12. fejezet – A macska neve: Cica

Újdonsült gazdi-státuszomon felvidulva boldogan csacsogtam végig a hazavezető utat. Persze a macska miatt hátrakényszerültem az anyósülésről, de nem bántam a dolgot, a kilátás helyett úgyis az égszínkék kölyökcica-szemekkel voltam elfoglalva.

Az ilyen apró állatok a gyengéim. És nem, még véletlenül sem desszertként gondolok rájuk, vonzódásom mentes minden ilyesféle szándéktól. Egyszerűen csak odáig vagyok a selymes szőrükért, az apró nózijukért, azért, hogy olyan magától értetődő egyszerűséggel tudják szeretni az embert. Legyen kutya, macska, vagy útszélen lesántult sündisznó, nekem mindig megesett a szívem Isten kiszolgáltatott, elárvult teremtményein.

Sajátos gyűjtőszenvedélyem úgy négyéves korom körül csúcsosodott ki, mikor is heti rendszerességgel hordtam haza a kóbor, lesérült állatokat. Na persze csak ideig-óráig tarthattam meg őket. Házunk sajátos klímája soha nem kedvezett igazán a háziállattartásnak, ahhoz túl magas volt az egy négyzetméterre jutó vámpírarány.

Ez alkalommal tehát meg sem próbáltam becsempészni magamhoz a macskát. Lepisilt kasmírkardigánomat levetettem, és kényelmes fekhellyé gyűrtem össze a hátsó ülésen. A cicát aztán lefejtettem magamról, és csitító szavakkal rátettem aludni. Majd csendesen rácsuktam a kocsiajtót, és besüvítettem a házba. A kórusban elhangzó kérdésre, hogy mégis mi olyan sürgős, egyelőre nem adtam magyarázatot, csak öt perccel később, miután megmosakodtam és átöltöztem, világosítottam fel őket legújabb tervemről.

- Elugrom Jacobékhoz – jelentettem be nappaliban összesereglett családomnak.

Mintha előre megkoreografálták volna: a szemöldökök párosával az égbe szöktek.

- Most? – jutott szóhoz elsőként megdöbbent apám. – Nem várhat a dolog estig? Jacob ma is biztos átjön. Szóval minek mennél el te, mikor nagy valószínűséggel úgysincs otthon?

- Nem hozzá megyek – vágtam rá, és meglepetten tapasztaltam, hogy a hangom védekezőn cseng. Zavart, hogy ekkora figyelem összpontosul rám. – Ha nincs otthon, az sem baj, mert…

- Nessie macskát adoptált – konferálta fel a hírt Alice, miközben nagy vidáman levitorlázott a lépcsőn. – Mondtam neki, hogy itt úgysem húzná sokáig, úgyhogy most megpróbálja Jacob nyakába varrni.

- Újabb bolhafészek, Ness? – Emmett akkorát horkantott, mint egy hörghurutos elefántbika. – Azt hittem, már rég kinőttél belőle. Te mit szólsz ehhez, Rose? Ha ebből újra rendszer lesz, megint adakozhatunk a helyi állatmenhelynek.

- Rémesek vagytok – morogtam. – Én csak egy háziállatot szeretnék.

- Háziállatot!? – nyerített fel Jasper. – Minek, mikor ott van neked Jacob?

Menten kirobbant a röhögés. Két nagybátyám a térdét csapkodva hahotázta túl a másikat.

- Ez nagy volt, haver! – Emmett belecsapott Jasper pacsira lendített tenyerébe. – De tényleg, Ness, miért ez a nagy rajongás a szőrös teremtmények iránt?

- Talán csodálod? – vetettem fel az állam harcra készen. – Ha az embernek két orángután a nagybátyja, előbb-utóbb hozzászokik a dologhoz.

Addig akartam abbahagyni, amíg még nyerésre állok, úgyhogy nem vártam meg a replikát. Felmartam a konyhapultról a Mercedes kulcsát, s már házon kívül is voltam. A cica még nagyban szundizott hevenyészett kasmírvackában, s akkor sem ébredt fel, amikor átszállítottam a Mercedesbe, és az ölemben tartva kihajtottam vele a garázsból.

Tíz perc múltán felszökő pulzussal parkoltam le a Black család ismerős otthona előtt. A faléces kis ház épp olyan volt, mint az emlékeimben, a távol töltött hat hónap sem fosztotta meg a mesebeli kunyhó benyomástól – attól a „milyen kedves és barátságos” érzéstől, ami a családom hatalmas, csupa üveg, háromszintes lakhelyével összehasonlítva mindig megfogalmazódott bennem.

Vajon Jacob itthon van? – tűnődtem magamban, miközben macskástól kiszálltam a kocsiból, s megindultam a bejárati ajtó felé. Halkan kopogtattam, egyszerre reménykedve és elszontyolodva a kilátástól, hogy talán nem Jacob lesz az, aki majd beenged.

Nos, mindkét érzés feleslegesnek bizonyult, ugyanis semmiféle válasz nem érkezett a kopogtatásomra. Lehet, hogy senki sincs itthon? Nem akartam egyetlen próbálkozás után feladni, ezért körbekerültem a házat, s a hátsó kert elvadult vegetációján keresztülvergődve megközelítettem Jacob hálószobájának ablakát.

Úgy félúton járhattam, mikor végképp eldőlt a dilemma. Azt a medveszerűen mély horkolást, ami lassú hullámokban áradt ki a felhúzott ablakon, semmi mással nem lehetett volna összetéveszteni.

Megtorpantam, s a cicával a kezemben töprengeni kezdtem. Biztos, hogy olyan jó ötlet szívességet kérni azok után, ahogy viselkedtem vele? Mit fog szólni, ha meglátja, hogy még mindig nincs rajtam a karkötő? Vajon továbbra is megelégszik a rossz kapcsos mesével, vagy néhány lényegre törő kérdéssel alaposabban is kivesézi a témát?

A lelkem mélyén mindvégig bíztam benne, hogy valami csoda folytán észrevétlen marad a karkötő hiánya, ezért sem vallottam be neki kerek-perec az egészet. De persze kiszúrta, naná, hogy kiszúrta, és ahogy az előre megjósolható volt, iszonyúan berágott miatta. Sőt, egyenesen olyan dühös lett, hogy példa nélkül álló módon még a kisebb mértékű durvaságtól sem riadt vissza akkor este. Ujjainak nyoma még lefekvéskor is égette a bőrömet, ahogy a lelkiismeretemet is, s én bűntudattól hajtva azzal az elhatározással készültem a másnapra, hogy bármibe is kerüljön – lett légyen az könyörgés, vagy térden csúszás –, mindenképp kiengesztelem Jacobot.

Csakhogy ő nem tartott igényt a vezeklésemre. Másnap délelőtt olyan széles vigyorral jelent meg nálunk, mintha mi sem történt volna, s az egész napot ebben a hangulatban vitte végig. Mosolygott Charlie nagyapánál, aztán mosolygott nálunk otthon, még akkor is mosolygott, amikor a négyórányi szünetmentes élménybeszámoló után félálomban hazatámolygott tőlünk.

A rákövetkező két nap sem különbözött az előzőtől. Jacob olyan makulátlan udvariasságot és baráti kedvességet tanúsított irányomban, hogy csak arra tudtam gondolni, a szülői legorombítás beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Apa minden valószínűség szerint annyira túlzásba vihette a szülői aggódást, és akkor este olyan rendesen kiosztotta Jacobot, hogy a megszeppent fiú közvetlenül még csak rám sem mert nézni, nemhogy valami gorombát szóljon hozzám.

A karkötő téma így aztán fel sem merült. Nem is lett volna alkalom rá, hisz kettesben soha nem maradtunk, ha átjött (és mindkét este átjött), az egész família rögtön körénk rajzott, s az este további része teljes családi asszisztencia mellett zajlott.

És most itt álltam, végre-valahára egyedül, a nyomasztó szülői felügyelet alól kiszabadulva. A lábaim mégis vonakodva vittek az ablak felé, talán mert titkaimnak újabb tétellel gyarapodott listája elnehezítette a lépteimet. Egy bizonytalan következményekkel járó új életmód, egy továbbra sem jelen lévő karkötő – hogyan fogom én ezt mind kimagyarázni előtte?

Fél kézzel az ablakkeretnek támaszkodva kukkantottam be a szobába. Hívatlanul bedugni a fejemet modortalanságnak tűnt volna, hisz akár meztelen is lehet, ám az üvegnek nyomott arcú kémkedéssel kapcsolatban már nem voltak ilyen fenntartásaim. Néhány részlet be is tűnt látóterembe: egy pár óriási lábfej, két, dimenzióit tekintve hasonlóan grandiózus lábszár és egy fél comb – mindez takaró nélkül, csupaszon. Megköszörültem hát a torkom, és megkocogtattam az ablakot.

Jacob a sziesztázó oroszlán lusta morgásával fordult a másik oldalára, de nem ébredt fel.

- Jacob – zörgettem meg újra a feltolt ablaktáblát. – Én vagyok az… Bejöhetek?

Az elért hatás ezúttal látványosabbra sikeredett: a szoba meglepett lakója valósággal kivetette magát az ágyból, s a következő pillanatban már a párkányra támaszkodva nézett velem farkasszemet.

- Kölyök… hát te? – pislogott rám kábán. Megdörzsölte az arcát, s a tenyere mögé rejtett egy rövid ásítást. – Apád elengedett?

- Miért ne engedett volna? – adtam az értetlent. – Világos nappal van, ilyenkor szabadon kijárhatok. Na, beengedsz végre?

- Persze, bocs. – Jacob félreugrott az ablakból, s udvariasan kinyújtotta a balját, hogy besegítsem.

Gátlástalanul belevigyorogtam álmos képébe. – Kösz – mondtam, és a markába pottyantottam a szundikáló cicát. Aztán felléptem a könyöklőre, és belendítettem magam a szobába.

Úgy fél perc telhetett el, míg Jacob agya feltisztult annyira, hogy észrevegye, nem az én kezemet tartja a markában.

- Uramisten… – meredt az ébredező szőrkupacra. – Mi ez?

- Az új kiskedvenced – világosítottam fel készségesen. – A neve Cica, és él-hal a vágytól, hogy nálad lakhasson.

- Cica…? – Jacob kábán pislogott hol rám, hol pedig Cicára. – És nálam akar lakni? Kölyök, nem mondod komolyan. A kaliforniai ékszerteknős gyászos esete után megegyeztünk abban, hogy többé nem leszek mostohaszülő.

- Jaj, ugyan már! – legyintettem. – Az a dolog már rég lefutott. Különben is te nem tehettél róla, bizonyítottan öngyilkosság történt. Cica nem fogja nyakát szegni, ha lezuhan a szekrényről. Naa, légyszi…! – Minden maradék gyermeki bájamat bevetve közelebb húzódtam Jacobhoz, és simogatással addig manipuláltam a tenyerén nyújtózkodó macskát, amíg az lágy hangon dorombolni nem kezdett. – Látod, hogy szeret téged – néztem fel az arcába Cicától kölcsönzött kerekszemű könyörgéssel. Majd kellően előkészítettnek érezve a terepet fogtam a macskát, felemeltem a tenyeréről, és csiklandozós bajszával előreforgatva az arcához dugtam. Cica pedig tudta a dolgát: dorombolt, mint az őrült.

Vártam, vártam a mosolyt, de az nem jött. Jacob keményen összeszorított állkapoccsal meredt maga elé, a teste mozdulatlan volt, de én éreztem, ahogy az izmok finoman vibrálnak a bőre alatt.

- Rendben – húzódtam el csalódottan. – Ha ennyire nem akarod, akkor inkább nem erőltetem. Talán valamelyik másik fiú befogadja helyetted…

Visszafektettem Cicát a mellkasomra, és lesütött szemmel simogatni kezdtem a buksiját. Még mindig reménykedtem benne, hogy Jacob meggondolja magát, s ha látja, mennyire odavagyok, megesik rajtam a szíve, és beadja a derekát.

- Na és kisfiú vagy kislány? – hallottam néhány dorombolástól hangos perccel később. Felemeltem a fejem – és végre ott volt a mosoly!

- Miért érdekel? – játszottam tovább a sértettet. – Hisz világos, hogy tojsz rá.

Jacob felnyögött, és gúnyosan megforgatta a szemét.

- Muszáj megmondanod, milyen nemű. Különben nem tudom, hogy a kék vagy a rózsaszín huzatos macskakosarat tegyem-e ki neki.

Nem bírtam tovább: a mosoly leküzdhetetlen erővel kiharcolta magát az arcomra. – Szóval még megvannak? Az összes ostoba holmi, amit annakidején idehordtam?

- Dobtam volna ki? – Megcsóválta a fejét. – Nem, sejtettem én, hogy egyszer még szükség lesz rá. Szóval… a rózsaszínt vagy a kéket hozzam le a padlásról?

- Egyértelmű, hogy a… – hirtelen elbizonytalanodtam. Tényleg, Cica vajon milyen nemű? Tanácstalanul néztem Jacobra. – Fogalmam sincs. A kukába csak őt dobták ki, az anyakönyvi kivonat valahogy elkeveredhetett. Megtennéd, hogy… izé…

- Vessek rá egy ellenőrző pillantást? – segített ki Jacob. – Nos, ennek semmi akadálya. – Közelebb lépett, s mélyen a tenyerem fölé hajolt. Fekete haja, amit az alvás sem tudott összekócolni, folyékony szaténként zúdult előre, s az egyik fényes tincs hosszú vonalban végigbizsergette az alkaromat.

- Tartsd mozdulatlanul a kezed – figyelmeztetett, mikor összerándultam, s a sötétbarna szemek egy pillanatra megpihentek rajtam.

- Oké… – motyogtam lesütött szemmel, miközben megfeszített izmokkal próbáltam csillapítani karjaim remegését.

De a koncentráció továbbra is nehezemre esett. Az arcunk pont egy magasságban volt, így ha akarom, olyan szögből láthattam volna Jacobot, amilyen csak ritkán adatik meg, lévén, hogy jó két fejjel magasabb nálam. Nem tudtam hát ellenállni a kísértésnek, s míg ő elmerülten tanulmányozta Cica vonakodó lábterpeszét, én szabadon ráeresztettem a pillantásomat.

Úristen, milyen szép a bőre! – volt az első észrevételem. Rézfényű és elképzelhetetlenül sima. (Vajon milyen érzés lenne végigsimítani testének bársonyán?) A nyár napos óráinak meleg árnyalatai váltakoztak rajta: csipetnyi pirossal hintett mandulaszín az arccsontján, kávébarna a vállain és gazdag vörösesbarna a teste többi részén. A mellkasa és hasizmainak felső bordái – ahonnan nem száradt fel az alvás közben kiütközött meleg verejtékréteg – még most is fénylettek, s olyan dús és érzéki illatot árasztottak, ami a kísértést tekintve épp csak egy hajszálnyival maradt el a vér csábításától.

- Hát – szólalt meg kétpercnyi vizsgálódás után, és a pillantása ismét a szemembe fúródott –, azt hiszem, nagy magabiztossággal kijelenthetjük: most a rózsaszín kosár lesz a soros.

- Szóval kislány? – kérdeztem rá tök feleslegesen. A hangom, mintha nem is az enyém lett volna, gyámoltalanul mászott elő a torkomból, abból a torokból, amit felfelé araszoló szívem ostromolt érthetetlen hévvel. Mégis mi ütött már megint belém?

Mozdulni kellett volna, lerakni és megetetni a macskát, szólni valamit, bármit, néhány könnyed megjegyzéssel továbblendíteni a beszélgetést, ahogy azt hat hónappal ezelőttig gond nélkül tettük volna, a bevett gyakorlat most mégsem működött; mindketten némán és mozdulatlanul álltunk. A mereven fenntartott szemkontaktus kezdett igencsak hosszúra nyúlni. Jacob sötétbarna tekintete ugyanazzal a furcsán fürkésző kifejezéssel szegeződött rám, amilyet a három nappal korábbi hazaúton is láttam tőle, s amitől most is az az érzésem támadt, mintha ugrásra készen várakozna valamire.

- Mennem kell – tört ki belőlem pánikszerűen. Lesunyt fejjel nagyot léptem hátra, a macskát az ágyra fektettem, s egy gyors félfordulattal már az ablakhoz is ugrottam. – Kösz, hogy befogadod Cicát – vetettem hátra a vállam felett, s fél lábammal már a párkányon álltam.

- Holnap lemegyünk a srácokkal az öbölbe – közölte a hátammal Jacob. Félúton megtorpantam hát, s visszanéztem. – Esetleg volna kedved csatlakozni hozzánk?

- Az öbölbe? Ahol régen annyit fürödtünk? – Bizonytalanul hintázni kezdtem a párkányon. Vitán felül állt, hogy van kedvem csatlakozni, épp csak azt nem tudtam, mit gondoljak a fürdőruhás részről. Végül megvontam a vállam. – Persze, szívesen veletek mennék. Amúgy is van valami, amit még nem adtam oda neked, úgyhogy…

- Jaj, ne! – Jacob teátrálisan az égre emelte a tekintetét. – Milyen hendikepes jószágot akarsz még rám sózni? Egy háromlábú kutyát? Esetleg egy hermafrodita üregi nyulat?

- Még csak nem is langyos – kuncogtam. Kellemetlen zavarom nyomtalanul elmúlt. (Különös, ezek a pillanatok úgy jöttek-mentek, akár parton a hullámok.) – Az ajándékodat akarom végre odaadni. Csak nem gondoltad komolyan, hogy üres kézzel jövök haza?

Jacob ezt válasz nélkül hagyta, mire én egy „szia, holnap találkozunk” kíséretében kiküzdöttem magam a hátsó kertbe, s megindultam a növényrengetegen át, a kocsim felé. Már a mogyoróbokrok között jártam, amikor utolért a hangja.

- Kölyök…!

Megtorpantam, és hátranéztem.

- Bármikor meglátogathatod. – Jacob mélyen kihajolva figyelt az ablakból. – Úgy értem, Cicát. Hiányoznál neki…

- Ne aggódj – kiáltottam vissza széles mosollyal. – Rendszeresen rá fogok nézni. Nekem is hiányozna, ha nem láthatnám.

Azzal előrefordultam, és vadul vigyorogva tovább araszoltam a ház mentén kifelé. Burkolt megjegyzés ide vagy oda, szinte biztosra vettem, hogy egyikünk sem a macskára gondolt.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.