Mikor ébredezni kezdtem két dolgot érzékeltem: az ablakbon beszűrődő halvány fényt, és valami forró lángolást. Ahogy kicsit jobban magamhoz tértem azt is észrevettem, hogy teljesen meztelen vagyok. Mindössze néhány másodperbe telt, míg eszembe jutottak, az előző éjszaka emlékei. De nem nosztalgiázhattam, mert hirtelen még valami feltűnt. Edward nincs mellettem. Ijedtemben olyan hirtelen ültem fel, hogy megszédültem.
Elment? De vajon miért? Ennyire rossz lettem volna? - töprengtem. Aztán ahogy körülnéztem, hirtelen megnyugvást éreztem, de azon nyomban felváltotta az aggodalom. Megnyugodtam, mert Edward ott állt a szobámban, de aggódni kezdtem, mert ahogy alaposabban szemügyre vettem, láttam, hogy rettenetesen érzi magát. Újfent eltöprengtem, hogy mégis csak én rontottam el valamit.
- Mi a baj? - kérdeztem még kicsit kótyagosan.
- Bella! Annyira... annyira borzasztóan sajnálom - mondta Ő. Alig bírt rám nézni, hangjából áradt felém a fájdalom, és az alatt az egy pillanat alatt, amíg a szemembe nézett ott is ugyanezt láttam. Arca elkínzott volt, és aranyszín szemei olyan szomorúak, mint még soha. Egy csapásra teljesen felébredtem. Nem bírtam nézni, ahogy szenved, így hát a paplanomra szegeztem a tekintetem. Először fogalmam sem volt miről beszél. Mit sajnál? Azt hogy lefeküdt velem? Hiszen nem történt semmi baj, semmi, amitől félt... De ekkor újra érzékeltem a lángolást a nyakamnál és egy csapásra megvilágosodtam. Félálomban ezt az érzést a tegnap estének tudtam be, azt hittem attól lángol a testem még mindig. De most, hogy jobban megfigyeltem, már pontosan tudtam, hogy mi történt. Minél jobban koncentráltam a nyakamból sugárzó fájdalomra, annál tisztább lett a kép. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor történhetett. Aztán arra gondoltam, hogy mi jön ezután. Mármint amikor véget ér a fájdalom. És bár még nem voltam képes felfogni, hogy megtörtént, amire vágytam, vagy inkább megtörténtek azok a dolgok, amikre vágytam, tudtam, hogy mostantól boldog leszek. Örökké Vele! Ekkor jutott eszembe Edward, felnéztem rá. Engem figyelt, az arcomat, valószínűleg a reakcióimat próbálta megfejteni. És talán valami válaszra várt.
- Köszönöm Edward! - mindössze ennyit sikerült összehoznom. Kissé kába voltam a felismeréstől.
- Bella? Felfogtad mi történt? Én... én megtettem - hangja elcsuklott. Annyira emberi volt. Emberibb, mint mikor James magharapott, emberibb, mint éjjel. Hangja bűntudatosan csengett, és arca még mindig elgyötört volt.
- Tudom, hogy mi történt! Fantasztikus volt, és azt hiszem ennél szebb, jobb alkalmat nem is találhattál volna rá, hogy meg tedd.
- Te még mindig örülsz neki? Hogy szörnyeteg leszel, hogy kis híján megöltelek? Hogy örök kárhozatra ítéltelek? - sorolta kissé hisztérikusan. - Legalább most elküldenél. Nem mintha bármit használna, de megérdemelném. De te örülsz neki!
Tudom, hogy magára haragudott, hogy a düh nem nekem szólt, de ettől még rosszul esett, amit mondott. Hogy elhagyna. Ezt Ő is észrevehette, mert egész más hangon folytatta.
- Ugye nem bántottalak meg? Micsoda egy érzéketlen tuskó vagyok. Tönkre teszem az életed. Nem, nem tönkreteszem, elveszem tőled, és még így is beszélek. Ne haragudj. Azt akartam mondani, hogy megérdemelném, he elküldenél. Bármit megtennék, hogy visszaadjam neked az életet. Bárcsak visszacsinálhatnám. - Időközben lerogyott a hintaszékbe, arcát kezei közé temette. Ez a tömény fájdalom, bűntudat és önostorozás, rosszabb volt, mint a düh. Meg akartam vigasztalni, csak épp nem tudtam, hogyan.
- Ne emészd magad! Hidd el, hogy én cseppet sem bánom, hogy így történt - mondtam halkan.
- Szép! - nevetett fel, cseppnyi öröm, mosoly nélkül. - Az áldozat vigasztalja a gyilkosát. Még most is, te vagy aki örül, mikor én... bántottalak. Bocsáss meg, könyörgöm, hidd el, hogy nem direkt volt, nem akartam, én elveszítettem a fejem. - Nem tudom, hogy a vámpíroknak vannak-e könnyeik, mikor legutóbb sírni láttam egyet, nem voltam abban az állapotban, hogy ezt megfigyeljem. De hallottam, hogy most is hangtalanul zokog. Bármit megtettem volna, hogy megvigasztaljam. Felpattantam az ágyból és hozzá sétáltam, próbáltam átölelni.
- Nem kell bocsánatot kérned! Te a kezembe adtad a döntést, én ezt választottam. Mindig, minden percben, így tegnap este is pontosan tisztában voltam vele, hogy mik lehetnek a következmények. És mint annyiszor mondtam már, vállaltam őket. Felesleges ezen idegeskedned, már megtörtént, és tiszta szívemből mondom, hogy én örülök neki. Nem bántam meg semmit sem, és kérlek, örülj velem! Örülj velem annak, hogy mostantól örökre együtt lehetünk. És nem kell többé féltened magadtól.
Miközben beszéltem felpillantott rám. Tekintete talán egy kicsit tovább időzött testemen, mint muszáj lett volna, de nem bántam. Végül fogott, és visszakísért az ágyhoz.
- Meg fogsz fázni.
Nem szóltam egy szót sem, hogy hamarosan nem árt majd nekem semmiféle megfázás sem, mert örültem annak, hogy egyáltalán még hajlandó hozzám érni. Leültem az ágyra, Ő pedig velem szemben állt.
- De én sosem bocsátom meg magamnak, hogy bántottalak, hogy kárt tettem benned, annak ellenére, amit megfogadtam - mondta még mindig szomorúan, majd végig simított az arcom, keze lecsúszott a nyakamra.
- Ahh, ez nagyon jó - sóhajtottam, mert hideg keze valóságos csoda volt lángoló nyakamnak. De elkapta a kezét, és hátrált egy lépést.
- Edward kérlek, gyere vissza. Szükségem van rád! Ez nagyon forró, de a kezed olyan jó hideg. Úgy enyhíti a fájdalmat - suttogtam könnyes szemmel. Válaszul még egy lépést hátrált.
- Nem lehet Bella! Mi lesz, ha elveszítem a fejem és újra... és nem állok meg? - kérdezte rettegve. - Tudom, hogy nagyon fáj, de félek, hogy még több fájdalmat okoznék neked. Bár csak kiszívhatnám a mérgemet. De nem lehet! Már nem. Ha meg tudnék állni se lehetne, annyira sajnálom Bella! Carlisle azt mondta, túl sok méreg juthatott beléd, és már túlságosan szétterjedt. Ha kiszívnám rengeteg vért vesztenél. Pedig már így is sokat vesztettél.
- Carlisle? Mikor beszéltél vele? - kérdeztem, és hirtelen megfeledkeztem a fájdalomról.
- Mikor ráébredtem, hogy... hogy mit tettem, azonnal hozzá rohantam, hogy vissza fordíthatom-e. De azt mondta már nem.
- Tudom, hogy nem fogsz bántani, most is megálltál, de kérlek, gyere ide! Azt mondtad velem leszel amíg szükségem lesz rád. Most van rád a legnagyobb szükségem - a forróság közben egyre jobban szétterjedt a testemben.
Közelebb lépett és újra hozzám ért. Még sosem élveztem ennyire, még soha nem esett ilyen jól az érintése. Láthatta rajtam, mert lassan simogatni kezdte a nyakam, és leült mellém az ágyra.
- Tényleg jobb? - kérdezte megenyhülve. Tudtam, hogy még nincs vége a bűntudatnak, de úgy tűnt, most megpróbálja "jóvátenni" bűnét.
- Igen! Csak nem elég - mondtam. - Már nem csak a nyakam fáj...
Először megijedtem, mikor felállt, de aztán megnyugodva láttam, hogy csak lekapja magáról az inget. Lángolás ide, lángolás oda, ismét meg kellett állapítanom, hogy tökéletesen néz ki. Aztán fogott, finom lefektette engem az ágyra, majd rám borult. Hűvös teste olyan volt, mint valami jeges borogatás. Nagyon jól esett, bár a fájdalom megmaradt, mert nem a bőröm, az ereim lángoltak, mégis csak enyhített valamit. És az hogy képes ezt megtenni értem, ilyen közel kerülni hozzám, úgy hogy közben attól retteg, hogy bántani fog... Ez mindennél jobban esett. Testem tett egy elkeseredett próbálkozást arra, hogy jobban élvezze Edward közelségét, jobban vágyjon rá, mint ahogy a fájdalmat érzékeli, de sajnos nem sikerült. Ettől függetlenül jó volt, hogy ott volt. Azt hiszem, órákig feküdtünk így. Végül már igazán nem volt jobb ez másra, mint figyelmem elterelésére. Hiszen a hosszú idő alatt az Ő teste is szépen lassan felmelegedett az enyémtől, a lángolás pedig egyre tovább terjedt ereimben. De próbáltam csak Edwardra koncentrálni. Hallgatni és érezni a légzését, vagy éppen tökéletes testében, meseszép arcában gyönyörködni. Közben néha hosszú percekig csak egymás szemébe néztünk. Azt hiszem mindketten ugyanazt akartuk: megfejteni a másikat. Én legalább is próbáltam minél többet megérteni abból, amit aranyló szemeiben láttam. Az egyetlen, amit biztosan sikerült beazonosítanom az a bűntudat volt. De éreztem, hogy nem csak szemében, hanem egész lényében az őrült dühöt - amit maga iránt érzett -, kezdi felváltani valamiféle gyöngédség.

- Ideje reggelizned - szólalt meg aztán. Bársonyos hangjában még mindig mérhetetlen fájdalom csendült. - Mit kérsz? Bármit szívesen elkészítek neked. Bármit megteszek, hogy segítsek. Bármit, hogy könnyebbé tegyem számodra ezt a pokoli időszakot, amit ráadásul én okoztam.
Néztem, ahogy felkel, felveszi az ingjét, és azon gondolkoztam, mennyi időbe fog telni, míg megnyugszik. Míg elhiszi, hogy én bármekkora fájdalmat vállalok érte, értünk. Míg képes lesz megbocsátani magának.
- Egy kis pirítós jól esne, azt hiszem - suttogtam. Ő már itt sem volt. Tisztában vagyok vele, hogy néhány percnél tovább nem volt tőlem távol, mégis óráknak éreztem. Úgy is, hogy tudtam, ha Ő is akarja az örökkévalóságig együtt lehetünk, még úgy is pocsékolásnak éreztem minden percet, amit nem Vele töltök. És most a szokásosnál nagyobb szükségem volt rá. Bűvös illata, dallamos hangja, ragyogó szeme, tökéletes arca képes volt elvonni a figyelmemet a szenvedésemről.
Úgy döntöttem, nem árthat, ha felöltözöm. Arra már nem volt elég energiám, hogy a fürdőszobába is elvonszoljam magam. Éppen sikerült belebújnom a nadrágomba, amikor halkan nyílt az ajtó. Edward belépett rajta, kezében egy kis tálca. Rajta egy pohárnyi a kedvenc narancslevemből, négy pirítós, vaj, lekvár és méz. Megvárta, míg visszaülök az ágyba, aztán az ölembe tette a tálcát, Ő pedig az ágyam legvégébe telepedett. Némán kentem a pirítósokat, majd mohón falni kezdtem. Eddig észre sem vettem, hogy ennyire éhes lennék. Hamar végeztem a reggelivel, a végén felhajtottam a maradék narancslevet. Aztán a tálcát az ágyam mellé tettem a földre.
- Kérsz még? Vagy hozzak valami mást? - kérdezte azonnal. Mikor megráztam a fejem, folytatta. - Akkor mit szeretnél? Hozzak egy könyvet? Vagy levigyelek, szeretnél TV-t nézni? Elmenjek, vegyek neked valami újságot?
- Nem. Csak téged szeretnélek. Semmi máshoz nincs kedvem, mint hozzád bújni - vallottam be a kezeimet fixírozva. De mivel nem válaszolt, kénytelen voltam ránézni. Hitetlenkedve nézett engem.
- Te tényleg nem félsz tőlem? Még most sem? És nem is haragszol? - kérdezte végül. Tudtam, hogy akkor is így vélekedne, ha az én gondolataimban is úgy olvasna, mint másokéban.
- Azt hittem ezt már tegnap megbeszéltük. Én nem félek, és nem haragszom. Nem azt mondom, hogy jól esik a fájdalom, de tudom, hogy miért van, tudom, hogy ezt akartam, és vállalom. De ha te gyötrődsz, akkor azzal nekem okozol még több fájdalmat. El sem tudod képzelni, mennyire rossz nézni, hogy itt kínzod magad. Én valóban nem haragszom, és tényleg egy cseppet sem félek. Csak annyit kérek, hogy bocsáss meg magadnak! - szemem ismét könnybe lábadt, és bár most sem válaszolt rögtön, ezúttal nem volt elég lelki erőm, ahhoz, hogy felnézzek rá. Így csöndben sírva vártam, hogy megszólaljon. De nem tette. Ennél sokkal jobbat tett: újra közelebb csúszott hozzám, az ölébe vont, majd szorosan átölelt. Mélyen beszívtam fantasztikus illatát, majd tekintetemmel az övét kerestem. De Ő lesütötte a szemét.
- Annyira borzasztó volt... - suttogta végül. Láttam, hogy eljött az én időm. Segítenem kell neki, hogy megvédje magát saját magától. Ha lehet még közelebb húzódtam, hozzá, mikor Ő újra megszólalt. - Azt hiszem, soha nem leszek képes ezt megbocsátani magamnak.
- Pedig nem ártana. Tudod, valahányszor rám nézel, elfog téged a bűntudat. Én pedig úgy terveztem, hogy a következő... nem is tudom, talán a következő néhány évmilliót veled kívánom tölteni. De ha te folyton elmerülsz az önutálatban, akkor ez nem lesz valami vidám időszak.
- Ne haragudj! Igazad van, nem magammal kéne foglalkoznom, hanem veled. De folyton az jár az eszembe, mikor feleszméltem... Egyszerűen szörnyű volt arra gondolni, hogy megtettem azt, amitől annyira óvtalak. Hogy végül mégsem sikerült megvédenem téged saját magamtól...
Fogalmam sincs miért, de következő pillanatban azt mondtam:
- Meséld el! - Furcsállóan nézett rám. - Meséld el, hogy hogyan volt! Hogy történt, mit éreztél, mitől féltél, mitől félsz.
- Nem! Csak megijednél. Csak megundorodnál tőlem. Tudom, hogy folyton azt mondom, hogy el kéne mennem, de valójában nem tudok elképzelni annál borzasztóbbat, hogy el kelljen hagynom téged. Az még ennél is sokkal rosszabb lenne számomra. Persze, ha korábban képes vagyok ezt megtenni, akkor most te most nem... Én belepusztultam volna, de te legalább élnél és biztonságban lennél. De nem, én önző barom voltam, és azzal voltam elfoglalva, ami nekem jó. Abba tudatba ringattam magam, hogy te is ezt akarod, tehát neked is ez a legjobb, holott a kettő nem ugyanaz. Önző módra azzal az egyetlen mentséggel, hogy őszintén, tiszta szívből szeretlek, melletted maradtam. És látod mi lett a vége.
- Én is belepusztultam volna. És látom mi lett a vége: ezzel az egyetlen mentséggel örökre melletted maradhatok. Már ha te is akarod. De történjen akármi én mindig szeretni foglak.
Nem tudtam, hogy ez szokványos dolog-e, vagy valami csoda, de Edward szeméből ekkor kibuggyant egy könnycsepp. Azt sem tudtam, hogy én hogyan láttam meg ezt az egyetlen tökéletes, szabályos cseppecskét, miközben bőgtem mint a záporeső. De megláttam, és még mi előtt Ő letörölhette volna, letöröltem én magam. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ez egy nem mindennapi dolog, egyrészt, mert a könnycsepp meleg volt. Másrészt pedig, Edward csodálkozó arca is arról tanúskodott, hogy az elmúlt száz évben nem sűrűn történt vele ilyesmi. Aztán újra átölelt, és egy darabig ringatott. Én pedig próbáltam abbahagyni a sírást. Mikor sikerült, újra megkértem, hogy mondja el. Lehet, hogy azért kértem, mert a filmekben a pszichológusok is mindig ezt mondják, lehet hogy csak egyszerűen kíváncsi voltam. De valamiért éreztem, hogy neki is könnyebb lenne, ha elmondaná.

- Igazából nem tudom, hogy mikor történt. Mármint az biztos, hogy valamivel utána. Az új érzések, élmények, az a mámorító gyönyör, és persze a te csábító illatod elvették az eszem. Észre sem vettem, hogy mikor kezdtem el... Mikor kezdett kitisztulni a fejemből a rózsaszín köd, akkor sem vettem rögtön észre. Szégyellem, de tudom, hogy miért nem vettem észre. Azért, mert olyan nagyon finom volt, mert úgy éreztem olyan szomjas vagyok, mint soha, és a te véred a legeslegfinomabb nedű, amit csak ihatok. Tulajdonképpen te segítettél észre térni. Felsóhajtottál, és azt mondtad, hogy ez jó... és hogy szeretsz. Akkor kaptam észbe, hogy mit művelek. Hogy kis híján megöltelek. És te még akkor is, öntudatlanul is ilyeneket mondtál.
Megijedtem, mert sejtettem, hogy nincs visszaút. És undorodtam magamtól. Hiába védtelek oly sokáig, Tyler autójától, Jamestől, az apró balesetektől, a legveszedelmesebbtől, saját magamtól nem tudtalak megmenteni. Megtettem, amire az első pillanattól vágytam, és amitől a legjobban rettegtem. Mikor tudatosult bennem, minél messzebb próbáltam kerülni tőled, hogy nehogy még nagyobb kárt tegyek benned, noha közben a szívem szakadt meg. Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Végül elmentem Carlisle-hoz, hogy segítséget kérjek. De azt mondta, késő, hogy az egyetlen dolog, amit tehetek az az, hogy visszajövök, hogy ne ijedj meg még jobban, hogy elmagyarázom, ami történt, és amiben csak lehet segítek neked.
Amíg aludtál, folyton attól rettegtem, hogy újra megteszem. Ha újra megtenném, akkor azt már nem élnéd túl. Meg akartam kérni Carlisle-t, hogy maradjon itt ő amíg felébredsz, és segítsen ő neked. De mégis itt vagyok, a karjaim közt tartalak, pedig még mindig veszélyes vagyok rád nézve. Még néhány napig biztos az leszek, aztán már senki nem árthat neked. És sajnos pont akkor mikor már nem bánthatnálak, akkor fogsz elküldeni. - Üveges szemmel bámult a távolba.
Egészen eddig a mondatig csöndben hallgattam, teljesen átéltem minden érzését, minden fájdalmát, megértettem őt. De itt már közbe kellett szólnom, mielőtt még több badarságot hord össze.
- Miért küldenélek el, ha amióta csak ismerlek, tudom, hogy csak veled, csak melletted lehetek boldog?
- Azért fogsz elküldeni, mert mikor átváltozol, ráébredsz majd, milyen szörnyű ilyennek lenni. És akkor majd dühös leszel rám, amiért erre az örök fél-életre kényszerítettelek, és elküldesz - mondta lemondó hangon.
Na, remek, felcsapott Alice-nek, gondoltam. Hirtelen felnevetett. Nem áradt belőle a boldogság, de valamicske vidámság hallatszott benne.
- Most mi van? - kérdeztem sértődötten. Vajon azt találja viccesnek, hogy szerinte el fogom küldeni?
- Harapás ide, harapás oda, a humorérzéked a régi.
- Mi van? - Arcán ekkor valami furcsa kifejezés jelent meg. Aztán hirtelen nagyon elégedetten elmosolyodott.
- Na várjunk csak! - mondtam, mert én is kapizsgálni kezdtem a helyzetet. De az nem lehet, én nem akarom. - Nem is mondtam ki hangosan. Vagy kezdek megbolondulni, vagy te...
- Vagy én olvasok a gondolataidban. - Még mindig mosolygott. Néhány másodpercig nyomtalanul eltűnt az arcáról minden bánat, bűntudat, aggodalom, és átvette a helyét a büszkeség és az öröm. Korábban azt hittem mindig gyönyörű az arca, akkor is ha bosszús, akkor is ha szomorú. De most már láttam, hogy akkor a legszebb, amikor boldog. Vagy csak azért láttam így, mert tényleg elfeledkezett a gondokról és őszintén nevetett morcos arckifejezésemen. Ekkor sajnos vége szakadt az idillnek.
- Csak tudnám miért! Lehet, hogy azért, mert kezdesz átváltozni - erre a gondolatra lehervadt arcáról a mosoly.
- Őszintén szólva, nekem mindegy, hogy miért. De nem örülök. Nagyon jól megvoltam eddig is a saját gondolataimmal - morogtam. Megint elmosolyodott egy picikét.
- Ne aggódj! Most próbáltam kutakodni a fejedben, hogy miért nem örülsz ennek, és nem sikerült. Azért még majd próbálkozom - kacsintott rám.

Éreztem, ahogy nagyon apránként, de csökken a bűntudata. De ettől függetlenül, sejtettem - és nem tévedtem -, hogy még számtalanszor fog elszomorodni, bocsánatot kérni. Nehéz is lett volna elfelejtenie, hiszen egész délelőtt beszélgettünk. És az én átváltozásom volt az egyik főtéma. Például én egyre többször mondtam ki a vámpír szót. Eleinte arca elsötétült, és valahányszor kimondtam önkéntelenül összerándult. De aztán kezdte megszokni a csengését.
- Edward! Ne érts félre, nem félek, csak nem szeretem a meglepetéseket. Szóval mi lesz? Úgy értem hogyan fog befejeződni? És meddig tart egyáltalán? - kérdéseim csak úgy özönlöttek felé. Már nem emlékszem tisztán, de szerintem akkor sem kérdeztem ennyit, amikor felfedte előttem kilétét.
- Nagyon-nagyon sápadt voltál, mikor feleszméltem. Carlisle már szakértő az ilyesmiben, ő azt mondta, hogy minél sápadtabb utána valaki, annál több vért vesztett, annál több méreg került a szervezetébe, és így hamarabb változik át. Csak hát ez valószínűleg több fájdalmat is jelent. És persze nem elhanyagolandó, hogy te már előtte is nagyon sápadt voltál. Amikor már az egész tested lángolni fog, akkor egy darabig nem változik semmi. Aztán elér a méreg a szívedbe. Olyan, mintha a szíved fel akarna robbanni, utána pedig elveszted az eszméleted. Olyan mintha elaludnál, és amikor felébredsz, már átváltoztál. - Hangja feszült volt.
- És mit gondolsz, nekem meddig fog tartani? - próbáltam vele ellentétben olyan könnyed hangon beszélni, mintha csak azt vitatnánk meg, hogy melyik csatornát nézzük a tévében. Észrevette próbálkozásomat, és mikor válaszolt igyekezett Ő is lazább hangot megütni.
- Nem tudom, talán egy-két nap. Attól függ, hol tart a méreg.
- Na, és meddig fogok aludni? És mi történik olyankor? - tényleg utálom a meglepetéseket, szóval mindenre fel akartam készülni.
- Nem túl hosszú idő, néhány órácska. De ez is változó. Emmett például mindössze fél órát aludt. Carlisle szerint ilyenkor a méreg felemészti a véredet, és mivel az ereidben mindenhova eljut gyakorlatilag mindent felemészt. Illetve inkább, mint egy vírus, sajátos működésére kódolja be a szervezetedet. Szerinte az alvás időtartama is a vérveszteséggel van összefüggésben. - Nem kerülte el a figyelmemet, a mélységes tisztelet, ami hangjában csendült, valahányszor a doktor neve felmerült.
- Azt hiszem, mégis van valami, amitől félek - mondtam szemlesütve.
- Mi az? Mondd el, hátha tudok segíteni! - Gyöngéden megsimogatta az arcomat. Ránéztem, és éreztem, hogy őszintén aggódik értem, és nem fog kinevetni, ha elárulom neki.
- Egyszer azt mondtad, mindenkinek felerősödik valami képessége mikor vámpír lesz. Valami, ami már életében is jellemző volt rá. Ugye... ugye ez csak jó tulajdonság lehet?
- Istenem, de édes vagy, - finoman elmosolyodott - annyi mindenért aggódhatnál. A fájdalomtól elkezdve, a hazudozáson keresztül, a bujkálásig. De nem, te azon aggódsz, hogy mikor - felsóhajtott, mielőtt kimondta a szót - vámpír leszel,
még többször fogsz csetleni-botlani, mint előtte. És felesleges ezen rágódnod! Valamilyen erősségedet mented át az új életedbe különleges képességként. Minden egyéb pedig felerősödik: az érzékszervek, a reflexek, a memória, a fizikai erő.
- Erősségem? Hát az mondjuk pont nincs, de legalább nem esek el többé. És ez mikor fog kialakulni? Az alvás alatt?
- Nem, még előtte fokozatosan alakul ki minden ilyesmi. A külső, belső tulajdonságok egyaránt.
- Mondd csak! Ha átváltoztam, megszépülök, én is olyan szép leszek, mint ti? - kérdeztem álmodozva, közben egészen megfeledkeztem a fájdalomról. Elképzeltem, hogy én is olyan tökéletes szépség leszek, mint Rosalie, Esme, vagy Alice. Ahogy Edwarddal végigsétálunk majd az egyetem folyosóján mindenki utánunk fordul, és azt gondolja majd: micsoda tökéletes pár! Milyen szépek, milyen kecsesek! És még hasonlítanak is egymásra.
- Nem. - Ez a könnyed hangon kimondott egyetlen szó rángatott vissza a kegyetlen valóságba. Majdnem sírva fakadtam megint. Annyira ronda lennék, hogy még az örök fiatalság, szépség sem érvényesülhet rajtam?
- Te már nem szépülhetsz. Már most olyan gyönyörű vagy, amit képtelenség felülmúlni - folytatta Edward, és egy könnyű csókot lehelt az ajkamra. Most nagy örömömben kerülgetett megint a sírás.

- Elmegyek abba az új étterembe, hozok neked valamit ebédre! - kelt fel mellőlem Edward. - Mit kérsz? A vacsorádat is most hoznám el, az mi legyen? Nem akarlak még egyszer magadra hagyni.
Egy darabig gondolkoztam, hiszen ezek nagy valószínűséggel régi életem utolsó étkezései lesznek. Azon vacilláltam, hogy most próbáljam-e ki azt, amit eddig nem mertem, vagy inkább utoljára a kedvenceimet egyem. Végül kompromisszumot kötöttem. Segítség volt számomra, hogy kívülről tudtam az étlapot, annyiszor voltunk már ott. Pont ezért tudtam azt is, hogy onnan nem lehet csak úgy kaját elhozni. De nem aggódtam, Edwardnak nem szoktak ellent mondani az emberek.
- Kérek szépen valami steaket, közepesen átsütve, és mondjuk milánói makarónit - döntöttem végül.
- Valami steaket?
- Igen. Mindegy milyen, a köret sem fontos, azt kérd, ami a leghamarabb elkészül.
- Rendben, sietek! Ha nagy baj van, hívj! - Már ki is viharzott a szobából. Épp azon gondolkodtam, mivel üssem el az időt - ami ma nagyon lassan haladt, nélküle meg pláne -, amikor újra belépett a szobámba.
- Ez gyors volt! - ugrattam.
- Csak elfelejtkeztem valamiről. - Kihúzta a fiókom, kivette a lejátszómat, majd kinyitotta, beletette azt a lemezt, amit még Ő hozott pár napja, de még nem volt időm meghallgatni. Aztán bekapcsolta, és maximumra vette a hangerőt. Kérdőn néztem rá.
- Carlisle javasolta. Ha nagyon fáj, és ordítanod kéne, akkor ez elnyomja a hangot. Túl sok a kíváncsi szomszéd - magyarázta. Aztán másodszor is távozott.
A zene tetszett, dallamos rock volt, pont az én ízlésemnek való. Kicsit később rájöttem, hogy remek ötlet volt. Próbáltam megjegyezni a szöveget, megfigyelni a művészi gitárszólókat, és ezzel a figyelmem elterelődött a fájdalomról, illetve Edward hiányáról. És még később rájöttem, hogy valóban szükség van rá. Hirtelen történt: egyszer csak olyan volt, mintha a végtagjaimban levő összes eret összeszorította volna valami tüzes erő. A váratlan fájdalomtól felkiáltottam. Aztán szépen lassan enyhült. Néhány számot nyugalomban hallgathattam, de aztán megismétlődött, és nem sokkal utána még egyszer. Ekkor megfogadtam, hogy többet nem adok hangot a fájdalmamnak, mert az csak újraélesztené a bűntudatot Edwardban. Az órára néztem, és meglepve láttam, hogy negyedórája sincs hogy elment. Izzadságban úsztam, úgyhogy úgy döntöttem, letusolok. Nagy nehezen kibotorkáltam a fürdőszobába. A tükörbe nézve elakadt a lélegzetem. Egy egészen másik ember nézett velem szembe. Haja kócos volt, arca halál sápadt volt, de két kis piros folt lángolt rajta, szeme sötét volt, és valami furcsa érzelem csillogott benne. Mégsem volt ronda. Arra gondoltam, feldobom még egy kicsit a látványt, egy kis tisztálkodással. Kivételesen eszembe sem jutott, hogy forró vizet eresszek magamra. Minél hidegebb annál jobb! Megmostam a hajamat is, majd megtörölköztem, és újra felöltöztem. Gondoltam egy kis lehelt-frissítés sem árthat, bár már nagyon fáradtnak éreztem magam, nekiálltam fogat mosni. Közben végig a tükörben lévő lányt bámultam. Így tisztán, frissen mosott hajjal már kifejezetten vonzónak tűnt. Azt gondoltam valamiféle lázálom, nem hittem, hogy tényleg én vagyok. Aztán valahogy sikerült levennem a szemem a tükörképemről és visszamásztam a szobába. Lerogytam az ágyamra, közben a zene megállás nélkül ordított. Egészen biztosan nem aludtam, inkább csak kicsit elbódultam. Bár egész nap nem csináltam semmit, mégis borzasztóan kimerültnek éreztem magam.

Ismerős motorzúgást hallottam, így kikecmeregtem az ágyból. A lépcső tetején már éreztem a finom illatokat, úgyhogy villámgyorsan lerobogtam a konyhába. Csak az utolsó lépcsőfokon tűnt fel, hogy én gyorsan leértem a lépcsőn, miközben nem is estem el. Ez annyira tetszett, hogy a fájdalmaim ellenére széles mosoly jelent meg az arcomon. Edward éppen az ebédemet csomagolta ki, amikor beléptem a konyhába.
- Ennyire éhes vagy? - kérdezte pimasz vigyorral az arcán.
- Hát, végül is igen. Hallottam mikor hazaértél, és aztán éreztem a finom illatokat - mondtam, és elővettem magamnak egy tányért. Mikor ránéztem akkor vettem észre, hogy megint elkomorodott.
- A szobádban bömböl a zene, az én kocsim pedig kifejezetten halk. - Ha lehet rá ilyet mondani, még jobban elsápadt. - Ha így is meghallottad, az csak azt jelentheti...
- Te is mondtad, hogy fokozatosan fognak kialakulni a képességeim. Különben meg - folytattam és próbáltam témát váltani - hogyhogy kocsival jöttél?
- Hazaugrottam érte, egyrészt, mert Carlisle kíváncsi volt az állapotodra, másrészt meg furcsa lett volna, ha gyalog megyek egy városszéli étterembe - magyarázta. Aztán letette elém a steaket. Úgy vetettem rá magam, mintha legalábbis két hete nem ettem volna. Az első falat után megbántam, hogy eddig nem ettem ilyesmit, nagyon ízlett.
- Finom? - kérdezte kicsit később Edward kétkedve. Bólintottam, mert tele volt a szám. Aztán visszakérdeztem.
- Én... Én finom voltam? - Ahogy feltettem a kérdést, rögtön tudtam, hogy hiba volt, de akkor már nem lehetett visszaszívni. Edward összeszorította fogait, és makacsul hallgatott. Elfogadtam, hogy nem fog válaszolni, közben pedig átkoztam magam, hogy sikerült megint visszatérnem az egyetlen kényes témához.
- Nagyon - bökte ki aztán. Megpróbált mosolyogni, de nem volt teljes a siker. - Lehet, hogy ezután nem is fog megfelelni a grizzly.
Nagyon értékeltem a próbálkozását, és örültem, hogy kezd egy kicsit felengedni. Sajnos közben elfogyott az ebéd, és most újra ólmos fáradtság lett úrrá rajtam. Akkor aztán megint megszólalt a telefon.
- Édesapád az - mondta az én új hívásazonosítóm. Odavonszoltam magam a telefonhoz, és próbáltam minden erőmet összeszedni, hogy kellően egészséges hangot üssek meg. Azon agyaltam, hogy vajon miért hív Charlie. Tegnap késő délután beszéltünk, mikor elfoglalta a szálláshelyét. Nem említette, hogy ma is hívni fog, azt mondta, egész sűrű lesz a programja. Imádkoztam, hogy ne azt akarja közölni velem hogy előbb jön haza.
- Halló? - szóltam bele a kagylóba.
- Bella? Én vagyok az Charlie. Minden rendben? Kicsit mintha fura lenne a hangod.
- Szia Apu! Mi újság? - próbáltam még vidámabban beszélni. Csak aztán nehogy az legyen feltűnő.
- Csak gondoltam megkérdezem, jól vagy-e. Meg azért is hívtalak, mert változott kicsit a program. - A gyomrom görcsbe rándult. Csak ne jöjjön még haza, kérlek istenem, csak ne. Egy dolog lesz megmagyarázni neki a sápadtságot, meg ilyeneket. De a jelenlegi nem túl rózsás állapotom még nehezebb lenne. Inkább meg sem szólaltam, nehogy meghallja a rémületemet.
- Annyiról van szó, - folytatta aztán - hogy egy mára tervezett programot átraktak holnapra. Így ma kicsit több a szabadidőm, gondoltam körül nézek a városban, viszont holnap lehet, hogy csak késő este, netán éjszaka érek vissza. Holnap nem biztos, hogy tudlak majd hívni, és nem akartam, hogy aggódj. - Megkönnyebbültem.
- Oké, semmi gond. Valami melegíthető vacsorát majd csinálok, ha nem lesz erőm megvárni téged, akkor a hűtőben megtalálod.
- Köszönöm kicsim! És eszedbe se jusson megvárni. Tényleg nem tudom, mikorra érek haza. Akkor, szia!
- Szia Apu! - gyorsan letettem a kagylót, még mielőtt megkérdezné, mit csinálok ma. Arra gondoltam, hogy ha van egy kis szerencsém, holnap estére már átváltozom. Aztán Edwardhoz fordultam, meg akartam kérdezni, hogy mire gondolt Charlie. De Ő csak megrázta a fejét.
- Bocs, nem figyeltem. - Míg telefonáltam leszedte az asztalt, és elmosta a tányérom. Sőt csend uralkodott a házban, úgyhogy valószínűleg a zenét is kikapcsolta. - Akarod, hogy felvigyelek a szobádba?
- Nem, maradjunk lent egy kicsit, kezdem unni a szobámat.

Odakísért a díványhoz, aztán leült mellém. A hajtincseimet igazgatta, aztán az arcom simogatta. Végül közelebb hajolt és finom megcsókolt. Szívem kétszeres sebességgel dobogott, ki-kihagyva egy-egy ütemet. A vér - valószínűleg
Edward mérgével együtt - száguldott bennem, és azt hiszem emiatt lett erősebb a lángolás is. De nem figyeltem rá, lekötött az Ő közelsége, hozzá simultam és vadul csókoltam. Csak utólag döbbentem rá, milyen hosszan ölelkeztünk, és én közben pillanatig sem kapkodtam a levegőért. Végül megint Ő szakította meg a csókot.
- Még mindig veszélyes vagyok rád - motyogta, mialatt homlokát az enyémnek támasztotta.
- Nem hiszem, hogy bántanál. Sosem tetted, az a tegnapi pedig kellett. Már itt volt az ideje, hogy megtörténjen. És azt hiszem kellő benyomást tett rád, hogy soha többé ne tegyél ilyesmit. Különben meg nem gondolnám, hogy most holmi csókolózástól elvesztenéd a fejed. Tegnap sokkal közelebb voltál, és közben mégsem tettél semmi rosszat. Tényleg, hogy is volt ez?
- Az egyik ösztön győzelme a másik felett. Sosem hittem volna, hogy azt a hihetetlen vágyat, amit a véred iránt érzek képes bármi más is felülmúlni. De minél közelebb kerültem hozzád, minél többet láttam és érintettem a testedből, annál inkább erősödött az emberi vágy és csökkent a... a ragadozó ösztön. De végül nem volt semmi haszna, mert a végén mégis megtörtént.
- Aha. Mindegy is, mert rájöttem, hogy nem csak a jövő, a jelen szempontjából is meg kell barátkoznod a közelségemmel. Az átalakulásomra ugyanis pozitív hatással van a te közelséged.
Edward érdeklődve nézett rám, ezért folytattam.
- Tudod jól, hogy mi történik velem, amikor csak a közelemben vagy, hát még ha megérintesz! A szívem majd kiugrik a helyéről. A vámpírrá válás hosszúságát a méreg elterjedése határozza meg, ugye? A méreg pedig a véremmel terjed, az pedig a szívem működésétől kering az ereimben. Tehát ha a közelemben vagy, gyorsabban terjed a méreg és hamarabb lesz vége. Szeretném, ha mire Charlie hazaér átalakulnék.
- De ha gyorsabban tejed jobban is fáj, nem? - Erre csak legyintettem. - Apropó, voltak fájdalmaid, míg nem voltam itt?
Először nem akartam elmondani az igazat, de aztán elkövettem szokásos hibámat: a szemébe néztem. És még mielőtt végiggondoltam volna, mit teszek, már mondtam is.
- Igen. Eléggé rossz volt.
- Hol fájt? - kérdezte, hangja, szeme és érintése is tele volt gyöngédséggel.
- Leginkább a lábam - motyogtam még mindig kissé kábán. Mire Ő elmosolyodott.
- Állj fel egy perce Bella! - Nem értettem mire jó ez. Aztán mellém lépett, mosolya még szélesebb lett.
- Nőttél pár centit. Nem sokat, talán hármat-négyet - mondta végül, megjátszott nemtetszéssel. Közben én visszarogytam a díványra. - Pedig én bírtam, hogy annyival magasabb vagyok nálad. Szóval azt mondod a közelségem segít neked? - incselkedett, aztán választ sem várva - biztos megint hallotta az egekig ugró pulzusom - közelebb hajolt hozzám.

Később újra felmentünk a szobámba. Edward megállás nélkül szóval tartott, hol üres hétköznapi dolgokról beszéltünk, hol faggatott valamiről. Még a legrázósabb kérdéseimre is hajlandó volt felelni, és ugrott minden kívánságomra. Igazán aranyos volt, és nagyon reméltem, hogy ezzel sikerül kibékülnie magával. De hiába próbálkozott, a figyelmem csupán egyszer sikerült elvonnia a fájdalmaimról, melyek egy ideje nem erősödtek, de ettől függetlenül rémesek voltak.
- Bella! Még mindig szeretnél velem élni? - kérdezte. Éreztem rajta, hogy komolyan gondolja a kérdést, hogy el fogja hinni, amit most válaszolok.
- Hát persze! - Erre elmosolyodott, aztán odalépett a gépemhez, és bekapcsolta.
- Akkor esetleg megpróbálhatnánk keresni valami lakást. Hátha az interneten is vannak hirdetések - magyarázta. Rögtön belelkesedtem. Végre hajlandó komolyan venni ezt. Még idegesítőbbnek tűnt sok hirdetés, ami bejött. Sejtettem, hogy Őt sem nyűgözik le, és valószínűleg a szolgáltatás sebessége se volt kedvére való. De a kedvemért nem szólt egy rossz szót sem. Némán gépelt, kattintgatott.
- Itt van néhány! - jelentette be pár perccel később. Ki akartam pattanni az ágyból, hogy megnézzem, de túl gyenge voltam, és azt hiszem a szokásos egyensúlyproblémám is hozzátett egy kicsit, mert a következő pillanatban kis híján a földre rogytam. De hála félelmetesen gyors reflexeinek ott termett és elkapott engem. Aztán finoman a karjai közé vett és leült velem a gép elé. Egészen belemerültünk a keresgélésbe. Persze nyilván így nem ugyanaz, mintha az ember élőben tekint meg egy lakást, de rengeteget így is elsőre kilőttünk. Félóra múlva négy címet írtunk fel egy papírra, ezek tetszettek a legjobban. Egyik sem volt túl nagy, de a képek alapján otthonosnak tűntek. Én mondjuk ebből is kihúztam volna kettőt, mert véleményem szerint túl drágák voltak. De Edward megnyugtatott, hogy az anyagiak miatt ne aggódjak. Még azt is hozzátette, hogy nemigen kell majd pénzt költenünk sem a fűtésre, sem az ételekre, tehát ezen egy csomót spórolunk.

A vacsorámból már csak alig-alig ettem valamit. Egyfelől már nem is esett olyan jól az étel, másrészt pedig moccanni sem volt erőm. A villa felemelés olyan nehezemre esett, mintha súlyzót emelgetnék. Edward eleinte nem akarta elhinni, hogy az utolsó előtti fázisban vagyok. Pedig már órák óta nem terjedt és nem is erősödött a fájdalom. Szerinte csak beleképzeltem, és még tovább fog tartani, ilyen gyorsan egyikőjük sem alakult át. Aztán kezdett hinni nekem, mert rájött, hogy más dolgokban is jelentősen eltér az átalakulásom az övékétől. Például, hogy délelőtt még futkoztam, ők pedig fel sem bírtak kelni. Azzal érveltem, hogy mind haldokoltak előtte, én viszont egészséges voltam. De neki jobb ellenérve volt: Carlisle. Végül úgy döntöttem azért bírtam olyan jól a fájdalmat az elején, mert én teljes lényemmel erre vágytam. Ezen a ponton már nem tudott visszavágni, így kénytelen volt elismerni, hogy igazam van.
Azt hittem, rosszabb már nem is lehet, de tévedtem. Néhány órával vacsora után kezdtem érezni a lángolást a szívemben, elsőre fel is sikoltottam a váratlan érzéstől. Először mintha egy könyörtelen, tüzes marok összeszorítaná a szívemet, aztán pedig mintha ki akarna robbanni a helyéről. Minden szívdobbanásnál ugyanígy: szorítás, robbanás, szorítás, robbanás. És közben percről-percre erősebb lett. Edward közelsége már csupán lelkileg nyújtott valamiféle segítséget.
- Cssss, Édes! Nemsokára vége! Ígérem, mindjárt elmúlik, és onnantól senki sem bánthat - nyugtatgatott.
- Sajnálom, annyira sajnálom, hogy ilyen gyenge vagyok!
- Egyáltalán nem vagy gyenge! Ezt senki sem bírná ki. De hidd el, hamarosan vége! Bocsáss meg, bocsáss meg, hogy ezt tettem veled!
- Edward! - sikítottam, mialatt az ingébe kapaszkodtam. A zene újra bömbölt, de én nem érzékeltem belőle semmit sem. Mindig azt hittem, hogy itt a vég, hogy rosszabb már nem lehet, de a következő dobbanás újabb fájdalmat hozott. Ő odafeküdt mellém az ágyba, átkarolt, és tovább nyugtatott. Úgy éreztem, hogy meghalok, és jó volt tudni, hogy az Ő karjai közt ér utol a végzet, hogy Őt fogom utoljára látni életemben. A fájdalom már olyan szintű volt, hogy semmit sem tudtam felfogni a külvilágból. Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem, csak a tüzet. Aztán hirtelen gyönyörű angyalhang hatolt át a lángolás által emelt falon. Ő dúdolt a fülembe, az én altatómat. Zokogtam, és már a meghatottság is szorongatta a szívem. Aztán a következő dobbanásnál már nem csak úgy éreztem mintha, hanem azt hittem valóban felrobbant a szívem. Végül boldog öntudatlanságba zuhantam, szerelmem karjai közt. Utoljára aludtam el a nekem írott altatóra.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.