5. fejezet – Elhatározás


A telefonom cirpegésére ébredtem. Vékony, éles hangja úgy kongott a fejemben, mintha kavicsokkal dobálták volna álomkunyhóm bádoglemezeit. Mégis ki az ördög lehet olyan tapintatlan, hogy éjnek évadján háborgasson? A keresetlen indulatszavak már röppenőfélben voltak ajkamról, mikor feltűnt, hogy odakintről bizony világosság szüremlik be. Nem az a trópusi verőfény, de ahhoz túl éles és zöld, hogy az éjszakai égboltról származzon.

Némi machináció árán megragadtam a hangoskodó szerkentyűt (az éjjeli lámpám nem volt elég masszív, hogy talpon kibírja a rohamot, de szőnyegre esett, így szerencsére nem tört el), és lenyomtam a legelső gombot, ami az ujjamba akadt.

- …gen? – vakkantottam bele anélkül, hogy megnéztem volna a kijelzőt. Így aztán teljesen felkészületlenül ért a ráfelelő hang.

- Morcos vagy még? – Jacob volt az.

Hirtelen nem tudtam, mire gondol. Morcos, én? Pislogtam egyet, s ez a pislogás, mintha egy rést nyitott volna az agyamon tenyésző pókhálón, s az így támadt tudatlyukakon súlyos rögökben visszahullott rám a tegnap este minden emléke. Szörnyen durván ráztam le magamról Jacobot, döbbentem rá elfacsarodó szívvel, sőt, példátlan módon még rá is ordibáltam.

- Ne haragudj! – szakadt ki belőlem a bűntudat közhelye, amit egy még sablonosabb magyarázattal toldottam meg: – Fáradt voltam, és nyűgös, de már…

- …kialudtad magad. És most alig várod, hogy kárpótolj.

Jacobbal sokszor fejeztük be egymás mondatait, így elég volt egy aprót hümmögnöm, hogy biztosítsam felőle, ezúttal is kitalálta a gondolataimat.

Jacob jókedvűen felkacagott. – Elfogadom az ajánlatot, Kölyök, s hogy lásd, nem neheztelek, ma délután elviszlek vadászni. Túracipőt húzzál, és ö… a fegyverről, feltételezem, egyikünknek sem kell külön gondoskodnia. Négykor ott vagyok érted, rendben?

Automatikusan rádünnyögtem egy igent, de a hangom annyira bizonytalanul csengett még a saját fülemnek is, hogy egyáltalán nem csodálkoztam, amiért Jacob rögtön gyanút fogott.

- Vagy ahhoz sincs kedved? Ha inkább a családoddal vadásznál…

- Nem, dehogy! – vágtam rá rögtön. – Veled akarok menni, becsszó. Ahogy régen is, jó buli lesz. Már élezem is a fogaimat.

- Oké… – Jacob hangja megenyhült. – Akkor négy óra múlva ott vagyok. Szia.

Csak miután visszadobtam a mobilt az éjjeliszekrényre, jutott el az agyamig az időpontot illető információ. Négy óra múlva lesz délután négy? Hajjaj, ezek szerint átaludtam a délelőttöt! Na, nem mintha ez olyan nagy baj lett volna, elvégre semmiről sem maradtam le, épp csak furcsálltam, hogy ilyen hosszú és nyugodt álom köszöntött rám a tegnapiak után. Semmi hánykolódás, semmi sugárban hányás Ördögűző módra. Lehet, hogy akkor mégis minden rendben van velem?

Széles jókedvvel pattantam ki az ágyból, hogy ötpercnyi bohó ténfergés után ismét gondolkodóba essek. Ez a vadászat dolog nem a legjobbkor jött, ezért sem tudtam a telefonban lelkesebbnek mutatkozni. Az új életvitelem küszöbén aligha lenne tanácsos azzal indítani, hogy hidegvérrel leölök egy szarvast, és szörcsögve kiszívom a vérét. A hétköznapi élet felé tett elkötelezettségem legsarkalatosabb pontja épp az étrend volt, amiből mindenestől száműzni akartam a vért. Dél-Amerikában már úgy-ahogy működött a dolog, s én nagyon bíztam a kedvező folytatásban.

A bibi ott volt, hogy mindezt még nem osztottam meg Jacobbal, így ő nem is tudhatta, miért vonakodok a délutáni programtól; nem is sejthette, miért jelent egyszerre csábítást és bűntudatot a vadászat gondolata.

Tegnap kellett volna beavatnom őt – korholtam magam öltözködés közben –, akkor most nem kéne feszengenem amiatt, hogy esetleg megsértem a titkolózással. Mindig ő volt a legfőbb bizalmasom, az első kéz, amiben elhelyeztem a titkom kincsét, s most, hogy életem eddigi legjelentősebb elhatározását tettem, ő csak az utolsók egyike lesz, aki beavatást nyer.

- Uh, pfuj – legyezte az orrát Emmett, mikor kíváncsiságtól hajtva belépett a konyhába. Tett egy hosszú sasszét felém, s a vállam fölött átpillantva alaposan megbámulta háziasszonyi erőfeszítésem gőzölgő végeredményét. – Ezt tényleg meg akarod enni, he? Miss Erősgyomor Cullen.

Rántottát sütöttem, aprított gombával, amire záróakkordként sajtot reszeltem, és őszintén szólva, igen elégedett voltam magammal.

- Miért, mi a gond vele? – ingerkedtem. – Első próbálkozásra aligha várható el tőlem, hogy cordon bleu-t készítsek cukorhabos málnafelfújttal!

- Semmi baj vele – felelte vállvonogatva. – Ránézésre oké. Csak azt nem értem, hogyan fogod ezt mind leküzdeni.

- Nyeléssel, a számon át. Aztán, ha az már megy, esetleg kipróbálom a rágást is. – Gyermeki bájmosolyt villantottam. – Állítólag az használ.

Emmett szája megremegett, de hősiesen visszafojtotta a nevetést. Így kívánta ezt a kölcsönös csipkelődés hagyománya. – Ezt a kulcsos kioktatásért kaptam, igaz?

- Talált, süllyedt.

- Szerintem jól néz ki – állt a pártomra Rosie, miután a kíváncsiság őt is becsalta a konyhába. – Sőt, remekül sikerült. Más körülmények között biztosan megkóstolnám. – Mosolyogva megpaskolta a karomat, és a rá jellemző zengzetes-dallamos hangon kijelentette: – Büszke vagyok rág, szívem! Elhatároztad a dolgot, és tartod is magad hozzá. Ne is figyelj oda, mit mond ez a majom (maliciózus pillantás Emmett felé), annyi önfegyelmet sem tud tartani, mint egy gumicsontot nyalogató kölyökkutya.

- Egy vegetáriánus vámpírról beszélsz, Rose! – Emmett komolyan lesújtottnak tűnt. – Ha ez nem önfegyelem, akkor nem tudom, mi az.

Ennél a pontnál fogtam remekbekészült rántottámat, és diszkréten kivonultam az ebédlőbe. Rosalie és Emmett mostanában túl gyakran gerjesztettek hátsó szándékkal efféle vitákat, s én túl sokszor voltam szemtanúja annak, hogyan békülnek ki szenvedélyes csókok között minden szóváltás végén.

A rántotta lassú falatokban fogyott, s habár a tojás íze egyike volt azoknak a zamatoknak, amiket majdhogynem vonzónak találtam, farkasétvágyról még korai lett volna beszámolni. Az étel sokféle íze és a rágás szükségessége továbbra is idegennek tűnt, túl bonyolultnak és körülményesnek egy olyan valaki számára, aki évekig csak „folyadékon” élt. A táplálék útja is másképp talált csatornára a testemben: először felpuffasztott, aztán elnehezített, s csak a furcsán lassú felszívódás után lett része a véremnek.

Carlisle persze töviről-hegyire elmagyarázta, mi történik eközben a szervezetemben, színes képek sorozatán át levezette a folyamatot, de ettől egy cseppet sem lett könnyebb megbarátkozni magával az érzéssel. Sokkal több macera – ez volt az igazi hátránya az emberi táplálkozásnak. Hogy napjában legalább háromszor kellene ételt vennem magamhoz, továbbra is meghökkentőnek tűnt, pláne annak fényében, hogy a pre-diétás időkben egy kiadós vadászattal akár másfél hétig is kihúztam.

De hát elhatároztam magam, és a célba éréssel elérhető jutalom mindent egybevetve még így is felülmúlta az adódó kellemetlenségeket. Lelki szemeim előtt máris láttam magam a menzán, egy csomó baráttal körülvéve, ahogy összetolt tálcánk felett jókedvűen falatozunk. Semmi ruhazsebbe rejtett rántott hús, semmi asztal alá sinkófált sült krumpli!

Ezen az ábrándképen merengve nyammogtam el a maradékot, mígnem a sarokban álló ingaóra Bong!-ja ráébresztett a múló időre. Negyvenöt perc. Kereken ennyit sikerült eltökörészni kéttojásos menüm felett. Enyhén szólva is szánalmas, de mertem remélni, hogy ez nem a tőlem telhető maximum, s hogy jócskán sikerül még lefaragnom a versenyidőmből, mire elkezdődik a suli.

Összecuccoltam magam után, a tányért és az edényeket kezdetleges technikával ellöbböltem, s mire mindezzel végeztem, már fél négy felé járt az idő. Ki lopta el a találkozómig fennmaradó négy órát? – tűnődtem magamban, s mielőtt bármit tehettem volna ellene, a kapkodás menthetetlen erővel kitört rajtam. Hirtelen szörnyen rossz választásnak tűnt minden egyes ruhadarab, amit nem sokkal korábban még teljes meggyőződéssel öltöttem magamra. Hogyan is gondoltam, hogy egy répahámozó nyulat ábrázoló póló megfelelő öltözet lehet egy ilyen alkalomra!?

A szobatükröm előtt pózolva négy különböző komplét próbáltam végig, mire a józan eszem lesajnáló hangon rám förmedt: „Te meg mi a jó büdös francot művelsz, kislány!? Nem tök mindegy, milyen ruhában mész az erdőbe, mikor Jacobon kívül úgysem lesz ott senki más? Még csak a praktikumot sem kell szem előtt tartanod, hiszen a mai vadászatból úgysem lesz semmi! A beszélgetéstől meg ugye nem lehet véres a gallérod…”

Dühös lettem magamra, amiért ekkora hűhót csaptam a ruhaügy körül; félresöpörtem az ágyra halmozott kupacot, és maradtam abban, amibe legutoljára átöltöztem. De a gyomromban kísértő furcsa szorongás nem múlt el, s mikor meghallottam odalent kinyílni az ajtót, s felcsattanni Rosalie magas hangú méltatlankodását („Mi az, már bármelyik kóbor kutya kulcsot kaphat ehhez a házhoz!?”), újból megremegett a bensőm, s az a csacsi szívem akkorát ugrott, hogy kis híján beszorult a bordáim közé.

- Nessie, kész vagy? – szűrődött fel odalentről Jacob hangja, s én hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak neki. Tényleg kész lennék? Vagy biztos, ami biztos alapon öltsek magamra még egy szájkosarat is?

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.