Képtelenül könnyen beparkolt egy szűk helyre, és leállította a motort. Egy hatalmas épület előtt parkoltunk, valószínűleg a környék legnagyobb bútoráruháza volt ez. Attól féltem, hogy végig sem fogjuk tudni nézni a kínálatot, nemhogy választani!
- Edward... Nem túl nagy ez az áruház? Szerintem két nap alatt sem lehet végigjárni - akadékoskodtam. Attól függetlenül, hogy panaszkodtam, közben már izgatottan vártam, hogy körülnézhessek. Imádtam az ilyen helyeket, és mérhetetlen izgalommal töltött el a tudat, hogy ezúttal a saját házunkhoz veszünk bútort.
- Ugyan! A lényeg a tervezés, a céltudatosság - kacsintott rám. - Éjjel megnéztem az áruház honlapját, és letöltöttem egy térképet. Ez alapján megterveztem, hogy milyen sorrendben kell keresnünk a bútorokat. - Közben már beléptünk a hatalmas forgóajtón, és én nem tudtam eldönteni, hogy az Ő felkészültségén vagy az óriási választékon ámuldozzak jobban. Ő el is indult jobbra, én pedig engedelmesen követtem. - Itt kezdjük, a nappali berendezésével...
Kanapék, díványok, fotelek, és szekrények százai vettek körül és azt sem tudtam, hova kapjam a fejem. Ő előkapta a térképet, melyre szép, lendületes kézírásával számokat, nyilakat és apró feljegyzéseket írt. Elkezdte magyarázni, hogy milyen méretű bútorokat kell keresnünk, és aztán elindultunk a kanapék dzsungelében.
Volt egy hatalmas, impozáns szekrényrendszer, amibe azonnal beleszerettem. Egészen sötét színű fából készült, néhol világos berakásokkal, formái finoman legömbölyítettek voltak. Edward szakszerűen elvett a közelből egy prospektust, és ellenőrizni kezdte a méreteket. Odajött ugyan egy csinos eladónő, aki nagyon készségesen segített volna - Edwardnak -, de Ő kijelentette, hogy van némi gyakorlata, ezért boldogul egyedül is. Ceruzát kapott elő, és odahívott engem is. Elkezdtük végignézi a bútor elemeit, és néhány perc alatt berendeztük a tervrajzon látható nappalit velük. Elképzeltem, ahogy belépek abba a szobába, és nagyon tetszett. Ráadásul a többihez képest egészen olcsó is volt, úgyhogy Edward keresett egy eladót, és megrendelte a szükséges bútorokat. Aztán mentünk is tovább, mert egy kényelmes ülőgarnitúra még hiányzott a nappalinkból...

Az első emeleten volt egy kis étterem, és mivel már jócskán elmúlt dél, Edward beterelt engem oda, hogy egyek valamit ebédre. Természetesen húst kértem.
Addigra már találtunk egy három elemből - egy kanapéból és két fotelből - álló garnitúrát, ami pontosan olyan színű volt, mint a szekrény világos részei. Valamint sikerült fürdőszoba bútort és konyhaszekrényt is választanunk. Mindkettő nagyon tetszett, bár ami a fürdőszobát illeti, sokat vacilláltunk két lehetőség között. Aztán kiderült, hogy az egyikből csak hónapok múlva tudnak hozatni, így többé nem volt kérdés a kérdés.
Izgatottan vártam, hogy folytassuk a vásárlást, hiszen már csak a számomra legfontosabb dolgok maradtak hátra. A mi szobánk, és a babaszoba. Direkt ezt hagyta utoljára, hogy akkor már nyugodtan válogathassunk, mára nem volt több terve. Ezért aztán csak úgy lapátoltam magamba az ebédemet, mielőbb indulhassunk a második emeletre, ahol a hálószoba és gyerekszoba bútorok vannak.
- Kérsz még? - kérdezte, ezek szerint félreértette azt, hogy olyan gyorsan eszek. Megráztam a fejem és már pattantam is fel. - Nyugi, Édes! Nem szaladnak el a bútorok, órákig válogathatunk még!
De azért Ő is felállt, és aztán elindultunk kifelé, mivel már korábban fizettünk.
Fél óra alatt jártuk végig a hálószobákat, és nekem túl sok tetszett. Mindössze három nem volt megfelelő méretileg, és Edward csak egyre jelentette ki, hogy Ő aztán olyat nem vesz. Leültem egy fotelbe az egyik szobában.
- Megnézhetem a rajzokat? - nyújtottam a kezem. Odaadta őket, és én egészen meglepődtem. A hálószobához tartozott egy gardrób is, de a nélkül is hatalmas volt. Reggel ezt valahogy nem vettem észre. - Ez a szoba óriási Edward, mégis hogyan akarjuk berendezni?
- Hát... Szólj, ha nem örülsz neki, de arra gondoltam, hogy a szobámat átköltöztetném az új házba. Szóval ide, vagy ide - bökött a papírokra - elférne a sok CD. A gardróbom bútora tökéletesen illeszkedik az újba, és ha gondolod az asztalt meg a szekrényt is vihetjük. De azokat le is cserélhetjük, hogy összhangban legyenek a bútorok, mert nyilván a te dolgaidnak is kell hely. Szóval egy-két szekrény egész biztosan kell...
Bólogattam, egyetértésem jeléül, és nekiindultam egy újabb körnek. Ismét fél órás hezitálás után sikerült három bútorzatra szűkítenem a listát.
- Tudod, mit? Dönts te, egész eddig én válogattam, és nem szeretném, ha neked nem tetszene! - hárítottam rá a feladatot. Képtelen voltam dönteni.
Szakavatottan végignézte mind a három minta-szobát, kinyitogatott minden szekrényt, átlapozott minden prospektust, néha előkapta a tervrajzokat, és azzal is egyeztette. Hosszú percekig csak nézelődött és gondolkodott.
- Ha nem nagy gond, én ezt kizárnám, szerintem egy kicsit gyenge az anyag - jelentette ki végül. Ezt csak azért választottam, mert illett az Ő régi bútoraihoz. Aztán elmosolyodott. - A másik kettő viszont egyformán tetszik, és mindkettő jó minőségű, megfelelő méretű. Szóval azok közül már neked kell választanod. Ha gondolod, megmutathatom, melyikkel hogyan lehetne berendezni a szobát.
- Nagy segítség voltál - öltöttem rá nyelvet, de aztán odamentem, hogy megnézzem az ötleteit.
Hamar rájöttem, hogy még ha az összes bútorát át is hozza, akkor is rengeteg helyünk marad. Talán azért, mert nem lesz ágy a szobába, elvégre nem alszunk. A baba születése után már én sem fogok aludni, legalábbis, ha Carlisle jól spekulált. Ezért nem is kerestünk ágyat. A terveket nézegetve egyre jobban tetszett a világos színű bútor, de aztán eszembe jutott valami. Egész nap úgy vásárolgattam, hogy alig néztem az árakat. A nappalinál még figyeltem, aztán egyre kevésbé. Bele se mertem gondolni, hogy mennyi pénzbe fog kerülni a ház berendezése, és akkor még az építési költségekről nem is beszéltünk. Noha már nem sok értelme volt, elhatároztam, hogy ár alapján döntök. Inkább most, a babaszobán nem akarok spórolni.
Igyekeztem észrevétlenül megnézni és kiszámolgatni az árakat. Eléggé sokat kerekítgettem, mert nem vagyok egy nagy fejszámoló, de a világos színű bútor kétszer annyiba került, mint a másik, úgyhogy választottam.
- Vegyük ezt - böktem rá a katalógusára. Végül is, ez is nagyon szép bútor, sötét, barna színe menni fog a kinti táj hihetetlen zöldjéhez. Valamit azonban elrontottam, mert Ő gyanút fogott.
- Rendben. De megkérdezhetem, most miért választottad hirtelen ezt? - Merőn a szemembe nézett. Próbáltam elfordítani a fejem, vagy nem gondolni az árakra, mert féltem, hogy kiolvassa a gondolataimat. Az utóbbi hetekben már előfordult egyszer-kétszer ilyesmi, és reméltem, hogy most nem fog. Csak az volt a probléma, hogy eddig, évekig nem kellett azzal foglalkoznom, hogy elrejtsem előle a gondolataimat. Éppen ezért nem volt benne semmi gyakorlatom, és minél inkább próbáltam nem gondolni az árakra, annál inkább koncentráltam rájuk. Ő még mindig az arcomat fürkészte, és úgy tűnt, hogy megint sikerrel járt... Arca hirtelen elkomorult.
- Bella! Nem számítanak az árak! - A csudába, lebuktam. - Hányszor kell elmondanom, hogy a pénz sosem számít. - Halkabbra vette a hangját. - Évtizedek, sőt Carlisle évszázadok óta gyűjti a pénzt, és jóval többet keresünk, mint fogyasztunk... Néha mi is dolgozunk, így aztán bőven van mit költenünk. És ha neked a másik bútor tetszik, akkor azt vesszük meg, mert nem az a lényeg, hogy mi mennyibe kerül! A ti boldogságotok, az, hogy szeresd a házat, nekem minden pénzt megér! És kérlek, hogy a jövőben légy őszinte, és ne akarj ilyesmiken spórolgatni!
- Oké, ígérem, mostantól szórni fogom a pénzt! - gúnyolódtam. - Tényleg Edward, mindkét bútor nagyon szép, tetszenek, és ha már az egyik jóval olcsóbb is, akkor miért ne dönthetnék az ár alapján?
- Mert látom rajtad, hogy melyik tetszik igazából! Meg se próbáld tagadni, hallottam - közölte megint fensőbbségesen vigyorogva. Megadóan feltartottam a kezem, és hátradőltem a fotelben.
- Maradj itt, pihenj egy kicsit, én addig megrendelem ezt, és aztán megyünk a gyerek-részlegre.
Elindult a legközelebbi eladóhoz, én pedig kezembe vettem a prospektust, és el kellett ismernem, hogy valóban ez a bútor tetszik jobban. Kicsit szomorúan néztem az ágyat, ami nekünk persze nem lesz. Bár felmerült bennem a kérdés, hogy ha szeptemberben beköltözünk, akkor a szülésig hol alszom majd. De mondjon akármit Edward, azért ágyat venni pazarlás volna, arra a pár hónapra legfeljebb átvisszük az én ágyamat az új házba.
Még most is hihetetlenül hangzott, hogy saját házunk lesz...

Sorban álltunk a pénztárnál, hogy a kis számlákat bemutatva kifizessük az előleget, a szállítást már korábban lefixáltuk. A sor lehetetlenül hosszú volt, de én nem bántam. A babaszoba bútoráról szóló katalógust nézegettem újra meg újra. Körülbelül másfél óráig válogattam köztük, míg sikerült ezt kiválasztani, pedig a kínálat a fele sem volt a kanapékénak. Edward a korábbiaknál is alaposabban vizsgálta meg a bútorokat, hiszen ha pici már születésétől fogva erős lesz, akkor nagyon strapabíró dolgokra lesz szükségünk. Mindent gondosan ellenőriztünk, aztán méreteket egyeztettünk, és minden apró részletre igyekeztünk figyelni, még egy eladó segítségét is elfogadtuk. Hiszen, míg azt tudjuk, hogy az ember mit vár el egy komódtól, vagy épp egy fürdőkádtól, arról fogalmunk sem volt, hogy mi az ami különösen fontos egy kiságynál. Persze az eladó sem segíthetett mindenbe, mert nagy valószínűséggel nem túl jártas a vámpír-bébik nevelésében...
Eleinte aggódtam, hogy gondot jelenthet, hogy még nem tudjuk a baba nemét, - tulajdonképpen semmit sem tudunk róla... De a legtöbb dolog pasztellszínű volt, és nem rózsaszín vagy kék. Edward megnyugtatott, hogyha semleges bútort veszünk, akkor majd a festéssel, vagy a kiegészítőkkel lányosítjuk, vagy fiúsítjuk a szobát.
Igazán, nagyon tetszett az a bútor, amit végül választottunk, egészen beleszerettem. Ez volt a legmasszívabb is, úgyhogy Ő is nagyon elégedett volt vele. Fenyőből készült, egészen világos színű volt. Formái egyszerűek, de mégis kedvesek. Egy rácsos kiságyból, egy pelenkázóból, és három szekrénykéből állt. Nagyon aranyosnak találtam a szekrények, fiókok gombjait, amik színesek voltak. A kiságy állítható magasságú volt és ki lehetett szedni a rácsokat, ezért még nagyobb korában is használhatja majd. A tervrajzon nagyon szépen berendeztük a szobát, csak egy üres sarok maradt, arra gondoltunk, hogy oda talán egy járókát teszünk majd.
Közben sorra kerültünk, de jobbnak láttam nem odafigyelni: túl nagy számokról volt szó. Mielőtt újra belemerültem volna a babaszobáról való álmodozásba, még feltűnt, hogy hogyan néz Edwardra a pénztárosnő.
Elkéstél, szívem - gondoltam kárörömmel, mikor láttam, hogy Ő ügyet sem vet rá.

Kinyitotta előttem a kocsi ajtaját, én pedig gyorsan bepattantam. Csak akkor vettem észre, hogy egészen elfáradtam, nem is csoda: egész álló nap mászkáltunk, és bútorokat keresgéltünk. Ő is beült, és indított.
Alig értünk ki Port Angelesből, már el is kezdett esni az eső, és pár perccel később már úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Edward változatlanul gyorsan hajtott, az emberekkel ellentétben neki nem okozott gondot, hogy ilyen időben is jól lásson. Hosszú percekig csak némán hallgatva ültünk, és a csendet csak a motorzúgás és az eső pergése törte meg.
- Nagyon elfáradtál? - szólalt meg Ő végül. - Ne haragudj, ha túl terheltelek, ha túlságosan sokat terveztem.
- Nem, csak váratlan még ez az egész, még magamban sem tudtam feldolgozni az egészet. Annyi minden történt az elmúlt pár napban, fel sem tudom fogni. De nem terheltél túl, akárhogy is, azért mégiscsak vámpír vagyok! Nem olyan egyszerű engem kifárasztani. Azért, ha nem gond, akkor a függönyöket már ne ma vegyük meg.
- Rendben - nevetett. - Ahhoz még van erőd, hogy a szombati eljegyzésről beszélgessünk? Tudod meg kéne tervezni, mert eléggé sürget az idő.
Rögtön izgatott lettem, elvégre egy eljegyzés az eljegyzés, még ha ilyen gyors, és szűk körű is lesz. Észrevehette rajtam, hogy mennyire érdekel a téma, mert mosolyogva folytatta.
- Szóval arra gondoltam, hogy mi lenne, ha valami egyedit csinálnánk? Úgy értem nem a hagyományos családi ebéd és a többi, mert az nálunk elég furcsán alakulna. Valami jobb program kéne, ahol édesapád megismerheti a családunkat kicsit jobban, de ugyanakkor nem válik feltűnővé a különcségünk. Ezért vetettem el a baseball ötletét, mert ott nehéz lenne átlagosnak tűnnünk. Van néhány ötletem, de azt szeretném, ha elsősorban te döntenél, nekem minden megfelel, ha te hozzám jössz feleségül - kacsintott.
- A közös ebédet én sem tartom jó ötletnek, elég különbözőek az ízlésvilágok - poénkodtam. - De igazából nincs semmi ötletem. Charlie biztos szívesen horgászna...
- Igen, ez nekem is eszembe jutott, csak megint étkezési problémák adódnak. Apukád kicsit másképp fogyasztja a halat, mint mi. Úgy értem, nem szoktunk halra vadászni, nem halászok vagyunk, de nem merném megkockáztatni a dolgot.
- Ez igaz. És mi lenne, ha kirándulnánk? - Mióta átváltoztam csak egyszer botlottam meg, így már sokkal jobban kedveltem a túrázásokat. - Persze az elég időjárás-függő.
Elgondolkodott, de úgy láttam, tetszik neki az ötlet.
- Végül is, miért ne? Való igaz, csak a száraz, de felhős idő felel meg ennek a programnak, de azon kívül jó ötletnek tűnik. Megkérdezem majd Alice-t, hogy milyen idő lesz, és akkor döntünk, jó?
- Rendben! És mit gondolsz, hova kiránduljunk? Valami olyan hely kell, ahol nem bukunk le: nincsenek járhatatlan szakaszok, és viszonylag kevés az állat...
- Van egy ilyen hely... Persze, vannak ott is állatok, de közel sem annyi, mint például a környékünkön. Majd holnap elmegyünk vadászni egy kicsit, és akkor biztos nem lesz semmi baj.
Bólintottam, és hátradőltem az ülésen, szememet behunyva pihentem egy kicsit. Hallottam, ahogy az eső kopogása lassan elhalkul, és egyenletessé válik, ahogy a vihar lassan kezd véget érni, de még így túl sok zaj volt ahhoz, hogy halljam a pici szívdobogását. Mégis tökéletesen nyugodt voltam, kezemet a hasamra tettem, már csak tompán érzékeltem, hogy kezd lassan besötétedni, aztán azt hiszem kicsit elbóbiskoltam. Arra tértem magamhoz, hogy leparkoltunk a házunk előtt.

Odabent még beszélgettünk egy kicsit, újra átlapoztuk a katalógusokat, megnéztük a terveket, és nagyon elégedettek voltunk. Alig vártam, hogy elkészüljön a ház, és beköltözhessünk.
- Lassan megyek, Charlie nem sokára hazaér. Megbeszélem Alice-szal, hogy milyen idő várható szombatra, meg esetleg nekiállok a háznak is. Aztán ha megfelelő az időjárás, akkor holnap apukádat is meghívjuk.
- Muszáj menned? - kérdeztem nyűgösen. Tudtam, hogy ha minden jól megy - és nagyon remélem, hogy így lesz -, akkor egy hónap múlva már együtt fogunk élni. De ez nem segített, én most is együtt akartam lenni vele! Hogy bírjam ki holnap reggelig?
Elmosolyodott, és megsimogatta az arcomat.
- Ha azt szeretnénk, hogy minden időben kész legyen... Akkor igen, mennem kell. De ne félj, holnap reggel jövök és megint agyon hajszollak! - Lehajolt, és megcsókolt. Kezeimmel átkulcsoltam a nyakát, és mikor éreztem, hogy el akar húzódni tőlem, nem engedtem. Sajnos Ő még mindig erősebb volt nálam, így aztán viszonylag könnyedén fejtette le a karjaimat magáról.
- Türelem, Édes! Ígérem, hogy amint tudok, jövök! Tudod, hogy soha többet nem lennék képes magatokra hagyni titeket, azt az egy alkalmat is annyira szégyellem... - Eddig szorosan tartotta a kezeimet, hogy ne tudjak újra belé csimpaszkodni, de most elengedte, és óvón magához ölelt. Karjai közt teljes biztonságban éreztem magam, tudtam, bármi jöjjön is Ő mellettem lesz, és megvéd majd, és én nem féltem többé. Ezért semmi kedvem sem volt elválni Tőle, egészen holnap reggelig. Talán Ő sem akart annyira sietni már, mint az előbb, mert nem eresztett el, hosszú percekig álltunk a nappaliban ölelkezve.
Charlie autójának hangjára rebbentünk szét. Hamarabb ért haza, mint szokott, de nem aggódtam, a tegnapi vacsorát szándékoztam megmelegíteni, ahhoz meg nem kell sok idő. Edward szedelőzködni kezdett, miközben hallottam, ahogy apám lépked a ház felé. Az előszobában találkoztunk össze vele.
- Jó estét, uram! - köszönt Edward. Charlie kicsit meglepettnek tűnt, hogy itt találja, és ennek hangot is adott. Furcsa, nem vette észre a ház előtt parkoló Volvót?
- Szervusz! Szia, Bells! Ha nem hangzik túl otrombán, megkérdezhetem, hogy maga mit keres itt? - bökött Edwardra. - A helyében én nem Bellával enyelegnék, hanem munka és lakás után kajtatnék egész álló nap.
Edward arcára diadalittas vigyor ült ki. És sejtettem, hogy még vidámabb lesz, ha elmondja, hogy teljes sikerrel járt, és látja-hallja majd apám elképedtségét.
- Ami azt illeti, egész álló nap bútorokat vásároltunk - kezdte sejtelmesen.
- Azt hittem előbb lakást szokás venni - felelte Charlie szúrósan. Remélem, hamarosan megenyhül, mert nagyon zavart a viselkedése. - Az előtt pedig állást szerezni, amiből fenntartható a lakás, és megvehető a bútor.
- Az állásom már megvan, hétfőn kezdek dolgozni a kórházban, Carlisle beosztottja leszek, amíg nem találok egy jobb munkát. A ház felújítása pedig hamarosan kezdődik - Nem kellett csalódni, Charlie csak némán hápogott ezek hallatán. Ha belegondolok, hogy ő nem tud arról, hogy Edward nem szokott aludni, akkor számára még meglepőbb ez a szervezési sebesség.
- Látom, nem vesztegette az időt - nyögte ki végül. - Lehet, hogy tényleg megtarthatjuk szombaton az eljegyzést... De ne kapkodjon túlságosan!
Edward bólogatott, aztán elköszönt apámtól, és adott nekem még egy búcsúcsókot. Szomorúan néztem utána, be sem ült még a kocsijába, de már hiányzott.

Charlie vacsora közben alaposan kifaggatott a házról és a bútorokról. Mindenre kíváncsi volt, de úgy tűnt, tetszik neki, amit hall. Ráérősen mosogattam el, mert nem siettem sehová, ma éjjel is egyedül leszek. Reméltem, hogy hamarosan újra Edwarddal tölthetem az estéimet, és ez most csak rajta múlt. Hiszen kijelentésével ellentétben Charlie egyszer sem ellenőrzött tegnap, és szerintem ma sem fog. De amilyen az én szerencsém, pont most, hogy apámtól már nem kell tartanunk, Ő most kezd éjszakai műszakban házat felújítani... Éppen ezért a legkisebb remény nélkül léptem be a szobámba, és kis híján szívrohamot kaptam, mert Ő ott ült az ágyamon. Előbb a nyakába ugrottam, és hosszan megcsókoltam, csak aztán szegeztem neki a kérdést.
- Hogyhogy mégis maradtál?
- Nem maradtam - rázta a fejét. - Visszajöttem. Alice szerint szombaton tökéletes kirándulóidő lesz, viszont ma túl enyhe az időjárás, hogy fákat tördeljek ki, ezért úgy döntöttem meglátogatlak, hogy elújságoljam ezt. Mert borzalmas hiányoztál - csókolt bele a nyakamba. - Aztán hallottam, hogy apád arra gondol, ma mindketten túl fáradtak vagyunk a szökdöséshez, ezért fel sem merül benne, hogy ellenőrizzen. Úgyhogy gondoltam megkérdezem tőled, nagyon zavarna-e, ha maradnék ma éjszakára?
- Az zavarna, ha megpróbálnál nem maradni! - vágtam rá. - Gyorsan letusolok, és már jövök is, el ne mozdulj innen!
- Rendben - nevetett. - De van egy feltételem: hosszú napod volt, hosszú napod lesz, szükséged van a pihenésre. Szóval, csak akkor maradok, ha megígéred, hogy aludni fogsz ma éjjel, és nem virrasztasz velem.
Eredetileg más terveim voltak, de nem kockáztathattam meg, hogy lelépjen.
- Oké, ígérem, hogy aludni is fogok - kacsintottam, jól kihangsúlyozva az is szót. Próbált rosszallóan nézni rám, de nem igazán sikerült neki.
Igyekeztem nem vidáman ugrándozni a fürdőszobáig, nehogy Charlie-nak feltűnjön valami, és mégis bemászkáljon a szobámba. Edward hosszú idő óta először marad itt éjszakára, nem akarom ezt elrontani. Villámgyorsan zuhanyoztam le, és mostam meg a fogaimat, hogy mielőbb visszamehessek hozzá. De mégiscsak festem kellett valahogy, ezért alaposan kifésültem vizes hajamat. Annyira alaposan, és közben olyan gyorsan, hogy szinte teljesen megszáradt.
Izgatottan siettem vissza a szobámba, és nem kellett csalódnom, megtartotta szavát és maradt.
- Szóval - kérdezte, miközben lehúzott maga mellé az ágyra és gondosan betakargatott. -, mire gondoltál, mit akarsz ma este az alváson kívül csinálni?
- Hát, nem is tudom... Talán... - közelebb bújtam hozzá, kezemet izmos mellkasára tettem, és megcsókoltam. Azt hiszem nem kellett a gondolataimban olvasnia, hogy kitalálja, mit szeretnék, mert rögtön szenvedélyesen visszacsókolt. Nehezemre esett ugyan, de egy kicsit elhúzódtam tőle.
- Úgy rémlik, hogy még tartozol nekem - szólaltam meg. Ravaszul elmosolyodott.
- Szívesen leszek örökre az adósod - suttogta a fülembe. Megborzongtam, ahogy lehelete simogatta a bőrömet, és elképesztően vágytam Rá. Az elmúlt egy hétben, mióta Carlisle közölte velem, hogy meg akar vizsgálni, túl stresszes voltam, hogy képes legyek elengedni magam. Ő sem tudott nagyon ellazítani, talán, mert pont úgy aggódott, mint én. Aztán már nem is volt itt... De most nem akartam erre gondolni. Hiszen már itt van, marad is, és együtt leszünk boldogok, Ő a babánk, és én. Így már nem volt min rágódnom, és teljességgel Rá tudtam koncentrálni. Most döbbentem csak igazán rá, hogy különös az elmúlt napokban, de talán egész héten mennyire hiányzott a közelsége. Hirtelen mindennél jobban vágytam arra, hogy minél többet érintsek belőle, hogy minél közelebb kerüljek hozzá, minél tovább csókolhassam. Semmi sem állíthatott meg abban, hogy ilyen jellegű vágyaimat valóra váltsam.
Szerencsémre úgy tűnt, hogy az Ő fejében is hasonló gondolatok járnak, mert szinte egyszerre húzódtunk újra közelebb egymáshoz. Vadul, őrülten csókoltuk a másikat, mintha soha ezelőtt, és soha többé nem csókolhattuk volna. Ha ez lett volna az egyetlen esélyünk arra, hogy forró ölelésekben olvadjunk össze. Ösztönösen túrtam a hajába, és kezdtem aztán kigombolni az ingjét. Lehet, hogy a pici miatt még nem változtam át teljesen, de oxigénre szemmel láthatóan nem volt már szükségem, mert egy pillanatra sem eresztettük el a másik ajkait. Közben sikerült Őt teljesen megszabadítanom az ingjétől, és most kezeimmel barangoltam be tökéletes testét. Újra és újra elámultam azon, hogy milyen tökéletes, milyen izmos, milyen álomszerű... És hogy az enyém.
Elszakadt az ajkamtól, és a nyakamat, vállaimat kezdte csókolgatni. Szinte remegtem a vágytól, és a boldogságtól... Éppen a pizsama gyanánt viselt szakadt pólómat kezdte lehúzni rólam, amikor meghallottuk a lépcső nyikorgását, és apám közeledő lépteit. Mindketten megdermedtünk, és én borzongva gondoltam bele, mit látna Charlie, ha most benyitna. Elvégre Edward félmeztelenül fekszik az ágyamban, kis híján rajtam sincs póló, hajam kócos, mindketten rendezetlenül kapkodjuk a levegőt... Semmi kedvem nem volt egy hasonló jelenethez, mint amikor Carlisle nyitott ránk, a saját apámmal ez még kínosabb lett volna.
- Nem jön be - suttogta Edward rövid koncentrálás után. Lassan kifújtam a visszatartott levegőt, és hamarosan én is hallottam, ahogy léptei elkanyarodnak a fürdőszoba felé.
A veszély tehát elmúlt, de a pillanat is megszakadt. Egymásra néztünk, és egyikkőnknek sem kellet megszólalnia, vagy a másik gondolataiban olvasni: megegyeztünk, hogy ezt most kénytelenek vagyunk elnapolni. Majd ha egyszer végre kettesben lehetünk. Hirtelen alig bírtam kivárni azt az egy hónapot az esküvőig és a beköltözésig, annyira vágytam már egy kis magányra Vele.
Noha tudtam, hogy – túl korán ugyan, de - az alvás ideje jött el, azért örömmel konstatáltam, hogy nem bajlódott az ingje visszavételével. Elégedetten bújtam meztelen mellkasához, és belélegeztem fantasztikus illatát. Ő adott még egy puszit a fejem búbjára aztán szorosan magához ölelt.
- Most már aludnod kell, Bella! - suttogta még.
Hosszú ideig mindketten hallgattunk, odakint újra rákezdett az eső, és Charlie is motoszkált még a fürdőben. Aztán kijött, bement a szobájába, és néhány perccel később oltotta a villanyt. Azonnal meghallottam, az eső kopogásánál erősebb hangot: a baba szívverését. Egészen addig csukva volt a szemem, de akkor felpillantottam Edwardra.
- Hallod? - kérdeztem tőle. Nem kellett magyaráznom, hogy miről van szó, értette magától is. Egy finom, ám boldogságtól sugárzó mosollyal válaszolt. Nem is igazán a szája mosolygott, sokkal inkább ragyogó, perzselő aranyszín szemei. Aztán kezével lehelet finom végigsimított a hasamon, olyan könnyedén, hogy szinte nem is éreztem.
- Szeretlek - mormolta a hajamba. Újból közelebb bújtam hozzá, és befészkelődtem a karjai közé.
- Én is. Nagyon-nagyon szeretlek - válaszoltam. Nem sokkal később elnyomott az álom.

Reggel mikor felébredtem két dolgot érzékeltem egyszerre: Edward bódító illatát, ami betöltötte a szobát, és az ablakon beragyogó napsütést, ami miatt nem volt kedvem kinyitni a szemem. Fogalmam sincs miért, de semmi jelét nem adtam annak, hogy felébredtem, úgy feküdtem az ágyban, mintha még aludnék. És milyen jól tettem!
Pár perc sem telt el az ébredésem után, mikor éreztem, hogy Edward mocorogni kezd. Olyan halkan kezdett suttogni, hogy komoly erőfeszítésembe került hallani.
- Végül is, miért ne próbálhatnám meg... Bella is szokta... - Kezét óvatosan a hasamra tette, és lassan simogatni kezdte. - Szia Kicsike! Nem tudom tudod-e, én vagyok az apukád. Tudom, elég rondán leléptem az elején, én egy ilyen gyáva oroszlán vagyok... De hidd el, nem azért, mert nem szeretlek. Anyukád és te vagytok nekem a legfontosabbak a világon! El sem tudod képzelni, mekkora csodák vagytok nekem! Közel egy évszázadig kerestem a társat, akit Bellában találtam meg végül, mikor már nem is reméltem. Rólad pedig sosem mertem még csak álmodni sem... valóban csoda vagy, a világ legszebb csodája. És megígérem, hogy soha többé nem hagylak magatokra titeket, hogy mindig itt leszek, amikor szükséged lesz rám. Nem tudom mi leszel, és milyen leszel, de mindig szeretni és óvni foglak, örökké, és sohasem bántalak majd. Szeretlek titeket, mindennél többet értek nekem... Talán te nem is hallod, nem is érted ezt, de tudom, hogy érzed, és az elég.
Újból hálát adtam az égnek, hogy nem tudok már sírni, mert ha lenne még könnyem, most patakokban folyna az arcomon. Ennél gyönyörűbbet nem mondhatott volna, és nagyon nehezemre esett, hogy továbbra is úgy fessek, mint aki alszik. Az egészet tetézte - bár lehet, hogy képzelődtem -, hogy úgy hallottam, mintha a baba szívverése megváltozott volna mikor Edward beszélni kezdett, mintha csakugyan érezné... Sosem hittem, és mégis mindig megtörtént: újra és újra, mindjobban beleszerettem. Már-már fizikai képtelenségnek tűnt jobban imádni, de mindig sikerült elérnie ezt. El sem tudtam képzelni az életemet nélküle, talán nem is lett volna. Már csak mellette, vele tudtam létezni.
Feltűnés nélkül próbáltam mélyebben lélegezni, hogy lehiggadjak. Nem szerettem volna, ha megtudja, hogy hallottam ezt a beszélgetést. Igaz ugyan, hogy rám is tartozott, rólam is szólt, mégis úgy éreztem, Ő most elsősorban a babához intézte szavait. Talán így volt a legjobb: Ő kimondhatta, amit érzett, de velem nem mert ilyen őszintén megosztani, én viszont mégis hallhattam.
Kíváncsian vártam, hogy folytatja-e még, de úgy tűnt, nincs több mondanivalója. Tehát lassan ébredeznem kellett... Az elmúlt években elég sokat kellett hazudoznom, de még mindig nem voltam túl jó színész, ezért most rettegtem, hogy rá fog jönni a hallgatózásomra. Végül azonban szerencsésen oldódott meg a helyzet, mert ébresztgetni kezdett. Még sohasem tett ilyet, tehát nyugodtan reagálhattam furcsán.
Márványsima tenyerét, melyet most kicsit melegebbnek éreztem, mint máskor, a hasamról az arcomra tette, és azt kezdte simogatni.
- Édes! Lassan ébredezned kéne - sutyorogta a fülembe, hangjában mintha nevetés bujkált volna.
Kicsit mocorogni, fészkelődni kezdtem, mint aki nem akar kilépni az álmaiból.
Finoman megpuszilta a szemhéjaimat, és halkan felnevetett.
- Bella! Ébredj lassan! Tíz óra is elmúlt már! - Ezúttal a számat csókolta meg, és én még mielőtt elhúzódhatott volna visszacsókoltam. Kinyitottam a szemeimet, és cseppet sem kellett színészkednem, valóban hunyorogtam a hirtelen világosban. Szerencsére a szemem hamar megszokta a fényt, így hamar ránézhettem Edwardra. Újra észrevettem rajta azt a furcsa változást, és most nem lehetett álomkép, hiszen rengeteget aludtam. Egész lényéből sugárzott, és az arcán, szemeiben is tükröződött az a különleges, földöntúli boldogság, meghittség. Még szebbé tette angyalarcát, és én legszívesebben egész nap csak gyönyörködtem volna benne. Egy darabig némán bámultuk egymást, és én próbáltam megfejteni minden titokzatosságot, ami belőle áradt, de figyelmem újból és újból elvonta erről ragyogó karamella színű szeme, az ajkain játszó kedves mosoly, és persze nem utolsó sorban tökéletes, márványos, fehér mellkasa.
Ő mozdult meg először, kicsit feljebb tornászta magát, miközben kisöpört egy kósza tincset az arcomból.
- Kipihented magad? - kérdezte aztán szelíd hangon, de arcáról nem tűnt el a vidám mosoly.
- Igen. Mit fogunk ma csinálni? - kérdeztem. Sütött a nap, ami eléggé korlátolta a lehetőségeinket, és növelte annak az esélyét, hogy a mai napot kettesben tölthetjük. Én mégsem szerettem volna egész nap a Cullen-házban lenni, mert kíváncsi voltam. Átváltozásom óta még egyszer sem volt alkalmam napra menni, és már nagyon izgatott voltam. Ráadásul, hiába lettem vámpír, és vált a napsütés bizonyos fokig az ellenfelemmé, én nagyon szerettem.
- Mit szólnál, ha kimennénk a rétre? Régen jártunk ott - mondta, mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Ki tudja... Ravaszkásan elmosolyodott. - Aztán azért benézhetnénk hozzánk is... Útközben meg vadásznánk egy kicsit, hogy biztos minden rendben legyen holnap. Este megvárnám veled édesapádat, hogy meghívjuk a holnapi eljegyzésre. - Nem is csodálkoztam, hogy már megint mindent előre kitervelt, csak élvezni akartam ezt a szép napot.
- Benne vagyok!
- Nem bánod, ha egy kicsit magadra hagylak? Amíg megreggelizel haza rohanok, átöltözöm, és elhozom a kocsit. Fél óra múlva itt vagyok, amikor dudálok egy kicsit, akkor gyere csak ki, akkor nem fognak figyelni a szomszédok. De a biztonság kedvéért vegyél fel hosszú ujjú pulcsit is, nehogy lebukjunk - kacsintott. El sem tudtam képzelni magam, amint úgy ragyogok, mint Ő.
Vártam, hogy azonnal felpattanjon mellőlem, és elsüvítsen, mert beszéd közben már felült, de nem moccant. Nem bántam, hogy marad még egy kicsit, válla után nyúltam, és visszaráncigáltam magam mellé. Nem kellett túl sok erőszakot alkalmaznom. Egy ideig még feküdtünk ott egymás mellett, időnként egy-egy csókot váltva, de nagyobb részt csak a másikban gyönyörködve.
- Nem vagy kíváncsi magadra a napfényben? - köszörülte meg a torkát végül.
Elgondolkodtam egy kicsit, mert valóban kíváncsi voltam, de moccanni sem volt kedvem.
- Hát, érdekes lenne megnézni, biztos nagyon fura... De azt hiszem, annyira nem érdekel, mint amennyire jó itt feküdni veled - vallottam végül be. Nagyon igyekezett elfojtani egy önelégült vigyort, de nem járt teljes sikerrel.
- Hízelgő, és elismerem, nekem sincs ellenemre a helyzet, de nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy már nem csak mi vagyunk. A baba valamilyen mértékben ember, és ha kis részt is, de még te is az vagy. Az embereknek pedig szükségük van a napra, a D-vitaminra. Úgyhogy akármennyire is élvezem ezt - simított végig a karomon, mire én újra jólesően megborzongtam -, most gyorsan haza megyek, te pedig addig eszel valami egészségeset reggelire.
Emberi tempóban ült fel, és mászott ki az ágyból, de az ingjét már a szokásos szemfényvesztő sebességével gombolta be. Szerencse, hogy már az én szememnek sem okoz ez gondot...

Bő félórával később már a Volvóban ültünk, éppen kiértünk Forksból. Közel s távol egy embert sem láttam, se gyalog, se autóval, és mivel kicsit melegem volt, kibújtam az új hosszú ujjú, csuklyás pulcsimból. Közben idegesen vizslattam Edwardot, aki meglehetősen bosszúsnak tűnt. Egész úton nem szólalt meg, és én jobbnak láttam nem zavarni, de már nem bírtam kíváncsiságommal. Annyira lekötött az iránta érzett aggodalmam, hogy észre sem vettem a kocsiablakon besütő vékony napsugarat...
- Edward, mi a baj?
Megpróbált összehozni egy boldog mosolyt, sikertelenül. Megrázta fejét, de nem hittem neki.
- Lebuktattam magunkat, rosszkor jöttem ki? - böktem ki, amitől a legjobban féltem. Újból megrázta fejét. - Hát akkor mi történt?
Láttam, hogy vívódik, elárulja-e nekem, mi bántja. Igyekeztem rásegíteni a döntésére, kezemet a kormányt görcsösen szorító ujjaira tettem.
- Kérlek, mondd el! Aggódom, és ideges leszek, ha nem tudom, mi a baj! Tudod, hogy bennem megbízhatsz. Kérlek! - döbbentem vettem észre, hogy hanghordozásom változott valamicskét, most egészen behízelgően kérleltem Őt. Hmm.. a vámpírság előnyei.
- Nos, rendben - szánta végül el magát. - Ha megígéred, hogy nem fogsz ezen rágódni egész nap, akkor elárulom, hogy mi történt.
- Ha nem árulod el, akkor azon fogok rágódni, hogy te min rágódsz, de ha elárulod, akkor együtt rágódhatunk - próbáltam viccelődni. Komolyan nézett rám. - Jó, ígérem, hogy hamar túlteszem rajta magam. Talán egy kis segítséggel...
- Örömmel segítek felejteni, mert az nekem is segítség... Szóval, arról van szó, hogy Rosalie kijelentette, hogy nem hajlandó eljönni az eljegyzésünkre. Mindenféle alaptalan, valótlan indokot hozott fel, egyszerűen csak dühös és féltékeny. Emmett pedig fél, hogy még rosszabb lesz a helyzet, ha ő is jön, úgyhogy valószínűleg otthon marad Rose-zal.
Valóban rosszulesett, hogy Rosalie így viselkedik, de beleképzelvén magam a helyébe, meg tudtam őt érteni. Hiszen én még mindig valamennyire ember voltam, és megadatott nekem az, ami neki már sohasem fog: egy kisbaba. Nagyon szerették egymást Emmettel, és biztos voltam benne, hogy Rosalie-nak nem lenne ellenére egy apróság. Tudtam, hogy Emmett helyesen döntött, hogy vele marad inkább.
- Hát, nem túl jó hír, de azt hiszem várható volt, a múltkori reakció után. Meg tudom érteni Rose-t, úgy értem, ha bele gondolok, hogy mindez nem történt volna meg, hogy én nem lennék terhes, és aztán egyszer összefutok egy boldog kismamával... Szóval értem. És elfogadom, ha el is szomorít, és neked is így kéne tenned. Talán idővel megenyhül...
Edward bólintott, de nem válaszolt. Úgy tűnt azonban, kicsit jobban érzi magát, most, hogy tudja, nem bánt annyira dolog.

Mikor megérkeztünk megesketett, hogy nem nézek addig magamra, míg ki nem érünk a tisztásra, és hogy nagyon óvatosan futok. Utóbbival nem volt problémám, de nehezemre esett, nem megnézni, hogy hogyan csillog a bőröm a napsütésben. Igyekeztem a fákra, levelekre, virágokra koncentrálni, és nem saját magamra, a legjobb figyelemelterelőnek azonban maga Edward bizonyult. Aztán már ott is voltunk, nyugodtan nézhettem bármerre, még nem léptem ki a fák árnyékából, sehol sem sütött a nap, csak a réten. Most kicsit más képét mutatta, mint mikor először jártunk itt; a halványsárga és fehér virágok helyét erősebb, élénkebb színű narancssárga, piros, lila, sőt itt-ott kék vadvirágok vették át. A virágos, fákkal szegélyezett, vidám rét elképesztő látványt nyújtott, és Edward tökéletesen egészítette ki mindezt. Egész úton pulcsiba volt, de most lekapta magáról, és alatta egy egyszerű, de persze márkás kék póló volt rajta. Ez a fajta öltözék egészen szokatlan volt tőle, de ettől függetlenül remekül festett benne. Bőre, mint mindig, most is gyémántszerűen ragyogott. Ezúttal minden pontosan fordítva történt, mint első alkalommal: Ő lépdelt be kecsesen a rét közepére, és intett hívogatóan nekem, aki még féltem kilépni a fák árnyékából.
Hirtelen elöntött a pánik: mi lesz, ha ebben is más vagyok, ha nem fog semmi sem történni? Iszonyúan csalódott leszek... De aztán arra gondoltam, hogy ha nem fogok úgy szikrázni, annak a kisbabám az oka, nála többet nem is kívánhatok, tehát ezt is örömmel vállalom.
Mély levegőt vettem, és behunyt szemmel léptem ki a fák közül. Megnyugtató volt érezni a tűző nap sugarát, ahogy simogatott, felmelegített, mintha még mindig ember volnék. Bár már Forks - igazából Edward - volt az otthonom, mégis úgy éreztem, mintha Phoenixben lennék, mintha hazaértem volna.
Némán, csukott szemmel álltam a rét szélén, és csak élveztem a napsütést. De aggasztani kezdett, hogy Edward nem szól semmit. Mintha ismét olvasott volna a gondolataimban, elhaló hangon suttogni kezdett, emberként esélyem sem lett volna hallani, pedig legfeljebb öt méterre állt tőlem.
- Nyisd ki a szemed... Hihetetlenül gyönyörű vagy... Mindig, egyre szebb leszel! Olyan vagy most, mint egy földre szállt angyal, mint egy tündér, mint egy istennő... Szeretlek! - Nem kételkedtem a szavaiban, olyan őszintén csengtek, lehetetlen lett volna nem hinni neki... Pont olyan volt a hangja, mint reggel, mikor a picihez beszélt.
Ezért vettem erőt magamon, és nyitottam ki a szemem. Először Rá néztem, de a szeme sarkából már akkor érzékeltem valami ragyogást. Bátorítóan rám mosolyogott, és intett a fejével, de én előbb közelebb mentem hozzá, csak aztán mertem magamra nézni.
Lenéztem a kezeimre, és elsőre majdnem elvakított a fény, valóban egészen jól nézett így ki a kezem... Hasonlóan festett, mint Edwardé, ugyanúgy gyémántosan csillogott, de fehérebbnek érzékeltem.
Egészen eddig büszke voltam arra, hogy milyen jó a mosóporom, a fehér, fűzős pólóm az évek alatt megőrizte színét. De most jelentéktelennek tűnt, eddig az volt a fehérebb, a ragyogóbb, most már a bőröm. Nem tudom mennyi ideig ámultam magamon, egészen megfeledkeztem mindenről, annyira tetszett a látvány. Forgattam a kezem, és néztem, ahogy csillámlik. Bántam, hogy nem volt nálam tükör, kíváncsi voltam az arcomra is.
- Ugye, milyen szép? - kérdezte Edward, kirángatva csodálkozásomból. Ránéztem, és a szemeiben a saját csillogásom láttam visszatükröződni.
Közelebb léptem, hozzám simultam, és karjaimat a nyaka köré fontam. Igazam volt, az én bőröm most fehérebbnek tűnt az övénél, ha nem is ütött el tőle nagyon. A másodperc töredéke alatt rántott magával a földre, elterültünk a virág közt, és én próbáltam elképzelni milyen gyönyörű látvány lehet ölelkező, csillámló testünk a fű és a virágok tengerében... Különösen, mikor lágyan csókolni kezdett.

Nem vadásztunk egészen egy óráig sem. Hosszú órákat töltöttünk a réten, és fájó szívvel hagytuk magunk mögött. Azért indultunk el egészen hamar, mert nem tudtuk, mennyire lesz sikeres a vadászatunk, és nem mertük Charlie testi épségét kockáztatni azzal, hogy nem iszunk eleget. De meglepően nagy szerencsénk volt, hamar összeakadtunk néhány vaddisznóval, és más erdei vaddal.
- Sokkal jobb lett ez a mai nap így... Pedig tegnap még egész máshogy terveztem - mondta Edward már az autóban ülve. Lassan hozzá kéne szoknom ahhoz, hogy gyakrabban boldog, mint aggodalmas, de egyelőre még furcsa volt a dolog.
- Miért, eredetileg mit terveztél? - kérdeztem vissza, miközben rákanyarodtunk a Cullen-ház felé vezető útra.
- A jelenlegi tető lebontását, hogy el lehessen kezdeni az emelet felhúzását, és az üvegfal beépítését... Addig téged Alice és Esme kezére adtalak volna, hogy vásárolni kezdjetek az esküvőre, vagy a házhoz. Meg festékeket, burkolatokat is vásároltunk volna délután... De ez a program jobban tetszik. Pláne, ami még hátra van... Ne aggódj, az eredetit majd bepótoljuk hétfőn.
Elgondolkoztam a hallottakon, és kezdtem félni a hétfőtől... Igaz, Alice-szal és Esmével könnyebb lesz talán vásárolni, mint Rosalie-val és az sem volt épp rémes. De ez a mai nap kétségkívül jobb volt, és még nincs vége.
- Várj csak, Edward! Nem hétfőn kezdesz dolgozni? - Hirtelen feszengeni kezdett.
- Ó, igen, ezt is meg akartam beszélni veled. Döntenem kell, hogy nappali vagy éjszakai műszakot vállalok-e. Úgy értem döntő többségében mikor dolgozzak, mert valószínűleg lesznek olyan alkalmak, amikor muszáj lesz meghatározott időpontban dolgoznom...
Nem tudtam eldönteni, hogy a nappalokat vagy az éjszakákat lenne-e rosszabb nélküle tölteni. Hirtelen feltámadt bennem a vágy, hogy én is a kórházban kezdjek dolgozni, így az egész napot Vele tölthetném. De úgysem engedné, Charlie meg különösen nem.
- Te mit gondolsz jobbnak?
- Fogalmam sincs, mindkettő mellett szólnak érvek és ellenérvek egyaránt... Talán az éjszaka annyiban jobb, hogy olyankor neked úgyis aludnod kell, tehát kevésbé kell aggódnom érted. És napközben tudjuk intézni az esküvővel és a házzal kapcsolatos dolgokat. De közben meg... Szívesen töltöm veled az éjszakákat, nem szívesen mondanék le ezekről. Most, hogy Charlie már nem is ellenőriz. De valami valamiért. Dolgoznom muszáj, különben nem vehetlek feleségül, és azt nem élném túl...
Elméláztam, és rájöttem, hogy így is, úgy is nélkülöznöm kell Őt. És akkor már valóban éjszaka, olyankor legalább alszom, és nem érzékelem annyira a hiányát.
- Hát, igen, talán tényleg inkább az éjszakai műszak. De azt is nehéz lesz kibírni nélküled - mondtam végül, és közben le is parkoltunk a ház előtt.
Felém fordult, kicsit elfintorodott, de aztán belenyugvóan bólogatott.

- Megnézhetem a házunkat? - kérdeztem hirtelen, mielőtt beléptem volna az ajtón. Edward megrázta a fejét.
- Szó sem lehet róla. Úgy vettem észre, hogy tetszik neked, de ha ebben az állapotban látnád, akkor örökre kiábrándulnál belőle. Egy-két hét múlva megnézheted - ígérte. Láthatta csalódottságomat, mert visszasétált velem a verandára, átkarolt, és a távolba mutatott. - Látod ott azt a nagy facsoportosulást? Ahol olyan nagy a bozót, és valami csillog? Na, ott van a házunk. Ennyi látszik belőle egyelőre. De ma este Emmettel kiszabadítjuk a fogságból, éjjel igazi, nagy vihar lesz - dörzsölgette a tenyerét.
- Akkor ma nem maradsz, ugye? - kérdeztem lehangoltan, és elindultam vissza, az ajtóhoz. - Ma megint egyedül leszek...
- Ne haragudj, de ezt minél előbb el kell intéznünk - lépett mögém, és ölelte át a derekam. Ugyan hogy haragudhatnék rá? A fülemhez hajolt. - De ha megengeded, adok most egy kis emléket...
Megremegtem, és hirtelen minél hamarabb be akartam menni a házba... Ki tudja hányadszorra a mai nap folyamán, mintha olvasott volna a gondolataimban, felkapott és bevitt a házba.
Pillanatokkal később a szobájában voltunk, és Ő éppen óvatosan lefektetett engem a kanapéra. Épp lehajolt volna, hogy megcsókoljon, amikor eszembe jutott korábbi fogadkozásom. Leugrottam a kanapéról, és az asztalához rohantam. Papír és ceruza után kutatva húzkodtam ki a fiókokat, és viszonylag hamar meg is találtam őket.
- Bella? - kérdezte félénken. Kétségkívül azt hitte, megbolondultam. - Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz?
Mivel nem válaszoltam odasétált mögém, és a vállam fölött elolvasta, amit írtam. "KÉRLEK NE ZAVARJ! ELFOGLALT VÁMPÍROK A SZOBÁBAN!" írtam hatalmas betűkkel. Elnevette magát, mire én is rá mosolyogtam, felkaptam a celluxot, és gondosan kiragasztottam a papírt, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
- Így ni! Most már kettesben érezhetjük magunkat - kacsintottam, és láttam az arcán az egyetértést...

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.