Megcsókoltam. Igen, én voltam. Nem, nem lehettem én, mert én mást szeretek, márpedig ha valaki mást szeret, az nem csókolja meg az Illető testvérét. Illetve vértestvérét, akit ráadásul Ő nem igazán kedvel. Ajaj.
Megcsókoltam egy vadidegen vámpírt, aki ráadásul totálisan az atomjaimra bontott és ennek ő is tudatában van. Egyre szebb a történet. Ráadásul a legjobb barátnőm szeme láttára, aki innentől kezdve folyton ezen a témán fog csámcsogni, aztán talán el is terjeszti és akkor már az egész suli vele csámcsoghat, amilyen szerencsém szokott lenni.
Aztán ott van Ő, Claude, akit nagyon kedvelek, és nem venném jó néven, ha emiatt a butaság miatt összekapnánk, vagy romlanának az esélyeim nála. A nem létező esélyeim… Nevetséges vagyok, komolyan nem is értem miért nem nyírtak még ki…
- Megjöttünk – mondta a mellettem ülő szőke vámpír. Helyesnek helyes volt, de nem eléggé. Nem kellett eléggé.
- Vettem észre – morogtam.
- Nekem nem úgy tűnik… Bemegyünk?
- Nem, azért jöttünk hogy itt üljünk az autóban és várjuk, hogy szakállat növessz… persze, hogy bemegyünk!
Kiszálltam, bár így is majdnem megfojtottam magam, mivel elfelejtettem azt az egyszerű tényt, hogy előbb ki kell csatolni az övet, és utána lehet kiszállni. Hogy hogyan felejtettem el? A fejemben újra és újra lepörgött az a három perc a moziban, egyszerűen nem tudtam parancsolni a gondolataimnak, folyton csak Jonathan két aranyszínű szemét láttam magam előtt, ahogy elmerülök bennük, ami akkor még lehet, hogy jó érzésnek tűnt, de most mardosó bűntudat ébredt bennem miatta. Gyűlöltem a gyengeséget, amit akkor éreztem, gyűlöltem Jonathant, de mégis leginkább önmagam: ezt a gyenge, befolyásolható, meggondolatlan, felelőtlen és éretlen emberlányt, de mindezek közt a legjobban a tényt hogy képtelen vagyok ezen változtatni.
- Szia, Lisa, mi járatban erre? – nyitott ajtót Alice.
- Vendéget hoztam – tudtam, hogy érzi a szagát, meg hallotta is, amit beszéltünk, de azt is tudtam, hogy nem ismeri Jonathant. De jó neki… - Vámpírt. Egy… - kezdtem ismét kicsit bedühödni, úgyhogy inkább ráharaptam a nyelvemre.
- Egy… mi?
- Semmi. Lényegtelen – MEGCSÓKOLTAM. Egyszerűen nem értem… Máskor tíz másodperc alatt képes vagyok elfelejteni dolgokat, de most nem megy. Pedig most igazán nem ártana.
- Gyertek be! – beléptem. Talán azt is mondhatnánk, hogy beléptem, körülbelül úgy, mint egy áramkörileg sérült robot és közben összeszorítottam a fogaim hogy ne ordibáljak, sikítozzak és tépjem a hajam, mert megcsókoltam a mögöttem légiesen könnyedén belépő vámpírt – Valami baj van?
- Az égvilágon semmi, Alice. Tényleg – bizonygattam, de egy mosolyt már meg se mertem kockáztatni.
- Be sem mutatsz? – kérdezte Jonathan, mire megpördültem. Sajnos ez nem tűnt jó ötletnek, mert Jonathan olyan közel állt meg, hogy nem volt hely megpördülni és majdnem hátra estem. Még időben sikerült megmarkolnia a jobb csuklóm és magához rántania. Felpillantottam. Úgy tűnik, ma halmozom a baklövéseket. Ismét sikerült transzba ejtenie.
- Khömm – köszörültem a torkom – Alice, ő itt Jonathan Favela, Jonathan, ő Alice Cullen. Remélem elégedett vagy – nem sikerült elszakítanom a szemeim az ő tekintetétől, csak álltam, az egyik csuklómmal a kezében, pipiskedve, gyönyörködve a szemeiben.
- Tökéletesen – mondta, azzal a mélyen búgó hangjával, ezért kénytelen voltam becsukni a szemem egy pillanatra, és újra tanultam lélegzés művészetét. Csukott szemmel valahogy jobban működtek az agyfunkcióim, mint például a gondolkodás. Villámgyorsan csapott át rajtam a szégyenérzet, a düh, a szorongás, a félelem. Végre tudtam önállóan mozogni, úgyhogy léptem egyet hátra, még mindig csukott szemmel, majd Alice felé fordultam.
- Idehívnád a többieket? Meg nem ártana, ha valaki hazavinne majd.
- Itt vagyunk, mi történt?
- Szerintem Lisa nem reagál túl jól Jonathan szemeire – közölte Carlise-lal Alice.
- Nagyon nem… - tettem hozzá, miközben kinyitottam a szemeim. A világosság kicsit bántotta a szemeim, hunyorogva tekintettem körbe: Nagyjából mindenki engem nézett vagy Jonathant. Az utóbbit talán kicsit gyanakvóbban és bizalmatlanabbul.
- Claude? – kérdeztem. Valahogy mindig csak ő lóg ki a sorból.
- Jövök már – morogta kissé rosszkedvűen a lépcső felől érkező vámpír. Mielőtt még Jonathanhez léphetett volna, Edward megállította és valamit a fülébe súgott. Claude arca először meglepett volt, hol rám, hol Jonathanre nézett, majd arcvonásai hirtelen dühössé váltak. Az agyamba villant, hogy Ed gondolatolvasó. Úristen… Elmondta Claude-nak, hogy megcsókoltam Jonathant. Oh, a fenébe is, nem lehetek ilyen szerencsétlen! Vagy esetleg mégis?
Edward, elengedte "testvére" karját, majd távozott a házból. Legszívesebben utána mentem volna, hogy inkább ő vigyen haza, de tudtam, hogy csak kolonc lennék, Bellához tart.
- Szeretnék hazamenni – közöltem.
- Hazaviszlek, ha itt végeztem – ajánlotta fel Jonathan, de Claude a szavába vágott:
- Nem, hazaviszem most – jelentette ki – Én úgyis felesleges vagyok itt.
- Nem hinn… - próbáltam tiltakozni, de már késő volt, a vámpír maga után húzott a garázsba.
Szó nélkül benyomott egy fekete Honda anyósülésére, ő pedig beszállt a másik oldalon. A vámpírokhoz képest szokatlanul lassan vezetett, bár nem tudtam eldönteni, hogy alapból ilyen tempóban szokott menni vagy csak miattam.
- Mondd, legalább jól esett? – szűrte ki a kérdést, dühtől összeszorított fogai közül, de közben csak az utat figyelte, arca feszült volt. Hirtelen nem is értettem miről beszél, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a mozis incidensről van szó.
- Nem – maradjunk a tömör válaszoknál, abból nagy bajunk nem eshet.
- Akkor? Ha legalább jó lett volna… lenne okom azt hinni, hogy direkt csináltad, magadért. De így… csak arra foghatom rá, hogy Jonathan túl szép neked, túl jó… Jobb…
- Mitől jobb? – néztem rá.
- Jobb nálam…
- Nem szívből csináltam!
- Az lényegtelen, engem soha nem csókolnál meg, azért mert vámpír vagyok! – rálépett a gázra, az autó felgyorsult.
- Mert az engem nem érdekel! – tiltakoztam. – Nem tudom miért csináltam!
- Egy újabb ösztön, nemde? – gúnyolódott.
- Pontosan – közöltem hidegen.
- És ami a legszebb, hogy nem is bánod! – háborodott fel ismét.
- Állj meg!
- Mi?
- Állj meg, kiszállok!
- Miért? – kérdezte halkabban, de nem állt meg.
- Nem vagyok hajlandó hallgatni a dühöngésed, olyasmi miatt, ami nem rád tartozik. Akkor inkább sétálok néhány mérföldet, talán akkor kitisztul a fejem, és nem csókolok meg holmi, idegen, idióta vámpírokat… És nem leszek egybe sem szerelmes! – keltem ki ismét magamból, de ahogy kimondtam az utolsó szavakat, rögtön megbántam.
Claude megállított a kocsit. Rám nézett, az arcán majdnemhogy csodálkozás látszott, amit egyszerűen nem bírtam elviselni. Nem akartam, hogy egy ilyen beszélgetés után még tudjon erről is. Elég baj az is amit eddig megtudott.
- Mit mondtál? – kérdezte hitetlenkedve.
- Semmi, jó éjt! – kivágtam az ajtót, kiszálltam, majd becsaptam magam mögött. Nekiláttam sétálni, végig az út mentén, olyan mérges voltam magamra, hogy akár Mexikóig is el bírtam volna masírozni.
- Hogy mondtad az előbb? – kiáltott utánam Claude.
- Semmi, semmi! – kiabáltam vissza húsz-harminc méterről, hátra se nézve.
- De tisztán hallottam – lépett elém szinte a semmiből.
- Akkor miért akarod hallani még egyszer? – kerültem volna ki őt, de megfogta a kezem.
- Tőled akarom hallani, Elisabeth – egészen halkan suttogta a fülembe. A nevem hallatán, mint mindig, ha kiejti a száján, megdermedtem. – Gyerünk, mondd ki és elengedlek.
Egyetlen iciri-piciri hangocskát sem tudtam kipréselni magamból. Csak álltam mellette, előtte, a szívem olyan hangosan dobogott, hogy mást meg se hallottam volna. Dumm-dumm. Gyerünk, mondanom kéne valamit. Dumm-dumm. Istenem, aki a mennyekben vagy, ments meg ebből a kábulatból, amit érzek. Miért kell minden vámpírszembe belesüllyednem? Miért kell nekem ilyen gyengének lennem? Dumm-dumm. Nem kell ilyennek lennem! Én erős vagyok, ki kell törnöm ebből!
- Claude… - suttogtam a hófehér bőrére.
- Igen, Elisabeth?
- Ne beszélj – kértem valamivel határozottabban. Már éreztem, mit is kell tennem.
- Miért?
- Cssst! – Igen, ezt kell tennem.
- De…
- Semmi de, csak hallgass, nem fog fájni – ígértem halványan mosolyogva.
- Nem fog…? – értetlenkedett.
- Nem, de most már tényleg fogd be és add nekem az ajkaid egy pillanatra – a bal kezemet az arcára tettem, a másikkal átkaroltam a nyakát és megcsókoltam. Az ajkai hidegek voltak, de ez engem nem zavart, mert ő visszacsókolt, magához ölelt, szinte fájó volt, ahogy összesimultunk, a szívem összevissza kalimpált és abban a pillanatban úgy éreztem, ettől a perctől semmi nem lehet szebb, az egész világon.
A csókkal a levegőhiányom végzett. Lassan elváltunk egymástól, én pedig még pihegtem egy kicsit. Claude nem eresztett az öleléséből, egyre csak engem nézett kissé meglepett kifejezéssel az arcán.
Ott álltunk az autó lámpáinaknak fényében, az erdőszélen és csak néztük egymást. Én szégyelltem el hamarabb magam és elfordítottam a tekintetem. Valahogy az úton lévő kis kavicsok számolgatása kevésbé volt zavarba ejtő, mint a vámpír két aranyszín szemének kutató pillantásai.
- Mire gondolsz most? – kérdezte a szavakat a homlokomra lehelve.
- Arra, hogy jót vagy rosszat tettem-e az előbb.
- Azt hiszem, rosszat semmiképp… - gondolkodott el, a hangja alapján úgy tűnt ebben még nem teljesen biztos.
- És te mire gondolsz?
- Ugyanerre.
- Hogy én mit tettem?
- Nem, hogy én jól tettem-e…
- Rosszul semmiképp… - ismételtem az ő szavait. A teste kezdett nagyon hideggé válni számomra, lassan elhúzódtam tőle.
- Azt hiszem, ideje hogy hazavigyelek.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.