Szombat este volt, alig maradt pár perc az első vendégek érkezéséig. Carlisle ütemes cipőkoppanásait hallottam a konyha kövezetén. A tükör előtt álltam, két ajkamat erősen összeszorítottam, mintha ezzel jobban beszívná kemény vámpírbőröm a halványpiros rúzst. Lábujjhegyen az ajtóhoz osontam, majd hallgatózni kezdtem.

- Rose, nyugodj már le! – hallottam Alice csilingelését a konyhából, a sütő természetellenes zúgását, és a kemény kopogást, amit Carlise hallatott.

Belenéztem a tükörbe. Feketén izzott fel a szemem, eljött az ideje, hogy a napokban vadászni menjek. Nem is értem, hogy jutott akkora őrültség a szüleim eszébe, hogy meghívják a Forksi családokat vacsorára. Lecsuktam a szemem egy pillanatra, és erőtlenül lezuhantam az ágyra. Ezzel a suta testtartással most igazán hasonlítottam régi önmagamra, de jólesett. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy Carlisle már felszerelte a „Cullen Lakásavató Buli” feliratot az ablakom alá, sőt, ameddig elláttam apró nyilakat helyezett el az út mentén, hogy el ne tévedjenek a meghívottak.

Óvatosan felálltam, és kiosontam a szobából, egyenesen át Edwardhoz. Odakint szemerkélni kezdett az eső. Hallgattam, ahogy kopog az ablakán. Jó érzés volt a sötétben lekuporodni nála, és csak nézni az erdőt. Úgy látni, ahogyan ő látta. Ma nagyon hiányzott, jobban, mint az utóbbi időben. Csak reménykedtem, hogy talán majd egyszer feltűnik, ad egy jelet, de soha semmi nem történt. Úgy tartják, egy vámpírból szellem sem lehet, hogy elkárhozott lelkek vagyunk. Edward nem az. Tudtam.

- Bella, gyere már le! Hányszor szóljunk még? – Kiabált fel immár negyedszer Rose, és úgy éreztem jobb, ha nem feszítem tovább a húrt, mert nála könnyedén elpattan.

Leérve a konyhába fanyar mosoly jelent meg a szájam szélén. Alice szeme felcsillant az örömtől, kirántotta a félig kész ételt a sütőből, hogy megmutassa. Nekem az járt a fejemben, hogy Rose mikor csavarja ki a kezéből a húsos tepsit, vagy rosszabb esetben, mikor kezdi el a földhöz vágni a korlátozott számú tányérkészletet.

- Hm. Biztos ízleni fog az embereknek – bíztattam Alice-t, és lecövekeltem egy székre. Az eső rákezdett, és mivel én voltam a legfrissebb vámpír, eszembe jutott, mi lesz a legelső szokatlan, amit észlelni fognak az ideérkezők.

- Kár, hogy annyira fázni fognak, hogy mire hazaindulnak, már rég elfejtik, hogy ettek valamit - kacsintottam Carlisle-ra, aki hatalmasat csapott a homlokára. Elment felcsavarni a fűtést.

Lóbálni kezdtem a lábamat, majd a kelleténél erősebben rúgtam bele a szék lábába. Közben füleltem, hogy mikor hallom már meg az első kocsi berregését. Az ablakot vastag szürkés esőfüggöny takarta. Ilyen komor megvilágítás mellett nővéreim arca csak még halványabb lett. Fanyalogva gondoltam bele, hogy akkor az enyém hogyan festhet.

- Nem is értem, mi célja van Carlisle-nak azzal, hogy idehívja az embereket . – Rose hangját metsző düh színezte. Ezüstszőke haja hullámokban omlott a derekára. Csodáltam, most is milyen gyönyörű.

- Szóval megint azt akarod, mint régen? Hogy különcök legyünk? – vontam össze a szemöldököm.

- Sose láttalak még a tanárokkal együtt ebédelni, vagy valakivel rajtunk kívül téged sem – kontrázott Alice. Te ugyanúgy meghúzol majd egy határt, mint mi. Ez természetes, Bella.

- Nálam máshol lesz a határ – jelentettem ki.

- Mi legalább emberként nem voltunk olyan furák, mint te – nevetett Rose. Tudod, hogy megleptél, mikor láttam, hogy nem félsz Edwardtól? Hát nem érezted, hogy nem szabad megbíznod benne?

- Én csak tőled féltem – emlékeztettem rá.

Vicsorított egyet, majd mindhárman nevetésbe törtünk ki.

xxx

Népes társaság gyűlt össze nálunk. Többségüket már ismertem látásból, volt, akivel már beszéltem, és legtöbbjük gyerekét tanítottam. Laposan pillantottunk egymásra nővéreimmel, miközben szeleteltük a húst. Láthatóan Carlisle-t és Esmét nem zavarta az az apró részlet, hogy éppen mit esznek.

Egyedül Jasper ült mereven, többnyire egy ponton tartva a szemét. Arcára a rosszullét, és a világfájdalom egyvelege ült ki. Az utóbbi már megszokott volt tőle.

- Szegény fiú – sajnálkozott egy kontyos hölgy az asztal túlsó végéből. – Talán jobb lenne, ha lepihenne.

- Nagyon megfájdult a gyomrom. Igaza van, kedves hölgy.– Többé-kevésbé biztos voltam benne, hogy ezt a kedves hölgyet Jasper legszívesebben most azonnal a szobájába rángatná, és… nem… utálom, hogy előítéleteim vannak vele szemben.

Rose elég csúnyán nézett rám, mikor Jas tényleg becsapta maga mögött az ajtót. Alice valami csodában reménykedett, hogy utána mehessen.

- Jól tette, hogy csak olyanokat hívott meg, akik számítanak! – A nyájas hang egy szőke hajú nőtől származott. Hosszú, hegyes orra, és arisztokratikus vonásai voltak.

Carlisle megköszörülte a torkát, de próbált jó képet vágni a feltevéshez.

- Valójában mindenkit meghívtam – vallotta be könnyeden. És ez igaz is volt.

- No-no. Talán mindenkit azért nem – felelte óvatosan körbenézve a nő.

Kinéztem az ablakon. Tajtékzó fák ágait vetette ide-oda a dühös szél. Micsoda hűvös lehet odakint. Vágytam rá. Érzékeim ennél élesebbek voltak, és éreztem egy pillanatnyi feszültséget bentről. Mi lehetett?

- Bella, ismeri a kislányomat? – Mrs. Brooke felé fordultam.

- Mi is a keresztneve? – Korántsem olyan könnyű ennyi diákot megjegyezni. A nő sötét arccal méregetett. Én ismertem ezt az arckifejezést. – Oh. Biztos Jane az, ugye?

A lányát éppen annyira ellenszenvesnek találtam, mint őt. Rose megforgatta a szemeit, és hatalmasat sóhajtott.

- Azért őket biztos nem hívta meg?! – Vészjóslóvá halkult a hangja.

- Mégis kiket? – kérdezte Carlisle.

- Azt a családot. Tudja. – Drámai hatásszünetet tartott. – Collékat.

Féltem, hogy nem tudok ura maradni az arcvonásaimnak, mikor a neve hallatára hullámzásban végigfutott bőrömön a hideg. Csak normális próbáltam maradni, semmi más. A székem azonban megcsikordult, ahogy megfeszültek az izmaim. Mrs. Brooke felém nézett, és dermesztő hangon folytatta:

- Ők nem közénk valók.

Biztosan kielégítette az emberek arcán tükröződő félelem.Valami új legenda lehet errefelé. Itt mi vagyunk az egyetlen család, akiktől tartani kellene. Dacosan nevetni kezdtem.

- Akkor a lánya, miért ül Ethan mellett? – Nem tudtam nem megvédeni .

- Ez valami tévedés lehet. Jane nem. A lányom nem ül az mellett.

- Ethan jó gyerek. Nem tehet róla, hogy a szülei bolondok - hallottam egy férfitól.

Apám felállt, és összecsapta a tenyerét.

- Ez itt a jókedv estéje, nem a viszályoké. – Halk zene szűrődött a lejátszóból - Az én asztalomnál mindenki egyforma. Collék is.


Nem csoda, hogy mindenki tisztelte Carlisle-t. Ő olyasfajta valaki, akire könnyen hallgattak az emberek, ahogyan most is.

Láttam az angyalarcot felém vigyorogni. Tudtam, hogy Rosalie-nak már nem tetszett ennyire, hogy megvédtem Ethant. Ő már csak ilyen. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és erősen próbáltam nem gondolni semmire. Senkire. Nem gondolni arra, hogy hétfőn látom sápadt vonzó arcát, és érzem az illatot, mely ezerszer hívogatóbb, mint a sós, tengeri szellő. Izzott a szeme, és fekete lángokkal ragyogott rám. Bár tudnám, hogy nincs-e kint ebben az erős viharban, hogy biztonságban van. Vajon mi az a titok, amit mindenki tud Forksban rajtunk kívül? Persze, tudtam, hogy minden kornak megvannak a maga rémtörténetei. Vajon mi Colléké? Rettentő kíváncsi voltam.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.