|
4. fejezet - Iris
2009.02.25. 21:00
Iris
- Ki tudja, ha így folytatod, egyszer még kénytelen leszek igazán rád ijeszteni… – morgolódom vele. Nem érdemli meg, nyilván nem az ő hibája, hogy az én idegeim ebben a helyzetben gyengének bizonyulnak. Sok mindent elviselek, szó nélkül, sérülés nélkül, fizikai és lelki értelemben is. Utóbbi esetében azonban a régi jól bevált védőpajzsok, amik az érzelmeket távol tartották, rég leomlottak, és én is védtelenebb lettem. Ha Bella biztonságáról vagy érzéseiről van szó, könnyen elvesztem a fejem. Mint most is. Mély lélegzetekkel nyugtatgatom magam. Ahogy az ő szervezete aktívan dolgozik a gyógyításán, ez egyre kevésbé lesz megnyugtató. Holnap vadásznom kell, nehogy elveszítsem a fejem, mikor ezt a kis szobát betölti majd az észveszejtően csábító illata.
- Na, szép. Én meg, ha így folytatod, meg fogok sértődni rád! – fenyeget meg, de vigyorog. Nem gondolja komolyan, nyilvánvaló. Nem csak a hangsúlyából, vagy a szemében bujkáló nevetős szikráktól. Korábban megmondta már nekem, hogy nem tud rám haragudni, ahogy én sem őrá. Most is bízok abban, hogy ez nem változott az óta.
- Egyre rosszabb vagy – Én is mosolygok. Ha akarnék, sem tudnék morcos lenni rá. Hiszen a világ legédesebb teremtménye.
- Még hogy én? – hangjából világosan kicsendül a tettetett felháborodás. Mindketten élvezzük gyerekes évődésünket. – Te vagy az, aki néhány zeneszámtól már meg is futamodik… már félsz is újra elindítani azt a CD-t – vigyorog rám csúfondáros diadallal. Hah!
- Azt te csak hiszed!
Ahogy a feleletet rávágtam, már le is nyomom az indítógombot. Lássuk a medvét…
Gitárdallamok. Egy pillanatra megdermedek a rémülettől, de aztán beugrik a cím. Egy pillanatra azt hittem, elfelejtettem… badarság, ilyen nem fordulhat elő. Iris. Még egy ’89-es albumán adta ki először a Goo Goo Dolls, most is ott van a polcomon… villámgyorsan végigpörgetem magamban, és megállapítom: ez is OLYAN zene lesz. Ami túlságosan is illik rám. Nem túl sok itt a véletlen? Lehet, utána kellene néznem Bella régi környezetének. Előfordulhat, hogy az említett barátnő látó lett volna tán? Valaki Alice-éhoz hasonló képességekkel? Nem túl valószínű…
Amennyire tőlem telik, igyekszem magam felkészíteni az újabb érzelem- és gondolathullámokra, amiket ez (ismét?) ki fog váltani belőlem. Hosszú és élvezetes ez az óra…
„And I’d give up forever to touch you
Cause I know that you feel me somehow
You’re the closest to heaven that I’ll ever be
And I don’t want to go home right now.”
(Feladnám az örökkévalóságot, hogy téged érinthesselek,
Mert tudom, hogy valami módon engem érzel,
Közelebb vagy a mennyhez, mint én valaha is leszek,
És most még nem akarok hazamenni…)
Kezem már önállóan is megtalálja az utat az arca felé. Ujjhegyemmel alig cirógatom végig, miközben néhány elkószált tincset igazítok a többi mellé a párnán. Kézháttal simítok a bőrén egészen az álláig. Ugyanazok a mozdulatok, mint amiket először engedtem meg magamnak, ki tudja milyen régen a feszült biológiaóráink után, a tornaterem előtt. Külön öröm, hogy már engedhetek a csábításnak, megérinthetem. Szinte látom, hogy az ujjaim alatt elektromos szikrák pattognak, de persze ez csak a fantáziám játéka. Egy vámpír testének meg sem kottyanna egy villámcsapás, de Bella halandó szervezete nyilván kevésbé örülne az elektrosokknak. Helyette az én puha, pillangó-röpte lágyságú érintéseimet érezheti, jéghideg bőrömet az övén. Meg tudom tartani a tenyeremben, ujjaim között a szappanbuborékot, ha akarom, és ugyanezzel az óvatossággal követik ujjaim az arca vonalát is. A törékeny emberét, az elcsépelt „életem értelme” kifejezés megtestesítőjét. Ő az én egyetlen mennyországom, a legtisztább lény, akit valaha ismertem.
Míg élet és halál között lebegett, először a karjaim között, majd a műtőasztalon… de nem, még előtte is, az üldözés napjai alatt. Pontosan kikristályosodott a régi elhatározás szilárdsága, hogy ha elveszíteném, én is megölném magam. Amikor felbukkant, összezavarva a gondolataim és jól felépített napjaim, azt hittem, ez a változás pokollá fogja tenni az életem. Most pedig már teljesen nyilvánvaló (elméleti szinten és a gyakorlatban kelletlenül kipróbálva is), hogy nélküle vagyok a földi pokolban. Persze belegondolva az Ő hiányán a halál sem segítene –a mennyben, ahova egyszer okvetlenül kerülni fog, én sosem érhetem el. De mégis, legalább ezt a világot itt hagyhatom, ahol minden csak azt ordítaná az arcomba, hogy létezett, én pedig elveszítettem őt.
Az öngyilkosság módszere még némileg kérdéses, ugyanis valakinek a külső közreműködésére lenne hozzá szükségem. Talán Aro hajlandó lenne rá, elmehetnék Volterrába, ha aktuális lesz. Vagy inkább Jasper előző klánja? Peter már úgyis őrültnek tartott legutóbbi látogatásakor… Netán a teremtőjük, aki amúgy is kegyetlenségéről hírhedt köztünk? Végiggondoltam a lehetőségeimet, de konkrétan nem döntöttem. Nem akartam, hogy Alice megpróbáljon visszatartani, vagy szóljon Carlisle-nak… ne adj’ Isten, Esmének. Fogadott anyámnak éppen elég nehéz lesz azt elviselnie, hogy elhagyom őket. Ha előre tudná, még fájdalmasabb lenne neki, azt hiszem.
De Bella itt van, életben és biztonságban. Egyelőre még tőlem is – a vérátömlesztés mellékhatásaként az illata még mindig nem teljesen a régi. Bár már megközelíti.
A kérdést mindenesetre elodázhattam.
Az ő tekintete éppen olyan ellágyult, mint az enyém. Olyan végtelen bizalommal pillant rám… elfordítom a fejem. Nem érdemlem meg.
„And all I can taste is this moment
And all I can breathe is your life
Cause sooner or later it’s over
I just don’t want to miss you tonight…”
(És csak ezt a pillanatot tudom ízlelni,
és csak az életedet tudom belélegezni,
mert előbb vagy utóbb vége lesz ennek,
én csak nem akarlak hiányolni ma éjjel…)
A vele töltött idő igazibb, mint akármelyik másik pillanat. (Mintha már nem először gondolnám ezt ma délután…)
Nem mintha utóbbiból túl sok volna – bele is őrülnék! Minden percben, mikor nincs mellettem, azon aggodalmaskodok, mi van vele, vajon jól van-e. Hiszen az emberek alapvetően is törékenyek, ezernyi bajuk eshet! Bella ezt ráadásul még saját ügyetlenkedéseivel és furcsaságaival is tetézi, amiket Emmett olyan szórakoztatónak talál. Nekem meg pokollá teszi a napfényes napokat, például. Hogy vajon megcsúszott-e éppen, vagy elbotlott-e valamiben. Ha jég van, bírja-e a furgon az útviszonyokat. Autóbaleset megint? Rémálmaimban, ha lennének, biztos ezerféleképpen kísértene ez az eshetőség is, ahogy sok másik: hurrikán, erdőtűz, vízbefulladás… Olyan törékeny a halandó test, bár ne lenne az!
Vagy lehet, hogy néhány diák kihasználja az alkalmat, hogy a választása, azaz miattam bántsa. Volt már erre példa. Az egyik hétvégét megint meghosszabbítottuk, hogy vadászni menjünk a hegyekbe, ezúttal egy hétfői napot lógtunk el. Bella lelkére kötöttem, hogy vigyázzon magára, de persze kedvenc mágnesem most sem kapcsolhatta ki magát.
Az utolsó órájára sietett, át akart vágni néhány cigiző végzős fiú között, akik azonban visszatartották. Előbb csak szóban élcelődtek a Culleneken (az ilyesmi gyakran előfordul, mi fel sem vesszük), aztán egyenesen Bellát támadták gúnyolódó „tréfáik”. Végül agresszív taperolásba kezdtek, sőt, egyikük meg akarta csókolni. Angyali türelmű bárányom itt veszítette el az önuralmát: felsikított, és mivel ezúttal nem voltam ott, tettleg is bemutatta, mit értett Port Angelesben „önvédelmi tananyag” alatt. Mire a tanárok odaértek, Bellát csúnyán összeverték, igaz, támadói egyike is törött orral került az igazgatóiba, egy másik pedig még napokig fájlalhatta legérzékenyebb pontját.
Én csak utólag értesültem az incidensről, és a suhancok legnagyobb szerencséjére abban a pillanatban nem voltam egyedül. Carlisle és Alice kísértek az akkor még kórházban tartott Bellához, ahol végre megtudtam a történteket. A fehér csempék és lepedők, a betegzöld függöny mintha csak azért lett volna, hogy még sápadtabbnak mutassa a bent lévőt. Szépségem szemhéja, ajka felrepedt, arcát, karját és még ki tudja hány porcikáját zúzódások színezték. Az agyamat elborította a vörös köd – ölni akartam. Falhoz kenni, holtra verni, kibelezni azokat, akik ezt tették Vele! Fejek hulljanak a porba érte!
Hárman együttes erővel próbáltak visszatartani.
Carlisle racionális érveket hozott fel, hogy a jelenlétünk kiváltotta tudat alatti frusztráció bolondította meg azokat a fiúkat, amiről ők sem tehetnek, és hasonlók. Közben jobb vállamnál fogva húzott magához, hogy ne rontsak ki az ajtón, az elkövetőket keresve. Alice-nek a derekam jutott, azt karolta át némileg félreérthetően. Közben a lelkiismeretemre próbált hatni, a családdal érvelt, hogy mindannyiunkat veszélybe sodornám egy ilyen meggondolatlan bosszúval. És különben is, Rosalie biztos kiherélne, ha miattam idő előtt tovább kellene állnunk, amit meg nyilvánvalóan Bella nem értékelne túlzottan. Ezen érvek egyike sem érintett meg különösebben. Nem izgatott, hogy igazságtalanság, az sem, hogy mik lesznek a következményei.
Bella rám nézett, kétségbeesett, fájdalmas tekintettel. Azt hittem, megszakad a szívem, ha nem űzhetem el ezt a sötétséget a pillantásából, ha nem mosolyog rám megint.
„Itt hagysz, Edward?” szólított meg nagyon halk, vékony hangon, amibe talán némi pánik-árnyalat is lopódzott. „Szükségem van rád, ne menj el, kérlek…”
Kiment a fejemből minden, hogy hol vagyunk és miért, kiknek a hibájából, mindössze annyit akartam, hogy örüljön. Azonnal leültem az ágya szélére, megpusziltam a homlokát, kezembe vettem a kezét. Még Carlisle és Alice megkönnyebbülését sem vettem észre, csak utólag, az emlékeik között.
Azóta is ámulok, milyen briliáns módon találta meg az egyetlen pontot, amivel marasztalhatott. Ha úgy tetszik, kedvére manipulált, bár kétlem, hogy tudatos lett volna.
Persze ez nem jelentette azt, hogy később is letettem a bosszú minden formájáról, de nagy nehezen meggyőztek, hogy érjem be kevesebbel. Szóval, legnagyobb bánatomra, még mindannyian élnek és nemzőképesek. (Kivéve talán azt, amelyiket esetleg Bella szabadította meg a génátörökítés terhétől. Én reménykedem.) Ellenben Emmett és főleg Alice lelkesen segítenek, hogy ott tegyünk keresztbe nekik, ahol csak tudunk. Cserébe én kommentálom testvéreimnek a jómadarak dühös, elkeseredett gondolatait ezen alkalmakkor, mindannyiunk derültségére.
Bellának erről közös megegyezéssel nem beszélünk. Biztos vagyok benne, hogy ő (amilyen jószívű), még aznap megbocsátott nekik. Én haragtartóbb vagyok. És ráérős is. Amíg ezek a férgek Forksban vannak, nem lesz nyugtuk tőlem. És ha még egyszer Bella közelébe merészkednek, garantálom, hogy megemlegessék egy életre.
Ezen eset óta a „veszély-mágnesség”, mint fogalom, felkerült a család privát vicceinek listájára, amit a kívülállók persze nem érthetnek.
Bella szerencsére már rég nem tartozik ebbe a kategóriába. Befogadtuk, ő is családtaggá lett. Igaz, nem vértestvérünk (ahogy mi tituláljuk egymást, Jasper egyik régebbi javaslata nyomán). És ha rajtam múlik, nem is lesz soha, Alice ide vagy oda. De mégis közénk tartozik, afféle nagyon kicsi húg, akire mindenki vigyáz, mert maga még képtelen erre. Őt ez nyilván irritálja, nincs hozzászokva, hogy bárki gondoskodni akarjon róla. Most meg egyszerre egy héttagú család szakad a nyakába. A szüleire is inkább ő ügyelt mindig, nem fordítva, ahogy az helyénvaló lenne. Erről már azelőtt meggyőződhettem, hogy őt magát igazán megismerhettem volna. Csak rá kellett nézni az anyjának írt e-mailekre.
Ó, ez nem okozott gondot. Jasper és Emmett is műszaki zsenik, egy postafiók feltörése gyerekjáték volt számukra. Többnyire csak szórakozásból, vagy egymással versengésből hackerkednek, szerintem még örültek is, mikor erre a szívességre kértem őket. Legalább egyszer konkrét célja és értelme is volt a ténykedésüknek. Részemről pedig teljesen természetes, hogy kíváncsi voltam. A fiúk – a vetélytársaim – sorban álltak Bella előtt, ő pedig következetesen nemet mondott mindannyiuknak. Tudnom kellett, miért!
Arra gyanakodtam, hogy otthagyott valakit Arizonában, és hozzá hűséges. Ez beleillett volna a róla alkotott képembe. Azonban ilyesminek nyomát sem találtam. Még régi barátnőivel sem levelezett, nemhogy fiúval. Még a törölt leveleit is megkerestettem testvéreimmel, de semmi.
Akkor még nem értettem, miért olyan nagy megkönnyebbülés ez nekem.
Egyébként azóta nem közelítettem a postafiókja felé. Nem éreztem szükségét soha – a belé vetett bizalmam töretlen. Bella rászolgált.
De elkalandoztam kissé…
„And I don’t want the world to see me
Cause I don’t think that they’d understand
When everything’s made to be broken
I just want you to know who I am…”
(És nem akarom, hogy a világ megláthasson engem,
Mert nem hiszem, hogy ők megérthetnék
Mikor minden összetört körülöttem,
csak azt akarom, hogy te tudd, ki vagyok…)
A világ soha nem érthet meg.
Hiszen (logikusan végiggondolva): a létezésem puszta ténye sokaknak csak egyszerű mese, nevetnivaló babona, esetleg filmbe illő fikció. A materialisták kényelmesek, és szerencsére túlnyomó többségben vannak. Ha éjszaka elsétálnék mellettük, összeborzadnának a közelségemtől, de nem tudnák megmondani a miértjét. Legfeljebb magukat szidnák. Hiszen ez cseppet sem „reális” vagy „logikus” reakció egy ismeretlenre, akármilyen sápadt is a bőre. Az emberek nem értik, pontosan miért is idegenkednek tőlünk. Mindenesetre jól teszik.
Másik jelentős reakció a rettegés volna. Az ijedősebbek attól kezdve valószínűleg feszület és fokhagyma nélkül még véletlenül sem lépnének ki az utcára. Nem mintha akármelyikkel árthatnának nekem… na jó, a fokhagyma erős, kellemetlen szaga esetleg tüsszentésre ingerelne. Más kérdés, hogy én szerintem remekül szórakoznék rajtuk.
A kirekesztettséget is meg lehet szokni. Idővel élvezni is. Aztán unalmas lesz, persze, mint minden más. Vagy lehet, csak bennem van a hiba… talán még nem találtam meg azt, ami mellett egy örökkévalóságig kitartanék anélkül, hogy előbb az unalom végezne velem. Carlisle boldog, amíg gyógyíthat, és ugyan melyik kórház ne kapna két kézzel egy hozzá hasonló orvos után? A munkabírása ámulatba ejti az embereket, és az ügyessége, precizitása olyanokat is megment, amiről mindenki más már lemondott. Majd újabb évszázadok múlva kiderül, hogy akkor is elégedett-e, de én erre mindenképpen igennel tippelnék. Esme addig jól van, amíg a család is. Neki ez az élete, értünk létezik, s közöttünk minden diszharmóniát megszenved. Nem irigylem azért a háborúskodásért, amit Rose és én tudunk csapni néha! Egyébként ő egyelőre el van foglalva magával, és a dolgok jelenlegi állása szerint kétezer év múlva is ő lesz saját világának abszolút középpontja. Igazából hatalmas szerencse, hogy Emmettre rábukkant a hegyekben, azóta kevésbé nárcisztikus. De ha már bátyámról van szó, nos, ő sem mutatja még a kiégés jeleit. Igaz, közöttünk ő a legfiatalabb, csak a XX. század közepe táján született újjá. Alice és Jasper teljesen más kérdés, ők a jelen helyzettel alapvetően boldogabbak, mint azzal, ahonnan jöttek, tehát ritkán rágódnak azon, hogy ezt unják-e vagy sem, jó-e nekik, vagy sem. Néha irigylem őket ezért.
Persze belegondolva, eddig tulajdonképpen az egész családomat irigyeltem. Azért akárki beláthatja, nem könnyű egyedül lenni három, minden tekintetben tökéletesen harmonizáló párkapcsolat mellett. Kifejezetten cukormázasnak tűnt olykor, ahogy egymással bántak. Persze, most már teljes mértékig megértem őket, sőt, én valószínűleg még rosszabb vagyok. Ez is érthető, hiszen egyetlenemet mindennél jobban féltem. Családom legalább egymás biztonsága miatt nem aggodalmaskodott sosem, egy vámpír alapvetően tud vigyázni magára. Bella nem. Nagyon, nagyon nem. Az unalom mellette nem fenyeget. Mellette, aki egyedi módon nem fél tőlünk (pedig minden oka meglenne rá!). Helyette szeret! Sőt, a maga módján megértő is, amennyire egy halandó megérthet minket.
Újra és újra rádöbbenek ilyen banális, nyilvánvaló tényekre, és újra meg újra ámulatba ejt, mennyire hihetetlen. És mennyire szerencsés vagyok, hogy ő itt van nekem.
Az egész világ sem érdekel, amíg ő itt van nekem.
„And you can’t fight the tears that ain’t coming
Or the moment of truth in your lies
When everything seems like the movies
Yeah you bleed just to know you’re alive…”
(És nem küzdheted le a könnyeket, amik nem folynak,
vagy a pillanatnyi igazat a hazugságaidban.
Mikor minden olyan, mint egy filmben
csak azért vérzel, hogy tudd: még élsz…)
Könnyek… Száz év után először sírtam abban a balett-teremben. Olyan furcsa volt, csaknem fájdalmas, ahogy a vércseppek utat törtek maguknak. Vajon az emberek kellemesnek találják a könnyek ízét? Egyszer talán megkérdezem, pedig szokatlan, hogy ilyesmi foglalkoztat. Bella mindig lenyalogatta az ajkáról az árulkodó cseppeket, ezt már akkor észrevettem, mikor hazafelé hajtottunk Port Angelesből. Lehet, hogy csak megalázónak tartja a sírás gesztusát úgy általában, és nem akarja, hogy bármi nyoma maradjon. De az is lehet, hogy számára tényleg finom. „Sós”, így jellemzi minden könyv. Persze az írók arra építenek, hogy az olvasó úgyis tudja, miről beszélnek. Kár, hogy én már nem emlékszem…
A képességemmel együtt is érzéketlenné váltam olyasmire, mint a másokból szikrázó, tűzijátékos feszültség. Első vagy épp többedik szerelem, vágy, szenvedély… idővel, kívülállóként, jelentéktelenné silányult.
Aztán azóta, hogy én magam is boldog-szenvedő alanyává váltam az efféle szikrázásnak, a felépült közöny-páncél is omladozni kezdett. Gyakran azon kaptam magam, hogy valóban odafigyelek a környezetemben lévő emberekre. Ez enyhén szólva idegen dolog tőlem… Néha észrevettem, mikor valaki teljes odaadással ette a kedvenc ételét a menzán, olyan gráciás odaadással, hogy még nekem is kedvem támadt az ebédhez.
Emberi ételekhez.
Persze emlékeztetnem kellett magam, miféle megveszekedett agyrém ez. Nem holmi gyomorbajos macska vagyok, hogy utána felöklendezzek valami ízetlen vacakot, amire a halandó testnek van szüksége, nekem nem.
Ők sem vágynak az én vacsorámra (pedig ha tudnák…), tehát nekem sem ildomos, hogy egy spagetti fölött fusson össze a számban a méreg. Elég őrülten hangzik, azt meg kell állapítsam. De azért hiányoltam, hogy emlékezzek a dolgok igazi ízére. Például milyen, ha valami „túl fűszeres”, vagy ilyesmi. Rengeteg mindent még emberként sem próbálhattam ki. Például a curry-t, vagy a távol-keleti ételeket…
Ha lenne egy napom, hogy végigkóstoljam a világ ízeit, szerintem el tudnám tölteni az időt. Mindenesetre feljegyeztem magamban, hogy Bellát egyszer majd kifaggassam ilyen triviális emberi dolgokról.
De sajna az átkozott-létnek vannak hátulütői, nem kevés. Van, amit sokkal jobban sajnálok ennek az elvesztésénél, viszont mindenkinek vannak gyenge, sóvárgó pillanatai.
Ó igen, az igazság-hazugság problémakör… el ne felejtkezzek róla, hiszen tulajdonképpen erről szól az életem. Figyelni a környezet gondolatait, hogy ha valaki gyanút fogna, időben közbeléphessünk… vagyis hazudhassunk.
Idővel ez is teljesen magától értetődővé vált. Emlékszem, mikor (első beszélgetésünk alkalmával) Bellának feltűnt a szemem színének változása. Utána mennyit átkoztam magam, hogy nem láttam át időben a kérdése szándékát, nem hazudtam valami megnyugtatót…
Alig néhány héttel később pedig mennyire görcsösen igyekeztem, hogy még apróságokban is csak igazat mondjak neki. Ebből a szempontból kifejezetten megnyugtatóvá vált a helyzetem, mikor kiderült, hogy tudja a titkunkat.
Sok egyéb szempontból persze nem.
Az élet nem tökéletes.
Már megint ezen a semmibe meredő tűnődésen kapom magam. Sokadszorra. Úgy tűnik, egy rezesbanda keresztülmasírozhatott volna a szobán, az sem keltette volna fel az érdeklődésem. Öreg hiba.
Elkapom a pillanatot, ahogy Bella is csak bámul maga elé, fókuszálatlanul. Bal kezét előbb a fejéhez, majd a jobb csuklójához emeli, mielőtt visszaejtené maga mellé. Meglepetten pislogok. Ja, persze… ő is a zenére figyel. De mire véljem ezt… talán ő úgy éli meg ezt, mintha egy film lenne? Színes, szélesvásznú, egész estés szórakoztatás?
Belegondolva nem túl érthetetlen.
Hiszen a többségnek a vámpírok csak a mozikban léteznek. Ha ehhez hozzávesszük a többségünk embertelen szépségét…
Határozottan logikus asszociáció.
„And I don’t want the world to see me
Cause I don’t think that they’d understand
When everything’s made to be broken
I just want you to know who I am…”
(És nem akarom, hogy a világ megláthasson engem,
Mert nem hiszem, hogy ők megérthetnék
Mikor minden összetört körülöttem,
csak azt akarom, hogy te tudd, ki vagyok…)
Tekintetünk fogva tartja a másikét. Ő már megint olyan… elszánt. Állhatatos.
Vajon mit akar ezzel mondani? S miért éppen most? Kiolvashatja a kérdéseket a szememből, mert elmosolyodik. Megkönnyebbülten. Újra összezavar. Mi oka van erre? Sosem fogom megszokni ezt a csupa-titokzatosság lényét, az egyetlent, akinek… Oh. Szóval ezért megkönnyebbült. Épp elégszer vallotta be: örül, hogy a képességem nem működik rajta. Gondolhattam volna… Bosszús grimasszal válaszolok, mire halkan felnevet.
Tipikusan Bella.
Miért is lenne jobb szórakozása, mint éhes vámpírt bosszantani? Csakis az én védencem lehet ennyire szuicid. Jellemző!
Közben elkomolyodik ismét, a magnó felé bök. Pár szívdobbanásáig zavarodottan meredek rá, aztán felfogom. Figyeljek a számra.
A strófa utolsó sorára.
Keze után nyúlok, tekintetemben milliónyi kérdés feszeng. Válaszul, bíztatásul most ő szorítja meg a kezem.
Hang nélkül beszéljük meg a legfontosabbat. Hiszen melyik szavunk lehetne szebb ennél az áradó dallamnál, ennél az egy sornál?
„I just want you to know who I am
I just want you to know who I am
I just want you to know who I am
I just want you to know who I am.”
(Csak azt akarom, hogy te tudd, ki vagyok.)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó