A kilenc óra ellenére, aminek röpke fejszámolás után már mindenképpen el kellett múlnia, az ég még mindig őrzött néhány fénymaszatot a nappal maradékából. Ahogy kikanyarodtam a 101-esre, rés nyílt a környező fák egybefüggő levélbaldachinján, és a nyugati horizont narancsvonala melegen felragyogott előttem, akár egy irányjelző szemafor, hogy mutassa utamat La Push felé.

Anya Mercedes Guardianje, amit hat évvel korábban apától kapott az eljegyzési gyűrű mellé, hangtalanul és erőlködés nélkül siklott alattam, és nekem csak a kormánykeréken dobolva, egyébirányú gondolataim közepette villant eszembe, hogy a jogosítványomat (a hamisított jogosítványomat, hogy egészen pontos legyek) fönt hagytam az íróasztalom fiókjában.

Egy rövid ajakbiggyesztéssel lerendeztem a lelkiismereti aggályt. Visszafordulni már úgysem fogok, ebben biztos voltam, ahhoz túl erősen hajtott előre izgalmam; ha meg igazoltatnak… nos, akkor sem történhet semmi baj. Legfeljebb egy helytelenítő szemöldökráncolást aratnék a rend szigorú őrétől – elvégre annak is megvan a maga előnye, ha az ember nagyapja a helyi rendőrfőnök.

Jó szerencsémben (és összeköttetéseimben) bízva keményen beletapostam a gázba, és a La Push-ig vezető tizenöt kilométeres és helyenként izgis hajtűkanyarokkal megcifrázott utat alig néhány perc leforgása alatt magam mögött tudtam. A partig lehajtani ez a csodajárgány sem tudott, ahhoz minimum egy Birodalmi Lépegető kellett volna, így hát második legjobb megoldás gyanánt az út szélén, egy hordalékkavicsokkal kirakott és bozóttal övezett pihenőhelyen parkoltam le a Mercedest.

Kiszálltam, és nagyot szippantottam a gyorsan sötétedő este illatából. Hamisítatlan és régóta nélkülözött tengeri levegő töltötte meg az orromat, olyan zamatos és friss, hogy úgy éreztem, képes lennék jóllakni vele.

Még akkor is ez a bolondos gondolat járt a fejemben, mikor nagyokat lélegezve megkerültem a kocsit, és a rendszeresített turistaösvénynek hátat fordítva épp az ellenkező irányban indultam meg a part felé. Hogy miért szakítottam a hagyománnyal, azóta sem tudom. Ami a partra lejutás lehetőségeit illeti, tagadhatatlanul ez volt a hosszabb és jóval küzdelmesebb választás, hisz az erdei ösvény kusza gyökérzetű fák és tolakodó páfrányok között vezetett, amit csak ritkán és kizárólag a bevállalósabb túrázók jártak, valami hirtelen támadt késztetés mégis errefelé terelte a lépteimet.

A talaj meredeken lejtett, ahogy egyre mélyebbre hatoltam a sötét erdősávban; lépcső nem volt, hogy segítsen kezelni a drasztikus magasságcsökkenést, az ember itt csak az egyensúlyérzékében és az ügyességében bízhatott.

Minden negatív oddsz (és az anyámtól örökölt, hirtelen kitörő kétballábasság) ellenére sem estem hasra; máig nem értem, hogyan történhetett, de így volt. Pedig a fák sűrűjében az orromig sem láttam. Ahogy a szaglásom, úgy a látásom sem volt olyan precíziós és kifinomult, mint a családom többi tagjának, legfeljebb egy macska éjszakai üzemmódjának szintjét tudtam produkálni, mégsem éreztem úgy, hogy bármi okom lenne a félelemre ezen a fénytelen, kihalt ösvényen.

Rendre haladtam lefelé; az erdő csendje nyugtatóan és ismerősen ölelt körül. A fák tömött során ritmikusan át-átmorajlott az óceán, olyan érzést keltve bennem, mintha egy régi dal refrénjét dúdolná a fülembe. És az emlékek visszatartott áradta hirtelenjében kiszabadult, képzeletem homloktere egy csapásra megtelt azokkal a színes-hangos emlékekkel, melyeket rövid életem hat éve során halmoztam fel ezen a vadregényes és szívemnek oly kedves környéken: a temérdek szabadban töltött óra, a közös kóborlások, a versenyzéssel egybekötött izgalmas vadászatok…

Mint fényképalbumban a fotók, úgy pergetek szemem előtt a kedves epizódok s a hozzá tartozó még kedvesebb szereplők: anya, ahogy szétkaratézza a házunk végében álló sziklák egyikét; apa, ahogy csillogó szemmel és nevetéssel küszködve nézi őt…
De ugyanúgy magam előtt láttam Emmett és Jasper bácsikáimat is, az ő test test elleni küzdelmeiket, és a soha véget nem érő szkandercsatákat, melyek felváltva dőltek el hol egyikük, hol másikuk javára…
És persze Jacob, Jacob és megint csak Jacob. Ő bukkant fel előttem a legtöbbször, őt láttam minden második bevillanásban, ő volt életem meghatározó szereplői közül az egyetlen, akit hosszabb ideje nélkülöztem már, és akire a legjobban emlékeztetett az engem körbevevő táj.

Igen, hiányzott ez az erdő, hiányzott az itt hagyott emlékek színe, szaga és zamata. Csupán hat hónapig voltunk távol a félszigettől, nekem mégis éveket jelentett a kiesett időszak. De hát ez nem is csoda; én speciális időszámítás szerint élem az életemet, amiben a biológia bizonyos törvényei igen sajátosan érvényesülnek. Így volt ez mindig. A természet már a fogantatásom pillanatától fogva eszeveszett ütemet diktált a szervezetemnek, arra késztetve, hogy alig egyhónapos magzatkorban jöjjek világra, s hogy félévesen már egy nagycsoportos óvodás magasság- és súlyparamétereit produkáljam.

A szédítő sebesség az idő múlásával csökkent ugyan, a centik és a kilók lassuló ütemben rakódtak rám, ám a fejlődésem még így is szinte napról napra követhető, sőt, szó szoros értelmében szemmel látható maradt.
Csak két hónap múlva töltöm be a hetedik évemet, külsőre mégis olyan magas és érett vagyok, akár egy harmad- vagy negyedéves gimnazista. És ez csak a dolgok felszíne; a háttérben zajló folyamatok – a szellemi érés, az intelligencia fejlődése, a világ dolgainak látásmódja és értékelése – ugyanilyen magas fordulatszámon pörögtek bennem, amióta csak az eszemet tudom.

Csoda hát, ha az én gyorsan ketyegő biológiai órámnak minden távol töltött nap hetekkel, sőt hónapokkal ért fel? Ahogy ott sétáltam a fák gyökerei közt navigálva, a tenger közeledő morajának ritmusára lépve hirtelen késélesen hasított belém a felismerés: ez így túl sok egyszerre. Az a fél év, amit Dél-Amerikára és az ottani ismerőseinkre szántunk, olyan kronológiai hasadékot ütött a személyes időmön, ami túl széles ahhoz, hogysem ilyen könnyen áthidaljam.
Mert a legjobb barátom, a lelkem tükörfele mindvégig a túloldalon maradt, ott, ahol másképp, egy teljesen különálló naptár szerint telik az idő. S ha majd kibukkanok a fák sűrűjéből, és odasétálok a tábortűzhöz, ő az utolsó porcikájáig ugyanolyan lesz, amilyennek itt hagytam, rajta nem látszik majd meg a múló idő rohanása. Jacob már megállapodott, külsejének huszonévest időző alakja már hét évvel korábban kialakult.

Egyetlen pillanat alatt kérdések valóságos áradta zúdult rám a semmiből. Vajon nagyon megváltoztam kívülről? Az ő szemében milyen lehet mindez? Rám ismer még egyáltalán? És ha igen, akkor miként fog reagálni a látványomra? Lehetek továbbra is a legkedvesebb játszópajtása, lehetek az, aki mindig is voltam: a legbizalmasabb, szívbéli barátja?

Az erdő egyszeriben bántó sietséggel kezdett ritkulni. Nem akartam még kiérni belőle! Nem, most, hogy ennyi megválaszolatlan kérdés árasztotta el a lelkem, nem kerülhettem felkészületlenül a színe elé!

De a lábaim a szívem parancsát követték, s a kétségbeesett riadójeleket küldő józanészre fittyet hányva egyenesen kivezettek a nyílt tengerpartra.

És ott voltak ők, a szemem rögtön megakadt rajtuk a sötétség közepén. A tűz fényköre aranyglóriába vonta őket, egybemosódó alakjuk fénykúpként ragyogott a part karéjának felső peremén, azon az uszadékfából és görgetegkövekből kialakított piknikhelyen, ahol korábban én magam is olyan sokat üldögéltem már.

Egy darabig elnéztem őket a csillagfényes kupola alatt, s csak apránként ébredtem tudatára, valójában mekkora kerülőt is tettem ezzel az erdei „átvágással”. Ahelyett, hogy a település főútjának végén, annak kövezetlen, de kitaposott folytatásán ereszkedtem volna le a partra, én egy széles sugarú félkört írtam le a déli meredélyen, és cirka kétszáz méterrel vétettem el a végcélt.

Rossz kalkulációm nem is jöhetett volna jobbkor. Vettem egy bátorító korty levegőt, s a tényen felvidulva, hogy bőven lesz időm rendezni a gondolataimat, míg odaérek, szépen lassan nekivágtam az útnak.

Csakhogy egy valamivel nem számoltam: amint megindultam én, úgy pattan fel, s indult meg a távolból is az egyik aranyglóriás alak. Széles vállú, magas sziluettje ellenállhatatlan lendülettel falta a köztünk lévő távolságot, a külalakját megfestő tűzfény gyorsan halványult, jelezve, hogy ő jóval nagyobb ütemben közeledik hozzám, mint én őhozzá, hogy kisvártatva már csak egy bizonytalan, holdfénykontúros csillanást lássak belőle.

A szívem meglódult; a szememmel ellentétben csalhatatlan ösztönöm már tudta, hogy Jacob közeledik felém. És a lépteim önkéntelenül felgyorsultak, nem volt már mi féket rakjon rájuk; a távolság szürke kavicsméterekben és csobbanó hullámmásodpercekben maradt el mögöttem, egyre sebesebben; már-már szaladtam, s az ajkamon ott bizsergett a kiáltás: Jacob!

Hirtelen torpant meg. Mintha a levegő egy összesűrűsödött fala állta volna az útját; az arcára tanácstalanság költözött, s a vonásain – melyeket már élesen kirajzolt az ömlő holdfény – a nyilvánvaló zavar hulláma futott végig.

A pillanat törtrészéig mindketten meredten bámultunk a másikra. A lábaim gyökeret eresztettek alattam, s én lélegzetemet vesztetten álltam tulajdon rosszérzéseim kellős közepén. Miért torpant meg? És miért néz rám ilyen sötét és kifürkészhetetlen ragadozószemekkel?

Nem jutott idő megválaszolni nyugtalanító kérdéseimet. Jacob újból megindult: bizonytalan lábakon tett felém két-három lépést – az arca még mindig megfejthetetlen, a döntésképtelenség tartózkodó maszkja –, aztán a két fekete szemöldök egy szigorú vonalban összeszaladt homlokának alján, s ő csodásan zengő, mély hangján annyit mondott:

- Kölyök… tényleg te vagy az?

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.