam. Hiányozni fog kelekótyasága, ami miatt mindig elhanyagolt egy kicsit. Ettől függetlenül szeretetem iránta határtalan volt, és lesz. Szeretem, mert neki köszönhetem, hogy ilyen talpraesett lányt faragott belőlem. Mert szeretett.
Fájt, ahogy Edward nézett rám. Láttam benne dühöt, lenézést és - ami a legrosszabb - sajnálatot. Tényleg sajnálom, hogy elestem, és remélem egyszer meg fognak nekem bocsájtani.
- Edward… - akartam bocsánatot kérni, de szavamba vágott.
- Ne Isabella! Te nem tehetsz semmiről. Túl sokáig húztam az időt.
- Te meg miről beszélsz? Milyen idő? – kérdeztem értetlenül.
- Elhagylak Isabella. Nem vonzódok hozzád. Csak játszottam veled. A véred miatt – mondta hidegen a kőkemény igazságot a szemembe.
- Te nem szeretsz engem?
- Nem.
- De azt mondtad, sőt ígérted, hogy velem maradsz. Hogy nélkülem nem tudsz létezni. Hogy szeretsz.
- Azt mondtam, amit hallani akartál. Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok. Nem gondoltam volna, hogy így a szívedre veszed, de vége van Bella – nyomta meg az utolsó mondatot. – Soha többé nem látsz engem és a családomat. Ne keress, ne kutass utánunk, mert úgysem tudnál megtalálni minket. Ég veled Isabella – búcsúzott volna el, de nem engedtem. Gyerekesen viselkedtem, de sírva könyörögtem neki, hogy maradjon. Megígértem, hogy megváltozok. Több divatos cuccom lesz és sminkelni fogom magam, amire Ő csak lesajnálóan nézett rám. Hát tényleg nem szeret. Csak egy játékszer voltam neki, semmi több. Élvezte mikor a vérem az arcomba szökött, amikor a szívem több vért pumpált egy kis csók miatt, vagy egy érintés miatt.
- Legalább egy utolsó csókot. Kérlek.
Visszafordult az ablakból, és egy utolsó csókot lehelt ajkaimra, amit sosem fogok elfelejteni.
- Elég – tolt el magától durván, amikor hevesebb csókot akartam. – Az idő gyógyít.
Kiugrott az ablakon. Kiugrott az életemből, ami nélküle nincs tovább. Csak egy pici ugrás, mégis mekkora fájdalom. Csak zokogtam, majd Charlie-t hallottam utoljára, és a mélybe vesztem. Elvesztettem a másik családomat is. Istennek nem volt elég Renée, kellett neki a Cullen család is.
Milyen buta és naiv voltam, hogy azt hittem kellek egy görög istennek. Szörnyű fájdalom volt a tarkóm feletti részen. A sötétségből is ki akartam jutni, de nem volt kiút. Végül annyit futottam, hogy megláttam a fényt. Meggondoltam magam, nem akarok a fénybe menni, a sötétségben akarok maradni. Ha visszamegyek a fényre, újra érezni fogom családom hiányát, ami ezerszer rosszabb volt ennél a kis fejfájásnál. Hiába, akaratom ellenére a fény magával húzott. Gépek ütemes pittyegését, és fertőtlenítős szagot éreztem. Kórházba kerültem és infúzióra voltam kötve.
- Bells, kicsim, felébredtél? – kérdezte egyetlen megmaradt családtagom, apa.
- Igen – hörögtem, mert ki voltam száradva. Ezt apu észre is vette, mert kezembe nyomott egy pohár vizet.
- Mióta vagyok itt? – kérdeztem, mert teljesen elvesztettem az időérzékem.
- Ma van harmadik napja. Erősen bevágtad a fejed az éjjeliszekrényed sarkába.
Még a gondolatra is felszisszentem. Megtapogattam a fejem, ahol fájt és egy kis seb volt rajta. Charlie biztos egész végig mellettem volt. Szeme alatt sötét karikák voltak, a szeme duzzadt és piros volt a sírástól. Három nap a másik családom és anyukám nélkül.
- Kicsim, talán segítségre van szükséged. Ha akarod, kereshetünk egy…
- Nem kell nekem agyturkász. Nem vagyok beteg – keltem ki magamból. – Egyedül is boldogulok.
- Rendben, de ha szükséged van rá, csak szólj. És tudod… hogy… a Cullenék elmentek? – kérdezte apám félénken.
A Cullen szó olyan fájdalmasan hatott a szívemre, hogy megint csak zokogni kezdtem, ami rám nem volt jellemző. Charlie sután átölelt, majd kiment a papírokat intézni, mert azonnal haza akartam menni. Felvettem a ruhákat, amiket behozott nekem, és a folyóson leültem egy padra rá várva. Apa nem akarta, hogy holnap iskolába menjek, de én akartam, szóval tetszik, nem tetszik, menni fogok. Otthon vettem egy gyors zuhanyt, és mivel már késő volt, lefeküdtem aludni.
Reggel telefonom idegesítő csörgésére ébredtem. Felöltöttem az emberi formát, ami a hajam megfésüléséből és fekete ruhákból állt. Nem volt étvágyam, így kihagytam a reggelit. A temetés két nap múlva lesz, itt a forksi temetőben. Anya családja és barátai jöttek el. Természetesen mi is.
Beültem a furgonomba, majd elhajtottam a suliba. Amikor kiszálltam, néma csend lett, és minden szem rám szegeződött, azután megkezdődött a pletyka rólam. Az első órám biológia volt, amitől egy könnycsepp bukott ki a szememből az emlék hatására. A barátaim részvétüket adták, és beszélgetni próbáltak velem, de hiába. Én már nem léteztem. Nem voltam képes az emberi kommunikációra. Se beszélni, se élni nem akartam nélküle.
Iskola után Port Angelesbe mentem ruhát venni a holnapi temetésre. Vettem egy fekete harisnyát és egy fekete, térdig érő ruhát. Szűk utcán sétáltam vissza a kocsim felé, és arra a napra emlékeztem vissza. A férfiak, ahogy körbevesznek, mert bántani akarnak, de megjött Ő, mint a szőke herceg a fehér lovon, csak éppenséggel a bronzvörös hajú herceg a Volvóval. Szerettem és szeretni fogom, de becsapott, ami nagyon fájt. Olyan, mintha savval ébresztettek volna fel. Mert ez történt, Edward kegyetlen igazsága felér egy savas ébresztéssel, ami a szívem táján nagyon hatásos. Otthon Charlie-nak csináltam vacsorát, majd egy jó éjszakával elvonultam a fürdőbe. Gyors zuhany után befeküdtem nyikorgó ágyamba. Borzalmas rémálom gyötört. Edward újra és újra kést döfött a szívembe szavaival, majd kegyetlenül, játszadozva kiszívta a vérem. Reggel arra ébredtem, hogy rázogatnak, és sikított valaki.
- Kicsim, semmi baj, itt vagyok – ölelt át apa, majd egy idő után leesett, hogy én sikítottam. Testem izzadt volt, szemeimmel alig láttam valamit a sok könnytől. Apa megpuszilta a fejemet, majd magamra hagyott, hogy készülődjek. Napos idő volt, amit anyu szeretett. Gyorsan megfürödtem, majd felvettem a tegnap vett dolgokat kiegészítve a saját fekete lakk topánkámmal, amit nem nagyon szeretek, de ezt illik felvenni. A tükörből egy zombi nézett rám vissza. Arca beesett, szemei alatt sötét karikák húzódnak, és szeme vörösen virít a sok sírástól. Hajamat feltűztem egy szoros kontyba, majd egy kis fekete sminket kentem fel magamra. Apu előre ment a temetőbe, hogy mindent ellenőrizzen. Én gyalog mentem, mert pár percre volt csak a hely.
Ismerős rétre lettem figyelmes, miközben sétáltam a temető felé vezető ösvényen. A mi rétünk volt. Oda akartam menni, de a lábam beakadt egy gallyba és eltaknyoltam. Az eszméletem egy kis időre elvesztettem. Gyorsan felpattantam, mert a saját édesanyám temetéséről késtem volna el, ha nem csipkedem magam.
Csak add, hogy ne késsem el! - fohászkodtam magamban. Az időérzékemet totál elvesztettem. Hallottam az emberek siratását és egy dühös vitatkozást. Charlie és Phill vitatkozott.
- Hát mégis megtisztelsz minket a jelenléteddel? – fröcsögi gúnyosan a pofámba Phil. – Ráadásul úgy jelensz meg, mint egy utcalány. Hogy nézhetsz így ki anyád temetésén? – ordibált velem, ami jogos volt.
– Te fattyú. Te tehetsz mindenről. Ha te most nem lennél, anyád még élne! A fiammal együtt! – lendült a keze felém, amivel lesújtott arcomra. Igaza volt. Ha én nem lennék, élne anya. Terhes volt? Akkor, miért nem mondta? A kistestvéremet is megöltem. Mindig magamra gondolok. Edward is ezért hagyhatott el. Charlie meg akarta ütni anyu volt-új férjét, de megállítottam.
- Ne! Igaza van, apu. Sajnálom, hogy eddig zavartam – mondtam a többi embernek, majd zokogva elfutottam. Lerogytam egy fa tövébe, majd püfölni kezdtem a kérgét, ami csak nekem ártott. Megöltem az anyukámat! Ilyen gondolatokkal aludtam el a nyirkos, hideg talajon. Egyszer csak két forró kezet éreztem a lábhajlatomnál és a hátamnál. Felemeltek, majd haza cipeltek.
- Hogy van, Dr. Grant? – kérdezte Charlie.
- Látszólag semmi baja, egy-két horzsoláson kívül.
- Charlie, segíthetek még valamit? – kérdezte egy idegen fiú hang.
- Semmit, Jacob. Köszönöm, hogy megtaláltad. – Jacob Black? Kiskoromból, akivel saraztam? Kinyitottam a szemem, de a vakító fény miatt vissza is csuktam.
- Bella! Ébren vagy? Mi történt?
- Semmi baj, apu. Csak elaludtam. Sajnálom, hogy tönkretettem a temetést – sírtam el magam.
- Nem tettél semmit sem tönkre. Az a féreg kezdte. Egy szavát se hidd el.
- Pedig igaza van. Egy gyilkos vagyok – állapítottam meg.
- Hazugság – mordult fel apu. – Bezáratom azt a férget, hogy meri a kislányomat megütni?!
- Rám nincs is több szükség – állt fel az orvos a székből.
- Köszönöm Dr. Grant – köszönte meg Charlie.
- Semmiség, ez a munkám.
- Ne menjen iskolába, inkább pihenjen – mondta nekem mire bólintottam.
- Apu kaphatnék egy pohár vizet?
- Persze – ment le a konyhába engem egyedül hagyva Jacobbal.
- Szia, Jacob vagyok – mondta nekem.
- Szia, tudom ki vagy. Emlékszem rád.
- Részvétem. – Többet nem beszéltünk, mert haza kellett mennie, de meghívott magához La Pushba kikapcsolódni. Hamar álomba csöppentem megint, és álomtalanul aludtam. Az orvos tanácsát megfogadva otthon maradtam, nem akartam a pletykákat hallgatni. Helyette kitakarítottam a lakást, majd főztem apunak.
Időközben Jacob felhívott, hogy nincs-e kedvem átmenni hozzá holnap, mert tábortűz lesz, és nagyon vidám ilyenkor a hangulat. Először nemet akartam mondani, mert nem érdemlem meg a boldogságot, de annyira lelkesen ecsetelte a dolgokat, hogy beleegyeztem. Apuval megnéztem még egy meccset, majd elmentem aludni.
Lassan ez az életem. Ébredés, fürdés, alvás… Jacobhoz másnap hatkor indultam. Egy kis sortot vettem fel, mert azt mondta meleg van a tűznél, hozzá egy sima mezei hosszú ujjút. Jacob apjával élt a tengerpart közelében egy kis házikóban. A bejáratnál hatalmas ölelésben részesített, ami nagyon jól esett, de nem akartam, hogy sajnálatból szeressenek. Apja, Billy tolószékes volt. Tipikus indián. Fekete, hosszú haja lófarokba volt kötve, a bőre réz színű.
Elmesélt nekünk egy kiskori történetet, amire nem emlékeztem. Jacob és én gyakran jártunk egy kis patakhoz. Barátom tudta, hogy féltem tőle, és belökött, de amikor meglátta rémült arckifejezésem azonnal utánam ugrott, pedig ő is félt a víztől. Nem emlékeztem erre, de nagyon aranyos volt. A kisfiú leküzdötte a félelmét, hogy megmentse bajtársát… Billytől elköszöntünk, majd elindultunk a tábortűzhöz. Jacob bemutatott a barátainak. Mindegyik jóképű, izmos felnőtt férfinak nézett ki, de valójába 16-17 éves tinédzserek voltak. Mondanom sem kell, hogy csak fiúk voltak, kivéve én és Emily, Sam felesége. Hoztak mályvacukrot, amit megsütöttünk az egekig érő tábortűzben. Sam és Emily összetartó, határtalan szerelmét látni olyan volt, mintha összetaposták volna a szívem. Az egyik fiú, Paul egy gyönyörű dalt játszott gitáron, amihez kicsit hamiskásan énekelt. A refrénje igaz volt.
A szív sosem hazudik. Bármit mondhatott volna Edward, én tudom, hogy az idő nem gyógyít, akit szerettem sosem fogok elfelejteni. A fájdalom érzése enyhülhet, de a széttépettség érzete megmarad örökre.
Az egyik fiú, azt hiszem Jared megkérdezte, hogy hol fogom tölteni az Újévet, ami öt nap múlva volt esedékes. Újév? Az általában boldog időszak, amit én a szobámban egy könyv társaságában fogok tölteni.
- Apuval – válaszoltam az indián fiúnak.
- Nem akarsz lejönni hozzánk? – kérdezte kedvesen Emily. – Úgyis elegem van belőlük, kéne már egy kis női társaság.
- Nem szeretném aput újévkor egyedül hagyni – mondtam nekik.
- És mi van, ha Billyhez jön Charlie? – kérdezte Jacob, amit semmilyen hazugsággal nem tudtam volna kivédeni.
- Akkor majd meglátjuk.
Hazamentem éjféltájban, mert már nagyon álmos voltam, majd ruhástul dőltem be az ágyamba. Arra a helyre, ahol utat engedhettem könnyeimnek, mert nem látja senki gyengeségem. Hétfőn már mentem iskolába, mert már nem tudtam volna mit csinálni, és nem lóghattam ennyit. A sajnálkozó pillantások mellett találtam gyűlölködőket is. Az iskolai napok unalmasan teltek, és én robotszerűen végeztem teendőimet. Lassan elérkeztünk az utolsó naphoz ebben az évben, és éjfélkor megkezdődik.
Apu megkért, hogy normálisan öltözködjek fel, és ne zombi lányként. Így hát, felvettem az Alice által tervezett ruhákat. A bőrhatású gatyát a fekete toppal, amit középen egy vastag ezüst öv dob fel. Felvettem a bőrdzsekit hozzá, meg a fekete tornacipőm.
Nagyszerű, most úgy nézek ki, mint egy rockos. Vissza akartam mindent csinálni, de akkor elkéstem volna, s azt nem akartam megint. Beszálltam a furgonomba, majd a fűtés maximumra tekerése után elindultam La Pushba. Jacob megint fullasztó ölelésben részesített. Egy ideig együtt voltunk apáékkal, majd lementünk a fiatalokhoz, ahol nagyban ment az élet. Táncolni nem mentem, mert még mindig botlábú vagyok, de megittam pár vodkát, aminek megvolt a hatása.
Újévkor tudom, pezsgőt szoktak inni, de majd ezután jön az is. Persze ennek következményei is lesznek. Fejfájás, hányinger és az ilyen bajok, amik az alkohol-ivászattal járnak együtt. A gondolat, hogy újévet kezdjek nélküle elszomorított. Elnézésüket kértem, majd elmentem sétálni. Egy szikla végéhez értem. Nagyon meredek volt, és a tengerben végződött, ami teli volt sziklákkal. Vajon fáj, ha leugrok? Vagy ennél fájdalmasabb már nem lehet? Anyunak vajon mennyire fájt a zuhanás? Érezte, vagy olyan gyors volt a becsapódás, hogy mire fájhatott volna már meg is halt? Meg akartam tudni. Le akartam ugrani.
Meghallottam a visszaszámlálást, és rájöttem, hogy nem kezdhetek újévet. Nélküle nem. Újévre kívánnám, hogy változzon meg minden, de tudom, hogy lehetetlen, úgysem fog visszajönni, sem ebben az évben, sem a következőben. Ezekkel a gondolatokkal zuhantam a mélybe. Szinte meg sem éreztem. Ahhoz képest, ami a szívemben volt, ez csak egy kis taposás volt. Éreztem, hogy a gerincem kettétört, amikor a sziklákra estem, mégis semmiség volt a szerelmi csalódáshoz képest.
A hullámok ide-oda löktek még, majd az egyik hullám a mélybe húzott, és én újra békésen aludtam tovább. Örökké.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó