A mai nap alkalmával túlléptem az Edward által húzott időkorlátot, ugyanis Nessie elég későn került ágyba. Azt már meg sem említem, hogy a Szöszi által kiadott szépítészeti haditechnikákat sem alkalmaztam rajta, de valljuk be, szegény lány hajnali három órakor szinte az ölembe ájult, mert annyira fáradt volt. Persze, hogy nem fésültem ki a haját és öltöztettem át az újonnan vásárolt pizsamájába, amit pár nap múlva amúgy is kinő. Ahogy a karjaimba fészkelte magát, egy mély lélegzetvétel jelezte, hogy számomra most következik az éjszaka legszebb része. Óvatosan, nehogy felkeltsem, az ágyamba feküdtem vele. Szorosan magamhoz vontam az aprócska testét anélkül, hogy takarót terítettem volna magunkra. Félnivalóm nem volt, hiszen ahogy ő mondogatta, neki nincs szüksége holmi pokrócra, ha én mellette vagyok. Szerinte olyan érzés mellettem aludnia, mintha egy gyapjútakaró vonná körbe őt. Meg tudom érteni, hiszen a testem minden melegét, amit csak adni vagyok képes, neki ajándékozom önzetlenül és feltétlenül.
Oh, kezdődik a vetítés - sóhajtottam fel, amikor a kezem lágyan megérintette a puha arcocskáját. Gyors, cikázó képek záporoztak az elméjében, amik mind hozzám vándoroltak. Vele valahogy értelmet nyert az a mondás, hogy mikor lehunyjuk a szemünket esténként, átéljük a velünk történteket, és ha egy kis szerencsénk van, akkor a kellemes perceket viszontláthatjuk az álmainkban. Mivel a Nessie-vel eltöltött napom minden egyes másodperce csodás volt, újraéltem az egészet. A legszebb mégis az volt, amikor a hirtelen képek figurái egyszerre lassulni kezdtek, idővel halványodni, aztán véglegesen eltűntek, hogy átadják a helyüket nekünk, a mi közös és titkos emlékeinknek. Mint amikor Nessie egyik fáról a másikra ugrált, de egy ág beleakadt a ruhája ujjába és felhasította azt. Annyira ismerem őt, hogy tudjam, már azon járt az esze, hogy mit fog ehhez szólni a Szöszi, így odaszaladtam hozzá és egyszerűen ujjatlan trikót csináltam a rózsaszín csodából. Nessie tekintete egy percre elhomályosult, és komoly arccal pillantott fel rám. Először féltem, hogy mit tettem, talán szerette ezt a ruhát, aztán meggyőzött ennek az ellenkezőjéről, amikor egyszerűen a nyakamba ugrott és megölelt.
Vagy amikor a parton hevertünk a homokban. Mindketten hatalmas kortyokban szedtük a levegőt, mert rengeteget szaladgáltunk. Nessie-ből ekkor egy hatalmas kacagás tört fel, és ahogy felém libbent az arca, még jobban rázendített. Mire hosszas kérdezgetés, fűt-fát ígérgetés után megtudtam, hogy miért, először bosszús voltam, aztán elképzeltem magamban a helyzetet és megszeretgettem érte ezt a kislányt, amiért végre emlékeztette Edwardot és Bellát, hogy nem csak ők élnek abban a kis erdei házban. A kicsi Nessie ugyanazon kapta rajta őket, amit mi is csináltunk. A szülei pihegve nyúltak el az ágyon természetellenes távolságban egymástól. Persze Nessie nem is sejthette, hogy amíg a mi lélegzetvételeink az ártatlanságról és szeretetről árulkodtak, addig Belláé és Edwardé az elfojtott vágyról. Olyan könnyű volt álomba zuhanni a nevetését hallva...
~o~
Éreztem, ahogy az arcomat óvatos kis kezek érintik, pedig olyan fáradt voltam még mindig. A fél karom lelógott az ágyról, amin igen össze kellett magamat préselnem, hogy elférjek, nemhogy még Nessie-vel a karjaimban. Ha a heringeket összenyomják, akkor mit érezhetek én?! A lábam sem érintette a paplant, inkább a földet súrolta. A függöny résnyire volt csak elhúzva, de az az egyetlen napfénycsík is a szemembe sütött. Nessie édes-csípős illata pedig megtöltötte a levegőt, mint a reggeli palacsinta összekeverhetetlen édes zamata. Anélkül, hogy kinyitottam volna a szemem, a pihe könnyű testet a kezem közé kaptam és betuszkoltam magam mellé. Még a takarót is magunkra húztam, mert az a makacs retinaégető csík csak nem hagyott békét a szemem világának.
- Jó reggelt, kislány – mormoltam elégedetten, aztán puszit nyomtam az arcára és a fél orrára, mivel azért valljuk be, a látásom nélkül nehezen tudom magam a pontos célpontra bekoordinálni.
- Nem! Alvajáró vagyok, és mindjárt megeszlek – dünnyögtem színtelen hangon, majd a hatás kedvéért haptákba vágtam magam.
- Ha alvajáró lennél, akkor felegyenesednél, és amint a betegség is utal rá, járnál. De te még mindig itt lustálkodsz – dorgált meg játékosan.
Na majd adok én neki! Több se kellett, a levegőbe repültem egy hatalmas morgás kíséretében és Nessie-vel a mancsaim között, majd visszahuppantam az ágyra, vigyázva, nehogy baja essék.
- Jake, elég… - könyörgött kacagva Nessie és ide-oda kapálózott, de én lefogtam a kezeit és csiklandoztam, ahol csak értem.
- Szóval, nem is vagyok alvajáró? – tettem fel a kérdést felhúzott szemöldökkel és megpróbáltam annyi komolyságot magamra erőltetni, ami tőlem tellett.
- Igen, alvajáró vagy, beismerem – felelte a lenyomatom két lélegzetvétel között.
Észre sem vettem, hogy a kis magánakcióm közben leszaggattam a függönyt, és a napsugarak egy reflektor erejével borították be ezt a parányi szobát. A rengeteg csiklandozástól kapálózó kislány bőre egyszerre felizzott és tündökölve fürdött meg a nap fényében. Nessie emberi évekkel mérve alig múlt egy éves, most mégis egy négy éves forma lányka testében szikrázott. A vöröses haja még selymesebbnek és puhábbnak hatott a fényben, a csokoládébarna szemei meg a karamellára emlékeztettek.
- Mi az, Jake – pillantott fel rám érdeklődően.
- Sohasem fogom megszokni, hogy tündökölsz – csodáltam őt.
- Zavar? – bukott ki Nessie-ből a kétkedő kérdés.
- Ha csak egyes egyedül nekem tündökölsz, akkor nem – válaszoltam egy biztató mosollyal az arcomon és magamhoz öleltem.
Megsimogattam a vékony karjait, amik az enyémhez képest törékeny faágak voltak, amiket egyetlen erős öleléssel el is törhetnék. Ám ekkor a kicsi Nessie a nyakszirtemre nyomta a tenyerét és felidézett egy emléket. Mikor kisebb volt, gyakran aludtam náluk a kanapén, hogy amikor reggel felébred, ott lehessek és láthassam őt. Persze Edward csak nagyon ritkán engedte meg, hogy vele aludhassak, mondván, nekem is ugyanúgy szükségem van a pihenésre. Én ezzel nem igazán értettem egyet, mert ha tehetném, az ébredéstől a lefekvésig végigkövetném minden egyes mozzanatát, hogy éjszaka is ébren őrizhessem az álmát. Általában ha ehhez hasonló gondolataim támadtak, és Edward véletlenül meghallotta, egy vicsorgás volt a válasz. Ám azon ritka alkalmak egyikével, ami minap alkalmával volt esedékes, ott lehettem Nessie-vel. És mi volt a reggeli jutalmam: egy mosoly, ami egész napra szólt. Ezt idézte most fel nekem a lenyomatom. Aztán némiképp megváltozott a kép és éles kis fogak mélyedtek a nyakamba…
- Éhes vagy, Ness?
- Csak egy egészen kicsit – fixírozta a földet.
- Na és mondd, mire éheztél? Énrám vagy valami erdei állatra?
- Leginkább rád, de este már… - magyarázkodott, ám én csendre intettem.
- Az este volt, most pedig eljött a reggeli ideje – kacsintottam rá, majd az ágytámlához másztam, hogy nekidőlhessek. – Svédasztal – harsogtam vidáman, és kidüllesztettem feléje a nyakamat.
- Inkább konferenciareggeli – sóhajtott fel Nessie és mielőtt belém mélyesztette volna a fogait, leheletfinom csókot nyomott a kidülledő erekre, amikben azt hiszem, hogy a vér nem azért száguldozott, hogy pumpálja a szívem, hanem hogy őt ellássa élelemmel.
Egy külső szemlélő számára ez kannibalizmusnak vagy valami ehhez hasonlítható hülyeségnek minősül. Pedig ez nem így van! Nekem egyáltalán nem okoz fájdalmat, ha tálcán kínálom fel magam a számára almával a számban, mint egy ízletes sült malac. Engem elégedettséggel tölt el, ha a vérem keveredhet az övével, mert tudom, hogy egy folyékony darab magamból, az ő testét erősíti és élteti.
Pár perc után Nessie immáron teli hassal mászott le rólam.
- Köszönöm – felelte félénken és az angyalian ártatlan szemei kicsit megszédítettek. Vagy talán a nem kevés vérveszteség okozta a pillanatnyi szédültség érzetet? Ha igen, azt sosem mondanám el neki, mert tudom, hogy többé nem venné a vérem.
- Ügyes lány. A reggelit mindig illik megköszönni – nevettem vidáman, és talpra kecmeregtem. – Azt hiszem, nekem is ennem kellene valamit – nyújtózkodtam.
- Tudom – mire Nessie arcán sejtelmes vigyor terült el.
- Mit tervezel ellenem? – szaladt magasra a szemöldököm.
- Az legyen meglepetés – mosolygott rám kedvesen és az apró ujjait az én lapát kezembe illesztette, hogy kivezessen engem a Black ház azon sarkába, ahová csak ritkán teszem be a lábam, és inkább vagyok a haszonélvezője, mint a kivitelezője azoknak a dolgoknak, amik ott születnek. A célpont a konyha volt.
- Veszélyes terepre érkeztünk.
- Tudod, már egy ideje szorgosan gyakoroltunk Anyával, hogy meglephesselek téged – trillázta Nessie és egy székhez vezetett.
Ezután már nem volt más dolgom, csak figyelni, hogy az apró kis kezek pazar reggelit varázsolnak elém. Szinte megbabonázva figyeltem, ahogy mérnöki precizitással méri ki a lisztet a palacsinta tésztájához, majd az összetevőkkel együtt folyékony masszát formál belőlük. Azért akadt egy feszült pillanat is, amikor a gázt gyújtotta be. Már emelkedtem volna, hogy segítsek neki, nehogy megégesse magát, amikor rájöttem, hogyha most belekontárkodom az ő gondosan begyakorolt meglepetésébe, akkor csak azt érem el vele, hogy feleslegesnek érezze magát. Így hagytam, hogy mindent maga csináljon, hogy a végén saját magának könyvelhesse el a sikert és nem egy őt féltő mamlasznak.
- Köszönöm – krákogtam férfias zavaromban, ami Nessie figyelmességétől eredt.
- Ügyes fiú – nevette el magát, és kíváncsian várta a válaszom, mikor az első falat juharsziruppal leöntött palacsintát mohón a számba gyömöszöltem.
- Ha ideköltöznél, hogy minden nap ilyen finomságokkal kényeztess engem, a falka biztosan megorrolna rád, amiért záros határidőn belül felhizlalnál engem.
- Kismalac – buggyant ki Nessie-ből egy kacajbomba, amitől úgy éreztem magam, mint aki egy egyszemélyes koncert hallgatója. A nevetése tényleg ilyen. Mintha egy fuvolás zenekar bújt volna el a hangszálai között.
Míg én növeltem a testtömegemen, addig ő pontosan úgy nézett rám, ahogy én őt, amikor belőlem evett: csodálkozással és áhítattal a szemeiben. Persze az ő szeme ezerszer szebb volt az enyémnél, de úgy gondoltam, ez már annyira elkopott szöveg a részemről, hogy meg sem említem neki.
Mikor asztalt bontottam, a számat húzogatva ugyan, de elmosogattam. Nem hagyhattam Apámra a piszkos munkát. Elég lesz neki hazaesnie Charlie-val karöltve a horgászatból és egy tálca sör kíséretében végigdrukkolni az összes tévében leadott baseballmeccset. Nessie nem egyszer felajánlotta, hogy segít nekem, de közöltem vele, hogy mégis hogy venné már ki magát, ha ő mosogat, amikor már az oroszlánrészét – a főzést – elvállalta. Inkább elküldtem, hogy öltözzön fel a mai napra tervezett kalandunkhoz.
- Jake, készen vagyok – cammogott ki Nessie búsan a fürdőből.
- Mi az, Ness? – kérdeztem, mert nem értettem az okát a hirtelen hangulatváltozásának.
- Semmi – hazudott.
Odamentem hozz és letérdeltem elé.
- Mondd el, kérlek, vagy nem tudok segíteni – győzködtem.
- Biztos jó ötlet elmennünk egy olyan helyre, ami tele lesz emberekkel? Érezni fogom az éhséget, és ha elhatalmasodna rajtam, nem akarlak megszégyeníteni téged azzal, hogy mindenkit letámadok – hadarta komoly arccal.
- Ness, engem nem érdekel, mit gondolnak rólunk az emberek. Különben is, az egyedüli, aki meg fogja szégyeníteni a másikat, az én leszek, mert csak elcsúfítom a szépségedet.
- Ne mondj ilyet, Jake – simogatta meg az arcom hálásan, én pedig beletemetkeztem a pici tenyerébe.
- Nem fogom engedni, hogy bárkit is megtámadj. Bízz bennem – kérleltem őt.
- Bízom – lehelte halkan és megölelt.
Valahogy megváltoztam Nessie mellett. Az a kölyök, srác, éretlen kamasz, nevezzem magam akárhogy, egy szempillantás alatt felnőtt a feladathoz, hogy lelki támasza, jó barátja legyen a lenyomatának. Én nem úgy viszonyulok hozzá, mint egy apa, mint Edward, egyszerűen csak úgy viselkedem vele, hogy az jó legyen neki. Számomra igenis fontos, hogy formálhassam a jellemét, és ha kell, mint most is, lelkileg kisegítsem őt. Egy hajlékony gumi vagyok, ami olyan formájúra nyúlik, amit Nessie éppen megkíván.
Mindezek után még egy mosolyt is kaptam cserébe, így nyugodt szívvel útnak indulhattunk. Edward és a Szöszi valószínűleg a régen egy helyben toporgó szívükhöz kapnának, ha látnák, mire készültünk éppen. Bellát szándékosan kihagytam a felsorolásból, mivel neki már volt ebben a bűnös élvezetben része. Végül is csak motorozni készültünk! Nem vagyok hülye, nem mentem volna bele, még akkor sem, ha Nessie az ellenállhatatlan csillogó szem hadműveletét is veti be. Még előző nap elrobogtam Newtonék boltjába, hogy bukósisakot vehessek neki. Mikor már kint álltunk és ő izgatottan csacsogott a motor mellett, előhúztam az új szerzeményemet.
- Jake, ugye ezt nem gondoltad komolyan? – nézett rám laposan. Imádom, amikor ilyen, mert tudom, hogy kihoztam a sodrából. Persze nem azért, mert szeretek vele veszekedni, isten ments, csak ilyenkor a legszebb. Na meg a gyors kibékülés édes gondolata sem volt utolsó.
- Szerintem csinosan festesz benne – azzal a fejére helyeztem a koromfekete kobakvédőt.
- Gondolom, milyen eszményi lehet a hatás – forgatta a szemeit. – Nagy vagyok már, Jake. Ha egy kamion száguldana felénk, aminek az esélye igen csekély, akkor megmentenél, vagy én téged. Aki itt rosszul járna, az a kamionsofőr.
Szinte már kaparta a torkomat a nevethetnék!
- Nessie, kedves tőled, hogy már előre eltemeted a gyanútlan sofőrt, de az én kedvemért igazán viselhetnéd. Nem szeretném, ha csorba esne ezen a gyönyörű arcon.
- Húzz dobozt a fejemre, és ezen sem kell már aggódnod – tette karba durcásan a kezeit.
- Jó, rendben. Azért ugye szemet és szájat rajzolhatok a dobozra? – kérdeztem fuldokolva a visszatartott röhögőgörcstől.
Nessie kevesebb ideig bírta, mint én, és az előbbi méreg hamar elpárolgott belőle. Együtt nevettünk már a gondolattól is, hogyan mutatna kipingált zacskóval a fején. Bár azért én hozzátettem, hogy számomra gyönyörűen.
Így történt, hogy fél óra motorozás után sem szenvedtünk balesetet, sőt egyetlen sofőr sem halt meg miattunk. Azért azt nem mondom, hogy néhány utas nem bámult meg bennünket. Kicsit még igazat is adtam nekik: nem mindennapi látvány lehetett, ahogy egy négy éves forma lánykát az egyik kezében tartja a motor vezetője, de úgy, hogy még a szél se érinthesse, míg a másik kezével a gépet tartja egy helyben.
Seattle városát ellepték a lakosok és az ide látogató turisták, persze nem puszta véletlenségből, ugyanis egy Utazó móka nevű társaság tette itt tiszteletét. Quiltől hallottam, hogy ő is elhozta Claire-t még a múlt héten. Azt mondta, ha láttam még életemben nevetni az ő Claire-jét, akkor felejtsem el, mert ez annál is sokkal jobb volt. Gondoltam hát egyet, és kivallattam Edwardot, mit szól az ötlethez. Őszinte meglepetésemre beleegyezett, és még nem is dörmögött a bajsza alatt. Aztán később kiderült, hogy miért: megígérte Bellának, hogy hármasban is ellátogatnak majd ide, persze szigorúan csak este.
- Jake, ezt nem hiszem el – tátogott Nessie, amikor beljebb léptünk az elkerített területre, miután kiváltottam a jegyeket.
Az a hű de nagyon rég elmúlt fiatalságom jutott az eszembe. Körhinta, forgó, céllövölde, hotdogos stand és az utánozhatatlan pattogatott kukorica illata a levegőben. Van ennél jobb hely egy gyerek számára? Nem hinném! A nyakamba ültettem a még mindig ámuldozó Nessie-t, hogy könnyebben verekedhessem át magunkat az embertömegen.
- Mit szeretnél először kipróbálni? – néztem fel rá.
- Szabad? – kérdezte csillogó szemmel.
- Ez nem múzeum. Itt mindent szabad – harsogtam vidáman és elindultam vele a céllövöldéhez.
Közben elhaladtunk egy kisebb méretű vattacukor üzem mellett, de most kivételesen nem erre vágytam. A céllövöldénél álló férfi hatalmas szemeket meresztett rám, amikor az összes felállított bábút eltaláltam. Egyet sem hagytam. Naná, hogy nem, még csorba esett volna a büszkeségemen! Az árus azt sem tudta, melyik plüssfigurát tolja az orrom elé, de Nessie most is élelmesebbnek bizonyult nálam. Megkérdezte, hogy van-e plüssfarkasuk. A férfi nemet intett, mindössze egy kulcstartót tudott felajánlani, de Nessie-nek ez is elég volt. Pedig egy akkora méretű mackó várta, mint ő, de neki a farkas kellett. Még szerencse, hogy az első állat én vagyok az életében, és nem a mérges kígyó nagynénje, Rosalie.
Szépen sorjában kipróbáltunk mindent, de neki a körhinta tetszett a legjobban. Mivel én alig fértem volna bele a hintába, így egyedül pörgött a levegőben. Be kell vallanom, nemcsak emiatt maradtam ki a mókából. Jó előre kigondoltam, hogyha valami baj történne, nekem csak érte kell kapnom, és már itt sem vagyunk. Egyszerre tetszelegtem a mártír és a titkos megmentő szerepében. A pattogatott kukorica ínycsiklandó illata már olyan elviselhetetlenné vált a számomra, hogy megkérdeztem Nessie-t, elszakadhatnánk-e pár percre, míg megveszem az adagom.
- Úgy beszélsz róla, mint a kábítószerről – fintorgott, amikor egy marékkal a számba nyomtam belőle.
- Valami olyasmi – helyeseltem vigyorogva.
- Biztos finom lehet, ha ennyire levesz a lábadról – nézett fel rám. Egy percre elszakítottam magam a kukoricától, és felültettem Nessie-t a stand mellett lévő asztalra.
- Azért tisztázzuk, hogy az egyedüli, aki levesz a lábamról te vagy – mosolyogtam rá magabiztosan.
- Sosem fogom megérteni, hogy vagy képes ilyen dolgokat enni, de szeretném kipróbálni, milyen is az íze – nyelt egyet Nessie.
- Csak miattam ne tedd! – torkoltam le szelíden.
- Én tényleg szeretném. Különben is, mi lesz, ha egyszer magamra hagysz, hogy a saját életedet élhesd? Kénytelen leszek chipsen és joghurton élni – nevetett a távolba meredve.
- Először is, nem hinném, hogy a chips és joghurt egyvelege ízlene neked. – A kezembe vettem a kezét. – Másodjára és végezetül is egyben: én soha nem hagylak el. Érted? Addig fogok melletted maradni, amíg el nem zavarsz.
Ennél jobban képtelen voltam azt sugallni a szememmel, amit éreztem jelen pillanatban. Még hogy nélküle élni? Olyan érzés lehet, mint oxigén nélkül megpróbálni lélegezni: fullasztó és a végén belehalnék.
- Örökre az én Jacobom, a farkasom maradsz? – ragyogott fel az arca.
- Még azután is – nevettem félszegen és egy hosszú, vörös tincsével játszottam.
A két kicsi kéz most az arcom két oldalára simult, és a barna szemek az enyémbe fúródtak.
- Jake, én szeretlek téged – ejtette ki lágyan és tiszta, gyermeki csodálattal a hangjában.
- Én is szeretlek téged, Nessie.
Aztán már azon kaptam magam, hogy Nessie a nyakamba csimpaszkodik. Az apró kezei alig érték át a hatalmas mellkasom, de rendületlenül kapaszkodtak belém. Ahogy az arca az én arcom bőréhez simult, nedvességet éreztem, amit szerencsém volt megízlelni, mivel Nessie könnyei a számra csurogtak. Most mást éreztem, két puha ajak nyomását az arcom jobb és bal oldalán.
Volt abban valami félelmetes és felemelő, hogy éppen egy vidámpark közepén vallott nekem igazi szeretetet Nessie. Mert valljuk be, ez még szeretet, amit nem bánok, mert én is így érzek iránta. Még nem vagyok belé szerelmes, nem is lehetek. Tudom, hogy ez idővel megváltozik, ahogy mi ketten. Elnéztem a körülöttünk nevető, hahotázó emberek tömkelegét, ahogy a vibráló színek a szememet bántották, vagy ahogy a gépek hangjai vijjogtak a fülemben, és örültem, hogy ebben a forgatagban enyém lehet ez a most még picike pont, ami számomra mindent jelent.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Elképesztően jó! <3