Akárhogy halogattuk volna, a hétfő kíméletlenül eljött.
- Connor, ideje indulni, el fogunk késni! – Lili félig kimászott mellém a tetőre, de a lábai még a szobámban voltak.
- Mi ez a királyi többes? Ha én nem indulok most el, te attól még beérsz.
- Csakhogy te viszel engem is be, mert nekem még nincs kocsim, emlékszel? – a húgom felvillantotta azt a mosolyát, amitől rendszerint minden srác a környéken kóma közeli állapotba kerül.
- Kár a gőzért, hugi, engem ezzel nem hatsz meg.
- Jaj, ne akadékoskodj már, inkább gyere!
- Különben is, egy hölgynek illik egy keveset késnie – jegyeztem meg, mire Lili felvonta a szemöldökét.
- És mondd csak, édes drága bátyuskám, te mégis mióta vagy nőnemű?
- Na jó – felsóhajtottam, majd egyszerűen leugrottam a tetőről. Másodpercekkel később Lili landolt mellettem.
- Ez nem fair! Szólhatnál, mielőtt így kipattogsz a nagyvilágba!
Rávigyorogtam a szőke hajú lányra, és elsétáltam a kocsifelhajtóhoz (már amennyire az inkább suhanáshoz hasonló mozgásunk sétának nevezhető), majd visszanéztem.
- Na mi az, nem jössz?
- Tudsz róla, hogy elviselhetetlen vagy? – mordult rám húgocskám, és beült az anyósülésre.
- Hé, srácok, nem hiányzik valami? – Rachel már ott is állt mellettünk a táskáinkkal.
- Kösz anya, mihez kezdenénk nélküled?
- Hát igen, én is folyton ezt kérdezem… - Ethan hátulról megölelte Rachelt, majd egy forró csókot váltottak. Én a szememet forgatva elfordultam, amíg Lili úgy tett, mintha valamit keresne a táskájában.
- Na jól van, tényleg induljunk. – Apánk még egy gyors puszit nyomott anyánk homlokára, majd eltűnt a fekete Audijában. Na igen, az Audi a mi gyengénk, nekem is Audi terepjáróm van. Rachel visszarohant bezárni az ajtót, majd ő is beült a saját, fehér autójába. Ethan az első kereszteződésnél lekanyarodott, de mi és Rachel együtt folytattuk az utat, hiszen mind a forksi középiskolába tartottunk – mi ugye diákként, Rachel tanárként. Elég fura lesz Mrs. Richardsonnak szólítani…
A forksi középiskolát, ha akartuk, se tudtuk volna eltéveszteni. Hatalmas kőtábla hirdette a suli helyét. Rachel bekanyarodott a tanári parkolóba, míg én becsusszantam a legutolsó üres helyhez. A parkoló dugig volt zsibongó diákokkal. Remek… Ahogy megálltam, Lili még megigazított a haját a visszapillantó tükörben, mire én csak a szememet forgattam.
- Nyugi, jobb már úgy se lesz – jegyeztem meg epésen, mire a húgom mellkasából morgás szakadt fel.
- Ó, ezt azért a nap hátralévő részében hanyagold…
- Maradj már, okos tojás… - mormolta Lili, de abban a pillanatban, ahogy kiszállt a kocsiból, az arcáról minden bosszúság eltűnt, és ragyogó mosollyal indult meg a parkolóban. Az összes fiú gyakorlatilag kiesett a szemén, néhányukat még a barátnőjük sértődött hangja sem zökkentette ki. Drága testvérkém angyali mosollyal az arcán odalibbent egy fiúcsapathoz.
- Bocsi, még új vagyok, meg tudná valaki mutatni, hol a fizikaterem?
Még innen, tíz méterről is tisztán értettem minden szavát, és még így is felfordult a gyomrom. Egy sóhajtás kíséretében a vállamra vettem a táskámat, és elindultam a húgom – na meg a nyomában loholó tizenöt fiú után. Nem tudtam nem észrevenni, hogy ahogy Lilinél az imént a fiúk, úgy nálam most a lányok csorgatják a nyálukat, és úgy lesték minden mozdulatomat, mintha valami isten lennék… elég szánalmas, de ez van. Az órarendem szerint az első órám töri. Remek… de melyik a töri terem? Habár biztosra vettem, hogy elég lenne egyetlen szót szólnom, és az összes lány boldogan ugrana segíteni, valahogy mégsem fűlt hozzá a fogam. Egy jó tízpercnyi bolyongás után negyedik próbálkozásra, persze elkésve, de bejutottam a töri órára. A történelem tanárnő eléggé öreg volt. Ősz haja egy madárfészekhez hasonlóan csücsült a feje tetején, kékre festett szemei villogva pásztáztak, majd hatalmas, pirosra rúzsozott lepényajkait elhúzva így szólt:
- Maga Connor Richardson, ugye? Nos, örülök, hogy megtisztel bennünket a jelenlétével. Üljön le oda! – hatalmas, karomszerű narancssárga körmeivel az utolsó pad felé bökött. A rikácsolása eléggé sértette a fülemet, de nem zavartattam magam. Komótosan a helyemre sétáltam, miközben próbáltam nem tudomást venni az engem vizslató szemekről, na meg a banya fojtogató parfüméről. Öregem, ha nem nyitunk ablakot, én biztos kidobom a taccsot… már ha mi egyáltalán képesek vagyunk rá. Még sosem próbáltam. Az órán a második világháború volt a téma. Jó, persze, negyedik évfolyam, hamarosan érettségi, ismétlések. Még csak nem is először veszem az anyagot… Unottan kibámultam az ablakon, nem tartottam szükségesnek, hogy figyeljek. Az udvaron éppen a lányok testnevelésórája volt. Egy darabig némán figyeltem, ahogy a lányok futnak körbe-körbe, aztán megakadt a szemem valamin. Egy vörös hajú lány egyszerűen csak megállt a futópálya közepén, hiába ordított rá a tanár, nem mozdult. Aztán egyszer csak összeesett – minden előzmény nélkül. Szemöldököm a homlokomra szaladt, ahogy láttam, hogy mindenki a lány köré gyűlik. Ahogy egy kis rés keletkezett a tömegen, jól láthattam a lány mozdulatlan testét, és akaratlanul is eszembe jutott Eva… pont így feküdt a földön… fogalmam sincs, mi üthetett belém, hiszen még csak nem is hasonlítottak – példának okáért Eva haja barna, azé a lányé meg vörös. És mégis… Egy hangos reccsenés hallatszott, és mindenki a padom felé fordult. Én kissé kábultan bámultam a padomon az egykori tollam fémmorzsáit. A tanárnő rajzolt szemöldöke a homlokára kúszott, ahogy közelebb lépett hozzám. A parfümfelhőjétől vészesen megnőtt annak az esélye, hogy „teljesen véletlenül” össze találom hányni a fantasztikus rózsaszín miniszoknyáját.
- Mr. Richardson, valami baj van?
- Igen… vagyis nem… minden a legnagyobb rendben! – Egy angyali mosolyt küldtem a rikácsoló nő felé, aminek hatására a lányok egy hangos sóhajban törtek ki.
- Helyes… akkor talán fel is olvashatná nekünk a könyv következő bekezdését…
Megadóan sóhajtottam. Hosszú napom lesz…
A mivoltomból adódóan alapvetően türelmes vagyok. Tényleg. De mégis, mire eljött az ebédszünet úgy éreztem, hogy már háromszor megöregedtem, ami – tekintve a viselt dolgaimat - eléggé morbid. Nem igazán akartam bemenni a menzára, mivelhogy nem eszünk emberi táplálékot. Helyette úgy gondoltam, kimegyek az udvarra, és szívok egy kis friss levegőt (a töri óra óta sem ment ki az orromból az, az émelyítő parfüm…). De persze, mint mindig, erről a tervemről is le kellett tennem, ugyanis a folyosón – Isten tudja, honnan – mellém keveredett Lili, és vidáman csacsogott arról, hogy hogy csábította el a fiúkat az osztályában. Mire ott tartottam, hogy végre levakarom magamról, már a menza ajtajában álltunk. Megütődve álltam meg, mire Lili szembefordult velem.
- Mi van?
- Lili, ez a menza…
- Igen tudom – vonogatta a vállát. – na és?
- Öhm… - óvatosan megfogtam a húgom vállait, és lassan, artikuláltan beszéltem hozzá. - Lili, ez a menza. Ahol az emberek emberi ételt esznek. És mi nem vagyunk emberek, sőt, még csak nem is veszünk magunkhoz szilárd táplálékot. Érted?
- Jaj, Connor! – sóhajtott fel a szöszi színpadiasan. – Mit gondolsz, az kevésbé feltűnő, ha be se toljuk a képünket? Maximum összeturkáljuk a kaját, aztán kidobjuk.
- Ch… és ez az én híres, környezetvédő testvérem… - morogtam, mire Lili csak megragadta a karom, és szó szerint beráncigált a menzára. Természetesen minden szem felénk fordult.
- Te Lili… nem arról volt szó, hogy kerüljük a feltűnést?
- Hm? Mondtál valamit? – Lili már beállt a sorba, és épp egy tál salátát válogatott össze. Feladtam. Rátettem egy pizzát a tálcámra, majd elléptem a pulttól – és megakadtam a mozdulatban.
- Sssssz… Lili, nem érzed? – A húgom megfordult, és beleszimatolt a levegőbe, majd tökéletes arcára meglepettség ült ki.
- Ez nem lehet igaz… - nyögte, majd egyszerre fordultunk az ellenkező irányba. Az ebédlő túloldalán egy asztalnál három diák ült. Két lány és egy fiú. A srác bronzvörös haja kissé kuszán keretezte az arcát, vele szemben egy alacsony, rövid, fekete hajú lány ült. Ők hasonlítottak egy kicsit, ugyanazok az arany szemek, véraláfutásszerű karikákkal, fehér, szoborszerű arc… na meg az, az illat… egészen biztosan vámpírok. De a másik lány különbözött tőlük. A bronzhajú srác mellett ült, az ő arca is sápadt volt, és barna szemei voltak, de ember volt. Ebben egészen biztos voltam.
- De… ez… ez lehetetlen… - Lili még hozzánk képest is halkan ejtette ki a szavakat. A két vámpír meg az emberlány felénk emelte a tekintetét. Szemeikben kíváncsiság és döbbenet váltakozott. Csak akkor esett le, hogy milyen hülyén nézhettünk ki. Mi ugye Lilivel ott szobrozunk az ebédlő közepén, a másik három meg szintén mozdulatlanul minket vizslat – közben az egész suli minket bámult. Gyorsan elfordítottam a tekintetem, és egy szabad asztalt kutattam. Persze, hogy nem volt… Már épp azon voltam, hogy leülök valaki mellé, amikor valaki megragadta a karom.
- Ma a baj… Lili! – A húgom remegő kezekkel markolta a karom – a tálcája hangos csattanással landolt a padlón. Az arca még a szokásosnál is fehérebb volt, és üveges tekintettel meredt a távolba.
- Connor… menjünk… megfulladok… - Szó nélkül leraktam a tálcámat a legközelebbi asztalra, és ölbe kapva a húgomat, megpróbáltam emberi tempóban elhagyni az ebédlőt, de közben a hátamban éreztem azt a rengeteg, értetlen tekintetet – az élen a két vámpíréval…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.