6. fejezet – Kicsikart ígéret


Már javában úton voltunk a hegyek felé, mire Jacob vidor kedve végre lecsillapult annyira, hogy képes legyen abbahagyni a lélegzetvesztett nevetést. Rosalie és ő – a jól bejáratott szokásnak megfelelően – rögtön egymásnak ugrottak, és még indulás előtt lezavartak egy többmenetes szócsörtét. A civódásból ezúttal Jacob került ki győztesen (köszönhetően a parádés „szőke nős” visszavágásnak), s ez akkora örömmel töltötte el, hogy utána tíz percig hahotázott megszakítás nélkül.

A kiruccanáshoz nyüstölt farmert és egy hasonlóan megviselt pólót húzott. Ez utóbbi ruhadarab minden egyes karmozdulatánál cérnahangon nyikorgott, miközben ő szélesen gesztikulálva felelevenítette a szócsata legemlékezetesebb fordulatait.

- Tudod, Kölyök – vigyorgott rám –, én komolyan azt hittem, hogy a múlt évi születésnapos húzása már felülmúlhatatlan marad, de ez a beszólás, hogy oltassam be magam galandféreg ellen, na ez überelt minden korábbit. A nagynénéd igazi mókamester!

Jacob a huszonkettedik születésnapjára egy tíz alkalomra szóló kutyakozmetikai utalványt kapott Rosie-tól, amit ő, mindenki derültségre, komolyságig nyugodt arccal konstatált, majd köszönettel elfogadott.
A rákövetkező héten szokatlanul jól ápolt kóbor kutyák járták a várost.

A köztük lévő viszálykodás engem mindig inkább bosszantott, mint mulattatott, ezért mérgemben csak legyinteni tudtam: – Ti soha nem változtok meg, igaz? Ha egyikőtök esetleg elfelejtene goromba lenni, akkor a másik gondoskodik róla, hogy ez ne tartson sokáig. Miért nem tudtok felnőni végre?

Jacob nagyot nevetett. – Hogy odalegyen a kapcsolatunk varázsa? Ugyan, Nessie, mindketten hiányolnánk ezeket a csetepatékat! Meg hát kin köszörülné a nyelvét a nagynénéd, ha mi „bűzös ebállatok” nem léteznénk? Gondolom, azt sem hagyta szó nélkül, hogy a Carlisle kulcsot adott nekünk a házhoz…

- Csak megjegyezte, hogy ott jártatok – sarkítottam az igazságon. – Kiszúrta, hogy máshogy állnak a kanapépárnák.

- Igen? – Jacob kétkedve húzta fel a szemöldökét. – Csak ennyit mondott volna? Biztos?

Feszengeni kezdtem. Jacob és köztem mindig is volt valami megmagyarázhatatlan igazságmondó kényszer, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy hazudjak neki, még akkor is, ha a legjelentéktelenebb dolgokról volt szó.

- Talán említette, hogy érez valami illatot – vallottam be csendesen, s még mindig nagyon diplomatikusan.

- Nessie!

- Na jó, azt mondta, hogy dögletes ez a kutyabűz, és hogy fél év alatt sem fog kiszellőzni a kanapépárnákból. Most boldog vagy!? – Nagy levegőt vettem, s engesztelő hangnemben gyorsan hozzátettem: – De nem úgy gondolta! Rosie csak magát szórakoztatja ezzel, soha nem bántana meg szántszándékkal. Tudja, hogy azzal fájdalmat okozna nekem, mert én mindkettőtöket nagyon szeretem, és…

Belém rekedt a szó, s egy csöppnyi vérszín kezdte égetni az arcomat. A korábban oly gyakran hajtogatott kifejezés hirtelen túlságosan is jelentőségteljesen hangzott, és valahogy zavarba ejtően oda nem illőnek tűnt.

Jacob fürkésző tekintetet vetett rám, s csak nézett és nézett. A pillantása olyan hosszan pihent meg rajtam, hogy már-már aggódni kezdtem a környező útviszonyok miatt. A szélvédőt széles vízfolyamok csíkozták, odakint záporozott az eső, ráadásul egy irtó kanyargós szakaszon haladtunk. De Jacobnak szemlátomást nem esett nehezére egyszerre két dologra is odafigyelni; a jobb kezét még le is vette a kormányról, s az ujjaival finoman végigsimított az arcomon. (A túlfeszített varrás ennél a pontnál végleg megadta magát, s a pólóujj vékony pamutja reccsenve szétnyílt a mozgolódó bicepszen.)

Alig bírtam levenni róla a szemem. S a zavarom csak fokozódott, mikor Jacob arcán a korábbi komoly kifejezést varázsütésre felváltotta a szertelen farkasvigyor.

- Hát persze, hogy nem gondolja komolyan – nevetett nagyot, s nekem csak lassan, nagyon lassan esett le, hogy Rosie-ról beszél. – A nagynénéd régóta szerelmes belém, és így vezeti le a frusztrációt, amiért nem kaphat meg engem. Én pedig csak könyörületből bosszantom – nehogy reménykedni kezdjen.

- Dilis! – horkantam fel, s a kezét, ami még mindig az arcomon pihent, játékosan félreütöttem. – Ha ezt továbbmondom Rosie-nak, tutira letépi a füledet.

Jacob figyelme visszatért a vezetéshez, s immár két kézzel a kormánykeréken, lezseren előre szegezett tekintettel folytatta a társalgást.

- Szóóóval – vett nagy levegőt – tetszett Dél-Amerika! A tegnap esti szavaidból legalábbis ezt vettem ki. Nagyon lelkesnek tűntél. Egy darabig. Aztán mintha elfogyott volna a lendületed. – Itt újabb rövid pillantást vetett felém. – Talán van valami, amit csak az én fülemnek szántál? Hmm… Nessie?

Egy darabig mukkanni sem tudtam, olyan erővel csapott belém a korábbi gondolat, hogy Jacob tényleg belelát a fejembe, s kiolvassa onnan a titkaimat. Jobban belegondolva persze rá kellett döbbennem, hogy ezen nincs semmi csodálkoznivaló, hisz előtte való nap este annyira be voltam sózva, olyan vehemenciával vetettem magam a nyakába és kezdtem el ömlengeni, mintha az a veszély fenyegetett volna, hogy a mesélőkedv felrobbant belülről, ha nem engedem ki rögtön.

És ez így is volt. A találkozás első félpercében minden gondolatom csakis a beszámoló körül forgott, töviről-hegyire el akartam mesélni az egészet, az összes kis részletet, amiről még nem tudhatott. Aztán a dolgok valamilyen érthetetlen okból megváltoztak, s bennem alábbhagyott a beszédkényszer.
Na ja, mert túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy meg ne harapjam!

És mintha valami bizarr láncreakció indult volna meg: amint megfogalmazódott bennem ez a gondolat, az érzékeim is rácsatlakoztak, s a Jacob felől áradó illatfelhő egyszeriben élni kezdett az orromban, felforrósodott odabent, és letagadhatatlanul valóssá vált.
Bele se mertem gondolni, milyen lett volna a kiváltott hatás, ha Jacobnak nincs kibontva a copfja; még így, a dús hajfedezék mögül is észveszejtően áradt a hívogató édesség.

Annyira maga alá gyűrt az újult erővel támadó harapásvágy, hogy szólongató hangja csak többszöri próbálkozásra tudott betörni a tudatomba.

- Nessie, Nessie…! – hajtogatta. – Kölyök, mi a baj?

- Mmm? – Nem mertem levegőt venni, sem közvetlenül ránézni, csak a szemem sarkából vetettem felé egy félsunyi pillantást. – Minden oké…

- Hát nem úgy nézel ki. – Jacob tekintete oda-vissza ugrált rajtam; láttam, hogy furcsállkodva nézi, miért húzódom ki jobbra, és passzírozom magam a kocsi oldalának. – Megállítsam az autót? Rosszul vagy?

- Csak egy kis friss levegő kellene – hörögtem; a gyötrelmesen finom illat bíborfénybe borította az agyamat, s én úgy éreztem, sírni tudnék a vágytól. – Húzd… le az ablakot… kérlek.

Még az sem zavart, hogy a menetszél durván az arcomba csapja a kövér esőcseppeket; ahogy rés nyílt az ablakon, menten odatartottam az orrom, és mélyeket slukkoltam a friss és ártatlan levegőből.

Apránként oszlott fel a vérszín felhő, kortyonként tisztult a tudatom, mígnem elég józan lettem ahhoz, hogy nyugodtan visszahúzzam a fejem az ablakból.

A kiöntött ürge sem lehetett volna jobban elázva, mint én abban a pillanatban: a hajamból csavarni lehetett volna a vizet, az arcomon patakokban csorogtak le az összegyűlt esőcseppek.

- Nem a legjobb időt választottuk a természetjáráshoz, igaz? – mosolyogtam Jacobra. – Kár, hogy nem hívtam fel Alice-t telefonon, ő előre figyelmeztethetett volna az esőre.

Jacob biccentett. – Ha ilyen ütemben ömlik tovább, akkor semmi értelme a dolognak. Belefulladnánk a sárba. Meg az arcszíned sem tetszik nekem. Szóval… tegyük át holnapra?

A javaslat csekély lelkesedéssel érkezett, és én is csalódott voltam, amiért meghiúsult a kiruccanás, ám kénytelen-kelletlen beláttam, hogy aligha tehetünk mást.

- Asszem – feleltem. – Úgy lenne ésszerű. – A hűvös ablaknak nyomtam a homlokom, és kibámultam az esőcsíkozta üvegen. Mintha zöldesszürke homály borult volna körénk, a félórával korábbi bágyadt napsütésnek még csak az emléke sem látszott a tovasuhanó tájon. – Mi legyen? Hazamegyünk, vagy…

- Paul!

Jacob felé kaptam a pillantásomat. – Mi?

- Ő és Rachel ma nincsenek a városban. Délelőtt felvittek egy csoportot a hegyekbe, és néhány napig nem is jönnek vissza. Vagyis üres a ház! – Jacob arcát széles mosoly derítette fel. – Van hozzá kulcsom, és… Nem akarod megnézni, milyen lett végül az iroda? Nem is láttad még, mióta átalakították.

- Dehogynem! – vágtam rá azonnal. Az ötlet valóságos megváltással ért fel, a kocsi légtere ugyanis kezdett ismét nyugtalanítóan fülledt lenni, az illatcseppek úgy záporoztak körülöttem, akár folyékony rokonaik az ablak túloldalán. – Lépj a fékbe, és irány vissza a városba!

Jacobnak nem kellett kétszer mondani. Félelmetes ügyességgel kapta félre a kormányt, s faroltatta ki a Mercedest úgy, hogy a kocsi eleje még csak sávot sem váltott, csak a hátsó kerekek pörögtek vadul, s a felvert esővíz széles sugárban fröccsent ki a gumik alól; egy fél pillanatig energikus mozdulatlanságba dermedtünk, aztán a motor mély morranással lendületet vett, s mi úgy lőttünk ki előre, hogy a lélegzet is elakadt bennem.

- A mindenit… Ez csúcs! – jutalmaztam a produkciót, mikor már elértük az utazósebességet. – Mi a trükk, elárulod?

- A trükk!? – Jacob olyan lendülettel kapta felém a fejét, hogy még a nyaka belereccsent. – Nem, Kölyök, eszedbe ne jusson próbálkozni vele!

- De hát…

- Nincs de hát! Még csak egy éve tudsz vezetni, az efféle dolgok túl veszélyesek neked. Komolyan beszélek. Meg ne lássam, hogy ezt csinálod! Oké?

- Oké – dünnyögtem magam elé. – Nem fogod meglátni…

Csikorogva állt meg a kocsi, s a következő pillanatban már szemtől szemben voltam Jacobbal. Két keze forró kapocsként kulcsolódott a felkaromra, arca ott táncolt tőlem alig néhány centire, hogy szavakkal kiáradó lélegzete súrolta az arcomat.

- Ez nem vicc, Nessie, hallod!? Ne játssz velem ilyeneket, és ne merészelj, soha ne merészelj erre gondolni még egyszer! – A szorítás erősödni kezdett a karomon, a hosszú ujjak olyan erővel mélyedtek a húsomba, hogy éreztem alattuk a vérem lüktetését. – Nem sodorhatod magad szántszándékkal veszélybe, nem teheted! Nagyon fontos, hogy ezt megértsd, mert… mert…

- Miért, Jacob? – Hangom a cincogásnál is erőtlenebb volt. – Túl nagy bajom úgysem eshet…

A rám szegeződő sötét szempár mélyén megvillant valami. Jacob hirtelen lekapta rólam a tekintetét, hogy fél pillanattal és egy súlyos belégzéssel később újból rám emelje azt.

- Engem az sem érdekel, ha csak a kisujjad körme törik bele – mondta lassan tagolva és jól érthetően –, akkor sem tudnám elviselni a gondolatot, hogy megsérültél. Bármennyire is szeretném, nem lehetek mindig veled, és nem figyelhetem minden egyes lépésedet, úgyhogy most ünnepélyesen meg kell ígérned, hogy semmi hülyeséget nem csinálsz.

- De én akkor sem értem, hogy mi…

- A fenébe is, Kölyök! – Jacob olyan erővel rázott meg, hogy a nyakam hátrabicsaklott, s a copfomat összefogó csat széttört az ülés fejtámláján. A hajam nedves csíkokban előre zuhant, s a víz, ami addig a hátamra csordogált, most hideg cseppekben áztatni kezdte a pólóm elejét. Hátra akartam rázni a hajamat, de mielőtt felnyúlhattam volna, Jacob keze már az arcomon volt, s olyan filigránul ügyes mozdulatokkal simogatta le róla a tapadós tincseket, amire a mérete és ereje folytán soha nem tartottam képesnek az ujjait. Mikor végzett, nem húzódott el tőlem, két meleg tenyerében fogta az arcomat, és a nyugtalanítóan mély szemkontaktust is fenntartva elismételte a követelését: – Ígérd meg, Kölyök! Ígérd meg, hogy nem sodrod magad veszélybe. Addig úgysem indulunk el, amíg nem mondod…

A forróság és az illat, ami áradt belőle, észbontó volt, s nekem legalább négyszer kellett nekifutnom, mire ki bírtam nyögni: – Ígérem.

- Helyes. – Jacob hosszan engedte ki a visszatartott levegőt. A szorítása ellazult a karomon, de az ujjai nem mozdultak, ahogy a tekintete sem, csak nézett rám szakadékmély pillantásával, miközben a szeme árnyalatonként változott vissza titokzatos feketéből meleg sötétbarnává – és a pillanat feszültsége egyszeriben felszívódott. Mintha varázsütésre változott volna meg a hangulata: az arcát vidám, már-már túlságosan is önfeledt mosoly derítette fel, s mikor megszólalt, a hangok szokatlanul puhán peregtek az ajkáról. – Szófogadó, okos kislány – homlokon puszilt –, látod, ilyennek szeretlek. Most pedig irány Paulék háza, szerzünk rád valami száraz cuccot, mielőtt megfázol nekem.

- Oké. – Ez volt a legtöbb, amit ki tudtam préselni magamból, míg Jacob visszahúzódott a volán mögé. Valami odalent a gyomrom mélyén nem akart felhagyni a remegéssel, s én szívveréseimnek dübörgő hangjával a fülemben, bénult némaságban ültem végig a városba visszavezető húszperces autóutat.

Na, ez után az ígéret után vajon hogyan adagolom be neki az én új – s kiemelten sérülésveszélyes – életstílusomat?

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.