Másnap majdnem délig aludtam Mintha csak a szervezetem úgy döntött volna, most hogy már tudom, terhes vagyok, kijár nekem ennyi pihenés. Igaz ugyan, hogy mikor felkeltem először nem is jutott eszembe, mi minden történt tegnap. Néhány percbe telt, míg egészen magamhoz tértem ébredésem után. A ház üres volt, így könnyen hallottam a szívdobogását. Megrohamoztak az emlékek, az új érzések.
Milyen rossz lehet más anyáknak, ők nem hallják ezt a gyönyörű hangot, a baba szívverését - gondoltam magamban. Egészen beleszédültem a gondolatba, hogy anya leszek. Minden olyan új volt, olyan más. Féltem a jövőtől, ugyanakkor vártam is. Nem tudtam elhinni, hogy mindez valóban megtörténik, pont velem, akit mindig került a szerencse.
Továbbra is aggódtam a pici miatt, mert nem tudhattam milyen lesz, de az Edwarddal kapcsolatos kétségeim elszálltak. Biztos voltam benne, hogy csak megijedt, akárcsak én. Hiszen még most is félek, és csak próbálom megszokni a helyzetet. Mindez olyan váratlan...
- Szia kicsim! - tettem a hasamra a kezem. Különös érzés volt, pedig addig hányszor tettem. Az ember gyakran pihenteti a kezét a hasán, vagy teszi oda, ha épp fáj. De ennek most jelentősége volt, bemutatkozás-félének éreztem.
Vidám keltem ki az ágyból, öltözködtem és dúdolva mentem a konyhába. Rájöttem, hogy eddig sem lett volna ellenemre a reggeli, csak én nem is gondoltam rá, mert úgy véltem, én nem eszem. Vagy csak azért éreztem így, mert a terhes nők mindig sokat esznek? Legalább is a filmekben így van. Ízlelgettem a terhesség szót, és elképzeltem magam, milyen leszek nagy hassal, azt hiszem, hamarosan újra mehetünk vásárolni Rosalie-vel. Kinyitottam a hűtőt, és azon gondolkodtam mit is egyek. Mivel csak a húst szerettem, nem is volt túl sok választási lehetőségem. Végül arra gondolva, hogy ha a babának emberi táplálék kell, vitaminokra is szüksége van kivettem egy kis uborkát is a sonka mellé. Mást nem nagyon találtam.
Már az asztalnál ültem, újfajta reggelimet fogyasztva, amikor rájöttem, hogy valami hiányzik. Határozottan éreztem, hogy valamit elfelejtettem, épp csak azt nem tudtam, mi az. Végig gondoltam, máskor hogyan kezdem a napot. Felkelek, felöltözöm, aztán kopog az ajtón Edward, és megyünk... Edward! Annyira elmerültem abban, hogy felfogjam mi is történik velem, hogy új életemről álmodozzam, hogy észre sem vettem a hiányát. De most az fájóan tört rám, szerettem volna, ha itt van és megoszthatom vele ezt az új élményt. Ha megbeszélhetem vele a felmerülő kétségeimet.
Nem pánikoltam be, arra gondoltam, amit tegnap mondott. Bizonyára azt szeretné, hogy pihenjek, és eddig nem akart zavarni. De most már nyugodtan jöhetne.
- Edward! - hívtam, nem mintha kutya lenne. Mikor nem jött magától, elég volt csak hívnom, és itt termett. Csakhogy ezúttal nem történt semmi. - Edward! - mondtam újra, kicsit hangosabban. Kezdett eluralkodni rajtam a rettegés.
Vettem két mély lélegzetet és a telefonhoz léptem. Nem akartam csak úgy beállítani hozzájuk, lehet, hogy elkerülnénk egymást, vagy nem is tudom... Rádöbbentem, hogy még sosem hívtam őket telefonon. Egyáltalán van telefonjuk? Azokat a kis mobilokat csak vészhelyzetben használják, és ezt most rajtam kívül senki sem tartja annak. Találtam egy telefonkönyvet és reményteljesen lapozgattam. Cullen, Carlisle találtam meg viszonylag hamar. Szerencsém volt.
Miközben tárcsáztam remegett az ujjam, percről percre idegesebb voltam. Miért nem jött Edward? Előző esti kétségeim újra kezdtek valósnak tűnni. Közben a telefon kicsengett.
- Igen? - hallottam a telefonban egy női hangot.
- Szia Esme! Itt Bella! - köszöntem.
- Szervusz, drágám! Miben segíthetek? Csak nincs valami baj? - hangja aggodalmas volt.
- Nem, semmi baj. Én csak... Edwardot keresem.
- Edwardot? Tegnap este elment vadászni, a Kecskesziklához, de azt mondta, megbeszéltétek.
- Ó, igen említette. Kiment a fejemből, ne haragudj. Akkor majd találkozunk, szia! - köszöntem el. Minél előbb le akartam tenni, nehogy meghallja kétségbeesettségem, nehogy faggatni kezdjen.
- Semmi gond, szívem. Szia! - Úgy tűnt, legalább Carlisle tartott magát az adott szavához, mert Esme láthatóan nem tudott a babáról. Sajnos most ez érdekelt legkevésbé.

Még hogy megbeszéltük - dühöngtem, miközben levetettem magam az ágyamra. Csak annyit említett, hogy vadászni megy, nem azt, hogy a Kecskesziklához. Az ugyanis minimum két napot jelentett, csak az út oda fél nap. Feltűnt, hogy Esme azt mondta Edward elment vadászni, nem említette, hogy Alice és Jasper is. Talán, mert nem is tartottak vele...
Tegnap este nem gyanakodtam, amiért vadászni megy. Korábban már említette, hogy ha a kórházba kell mennie, utána gyakran megszomjazik. Na, de előtte néhány nappal voltunk vadászni, annyira nem éhezhetett meg, hogy a Kecskesziklához menjen.
Talán nem is vadászni ment, hanem el? Lehet, hogy nem akarta bevallani, hogy nem kellünk neki, sem én, sem a baba? Így inkább azt hazudja, hogy vadászni megy, és soha többé nem jön vissza. Megint zokogni kezdtem, noha a könnyem most sem folyt. Képtelen voltam elhinni, hogy Edward ilyet tenne velem. Hiszen azt ígérte, hogy mindig velem marad, mindig vigyáz rám. És most van Rá a legnagyobb szükségem! Mihez kezdjek egy vámpír-babával egymagamban? Egy gyereket felnevelni eleve nem egyszerű, de egy vámpír csemetét, akiről azt sem tudjuk ki lesz, még nehezebb! Nem teheti ezt velem!
Nem tudtam elképzelni Róla, hogy elhagyott, nem, nem lehet... És mégis, a szívem mélyén éreztem, hogy többről van szó, mint vadászat. Csak abban tudtam reménykedni, hogy csak időre van szüksége, át akarja gondolni a helyzetet. Aztán majd este, vagy legkésőbb holnap reggel betoppan, és amikor a nyakába vetem magam majd csúfondárosan elmosolyodik. Megkérdezi majd, hogy miért örülök ennyire, mitől féltem. Akkor szégyenkezve elmesélem neki, hogy azt hittem elhagyott. Egy kicsit dühösen fog rám nézni, de aztán majd megért, átölel, és újra megígéri, hogy Ő sosem tenne ilyet.
Próbáltam ezt elhinni, de nehezen ment. Újra és újra elém villant a kép, ahogy tegnap este elbúcsúztunk. Már nem tűnt olyan butaságnak, hogy Ő akkor valóban búcsúzott. Ahogy azt mondta, vigyázzak magunkra... De miért menne el? Mit tettem? Miért nem akarja a közös gyerekünket? Nem is gondolta soha komolyan, hogy örökre velem marad? Csak játék voltam neki, futó kaland? Nem. Ha másban nem is, ebben az egyben biztos voltam. Tudtam, hogy szeretett, hogy Ő is velem akart élni. A kérdés csak az, hogy még most is szeret-e?
Féltem magam beleélni abba az álomba, hogy hamarosan visszatér, de mégis azt tettem... Talán nem kellett volna.

Úgy döntöttem, kitakarítom a házat, és főzök Charlie-nak valami nagyon finomat vacsorára. Nem tagadom, próbáltam elterelni a figyelmem Edwardról. Persze, hogy sikertelenül. Egész végig, míg a házat sikáltam, takarítottam, míg a krumplit pucoltam, az ételt kavargattam, a hozzávalókat aprítottam, minden másodpercben Őt vártam. Minden pillanatban füleltem, hátha hallom dallamos hangját, vagy a motor zúgását. Valójában az összes apró neszre felkaptam a fejem, hátha Ő az, hátha jön, hogy megvigasztaljon, hogy örökre velem maradjon. De csak nem jött, és percről percre rosszabbul éreztem magam. Teljesen összetörtem, nélküle minden unalmas volt, és mégis félelmetes.
Estére már teljesen feladtam a reményt. Igyekeztem jó képet vágni vacsora közben, nehogy Charlie észrevegyen rajtam valamit, de még ez sem jött össze.
- Baj van, Bells? - érdeklődte. Próbáltam összehozni egy mosolyt, mielőtt válaszoltam.
- Nem, dehogy. Fáradt vagyok, csak ennyi.
- Mit csináltál ma? Volt valami jó programod? - faggatott tovább pár perc szünet után.
- Nagytakarítást tartottam, ideje volt! - mutattam körbe a házban.
- Tényleg, ne haragudj, észre sem vettem, milyen figyelmetlen vagyok. Ma nem találkoztatok azzal a fiúval? - Újabban Charlie így hívta Edwardot. Eddig nem láttam értelmét, de most kezdett tetszeni a dolog.
- Nem, ma nem. - Tényleg igyekeztem, hogy ne hallatszódjon a hangomon a szomorúság, nem akartam még több kérdést. De nem úgy tűnt, hogy sikerült a tervem...
- Csak nem vesztetek össze? - Charlie egyszerre tűnt boldognak, hátha megszabadult Edwardtól, és dühösnek, hogy ha valóban összevesztünk, akkor hogy merészelte.
- Dehogy! - Ez tulajdonképpen igaz is volt. - Csak elutazott a testvérével, mostanában kicsit elhanyagolta őket... - Még ez is igaz volt. Remélem, hogy így is van. A terhességről továbbra sem akartam beszélni apámmal.
- Ó! Akkor jó, csak próbáljon meg bántani téged... - morogta.
- Dehogy! Nem tenne ilyet! - Magam sem tudtam, miért védem Edwardot, mikor most éppen nagyon nagy fájdalmakat okoz nekem. Talán abban reménykedtem, hogy mégis visszajön, talán még ma, és nem akartam, hogy Charlie-nak több oka legyen utálni Őt, mint amennyi eddig volt.

Nem akartam, de mégis bizakodva léptem a szobámba. Amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is tűnt az új remény, a szoba üres volt. Lezuhanyoztam, aztán bemásztam az ágyamba. Semminek, az égvilágon semminek nem láttam már értelmét.
Nélküle a világ szürke volt, felesleges volt játszani apámnak, hogy normális emberi lény vagyok. Hamarosan úgyis teljesen meg fogok őrülni. Aznap éjjel Charlie nem ellenőrzött. Még csak meg sem lepődtem, már semmi nem számított. Éppen elhatároztam, hogy többé nem kelek ki az ágyból, a világon semmit sem csinálok, nem is eszek. Sem emberi ételt, sem vért. Nélküle nincs értelme élni, ha nem eszem, akkor előbb-utóbb csak elgyengülök annyira, hogy, meghaljak. Csakhogy ekkor megtörtént a csoda.
Charlie lekapcsolta a villanyt a szobájában, így az idegesítő zúgása megszűnt. A házra teljes csend telepedett, én pedig újra meghallottam a baba szívdobogását. Abban a pillanatban eltökéltem, hogy tegyen akármit is Edward, nem halok meg, és nem ölöm meg ezzel a kisbabámat. Mióta ismertem Ő volt számomra a legfontosabb a világon, Őérte akármit feladtam volna. De úgy tűnik, már nem kér ebből. Születendő gyermekem érdekeit fogom ezentúl csak szem előtt tartani. Minden és mindenki csak azok után jöhet.
Már nem mertem abban reménykedni, hogy Edward visszatér. Miért tenné? De miért tette, miért ment el? Talán sosem fogom megtudni a teljes igazságot. Mint ahogy továbblépni sem fogok tudni, felejteni sem. Lelkemben hatalmas űr tátongott, melyet Ő hagyott maga után. Nem tudom, miért adtam fel a reményt, miért nem gondoltam, úgy, hogy talán valóban a Kecskesziklához ment, miért nem vártam még néhány napot? Azt hiszem azért, mert féltem, hogy minél később hagyok fel a várakozással, annál jobban fog fájni. Pedig már most kibírhatatlan a fájdalom, már most rosszabb, mint az átalakulásom. Azt sem tudom miért nem indultam abban a pillanatban utána. Miért nem mentem a Kecskesziklához, vagy Alaszkába, vagy ki tudja hova. Talán tudtam, ha nem akarja, úgysem találhatom meg.
Csak a kicsi tartott bennem a lelket, csak őérte nem adtam fel mindent. Szomorúan döbbentem rá, hogy már csak ez a pici baba, ami Edwardból maradt nekem. Semmi más. Képtelen voltam hinni benne, hogy visszatér hozzám. A terhesség állítólag a nők életének legszebb szakasza, ilyenkor mindent szebbnek látnak. Hát velem ez pont fordítva volt, már csak a sötétséget láttam, melyben apró lángocskaként pislákolt a tudat, hogy gyermekem lesz. Tudtam, hogy Edward visszatérése azonnal beragyogná a sötét jövőmet, de már nem mertem remélni.
Utolsó mentsváram, életem egyetlen reménységének szívverését hallgatva aludtam el ismét.

Reggel már nem volt szükségem egyetlen pillanatra sem, hogy eszembe jussanak az előző nap történtek. Csakhogy, ahogy az velem lenni szokott a véleményem megint változott az éjszaka. A döntésem mellett, hogy a kicsit tartom a legfontosabbnak kitartottam. De Edwarddal kapcsolatban már nem voltam ilyen erős. A tegnap eltemetett reménység újjá éledt az új nappal. Hiánya egyre fájóbb volt, és valamiért mégis mindjobban vártam, reméltem, hogy visszatér. Nem volt elég erőm, hogy elhiggyem, elhagyott. Túlságosan szerettem, túlságosan nagy szükségem volt Rá, ahhoz ilyen egyszerűen feladjam. Viszont egy új érzést is felfedeztem magamban, iránta. Dühös voltam Rá, nagyon dühös. Elvégre, hogy gondolja, hogy teherbe ejt, aztán meg itt hagy? Ő is csak olyan lenne, mint a többi fiú? Reménykedtem benne, hogy vissza fog jönni, azt is tudtam, hogy képtelen lennék sokáig haragudni Rá, különösen, ha megpróbál elkápráztatni.
De akármilyen jó kifogásai vannak is, akármilyen szívszaggatóan tud nézni, nem fogja zsebre tenni, amit tőlem kap. Ezt is eltökéltem, és csak később döbbentem rá, hogy ezzel megint csak abba élem bele magam, hogy visszajön. De mi biztosítja ezt? Semmi. Csak az én reményem, hogy szeret ahhoz eléggé, hogy visszajöjjön.
Amikor épp az optimistább lényem kerekedett felül, arról győzködtem magam, hogy nem is kell visszatérnie. Hiszen el sem hagyott, csak vadászni ment. Ma, vagy holnap hazaér a vadászatból, és akkor első útja ide vezet majd, hogy megnézze újdonsült családját. Biztos nagyon aggódik értünk, és alig várja, hogy viszontlássuk egymást, csak biztosra megy és sokat vadászik. Azért nem említette, hogy hova megy, mert Ő is zavart volt, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Hisz ez az egész olyan hihetetlen, olyan lehetetlen!
Aztán eltelt egy kis idő, és megint sötétebben láttam a világot: Ha annyira szeretne, már visszatért volna! Vagy legalább szólt volna, hogy hosszabb időre megy el, hogy ne várjam hiába.
Egész délelőtt saját magammal vitatkoztam, és egyre jobban idegesített, hogy nem tudom az igazságot. És minden másodpercben jobban hiányzott, szinte már elviselhetetlen volt.

Délután aztán furcsa dolgot tettem. Edward már annyira hiányzott, hogy kis híján beleőrültem. El kell ismernem, hogy bár elsősorban Ő hiányzott, a közelsége, gyönyörű arca, dallamos hangja, közben a biztonság is hiányzott. Hiszen hirtelen akkorát fordult velem a világ, minden megváltozott. És Ő nem volt itt, hogy biztonságot nyújtson nekem, hogy menedéket adjon. Ekkor támadt egy ötletem. Amikor az embert ennyi új dolog éri, valami megszokottra, megnyugtatóra vágyik. Nekem ezt mindeddig csak Ő jelentette. De eszembe jutott, hogy van egy hely, ahová csak szép emlékek kötnek, ahol eddig mindig jól éreztem magam, ami biztonságos, jól ismert. És ahol úgy érezhetem, Ő is velem van. Nem is gondolkodtam, csak beültem a furgonba és már indultam is. Az eső zuhogott, és én akaratlanul is elképzeltem, ahogy Edward kijelenti, hogy a rossz időre tekintettel kénytelenek vagyunk a házban maradni, mialatt csibészesen mosolyog.
Mivel tudtam, már nem csak a saját biztonságom, és a kocsim forog kockán, hanem a kisbabám is, különösen óvatosan vezettem. Így elég hosszú időbe telt, míg megérkeztem a Cullen házhoz.
Reméltem, hogy senkivel nem futok össze, mert nem volt kedvem magyarázkodni. De a szerencse, mint mindig most sem pártolt túlságosan. Még mielőtt beléptem volna az ajtón szembe jött velem Carlisle. Mondjuk, ő legalább tud a terhességről, talán majd megért. Meglepetten nézett rám.
- Szia! Csak nincs valami baj? Történt valami? Megvizsgáljalak? - aggodalmaskodott.
- Nem, minden rendben, jól vagyunk - mondtam és még egy apró mosolyra is futotta. - Csak egy kis.. - Mire is? Nyugalomra vágytam? Az otthon is van... - Csak egy kis... Szeretnék bemenni Edward szobájába. Tudom, nincs itthon, csak jólesne ott lenni egy kicsit. Olyan nyugodt, barátságos légköre van...
Szerencsére Carlisle megértett.
- Menj csak, nyugodtan. És ha bármi baj van, nyugodtan szólj! - Aztán beült az autójába és elszáguldott. Nem mondtam neki, hogy máris baj van, mert eléggé úgy fest, hogy a fogadott fia lelépett, és itt hagyott terhesen.
Beléptem a házba, és a barátságos, világos környezettől azonnal jobban éreztem magam. Pillantásom a zongorára esett, és megrohamoztak az emlékek. Hányszor hallgattam, ahogy Edward játszik rajta! Minden alkalommal teljesen megbűvölt az a fantasztikus zene... Erőt vettem magamon és elindultam felfelé a lépcsőn. Még fel sem értem, amikor összefutottam Alice-szal. Az Esmével folytatott telefon után meg sem lepődtem, hogy otthon találom. Ő is csodálkozva bámult rám, de a tekintetében volt valami más is, valami furcsa...
- Szia Bella! - üdvözölt, és kaptam két puszit is. - Edward most nincs itthon, vadászik...
- Tudom, csak szeretnék egy kicsit... Egy kis időt tölteni a szobájában, szeretek ott lenni. - Bólintott, de még mindig olyan megmagyarázhatatlanul nézett.
- Alice, te tudsz róla? Elmondta? - kérdeztem. Elvégre, ő támogatott minket mindig, és ő állt a legközelebb Edwardhoz, lehet, hogy neki elárulta.
- Mit? Nem mondott semmit, hétfő délelőtt beszéltem vele utoljára - felelte, de nem változott a tekintete. Hirtelen rájöttem a megoldásra.
- Láttad, ugye? Volt valami látomásod velem kapcsolatban?
- Nem - rázta a fejét. - Illetve, egy, de az nem lehet, lehetetlenség. Talán csak valami képletes, jelképes jelentésű dolog.... Bár még sosem volt ilyen, általában tisztán látom a jövőt, de lehet, hogy ez valami új... Vagy csak rosszul láttam, vagy nem is tudom...
- Jól láttad. Tudom, hogy lehetetlennek tűnik, de igaz. Terhes vagyok - mondtam. Alice volt az első, aki úgy reagált, ahogy azt ilyenkor szokás. Kikerekedett szemmel nézett rám, de aztán felsikkantott, és a nyakamba borul. Ugrált örömében, táncra perdült. Igazán jólesett a fogadtatása.
- Csakhogy Edward elment, és én... - kezdtem, mert hirtelen úgy éreztem, ha nem oszthatom meg valakivel a félelmeimet, akkor felrobbanok. Komolyan nézett rám, de közben mosolygott.
- Bella! Hidd el, minden rendbe fog jönni! - Akartam neki hinni, akartam, de nem ment. Féltem beleélni magam, újra és újra reménykedni, hogy aztán mindig jobban fájjon. Még egyszer megölelt, és gratulált, aztán elindult lefele a lépcsőn.
- Ne haragudj, csak Jasper már vár - magyarázkodott.
- Alice! Csak még valami! Ugye még nem mondtad senkinek?
Elnevette magát.
- Dehogyis! Azt hittem megőrültem, eszembe se jutott bárkinek is megemlíteni. És nyugi, ez után sem fogom. Majd meglepődöm, mikor bejelentitek - kacsintott, aztán tényleg eltűnt. Én pedig folytattam az utat Edward szobájához, remélve, hogy mással már nem futok össze.

Rengeteg érzés kavargott bennem mikor beléptem. Leginkább örültem, azonnal megnyugtatott a hely, a sok szép emlék, amit eszembe juttatott. Ugyanakkor el is szomorított, mert valahol a szívem mélyén abban reménykedtem, hogy Ő itt lesz. Mélyen beszívtam a levegőt; lehet, hogy napok óta nem volt itthon, de a szobának még mindig hamisíthatatlan Edward illata volt. Ettől csak még jobban hiányzott. Lefeküdtem a kanapéra és feszülten figyeltem. Néhány apró kattogáson kívül csak a babám szívdobogása törte meg a csendet. Úgy tűnt egészen üres a ház... Erről újabb emlék jutott eszembe... Vajon lesz még alkalmam behajtani rajta a tartozásom?
Nem sokáig bírtam nyugton maradni, felpattantam és a hatalmas üvegfalhoz léptem. Egy darabig csak gyönyörködtem a kilátásban.
- Merre jársz Edward? - Tudtam, hogy úgysem hallja, mégis jó volt hangosan is kimondani a kérdéseimet. - Hol jársz, és miért mentél el? Miért hagytál magamra? Mindkettőnket cserbenhagytál, a születendő gyermekünket épp úgy, mint engem! Tudod te, mennyire hiányzol? - Tényleg kezdek becsavarodni, hangosan beszélek valakihez, aki nincs itt. De ettől még folytattam. - Tudod te, milyen érzés ez nekem? Hogy egyszerűen eltűnsz, és itt hagysz, mikor a legnagyobb szükségem volna Rád! Mikor minden olyan nagyon zavaros, minden bizonytalan! Együtt kéne lennünk, itt kéne lenned velem, hogy közösen megoldjunk minden problémát. Kézen fogva Charlie elé állni, és elmondani neki a jó hírt. Együtt kéne örülnünk, annak, hogy olyan történt, amit senki sem hitt, senki sem remélt! Vagy talán te nem is akarod? Nem akarod a babánkat? - Megint a sírás kerülgetett, miközben egyre jobban belelendültem.
- Bocsáss meg! - Mondom, kezdek teljesen megőrülni, már a hallucinálok is, hallom a hangját. Annyira elvakított a hiánya, hogy már az sem érdekelt, hogy bolond vagyok, csak mondtam tovább.
- Miért mentél el? Miért nem akarod a gyerekünket, miért nem akarsz engem? Meguntál, megijedtél? Nem szeretsz? Hol vagy egyáltalán? Azt ígérted mindig velem maradsz, mindig vigyázol rám! Most lenne erre a legnagyobb szükség! Tudod te, mit fognak hozzám szólni az emberek? És te nem vagy itt, hogy megvédj tőlük. Hol a francba vagy, mikor ekkora szükség van Rád?
- Itt vagyok, Bella - hallottam megint az Ő gyönyörű hangját. Csakhogy ekkor egy érintés is társult hozzá. Ezt már csak nem képzelhettem! Hirtelen megpördültem a tengelyem körül, és valóban ott állt Ő. Nem mertem elhinni, hogy valóban Edward az, noha megérintett, úgyhogy valósnak kellet lennie.
Képtelenség volna megfogalmazni mennyi mindent éreztem abban a pillanatban. Féltem, hogy mégis csak látomás és mindjárt szertefoszlik. Megijedtem, mert annyira lemondó, elkeseredett volt az arca, a tekintetében volt valami megmagyarázhatatlan szomorúság. Közben rá akartam zúdítani minden feszültségemet, míg eddig csak suttogtam, most ordítani, üvölteni akartam, hogy megértse, mekkora fájdalmat okozott nekem.
De leginkább csak megkönnyebbültem, és boldog voltam, hogy újra itt van. Hogy látom ragyogó, aranyszín szemeit, és újra elveszhetek bennük. Hogy érezhetem az illatát, láthatom tökéletes szépségét, szoborszerű arcát, hogy akár meg is érinthetem. Nem vagyok többé egyedül, visszajött, és én ugyan nem eresztem! Legszívesebben rögtön a karjai közé vetettem volna magam, és soha nem engedtem volna el.
De egyiket sem tettem, nem ordítottam és a nyakába sem ugrottam. Ahhoz még túl keveset tudtam, és túlságosan sok mindentől féltem.
- Hol voltál? Miért? - kérdeztem ezúttal valóban tőle. Hangom remegett a rengeteg visszafojtott érzelemtől. Minél előbb mindent érteni akartam, hogy aztán el is felejthessem, és boldog legyünk. Túl dühös voltam ahhoz, hogy ne akarjam kiadni magamból. De jobban örültem annál, hogy nem tudjak neki bármit is megbocsátani. Csak előbb magyarázza meg, aztán hagyjuk a csudába, és legyünk végre boldogok!
Nem válaszolt, hanem megfogta a kezem és kanapéhoz kísért, majd finoman leültetett. Nem tetszett ez a kezdés... Ő maga nem ült le, ha nem fel és alá mászkált előttem, míg végre nagy sokára belekezdett.

- Elmenekültem. - Ez a szó úgy hasított belém, mintha kés lett volna. Meg akartam kérdezni, hogy miért? Miért menekült, miattam? A terhességem elől? Az elkötelezettség elől? De mielőtt megszólalhattam volna, Ő már folytatta. - Elmentem, és össze-vissza bolyongtam. Át kellet gondolnom mindent, és ehhez magányra volt szükségem. Minden megváltozott, Bella! Olyasmi történt, ami képtelenség, amire nem számítottam. Tudom, hogy nem csaltál meg, sosem tennél ilyet, de mégis hihetetlen, hogy nekünk gyerekünk legyen. - Akármilyen komor volt is ez a szövegkörnyezet, a szívem repesett ezektől a szavaktól. Nem kellett volna...
- Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek! Mindennél, az égvilágon mindennél fontosabb vagy számomra! Alaposan átgondoltam mindent, és úgy döntöttem. Csak a Ti biztonságotokat tartottam szem előtt, csak értetek hoztam ezt a döntést. Én elmegyek, Bella! Elmegyek, hogy boldogan élhessetek!
- Te megőrültél! Eszedbe se jusson engem itt hagyni egyedül! Szeretem a kisbabámat, nem erről van szó, de egyedül én nem tudom felnevelni! Hiszen azt sem tudom mi lesz ő! Szükség van rád, ő a te gyereked is! Nem hagyhatsz itt minket! Egyáltalán miért mennél el? Már nem kellünk neked? - hisztérikusan üvöltöztem, de nem érdekelt.
- Nem, nem érted Bella!
- Te nem érted! Egy gyereknek szülőkre van szüksége! Egy anyára és egy apára! Én minden évben egyszer láttam az a apámat, de az semmire sem volt elég. Alig ismertem, tudod te, milyen úgy felnőni?
- Ne idegesítsd fel magad! Az nem tesz jót a babának. - Az én ordítozásom mellet az Ő nyugodt, halk hangja semminek tűnt.
- Az nem tesz jót neki, ha nincs apja! - vágtam vissza. Észre akartam téríteni, ha kell egész álló nap ordítva vele. De eszembe jutott a fogadalmam: a baba mindenek előtt, ezért vettem két mély lélegzetet, és próbáltam lehiggadni.
- El kell mennem, Bella! Ez a ti érdeketek. Való igaz, nem tudhatjuk, ki lesz a gyermek, de te is hallottad. Sőt hallod mindig, minden este: dobog a szíve! Akinek dobog a szíve, annak vére is van, arra pedig én veszélyt jelentek. Én nem élném túl, ha bántanám azt a védtelen kis apróságot. Ha régen azt mondtam, te törékeny vagy, akkor őrá nincs is szó. Egy véletlen mozdulattal... És ott a vérszomj is! Jobb nektek nélkülem.
- Ha elfelejtetted volna, én is vámpír vagyok. De én, ha tudnám, se akarnám elhagyni a gyerekemet, úgyhogy keress egy jobb kifogást, ha nem akarsz velem élni. - Már egyáltalán nem voltam boldog, nem reméltem semmit. Alice nagyot tévedett. Edward el fog minket hagyni, ez biztos. Már csak azt akartam, hogy érezze, milyen fájdalmat okoz nekem. - Két évig éltél úgy mellettem, hogy ember voltam! És sohasem bántottál, miért bántanád a kisbabánkat?
- Bella! Bántottalak! Különben még ember lennél. Azt is elég nehéz volt feldolgoznom, hogy téged megöltelek, erre a fél életre ítéltelek. El sem tudod képzelni, milyen érzés volt megtudni, hogy egyszerre két életet tettem tönkre. Mert ugyan mi lesz az a szerencsétlen gyerek, egy ilyen apával mint én? És ha itt maradok, akkor még talán meg is...
- Edward! Nem fogod őt bántani, én tudom. Semmit sem tettél tönkre, csak akkor teszed tönkre az életünket, ha gyáva módra lelépsz! Ha itt hagysz egy kisbabával, akiről azt sem tudom ki lesz... - felzokogtam, és nem tudtam folytatni. Olyan hirtelen, és halkan termett mellettem, hogy észre sem vettem. Egyszer csak ott ült, átölelt, és a hátamat simogatta. Tudtam, hogy még mindig el akar hagyni, mégis valamiféle nyugalom kerített hatalmába.
- Szeretlek! - suttogtam. Dühöm nyomtalanul elpárolgott, és a remény ugyan nem éledt újra, elhatároztam, hogy küzdök. Küzdeni fogok, és nem hagyom Őt elmenni. Elvégre ez a gyerekem érdeke is! Csakhogy amint ez kimondtam felpattant mellőlem, és a szoba másik felébe rohant. Újból fel-alá mászkált, és idegesen a hajába túrt. Láttam, hogy Ő is zaklatott, és képes voltam elhinni neki, hogy értünk akar elmenni. De nem engedhettem. Nekem is, és a kicsinek is szüksége volt rá, nem hagyhatott itt minket!

- Ne mondd ezt! - válaszolta végül. - Ne mondd, ki hogy szeretsz, úgy nehezebb lesz elmenni. Már most is elég nehéz, itt sem kéne lennem - motyogta.
- Ne érts félre, örülök, de miért? Hogyhogy visszajöttél?
- Hiányoztál - csúszott ki a száján. Ahogy kimondta, megbánta, de már nem tehetett semmit. - Pokolian hiányoztál, és nagyon aggódtam, hogy hogy vagy. Látni akartam, hogy minden rendben van-e, és meg akartam kérni a családom, hogy mostantól vigyázzanak ők rád, helyettem. És el akartam magyarázni, hogy miért megyek el, mert megérdemelsz ennyit. Sőt, sokkal-sokkal többet érdemelsz ennél, de én mást nem adhatok. Csak a biztonságot, azzal, hogy elmegyek. Egy valamit szeretnék csak kérni, de megértem, ha nem... Kérlek, majd egy nap bocsáss meg nekem! És majd mondd el a gyerekünknek, hogy mennyire szerettelek titeket, hogy értetek mentem el, hogy ő se haragudjon rám. A családom majd mindenben segíteni fog, ebben biztos vagyok... - hangja megint olyan volt, mint régen. Csak most teljesen biztos is voltam benne, hogy búcsúzkodik.
- Nem kell elmenned! Tudom, hogy sosem bántanád Őt. Engem sem bántottál, és azt, hogy az én átváltozásomnak itt volt az ideje, már megbeszéltük. Megígérted, hogy mindig vigyázol rám! Nem futamodhatsz most meg!
- Éppen ez az! Te mondtad ki! Megígértem, hogy mindig vigyázok rád. És képtelen voltam betartani, miért bíznál bennem...
- De hát mindig is vigyáztál rám! - vágtam közbe, és eszembe jutott az a rengeteg alaklom, amikor Ő mentette meg az életem.
- Nem. Akkor éjjel sem vámpírként, sem emberként nem vigyáztam rád! Önző módon csak a saját... vágyaimra figyeltem, és nem rád. És minden lehetséges módon tönkretettelek. - Fájt, hogy így beszél arról az estéről, mert nekem az életem legszebb estéje volt. És a következményeit is nagyon boldogan fogadtam: a vámpírlét és a terhesség. - Nem hagyhatom, hogy még több kárt okozzak!
- Miért bántanád? Most gyakorlatilag azt mondod, hogy ahogy megszülöm, hagyjam el én is a gyerekemet, mert veszélyes vagyok rá nézve!
- Nem, te sosem bántanád! Te még mindig túl emberi vagy ahhoz! Az anyai ösztöneid sokkal erősebbek a ragadozó ösztönöknél! De én...- Nem bírtam tovább. Nem bírtam tovább nézni, hallgatni, hogy marcangolja magát. Nem akartam elfogadni, hogy el akar hagyni minket. Nem bírtam tovább a bűntudatát.

Már egy ideje lecövekelt a szoba közepén, én pedig felpattantam, és odarohantam hozzá. Kerülte a tekintetem, de már nem állíthatott meg, megfogtam az állát, és kényszeríttetem, hogy rám nézzen.
- Idefigyelj, Edward Cullen! - Ha jól emlékszem, még sosem mondtam ki így a nevét. - Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el!
- Fogalmad sincs, mit éreztem, mikor egyszerűen eltűntél, és nem mondtál semmit! Tudod, milyen érzés azt hinni, hogy már nem szeretnek? Ott hagytál teljesen egyedül, és én nem haragszom! Nem haragszom, mert értem, hogy érünk tetted, de ide hallgass! Szükségünk van rád! Rád és nem a családodra, mert akárhogy szeretem is őket, nekem csak TE felelsz meg! Tudom, pontosan tudom, hogy sosem lennél képes bántania babát! Legfeljebb ha annyira félsz, akkor majd naponta elmész vadászni. Nekem az az éjszaka volt életem leggyönyörűbb éjszakája mindennel együtt. Mert őszintén, szívből örülök, annak, ami lettem, és annak, hogy terhes vagyok. El sem tudok képzelni szebbet annál, mint veled és a mi saját gyerekünkkel együtt éljek az örökkévalóságig.
Nem haragszom, amiért eltűntél, és kétségek közt hagytál. Megértem, mert én is megijedtem. De ha elmész... Ha el merészelsz hagyni bennünket, azt soha nem bocsátom meg! Akármit teszel is, én nagyon-nagyon foglak szeretni, egész életemben, csak téged. És akármit teszel, én megbocsátom. De ha elhagysz, azt sosem fogom! Szeretni foglak, de nem bocsátom meg. És a gyerekünknek sem fogok elmondani semmit, letagadlak majd! Gondolkodj el ezen! Elmész, és tönkre teszed magadat, és minket, feladsz mindent, mert egy kicsit félsz? Azt akarod, hogy a gyereked soha ne tudj meg ki vagy, nem akarod látni az első mosolyát, az első léptéseit? Nem akarod te megtanítani biciklizni? Eljárni a meccseire, vagy épp elhajtani az udvarlóit? Ha ezt akarod, tessék. Úgysem tarthatlak vissza, túl makacs vagy. De van egy másik lehetőség is: megküzdesz néhány apró nehézséggel, és itt maradsz. Vállalod a felelősséget a tetteidért. És nem maradsz le azokról a fontos dolgokról, láthatod felnőni, magadhoz ölelheted. Választhatsz, nem láncollak magamhoz - fejeztem be, bár valójában ezt tettem volna.
Láttam, ahogy elképed, amikor elkezdem, és láttam, hogy komolyan vesz, hallgat rám, és át fogja gondolni. Visszaültem a kanapéra.
- Nyugodtan gondold végig, én ráérek. Nem kell, hogy elkapkodd a döntést, mert később nem engedek változtatni. - Bólintott és újból mászkálni kezdett. Igazából azt reméltem, hogy rögtön kijelenti, itt marad. De az, hogy végiggondolja már nagy haladás volt. Noha remegett a gyomrom az idegességről, próbáltam higgadtan látszani. Nem úgy tűnt, hogy egyhamar válaszol, ezért szórakozottan kibámultam az ablakon és néztem a lassan sötétedő tájat.
- Isabella Swan! - Észre sem vettem, mikor lépett elém. Most épp térdre ereszkedett, én pedig majd elbőgtem magam. - Tudnod kell te vagy nekem a legfontosabb a világon, és mindig az is maradsz! Meg persze, most már a babánk is. Mindig, mindent csak értetek, a ti érdeketekben teszek. Nélkületek nincs értelme az életemnek, de ha nem... ha nem szeretsz, akkor szeretlek annyira, hogy elfogadjam. És van valami, amit szeretnék megtudni. Akármit felelj is, én elfogadom, és tiszteletben tartom.
Édes, Bella, szerelmem! Hajlandó vagy boldoggá tenni azzal, hogy elköveted életed legnagyobb hibáját, és hozzám jössz feleségül?

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.