Tudtam, hogy csak másodpercek választanak el a haláltól. Lélekben már készen álltam itt hagyni a Földet. A láz egyre jobban égetett, az örök álom gondolata szinte megnyugtatónak tűnt. Nem is igazán lenne értelme élnem. Talán csak Mary miatt. De… Ő tud boldog lenni nélkülem is. Vagy nem? Titkon a „nem” válaszban reménykedtem… De tudtam, hogy hagynom kell, hogy boldog legyen, nem sanyargathatom örökké az emlékemmel.
Kis idő elteltével a külvilágból már szinte semmit nem érzékeltem, a testem egyre jobban égett a láztól, de már ordítani sem volt erőm. Még pár másodperc… Ezt ki kell bírnom… Utána vége mindennek… Nem lesz több szenvedés…
Az utolsó emlékem az volt, hogy az orvos fölém hajolt, majd ennyit mondott:
-Megígértem… Sajnálom, Edward! Talán… nem fog fájni.
A halál valóban nem fáj… A halál csendes és nyugodt.
A testem azonban mindent felemésztő tűzben égett. De hát én már halott vagyok! Akkor mégis, hogy lehet ez? Talán ez lenne a pokol? Mit tettem, ami miatt ide jutottam?
Egész életemben a jóra törekedtem, mindenkivel kedves és előzékeny voltam. Akkor mégis miért?
A választ már nem volt sem időm, sem erőm végiggondolni, mert egy hatalmas ordítás szakadt fel a torkomból.
-Most már jobb lesz, nem lesz semmi gond, Edward! – hallottam magam mellől a megnyugtató szavakat, majd azt éreztem, hogy valaki megszorítja a kezemet. Ez furcsa… A pokolban nem nyugtatnak… Ott csak szenvedsz… Akkor mégis hol lehetek?
-Nem! Nem bírom tovább! – kiáltottam fel.
-Nyugodj meg… Minden jobb lesz… Most… most már nem fog annyira fájni!
A fájdalmaim ezek után szerencsére már nem erősbödtek, hanem enyhültek.
Az időérzékemet teljesen elvesztettem, így nem tudtam megállapítani, hogy hol is vagyok. És mi történt? Mi volt ez a tűz? Hogyhogy mégis élek? Élek egyáltalán? Ezer, meg ezer kérdésre akartam választ kapni, de egy másik érzés erősebb volt a tudásszomjamnál.
-Edward! Felébredtél végre! Már kezdtem aggódni… - szólalt meg egy férfi. Nagyon ismerős volt, de nem igazán tudtam hova tenni az emlékeimben. Végül eszembe jutott.
-Dr. Cullen?! – kiáltottam fel nem éppen a legudvariasabb módon.
-Igen – mosolyodott el.
-De miért vagyok itt? És mi ez? És… - hadartam el gyorsan mindent, ami eszembe jutott.
-Erről majd később – mondta még mindig mosolyogva. – Jól vagy?
-Ami azt illeti… Nagyon kapar a torkom.
-Remek! Szomjas vagy, ezt sejtettem.
-Kaphatnék esetleg egy pohár vizet? – néztem rá könyörögve.
-Most másra van szükséged… - mosolyodott el kissé titokzatosan. – Pár mondatban elmagyarázok mindent, aztán elmegyünk vadászni, a többit pedig majd akkor, ha visszajöttünk.
-Vadászni? – kerekedett el a szemem.
-Ez hozzátartozik a történethez. Ugye hallottál legendákat a vámpírokról?
-Vámpírok nem léteznek – jelentettem ki magabiztosan.
-Sokáig én is ezt hittem… De ez egy másik történet. – Pár másodpercre elnézett a távolba, mintha teljesen máshol járt volna, aztán folytatta. – Mit szólnál, ha azt mondanám, vámpír vagy?
-Tessék? – kérdeztem vissza, mintha nem hallottam volna, hogy mit mondott.
-Vámpír. Mennyit tudsz róluk?
-Szűz lányok vérét isszák, tilos kimenniük a napra… - kezdtem sorolni, amit tudtam.
-A második része egyértelműen hamis, az első pedig… hát, mondjuk úgy, hogy csak az embervér-ivás része igaz.
-Ez azt jelenti, hogy nekem is…?
-Én más vagyok és örülnék neki, ha te is követnéd az életmódomat. De erről is később…
A vadászat egyszerűen csodálatos volt! Élveztem a száguldást, azt, hogy nincsenek akadályok, semmi, amivel törődnöm kellett volna. Éreztem, ahogy a szél belekapott a hajamba, s ugyanez vitt el a zsákmányom felé.
Azt az illatot semmi mással nem lehetett összehasonlítani. Teljesen öntudatlanul, az ösztöneimtől vezérelve rohantam az édes kísértés után. Másra nem tudtam gondolni, mint ennek a megszerzésére. Alig pár perces hajsza után el is kaptam kiszemeltjeimet, egy kisebb csorda őzet.
Nem kellett gondolkodnom azon, hogy hogyan tovább, még akkor is az ösztöneim vezéreltek. Fogaimat belemélyesztettem az állatba. Utánozhatatlan érzés volt, de semmi ahhoz képest, mikor megéreztem az éltető nedű ízét.
Ahogy a folyadék lecsorgott a torkomon, éreztem, hogy minden egyes sejtem erővel telik meg. Az éreztem, hogy semmi más nincs ott, csak a Vér és Én. A külvilágot nem érzékeltem, arra a pár percre számomra megszűnt létezni.
Mikor az állat testéből az utolsó csepp vér is kifogyott, egyszerre visszatértem a valóságba. Egy pillanatra elborzadtam magamtól, de ezt időm sem volt végiggondolni, mert egy újabb illat újra kísértésbe hozott. Ezt még végigjátszottam vagy háromszor, mikorra már úgy éreztem, hogy elég lesz. A torkom már nem kapart annyira és másra is tudtam gondolni a szomjúságon kívül.
A következő hetekben megtudtam mindent Carlisle-ról – mivel idő közben megunta, hogy Dr. Cullennek szólítom -, betekintést nyerhettem a múltjába, a tapasztalataiba vámpírléttel kapcsolatban, a fajtánk törvényeibe – mivel ilyenek is vannak -, sőt, azt is megtudtam, hogy miért pont engem változtatott át. Megkérdezte, hogy szeretném-e követni az életmódját, amire én természetesen igennel válaszoltam.
Pár hónapon belül el kellett költöznünk, mert furcsa lett volna, ha engem meglátnak, hiszen elvileg halott vagyok. Nem tudtam elbúcsúzni sem a helytől, sem mástól, de talán jobb is volt így.
Az egész emberi életemet itt éltem le, és egy ennyire meghatározó helytől nehéz elszakadni. De igazából nem is az a lényeg, hogy hol, hanem, hogy kikkel vagyunk. Azokat az embereket, akiket emberként szerettem, még most is ugyanúgy szeretem, ha nem jobban. Ilyen ember volt például, Mary és az édesanyám. Senkit nem láthatok többé, el kellett felejtenem mindent a régi életemből. De ez nem ment! Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy elfelejtsem az emberi életemmel kapcsolatos dolgokat, ezért meg is ígértettem Carlisle-lal, hogy majd pár év múlva visszajöhetek néhány dologért, amiket szeretnék megtartani.
Mondhatta volna azt is, hogy akár elvihettem volna most is, de nem firtatta a dolgot, hanem egyszerűen rábólintott. Valószínűleg tudta, hogy egyszerűen csak vissza szeretnék jönni. Látni újra ezt a helyet, esetleg a régi ismerőseimet… A szerelmemet.
Két évvel később
A csillagok fényét szikrázva verte vissza friss hó. Nem is tudom, mióta fekszem itt, az erdő közepén. A csillagok legalább vidáman ragyognak. Vajon nekik van lelkük? Ők éreznek fájdalmat? Nem hiszem. Ha csak egyetlen egy is az én fájdalmamnak akár a tizedrészét érezné, az ég sötét lenne. A csillagot átölelő égbolt szíve megszakadna a fájdalomtól, ezzel sötétségbe burkolva a világot.
A csillagok az égő gyertyákat szimbolizálják. Eddig a gyertya lángja volt az a fény, amit órákig el tudtam volna nézegetni. Ez volt Maryvel az egyik közös „jelünk.” Sokszor volt olyan, hogy egymást átölelve, némán néztük a kis lángot, amíg csak végig nem égett a gyertya. Nem is tudom miért csináltuk ezt... Talán csak azért, mert olyan meghitt hangulata volt.
Most pedig itt van a karácsony.A legszebb ünnep, ilyenkor mindig, mindenhol gyertyát gyújtanak. Ha nem történt volna az, ami, akkor most valószínűleg Maryvel együtt vidáman ünnepelnénk. Mint egy boldog házaspár - hiszen elvileg kétévvel ezelőtt lett volna az esküvőnk.
Mostanában ritka az olyan házasság, ami szerelemből születik. Mindenki megállapodások, ígéretek alapján köti össze az életét valakivel. De ez így nem jó! Az lenne a helyes, ha mindenki szerelemből házasodna, mint mi. Illetve, ahogy tettük volna…
De pont mi voltunk azok, akiknek nem adatott meg a közös boldogság, pedig mi csináltuk jól a dolgokat... Mi lesz ezen a világon, ha csak azoknak sikerül összeházasodni, akik ezt kényszerből teszik? Mi lesz akkor a boldogsággal?
Gondolataimba merülve néztem tovább a csillagokkal hímzett égboltot. Ezer és ezer apró csillag. Ezer és ezer apró gyertya... Erre a gondolatra belerúgtam a lábam előtt feltornyosult hókupacba. Düh, egy elvesztett jövő és egy értelmetlen örökkévalóság miatt.
A legkülönfélébb érzések kavarogtak bennem. A legerősebb – ami szinte felemésztett -, az a fájdalom volt. Fájt, hogy „élek”, de mégsem találkozhatok vele. Nem érinthetem meg többé a selymes haját, nem csókolhatom többé azokat az érzéki, csodálatos ajkakat... Nem tekinthetek végig azon a kívánatos testen, amelyet egyszer sem volt alkalmam végigjárni.
Egyszerűen nem szabadott. Egyrészt vigyázni akartam Mary erényére, másrészt, Mary apja vasvillával kergetett volna el a lánya közeléből, ha egy ujjal is hozzáértem volna. Nekem pedig nem állt szándékomban tönkretenni a jó viszonyt a családok között. Bár tény, hogy nagyon vágytunk már egymásra „úgy” is, de hajlandóak voltunk várni az esküvőig.
Vagyis, csak lettünk volna, ha... De ez most már mindegy is... Amit akkor nem tettünk meg, azt most már nem is fogjuk. Bele kell törődnöm, hogy nem találkozhatom többé Maryvel. Ha csak... Nem. Egyértelműen nem.
Sem Carlisle, sem a lelkiismeretem nem engedné, hogy ezt tegyem vele. Őrültség volt erre gondolni is. Mary többet érdemel ennél!
Elképzeltem magam előtt a jövőjét... Mondjuk, hozzámegy egy férfihoz, szeretni fogja, lesz két gyerekük és boldogan élnek. Ez talán már meg is történt… Ki tudja. Chicago, a régi életemmel együtt már messze van.
Egy csodálatosan vidám kép tárult elém, de túlságosan valótlannak tűnt. Nem tudtam, nem bírtam elképzelni az én Marymet egy másik férfi oldalán. Ugyanakkor, biztos vagyok benne, hogy más mellett is megtalálná a boldogságot!
Az persze már más kérdés, hogy én boldog lennék-e? A válasz egyértelmű nem. Hogyan lehetnék az Mary nélkül? Erre a gondolatra keserűen felnevettem. Elfordultam fekvő helyzetemben, így most már az arcomat fúrtam bele a hóba. Kicsit megrázkódtam, de ez most már oly mindegy, nem? Halhatatlan vagyok, egy kis hó nem fog nekem ártani.
Vissza kéne mennem, Carlisle már biztosan aggódik. Nem is tudom megmondani mitől, de állandóan féltett engem. Mi bajom lehetne? Amíg a fajtánk szabályait és a megállapodásokat betartom, addig semmi.
Kényelmesen sétáltam vissza házunkhoz. Máskor mindig futottam, de most valahogy ehhez nem volt kedvem.
Láttam a távolban lévő kis falut, hallottam a templomból a karácsonyi ének hangját. Ez az ünnep két éve mindig rossz érzéseket ébresztett bennem. Nem is tudom… Egyszerűen csak rossz emlékeket ébresztett bennem. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mi történt két éve, ezen az ünnepen.
Ha nincs az az átkozott spanyolnátha, még most is együtt lehetnék Maryvel! Sőt, talán már gyerekeink is lehetnének… De így? Nem láthatom újra és… És nem tudom, mi lesz. Előttem az örökkévalóság és nem tudom, mit kezdek vele. Remek tervek…
Míg visszasétáltam, elgondolkoztam egy másik dolgon is. Egy ideje már tervbe vettem, hogy vissza szeretnék menni pár dologért Chicagóba. Legyek ennyire mazochista, hogy pont karácsonykor tegyem? Azon az ünnepen, ami számomra a legfájdalmasabb?
Abban biztos vagyok, hogy Carlisle-t nem zavarná, ha most mennék el – neki már nem jelent semmit egy ilyen „emberi” ünnep, mint a karácsony. Bizony, háromszáz év alatt elfelejt pár dolgot az „ember”, bennem azonban még élénken élnek az érzések, az emlékek.
Furcsa… Carlisle azt mondta, hogy az emberi emlékek elhalványulnak. Na, de mennyire? Én viszont sajnos – vagy szerencsére? – emlékszem az életemből néhány dologra. Például a karácsonyokra, a szerelemre. Az első – és egyetlen – közös ünnepre Maryvel.
Mary éppen fel akart rakni egy díszt a fára, de sehogy sem sikerült neki. Egy ideig néztem a próbálkozásait, majd odamentem mellé.
-Segítsek? – mosolyogtam rá.
-Örülnék neki… - Szintén mosolygott, de a hangján hallatszott, hogy még mindig bosszankodik, mert nem tudta megcsinálni. Hát igen… Az én Marym, akit az fel tud bosszantani, ha nem tud valamit egyedül megcsinálni.
Ez volt az egyik dolog, amit szerettem benne. Pontosabban, ami miatt különlegesnek tartottam, hiszen amikor csak tudott, próbált mindent egyedül, mindenkitől függetlenül megoldani. Ritka volt az ilyen nő. Igazából, a férfiak nem is szeretik, ha valaki ilyen. „Egy nő legyen alárendeltje a férfinak.” Miért is? Mert a férfi az úr a háznál. Arra viszont senki nem gondol, hogy a nőnek is van egyénisége?
-Köszönöm! – mondta Mary, miután felraktam a díszt a helyére.
-Szívesen – mosolyodtam el, majd átkaroltam a derekát. – Szeretlek – súgtam a fülébe.
-Én is téged… - Még közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam. Mikor elváltunk egymástól, pár másodpercig még mélyen a szembe nézett, majd a vállamba fúrta a fejét. Egy darabig még simogattam a hátát, majd a hajába suttogtam:
-Ez így olyan jó…
-Maradjunk így örökre! – suttogta a vállamba, mire én felnevettem.
-Jó is lenne! Szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana… Vagy legalább, hogy örökké emlékezzek rá!
Míg ezeken a gondolataimon rágódtam, vissza is tértem a házunkhoz. Carlisle-t sehol nem találtam, pedig kerestem mindenhol, hiszen feltétlenül beszélnem kellett vele! Szilárdan elhatároztam, hogy nekem most el kell mennem Chicagóba. Nem csak Mary miatt, hanem azért is, mert kellett valami emlék az életemről, a szüleimről.
Édesanyám ékszereit mindenképpen el akartam hozni, nem akartam, hogy olyanok kezébe kerüljön, akik nem méltók rá.
Carlisle-t órák óta hiába kerestem, sehol nem találtam, ezért írtam neki egy üzenetet:
„Carlisle, pár napra elutaztam Chicagóba! Kerestelek, hogy személyesen mondjam meg, de sehol nem találtalak. Pár nap múlva visszajövök! Ígérem, hogy nagyon óvatos leszek, el is megyek vadászni, mielőtt emberek közelébe kerülnék. Kérlek, ne aggódj miattam, tudok vigyázni magamra!
Edward”
A lakhelyünk nem volt túl messze a szülővárosomtól, ezért alig pár óra alatt futva odaértem.
Ahogy megláttam a várost, egyszerre rám tört a nosztalgia érzése. Hiányzott ez a hely! Annyira megszoktam már, hogy nem igazán tudtam elfelejteni. Egyszer biztos ez is megtörténik, addig is: emlékezem.
Emlékezem a fű zöldjére, a levegő illatára, a boldog pillanatokra… És mindenre, amire csak tudok.
Egy fal mögött álltam, az nyújtott nekem védelmet a külvilággal szemben. Nem volt szabad, hogy meglássanak és nem is akartam ezt, ezért inkább elmentem a régi házunkhoz. Semmi nem változott. Ezt nem is értettem.
A kert még mindig ugyanolyan rendezett, a ház pedig tiszta volt. Az első dolgom rögtön az volt, hogy felmentem a régi szobámba. Minden pontosan ugyanolyan volt, mint ahogy azt két évvel ezelőtt hagytam. A könyv, amit utoljára olvastam, ugyanúgy hevert az asztalon, mint ahogy akkor odaraktam. Ez kísérteties volt…
Lefeküdtem az ágyra, és vártam az éjjelt. Végül is… Három dologért jöttem ide: édesanyám ékszereiért, a szüleim sírját akartam látni és meg akartam nézni, mi lett Maryvel?
Vajon boldog? Sikerült elfelejtenie? Férjhez ment végül? Meg akartam tudni mindent, amit csak lehetett.
-Bárcsak vele tölthetném ezt a napot! – sóhajtottam fel.
Gondolataimba merülve feküdtem, de az idő csak nem akart múlni. Egyszer csak egy másik gondolatot hallottam meg…
(Mary szemszöge)
Két év telt ez azóta, hogy Edward meghalt. Két év, ami alatt nagyon sok minden megváltozott. Azóta férjes asszony lettem. Az esküvőt nem akartam, de az elv ez: „megszoksz, vagy megszöksz.” Én megszoktam. Azóta csak élünk egymás mellett. Szerelem nélkül ugyan, de többé-kevésbé boldogan.
Edward pedig? Hiányzik is, meg nem is. Sokszor elgondolkodom rajta, hogy szerettem-e? Nem is tudom… Talán kezdetben. Aztán minden megváltozott… A szüleink nagyon akarták azt az esküvőt. Edward rajongásig szeretett engem, én pedig egyszerűen csak élveztem a helyzetet.
Ki ne lenne oda a boldogságtól, ha egy ilyen jóképű férfi lenne belé szerelmes? Az pedig, hogy még pénze is volt, csak azt segítette elő, hogy ez a házasság a szüleimnek is tetsszen.
Most pedig szenteste van, két évvel később. Elmentem otthonról és Edwardék régi háza felé tartottam. Mindig, ha gondolkodni akarok, akkor ide szoktam jönni. Nem is tudom… Talán ez egy mazochista tett tőlem.
A házhoz volt kulcsom, így gond nélkül be tudtam jutni. Havonta egyszer-kétszer ki is szoktam takarítani. Nem is tudom, miért…
Már éppen le akartam ülni a lépcső aljára, mikor megláttam Őt.
-Hallucinálsz, Mary. Ő nem lehet itt. Ő meghalt – mondtam magamnak.
-Élek, Mary. – Edward, aki most csak képzeletem szüleménye volt, ugyanolyan előkelő hanglejtéssel, olyan „Edwardosan” beszélt, mint ahogy az a valóságban is volt.
-Nem! Te meghaltál! – bizonygattam magamnak és egyre hátrébb lépkedtem.
-Ne félj! – szólalt meg megnyugtató hangon. – Nem akarlak bántani! – Nagyon lassan egyre lejjebb jött a lépcsőn, én pedig mozdulni sem mertem. Ahogy egyre közelebb jött, éreztem, hogy valami nem stimmel… Az én Edwardomnak zöld szeme volt! Neki pedig… Olyan aranybarna. A bőre pedig, mintha halott lenne, olyan fehér volt. Végül is, ez még így rendben is van, elvégre, ő már nem él.
Ahogy mellém ért, halványan elmosolyodott:
-Mary…
-Edward? – kérdeztem bizonytalanul.
-Igen. Mary, szerelmem… Mért vagy itt? – kérdezte lágy hangon.
-Gondolkodni – válaszoltam szemlesütve. De mért beszélgetek valakivel, aki a képzeletem szüleménye?
Mikor felnéztem, azt láttam, hogy egy pillanatra elmosolyodott.
-Én tényleg itt vagyok, nem csak képzelsz. – Most már biztos, hogy nem valóságos. Hallotta a gondolatomat és válaszolt is rá? Azt hiszem, kezdek megőrülni.
-Mary, én hallom az emberek gondolatait. Mindenkiét. És tényleg itt vagyok, nem csak képzelődsz!
-Be tudod nekem bizonyítani, hogy itt vagy? – kérdeztem bizonytalanul, mire ő csak elmosolyodott, majd még közelebb lépett hozzám. Lassan át akart ölelni, de kibújtam a karjai közül. Leeresztette azokat, majd értetlen arccal nézett rám. – Nem akarom, hogy mikor felébredek, fájjon.
-De én itt vagyok! Itt maradok, ameddig csak akarod!
-Akkor kérlek… - Nehéz szívvel ugyan, de kimondtam: - Akkor menj el, kérlek!
-Igen… Ezt. Egyszer már elhagytál. Túlélném vajon, ha még egyszer megtörténne? – A hangom a végére már nagyon bizonytalanná vált.
-Mary, nem saját akaratomból mentem el! El kellett hagynom a várost!
-De te nem tudod, mit éreztem én akkor! Egy teljes év kellett ahhoz, hogy újra mosolyogjak. Egy év! Fel tudod ezt fogni? Be kellett meséljem magamnak, mindenkinek, hogy nem szeretlek! Tagadtad már le valaki előtt, hogy mit érzel?! Ha tudni akarod, Edward Masen, kényszerből hozzáadtak egy férfihez! Nem akartam azt a házasságot, de kellett! Veled akartam, de nem lehetett! Ha… Ha most nem jössz vissza, esetleg boldog is lehettem volna! Tudod te, mennyi ideig tartott elhitetnem magammal, hogy nem szerettelek, és az egész csak a pénzre ment ki?! Tudod?! – Két év összes elfojtott érzelme tört ki belőlem két perc alatt.
-Sajnálom… - mondta halkan.
-Sajnálod? Sajnálod?! El nem tudod képzelni, mit éreztem! Ha legalább valahogyan tudattad volna, vagy bármi… - Itt már nem bírtam tovább beszélni a könnyeim miatt. Át akart ölelni, de hátrébb léptem. – Menj el, kérlek!
-Ha ezt szeretnéd…
-Nekünk nincs több mondanivalónk egymás számára.
-Én veled akarok lenni örökké! Nem hagylak el soha többé! Megígérem, hogy…
-De mi van, ha mégis? Azt nem élném túl, te is tudod!
-Pont ezért…
-Menj el, kérlek! Ne keress többet! Ha most elmész, nem fog annyira fájni, mint később… - Edward nem nagyon tudott mit mondani, de az arckifejezésem láttán csak beleegyezően bólintott.
-Ha így szeretnéd… Ég veled, szerelmem!
Kisétált az ajtón, lassan távolodó alakját elnyelte a sötétség. Zokogtam, majd csak egy fájdalmas koppanást érzékeltem. A gyertya, ami belülről melegített örökre kialudt.
Két nappal később Volterra földjén karácsonyi gyertya helyett halotti máglya égett. Edward Cullen utolsó szavai ezek voltak:
-Nem akarod velem, de nélküled nem megy! Boldog Karácsonyt, kedvesem!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó