(Edward elhagyta Bellát és soha nem tért vissza. Bella hozzáment Mike Newton-hoz, de nem szerette. Bella egyetlen gyereke halva született. Mike beadta őt a bolondok házába, mert felesége folyamatosan hallucinált. Edwadról.)
Kisírt szemű lány az éjszakában
Az ágyán vár, de mindhiába.
Várja, hogy szeresse kedvese
Ki azt mondta, vissza nem jön sohase.
De miért ment el, hisz bizonygatta:
Más miatt nem él már, csak miatta.
Miatta, ki belopta életébe a fényt,
De a lány nem úgy kezelte ezt, mint egy tényt.
Hanem, mint téveszmét,
És most végre feleszmélt,
Csak álomvilágban élt,
S botor módra mégsem félt.
Nem félt, hogy az egyetlen szerelme elhagyja,
De most már nincs itt se emléke, se írmagja.
A lány sincs itt, már csak testben,
Mert szerelmével van lélekben.
Belebolondult a fénynélküliségbe,
Hogy Őt nem láthatja már élve,
Hogy már csak akkor láthatja,
Ha a sírban fekszik meghalva.
De, jaj mi is ez? Visszajött tán?
Tényleg ott ül azon a hatalmas fán?
Kedvesem, gyere be! - Szólt a lány
S szívében újraéledt a láng.
Szegényke nem tudhatta,
Hogy csak a képzelete ugratta.
S így élt egy téveszmében,
Az elmegyógyintézetben.
Olvasd el a novellám,
S megtudhatod, mi történt ezután.
A szívem megszakadt
Undorító. Büdös. Üres.
Ezekkel a szavakkal tudnám leírni azt az állapotot amiben most leledzem.
Az utóbbi hatvanöt évet, nyolcvanhat napot, három órát és ötvennyolc percet, egy 2x2 méteres cellában töltöttem. Számoltam minden egyes másodpercet, amit nélküle kellett eltöltsek.
Kellett?
Én akartam ezt. Pontosabban, én tettem ezt.
Kínozni akartam magam, amiért kiapasztottam a boldogság egyetlen forrását. Naponta haraptam ki egy darabot bármely testrészemből. Valahányszor ezt tettem, a fájdalomtól üvöltöttem. Üvöltöttem, mint még soha. Ki akartam magamból üvölteni lelkem minden egyes fájdalmát. De ez a mérhetetlen fájdalom sem tudta velem feledtetni azt a kínt, ami a szívemben tombolt mióta elhagytam Őt. Az egyetlent, aki megmenthetne. Az egyetlen balzsamot szívemben égő sebekre.
De egy felsőbb célért tettem amit tettem. Ez a felsőbb cél, az Ő boldogsága volt.
Boldogan él, már elfelejtett.
Ezt próbáltam elhitetni magammal létem minden egyes percében. De nem sikerült. Valahol mélyen, legbelül tudtam, hogy ez nem lehetséges. Hisz láttam a szemében, amikor kimondtam a végzetes szavakat. Láttam, hogy nem bírja el ezt a súlyt. Láttam rajta, mégis elhagytam.
De ezt az érzést eltemettem agyam legrejtettebb zugába. Nem mertem még magamnak sem bevallani. Úgy éreztem, ha hangosan is kimondom ezeket a szavakat, futni fogok. Futni, mint még soha. Sebesebben, mint a szél. Sebesebben, mint Isten bármely teremtménye. Futni! Az én Bellámhoz.
Őrületemben elkezdtem nevetni.
Nevetni az „enyém” jelzőn. Hisz már akkor nem volt az enyém mikor botor módra, felelőtlenül ott hagytam őt a kétségben, a fájdalomban.
Egyre csak nevettem és nevettem, mikor valami elkezdett rezegni a zsebemben.
A mobilom – jutott eszembe. Az utóbbi hatvanöt évben állandóan hívogatott a családom.
Aggódtak.
Nem tudták, hol vagyok.
Nem szóltam nekik a tervemről. Alice sem láthatta, mert a farkasokhoz menekültem segítségért. Azt mondtam nekik, hogy megöltem egy embert, és nem akarok többet bántani. (Elhitték! Tényleg vörös volt a szemem. Még egy órával előtte kiloptam a kórházból egy vérrel teli tömlőt.) Ők dobtak be ebbe a tömlöcbe a quilute-ok földjén. Így Alice nem láthatja, hol vagyok, és nem találhat rám.
- Tessék? – mondtam, de a szomjúságtól száraz torkomtól csak egy „Thhhhhhhessssséééég” tellett.
- Edward? – hallottam húgom meglepett hangját. Megértem, hisz nem beszéltem vele már ki tudja mióta. Összesen háromszor beszéltünk telefonon mióta eltűntem. Először Bella esküvőjéről adott hírt. Akkor azt hittem, hogy menten Forksba rohanok és megmondom Neki, hogy szeretem. De nem tettem. Másodszor azt közölte velem, hogy terhes Mike-tól. Őrült düh és féltékenység uralkodott el rajtam. És rá kilenc hónapra meg kellet, hogy tudjam, a baba halva született. Mérhetetlenül fájt a tudat, hogy Bella maradék esélye a boldogságra is oda lett. – Edward! – most kevésbé volt örömteli a hangja, mint az előbb. – Edward, Bella… Bella pár napon belül… - elcsuklott a hangja. Nem jött ki több mondani való az ajkán. De nem is kellet, hogy folytassa. Így is tudtam, hogy mit akar mondani. Lenyomtam a gombot. Halálos nyugodtsággal felálltam a szoba leghidegebb sarkából és az ajtóhoz sétáltam, hogy felmérjem, mekkora erőt kell kifejteni a széttöréséhez. Hátráltam egy kicsit és nekifutottam. Csak egy fémes csattanás hallatszott, de én már ott sem voltam.
Már La Push határán voltam, amikor nekiütköztem két forró, szőrös testnek. Tudtam, hogy sor fog kerülni a harcra, de reméltem, hogy több eszük van annál, hogy meg próbáljanak állítani egy, az őrület szélén álló vámpírt.
- Ne akard, hogy bántsunk vérszopó! – Mondta a legfiatalabb farkas, akit Sethnek hívtak. Ő volt a legemberségesebb az egész falkából. Nem örültem, hogy ma ő van őrjáraton.
- Ezt nem értitek! Mennem kell!! Bella!! – próbáltam ép ésszel hatni rájuk, de nem érezték át a fájdalmam. Legalábbis abból, hogy átváltoztak, itt az orrom előtt, nem erre engedtek következtetni. Hangos morgás tört fel torkukból jelzésképp, hogy készen állnak a harcra.
Sóhajtottam egyet és nekik rontottam. A csata eléggé kiegyenlítetlen volt. Én voltam erőfölényben. Egy jól irányzott csapással levágtam Seth társát a földre és Sethet megragadtam a nyakánál fogva és nem túl erősen, csak annyira, hogy elájuljon, nekivágtam az egyik közeli fának.
Dolgom végeztével tovább rohantam.
- Jó napot. Nem tudja véletlenül, hogy hol találom Mrs. Newtont? - Belláék szomszédja tágra nyitotta szemét ettől a váratlan kérdéstől.
- Öhm… Jó napot fiatalember. Hát nem tudja?? Mrs. Newtont hatvan évvel ezelőtt az őrültek házába vitte a férje. Már akkor nem volt komplett, amikor ide költöztek. Állítólag egész életében a volt kedvesét siratta, aki elhagyta őt. De Mr. Newton nem akarta ezt tudomásul venni és próbált egy boldog családot kialakítani. De egy idő után ő is észre vette, hogy valami baj van az asszonykával, ugyanis egyre többet maradt ki és sokszor a titkárnője is náluk éjszakázott. Mikor szegény asszony gyermeke halva született Mr. Newton beadta őt az őrültek házába és elköltözött… Baj van fiam? Ne hozzak egy pohár vizet? – kérdezte az idős úr látva halálra rémült arcomat.
- Nem! Köszönöm. – tettem hozzá de már el is rohantam. Nem érdekelt, hogy valaki meglát. Most már tényleg nem volt értelme az életnek. Eddig is csak az a tudat tartott életben, hogy Bella él és virul… és boldog. De most már ez az ingatag kártyavár összedőlt. Már nem hazudhattam tovább magamnak. Bella beleőrült az elvesztésembe és én nem tettem ellene semmit. 21 éves kora óta a bolondok házában van, és azt képzeli, hogy ott vagyok vele. De most már nem kell szenvednie egyikünknek sem. Miután ő elment, én megyek utána. Nem fogok az egyetlen fény nélkül élni.
(Bella)
- Bella… Bella! Bella hallasz engem? Jól vagy? – Nem értem miért szólongat engem Edward. Hisz már évek óta itt ül mellettem és beszélgetünk. Megbolondult volna? Nem azt nem hiszem. Az én tökéletes Edwardom soha nem tenne ilyet! De akkor mi baja van??
Úgy döntöttem, nem foglalkozom ezzel a kérdéssel.
- Akkor nem lesz szomorú, ha nem lesz hatalmas esküvőnk? – kérdeztem tőle. Reméltem, hogy Alice nem lesz mérges, hogy nem akarok nagy felhajtást.
- Bella…? – kétkedően ejtette ki a nevemet. Mint aki nem ismer rám.
(Edward)
- Bella…? – ez nem az én Bellám!
Számíthattam volna rá, hogy nem az a gyönyörű, fiatal lány lesz, akit akkor elhagytam. De a látvány szíven ütött. Nem akartam elhinni, hogy ez lett az én egyetlenemből! Akit imádtam! Akiért feláldoztam egy rakat ember boldogságát!
Hát ezt tettem vele. Miattam egy magára hagyatott, bolond öregasszony lett belőle. Ágyhoz és infúzióhoz kötve. NEM NEM NEM NEM NEM!!!!!!!! NEEEEEEEEEEEEEEEEEEM!
BELLA!!!!!
Miért?? Miért kellet magadra hagyjalak?! Miért nem tudtam elfogadni, hogy te tényleg hozzám tartozol?! Miért kellet tönkretegyem a te, az én és a családom boldogságát?? Miért??
- Edward mi a baj? – kérdezte az összeaszott nénike. Hát persze! Hisz ő az elmúlt éveket „velem töltötte”. Legalábbis az ő emlékei szerint így történt. Nem szabad neki csalódást okoznom! Most már nem!
- Semmi bajom édesem. Csak elgondolkodtam azon, amit kérdeztél – mi is volt a kérdés? Hogy Alice mérges lesz-e, ha megtudja, hogy ő kis esküvőt szeretne. Ezek szerint, már „megkértem a kezét”. Ránéztem pici, ráncos ujjaira. Egy papírkarika fityegett bal kezének gyűrűs ujján. Összeszorult a szívem a látványára. Hisz az én zsebemben tényleg ott volt a gyűrű, amivel meg akartam kérni a kezét a születésnapján. Éjjel, amikor alszik, kicserélem – határoztam el magamban. – Nem hiszem, hogy nagyon mérges lenne rád ezért.
- Tényleg?? Jaj, úgy örülök, hogy ezt mondod! Már megijedtem, hogy össze kell vesszek az esküvőszervezőmmel! És az nem lenne tanácsos igaz? – ujjongott és megölelt. Kicsit idegenkedtem ettől a mozdulattól, de aztán eszembe jutott, hogy nem okozhatok neki csalódást ezért én is visszaöleltem.
Nem az az ölelés volt, amiről egy örökkévalóság óta álmodozom. Nem olyan volt, de mégis megnyugtatott valamilyen szinten.
Még csacsogott egy ideig mindenféléről, de aztán eljött az éjszaka.
Sóhajtott egyet és elküldött mondván, hogy az ápolók mindjárt jönnek, hogy beadják neki a gyógyszereket és a nyugtatót. Hihetetlen, hogy mennyire tudatában van a körülötte történő dolgoknak. De mielőtt elmentem a lelkemre kötötte, hogy jöjjek vissza éjszakára, vigyázni rá, mert Victoria meg akarja ölni őt.
A szívem összeszorult arra a tudatra, hogy ő Victoriától rettegett mióta elmentem. Azt csak én tudtam, hogy Victoria több mint hatvan éve halott.
Egy puszit nyomtam homlokára és kiugrottam az ablakon, hogy utána tíz perc múlva vissza szökjek, alvó szerelmemhez. Az egész éjszakát gondolkodással töltöttem, hogy magam kínozzam, míg néztem, ahogyan alszik.
Reggel mosolyogva kelt fel. Az egész nap úgy telt el, ahogy a tegnap este. Beszélgettünk. Amiről csak beszélni akart. Ő kérdezett én válaszoltam és örültem, hogy utolsó napjait boldoggá tehetem. Mikor eljött az este megint kiküldött és én megint visszaszöktem miután elmentek az ápolók. Minden nap így ment, míg végül el nem jött az utolsó nap, amit együtt tölthettünk. Egész éjjel gondolkodtam. Gondolkodtam, hogy mi legyen azután, miután meghalt. Követem! Ez már akkor eldöntött tény volt, amikor megismertem. De mi van, ha mégsem hagyom meghalni? Mi van, ha ellent mondok az élet törvényeinek és átváltoztatom? Ez az ötlet nagyon tetszett. Jobban, mint szabadott volna. A kérdés csak az, hogy mit tegyek, miután átváltozik??Meghagyjam abban a hitben, hogy ő bolond, vagy mondjak el neki mindent azóta, hogy elhagytam, ezzel vállalva azt, hogy egy életre megutál?***
- Jó reggelt! – köszöntött mosolyogva. Abban a pillanatban, mikor megláttam az aranyos szarkalábakat széjjelfutni a szemei körül, döntöttem. Nem törődve a jövővel, átváltoztatom!
Túlságosan önző vagyok én ahhoz, hogy hagyjam elmenni.
Egész nap szóval tartottam, és próbáltam ezt a napot élete legszebb napjává varázsolni, hogy ez mindig megmaradjon az emlékiben.
Nagyon hamar elment az idő.
Mondhatni túl hamar.
Hallottam, hogy szíve egyre kezd lassulni, és tudtam, itt az ideje, hogy megtegyem. Lekötöttem az infúzióról és haza vittem a karjaimban.
Az úton elaludt. Ennek csak örülni tudtam, mert nem kellet azt ecsetelnem, hova megyünk és, hogy miért.
Lehúztam a kanapéról a védőfóliát, és gyöngéden ráfektettem. Nem tétováztam. Tudtam, hogy ha most nem teszem mg, soha többé nem lehet velem. Egy lélgzetvételnyi pillanat alatt a nyaka fölé hajoltam és pengeéles fogaimat a nyaki ütőerébe mélyesztettem.
Meg sem kísérlem leírni azt a három napot. Legyen elég annyi, hogy ez volt életem leghosszabb és legszörnyűbb három napja. Pedig én elmondhatom magamról, hogy túlnyomórészt, ritka rossz napjaim voltak vámpírlétem során.
Végül eljött az utolsó kétséggel teli nap is. Azon kaptam magam, hogy visszafelé számolok ébredéséig.
Tíz…
Kilenc…
Nyolc…
A másodpercek kínzó lassússággal teltek.
Hat…
Öt…
Négy…
Már csak három másodperc választ el minket attól, hogy örökké együtt legyünk.
Kettő…
Egy…
Miért nem történik semmi? Valamit rosszul csináltam?
TÖRTÉNJEN MÁR VALAMI!!!
És akkor egy hang megszólalt a fejemben.
„Túl késő, Edward! Nem bírta ki”
Tíz cent az életemért
(a szívem megszakadtban becsillagoztam azt a részt, ahol ez jön)
***
De vajon kibírná-e ezt a létet? Kibírná-e azt a nyomasztó érzést, ami eleinte mindig érezne, ha ember közelébe megy? Azt a szomjúságot, amit mindig vérrel kellene csillapítania? Vagy pedig a vadászatot? Arra kíváncsi lennék, hogyan reagálna… Bár akkor mindig az ösztönök vezérelnek minket, mégis kíváncsian nézném, mit tenne. De miket is gondolok? Már szinte teljesen elterveztem milyen lenne vámpírként… Én pedig nem akarom, hogy az legyen, vagyis… tényleg nem akarom? Fájt bevallanom, de akarom, de mi van, ha Ő, nem akarja?
Végül, nehezen bár, de döntöttem…
Nem teszem meg! Az életnek ez a rendje; megszületünk, megöregszünk, meghalunk.
Hallottam, hogy szíve egyre kezd lassulni, és tudtam, itt az ideje, hogy végleg elmenjen. De ha ő megy… Megyek én is! Nem fogok az életem egyetlen értelme nélkül élni.
- Edward… - halkan, segítségkérően suttogta a nevemet.
- Mondd… Bella! – Hangom sírós volt. Tudtam, hogy ő is tudja, és nem akartam, hogy szenvedjen.
- Edward… Az én időm lejárt. Szeretlek.
- Nem Bella… Hogy mondhatsz ilyet? Te nem halhatsz meg.
Sírtam.
Ha nem velem történik meg, el sem hiszem, hogy egy vámpír képes a sírásra. De éreztem, az arcomon lecsorduló pici, sós cseppecskéket. Próbáltam visszaparancsolni őket a helyükre, hogy Bella észre ne vegye, de nem engedelmeskedtek nekem. Elapadhatatlanul törtek fel belőlem az elmúlt, majdnem 200 év visszafojtott érzelmei.
És akkor éreztem, hogy a pici, összeaszott, meleg kéz egy hideg fém tárgyat csúsztat az ujjaim közé. Lehajtottam, a fejem és megnéztem, mi lehet az.
Egy tíz centes volt.
Nem értettem, hogy miért adja ezt nekem. Ránéztem és láttam a szemében a könyörgést. Azt akarja, hogy változtassam át, ő még élni akar. Nekem adta mindenét. Saját magát és összes vagyonát.
Akaratomon kívül bólintottam egyet.
A nyaka fölé hajoltam…
De még gondoltam egyet. Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. Az első és egyben utolsó csókunk volt mióta elhagytam.
Lassan lehajtottam a fejemet a nyakához és megharaptam.
… Miután Edward megharapta Bellát, hihetetlen dolgot vett észre. Bella egyre fiatalabb és fiatalabb lett, mígnem úgy nézett ki, mint amikor Edward otthagyta. Ennek az oka, hogy Bella lelkében mindig 18 éves maradt.
Non kiri lett :D Úh a happy End az jobban tetszett,de az alap se rossz :D Csak így tovább
(H)
2010.01.19. 15:01
Esme
O-o
Nagyon úgy tűnik, hogy mindenki félreértett. Én úgy gondoltam, hogy átlagban, a novellaírást folytassam-e. De ha ilyen szépen kértek :P akkor kitalálhatok neki valami folytit :)))
2010.01.12. 18:52
péjnt dö láliez. *
szerintem is tök jó. =) igaz, nekem az elmegyógyintizetnél akaratlanul is a tizenkét majom ugrott be bred pittel. xD
érdemes lenne folytatni. amikor bella még tizennyolc. ;)
2010.01.09. 10:39
Muse
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ ez nagyon jó volt!Nekem is nagyon teccet!A 10cent az életemért a legjobban!NAgyonm király!Szerintem megéri ,hogy folytasd!Én biztos olvasnám!:D
2010.01.08. 23:24
Fruzsi
Szia!:)
Nagyon tetszett, ilyesmi felfogásút még keveset olvastam. A második, boldogabb verzió jobban tetszett, de mindössze azért, mert imádom a happy end-eket. Gratulálok!:) Ha van kedved hozzá, én örülnék ha folytatnád.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Non kiri lett :D Úh a happy End az jobban tetszett,de az alap se rossz :D Csak így tovább
(H)