Useless life
(Haszontalan élet)


Későre járt, már amikor a házunk elé értem. Senkit sem éreztem a házban, biztosan Emilynek mentek el vásárolni. Nagyot sóhajtva léptem át a küszöböt, kisebb rendetlenséggel találva magamat szemben. Szétszórva gyermekjátékok, apró ruhadarabok, amelyekből áradt az édes illat. Lassú léptekkel haladtam felfelé a lépcsőn, szobámba érve ismételten óriási felfordulást láttam. Én nem így hagytam itt. Ez még nem is lett volna akkora gond, de amikor a földön megpillantottam az olvasó lámpám darabjait, valami elszakadt bennem. A lámpát Charlietól kaptam, Forksba érkezésem első napján. Mérges voltam, nagyon bántott a dolog, fontos volt nekem az a buta lámpa. Lehet, hogy csak egy lámpa, de azon kevés még emberi emléktárgyaim közé tartozott, amiket féltve őriztem. Zár kattanásra lettem figyelmes, Vic hangját hallottam meg először.
-Remélem még nem járt itthon, nagyon szerette, ha meglátná mi történt tuti őrjöngne!
-Tudná, hogy nem direkt csinálta, hiszen csak egy kis gyerek – szólalt meg a cinkos társ, Edward.
Szóval a kis szörnyeteg volt. Minden erőmet összeszedve nyugtattam le magam. Nekem ez nem megy tovább, ki kell innen jutnom. Kezembe kaptam táskám és minden kezem ügyébe kerülő holmimat bele dobáltam. A csomagolás végeztével lerohantam a nappalin keresztül a konyhába. Kivettem néhány tasak vért, amit még Carlisle hozott a kórházból. Persze ők is észrevettek engem és kérdőn néztek végig felszerelésemen.
-Hová készülsz, mi történt? – Vic rögtön letámadott, ezzel párhuzamban Edward lépett hozzám közelebb karjaiban Emilyvel.
-Ne hozd a közelembe! – förmedtem rá mire kissé meghátrált. – Elegem van!
Magamra vettem kabátom, és az ajtó felé léptem. Nem búcsúztam, természetesen nem örökre hagyom itt az otthonom.
Edward átadta a kicsit Vicnek, hideg ujjai csuklóm köré fonódtak, amivel megállásra késztetett.
-Nem mehetsz el, mindenkinek szüksége van rád. – elhalkultan folytatta. – Szükségem van rád!
- Értsd meg, nekem ez nem megy, nem tudok egy idegen gyerekével együtt élni! – talán túlságosan kihangsúlyoztam az idegen szót, mivel csuklómat elengedve hullott keze oldalára.
Megbántottam, nyilvánvaló volt. Vicre néztem és felsóhajtva biccentettem felé, jelezve távozom. Becsuktam magam mögött az ajtót, fejemben megannyi gondolat cikázott.
Merre menjek? Mit csináljak? Hogyan engesztelem majd ki Edwardot?
Lábaim saját akaratuktól vezérelve La Push felé vették az irányt. Végig gondolva az egészet, nem is olyan rossz ötlet. Jacob szívesen fogadna. A főút szélén sétálgattam, nem volt kedvem most az erdőhöz. Ugyanazt a sötétséget látnám, amit belül is érzek, mégis mit tettem. Edward biztosan szívtelennek tart, és minden oka meg van rá. A távolból már érezni lehetett a tenger sós illatát. Sokat jártam ki ide gondolkodni.
Elmerengtem a tenger látványában, mélázásomból motoszkáló hangok ébresztettek fel. Azt hittem Edward jött utánam, de a következő pillanatban egy óriási szőrös farkas ugrott elő a partot övező fák közül. Fejvesztve loholt felém, vicsorogva vonította el magát mielőtt rám vetette volna magát. Túlságosan óvatlan voltam, a földre tepert és már harapott is. Éles fogai egymás után martak belém. Tudatalattim felordított, nem vagyok gyenge, meg kell magam védenem. A hozzám legközelebb lévő uszadék fát megragadtam és szájába nyomtam, apránként szorítottam vissza és álltam talpra. Ő rám morgott én pedig veszettül szisszentettem fel rá. Kis csatározásunkat Jacob állította le. Mikor ütni készültem farkas alakjában ált közénk megakadályozva a harc kibontakozását.
-Joe! Nem meg mondtam, hogy békét kötöttünk velük! –ripakodott rá az igen csak fiatalabbnak tűnő fiúra.
-Persze! – közömbösség áradt belőle, mintha nem is érdekelné, a törsz főnök szava.
Hamar eltűnt, szagát viszont még jó ideig hordozta a szél. Jacob értetlenül pillantott rám.
-Csak egy kis időre szeretném meghúzni magam! Ha szabad, persze.
Fojtogató ölelésben részesített, és a földön heverő táskámat a vállára kapta. Jacob sokat változott, felesége lett és két gyönyörű gyermek apjának mondhatja magát. Gyerekek, miért ilyen nehéz őket elfogadnom, hiszen semmit sem ártott nekem szegény Emily. Az elmúlt napokban én magam sem tudtam gondolataim mélységeiben eligazodni.
Jake otthonához közeledve már hallani lehetett a zsivajt, amit a komisz „kölykök” (25 év körüliek voltak, de az én koromhoz képest még kölykök) adtak ki rohangálás közben. Olyan boldogok voltak, szinte öröm volt őket nézni.
-Kristen ugye nem baj, ha egy ideig nálatok maradok?
-Bella ne viccelj, mindig örömmel látunk!
Eléggé megkönnyebbültem, nem szerettem púp lenni a háton. A vacsora után, amiből egy falatot sem ettem, rögtön a vendégszoba felé indultam. Jacob követett, gondolom azért tudni szeretné miért menekültem ide.
-Nos, nem mintha nem fogadnánk szívesen, de kíváncsi vagyok mi történt.
Órákon át meséltem neki, mindent elmondtam és történetem befejeztével tanácsot várva néztem rá. Legalábbis reméltem, hogy tartogat számomra valamilyen apró bölcsességet.
-Sajnálom, de ezt neki is el kellene mondanod. Végső soron rá is tartozik.
-Igen tudom, de az ilyet, hogyan tudnám neki elmondani, ez annyira…
-Személyes, így van, de szeret téged és ez a legfontosabb.
Kristen belesett a szobába és jóéjszakát kívánt, szegényke még mindig nem tud rólam semmit. Azt hiszi Jacob távoli rokona vagyok, na de kérem, még csak nem is hasonlítok rá.
Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, pedig a mostani hangulatomban inkább sírtam volna.
A fények kialudtak a házban, minden csendes volt, csak a lakók szuszogását lehetett néha hallani. Éjfél tájt elővettem a tasakokat a táskámból, ideje volt már nekem is vacsoráznom. Az utolsó cseppet is kiszívtam a műanyag tasakokból, jól esett, nem kellett olyanokra gondolnom, hogy netán Kristenre vagy akárkire rátámadok. Nyugodtan dőltem hátra az ágyon, hiányzott már egy ágy érzése magam alatt. Hetek óta a szabadban kóboroltam Emily miatt. Bűntudatot éreztem a kimondott szavak miatt, átkoztam magam meggondolatlanságomért. Aztán ráeszméltem, hogy az iskolát sem hagyhatom csak úgy ott, annak ellenére, hogy nem vagyok ember, az ő törvényeik szerint élek. Felültem az ágyban, nagy levegőt vettem és a fürdőbe kászálódtam. Megmostam az arcom, de amikor a tükörbe néztem egyáltalán nem tetszett, amit láttam. Szemeim vörösen tekintettek vissza rám, mivé lettem. Az önmarcangolás elnyelte egész lényem, gyűlöltem magam, mire vagyok egyáltalán jó!
Nesztelenül hagytam el Jacob házát, csak az árnyékát láttam z ajtóban, de biztosan tudtam Jake engem figyelt. Futottam, ahogy csak a lábaim bírták, egyre csak az a mondat visszhangzott a fejemben: Minek élsz még?
Fáról-fára ugráltam, a horzsolásokat okozó tűleveleket nem is vettem észre. A sebek gyorsan regenerálódtak. Még a fájdalmat sem érezhettem.
-SZÖRNYETEG! – ordítottam el magam, a hegyek többször ismételték kiáltásom. Majd, mint a préda, amit leterítettek a földre rogytam. Egyetlen dolgot nem kaphattam meg az élettől, de az lett volna a legfontosabb. És amikor a sors könyörületesen a kezeimbe pottyantotta én kegyetlen szavakkal eldobtam. Sebzett lélekkel tápászkodtam fel és ismét futásnak eredtem. Nem figyeltem merre, csak rohantam és rohantam. Döbbenten merevedtem meg amikor a házunk előtt álltam. Persze sötét volt, este egy lámpa fényére sem lehet számítani. A zsebemben lévő kulcs szinte lüktetett. Minden áron be kellett jutnom. Hangtalan léptekkel araszoltam felfelé a szobámba. A rendetlenség eltűnt, mintha magam előtt látnám, ahogy Vic takarít, nehogy amikor legközelebb beteszem, a lábam megint felkavarjon a látvány. Ennyi szeretetet kaptam és én mégis kíméletlen voltam azokkal, akiket rajongásig imádtam. Emily kis ágyához léptem, amint fölé hajoltam apró kis szemei tágra nyíltak. Nem sírt, nem bömbölt. Kuncogva nyújtotta felém kezeit, arra várva, hogy kiemeljem az ágyból. Némán meredtem rá, az elmúlt hetekben még csak a közelében sem voltam, gyengéd érzelmeket egyszer sem tápláltam irányába, mégis ez a csöppség most az én ölelésemre vágyott. Magamhoz öleltem és dúdolni kezdtem neki, Edward mindig ezt a dalt dudorászta, amikor nem tudtam elaludni.
-Olyan törékeny vagy! Könnyedén olthatnám ki az életedet, te mégis mosolyogva fürkészed az arcomat!
Választ nem vártam, hiszen csak egy gyerek volt, aki még hangot sem tudott adni gondolatainak.
-A földi poklot hoztad el számomra!
Váratlanul kicsi kezeit számra helyezte és megszólalt:
-Ma-ma…
Sápadtan tekintettem le rá. Könnyek csordogáltam vörösen izzó szemeimből. Nem hittem a fülemnek, amit mondott ott csengett a fülembe, sehogy sem tudtam elcsitítani.
Barna fürtjeimbe markolva húzott magához közelebb, puszit lehelt arcomra, megint kuncogott. Cserfes volt és csak úgy sugárzott belőle a gyermeki ártatlanság.
Reccsenésre lettem figyelmes, Edward állt az ajtófélfának támaszkodva. Ki tudja mióta ált ott és mit hallott. Emilyt óvatosan ejtettem vissza fekvő helyére, és menekültem.
Menekültem az elől a személy elől, aki a legjobban értette fájdalmam lényegét, aki tudta mekkora öröm egy gyermeket a sajátodnak mondani, amikor a többi felnőtt őt halmozta el dicsérettel.
Az ablakon át kiugorva könnyeim záporszerűen hullottak alá. Szívem pedig ketté hasadt.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.