Chemvill egyszerűen csodálatos, erre nincsenek szavak. Az idillt csak Jacob kutyaszerű nevetése zavarja meg, mikor áradozni kezdek.
Jacob és én kibéreltünk egy kis bérlakást a város szélén, mert Jacob ragaszkodott az erdő közelségéhez, bár nem értem, hogy miért. Én is szeretem az erdőt, de azért ez már túlzás, amit művel.
De néha lehet vele komolyan beszélgetni…
O.o.O
- Jacob…
- Hm?
- Mihez kezdünk Chemvill-ben?
- Nem tudom, Relie. De arra gondoltam, hogy új életet kezdhetnénk talán egy új névvel. Mármint csak neked kell új név, hiszen halottnak hisznek. De nem akarlak semmire sem rákényszeríteni, szabadon dönthetsz. Csak gondoltam, hogy együtt könnyebb lenne, ha van egy barát, akire támaszkodhatsz.
- Egyedül tényleg nehéz lenne. De mi legyen a nevem?
- Arra gondoltam, hogy kevésbé gyanakodnának, ha azt mondanánk, hogy rokonok vagyunk. Mondjuk, lehetnél a húgom – mondta, de a húgomnál fájdalmasan elhúzta a száját.
- Lehetnék, de nem igazán akarok. De nem sok lehetőségünk van, igaz?
- Igaz. Ha normális körülmények között akarunk élni, ez az egyetlen lehetőség. Új személyi igazolványt is kell csináltatnom neked. Ismerek is valakit a városban, aki ezt elintézheti.
- Kit?
- Az mindegy. Akkor mi lesz a neved?
- Relie Black, te maradsz Jacob?
- Igen, miért változna? Nem én vagyok halottnak nyilvánítva…
- Hányadikas leszel?
- Annyi, mint te, harmadikas. Mondhatnánk azt, hogy a szüleink elengedtek minket ide suliba és bérelt lakásban élünk, ami igaz is.
- Értem, mikor találtál ki mindent? – kérdeztem felvont szemöldökkel, de Jacob nem válaszolt.
O.o.O
- Mikor megyünk vásárolni? – kérdeztem egyik reggel az új „testvéremet”.
- Mikor szeretnél?
- Hát tudod bármelyik nap adódhatnak női problémáim, és hát tudod…
- Mehetünk! - felelte gyorsan, én pedig halkan kinevettem.
- Voltál már itt?
- Mármint a városban?
- Igen.
- Voltam, na mehetünk? Ismerek egy egész jó bevásárlóközpontot.
- Még hány felsőt szándékozol venni? – toporzékolt mellettem Jacob már vagy egy órája. Nem érti meg, hogy egy nőnek szépnek kell lennie?
- Azt mondtad, hogy a pénz nem gond… - emlékeztettem kárörvendően.
- Nem a pénzről van szó, hanem az életemről. Belehalok az unalomba…
- Az gáz… vegyél valamit magadnak te is.
- Ezt már egy órája elintéztem, de te akkor azzal a zöld toppal voltál elfoglalva…
- Tényleg, jó, hogy mondod! Abból akartam egy narancsot is… - kiáltottam fel, amire csak egy lemondó sóhajtás volt a válasz.
- Oh, készen vagyok! – mondtam elégedetten, miután megkerestem azt a bizonyos toppot narancssárgában is.
- Végre, azt hittem, hogy sosem végzünk…
- Most jöhetnek a szoknyák!
- Neee…
Miután hazaértünk, Jacob órákig nem szólt hozzám, eléggé bedobta a durcát. Hát igen, én Jessica mellett nőttem fel, mellette öt órás vásárlás nem számít hosszú időnek, és idővel hozzászoktam.
Jacob viszont még nem szokott hozzá… Kihangsúlyozom, hogy még…
- Na, ne duzzogj már! – ültem le mellé a kanapéra.
- Soha többet nem megyek vásárolni, érthető?
- Igen, engem is idegesített a gyászos képed, mintha megöltem volna valakidet, olyan arcot vágtál.
- Még neked áll feljebb?
- Aha – feleltem vigyorogva.
- Istenem…
- Alig várom a sulit. Úristen! Mikor mondtam én ilyet, lehet, hogy beteg vagyok…
- Milyen tanuló vagy?
- Kitűnő voltam eddig mindig, nem nehéz számomra a tanulás. A húgom ezért is nagyon utált, nm bírta, ha valaki okosabb nála.
- Elég idegesítő családod lehetett.
- Hát eléggé. De jobb, mint egy árvaházban felnőni, ott éltem kétéves koromig.
- És az igazi szüleid? – tette fel félve a kérdést.
- Nem emlékszem rájuk, amióta az eszemet tudom, azóta árva vagyok. Az árvaház lépcsőjén találtak meg egy levéllel, amiben a nevem állt, és az, hogy vigyázzanak rám és szeressenek.
- Akkor nem lehetett olyan rossz az anyukád.
- Tudom, de ha gondjai voltak, azok nem tartanak örökké. Azóta eltelt tizenhét év, felkereshetett volna.
- Lehet, hogy a problémája nem oldódott meg, vagy nem mer a szemed elé kerülni.
- Vagy már nem is él. Ezer dolog előfordulhat, inkább ne találgassunk, oké?
- Rendben, ne haragudj, amiért felhoztam.
- Nem haragszom feltéve, ha te se a vásárlás miatt…
- Oké. Én nem igazán szeretek suliba járni, de muszáj lenne befejeznem a gimit. Pedig hidd el, hogy tudok mindent. Holnapután, miután megjöttünk a suliból, elmegyek egy kicsit, rendben?
- Hova?
- Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy, aki kíváncsi, az hamar megöregszik – mondta vigyorogva, azt hittem, hogy megfojtom, de aztán meggondoltam magam. Mit csinálnék vele, ha megölném? Ássam el a kertben, vagy rakjam a hűtőbe?
Nem ám, csak hülyéskedek, nem bírnék senkit se bántani, főleg nem őt, annál jobban megkedveltem, minthogy hagyjam, hogy baja essen.
- Mire gondolsz? – kérdezte, és én a legnagyobb döbbenetemre megmondtam az igazat.
- Először arra gondoltam, hogy megöllek a szemtelen megjegyzéseidért, de aztán arra gondoltam, hogy ahhoz túlságosan kedvellek, hogy bántsalak – feleltem, mindketten elkomorodtunk. Jacob arcán furcsa kifejezés jelent meg, mintha szeretne valamit megtenni, de nem meri. Mi lehet az? Hiszen ő mindig olyan bátor… mintha nem lenne, mit vesztenie.
- Oh, örülök, hogy meggondoltad magad…
A hétfő reggel hamar eljött és azon kaptam magam, hogy indulásra készen állok az új sulinkba. Természetesen nagyon ideges voltam, mint mindig, mikor az iskola nevű helyre indultam. Attól függetlenül, hogy vártam ezt a pillanatot, most legszívesebben elrohantam volna valahova messzire. Végül is, mindig is jó futó voltam.
- Mit nézel? – kérdeztem Jacobot, mert már percek óta engem bámult, és kezdett kellemetlenül érinteni, azaz kezdett megváltozni az arcom színe…
- Csak azt néztem, hogy hetek óta ismerlek, de az arcod, a bőröd semmit sem változott, még csak le se barnult vagy valami…
- Mindig is sápadt volt a bőröm, a napsugárzás nem fog rajtam valamiért, de ezen, mi az érdekes? Miért változna meg pár hét alatt az arcom?
- Tudod, minden embernek változik a teste, napról-napra. Nehéz észrevenni, mert nagyon jelentéktelen változás, de én észre veszem. Furcsa vagy.
- Tudom, de te is. Szóval kvittek vagyunk.
- Csak megjegyeztem…
- Ja, meg előtte fél órát bámultál – jegyeztem meg halkan, úgyhogy ne hallja meg. Nem akartam, hogy tudjon minden gondolatomról. Hah, még csak az kéne, hogy bárki is hallja a gondolataimat…
A suli épülete ugyanolyan jelentéktelen volt, mint akármelyik másik iskola néven futó kínzó intézmény. A falak vörösek voltak, az épület előtt pedig ezer diák mesélte vidáman az elmúlt napok élményeit.
- Megjöttünk.
- Nem mondod? – morogtam idegesen, mire a kezét a vállamra rakta.
- Ne légy ideges, nem lesz semmi baj – suttogta a fülembe, és egy csöppet megnyugtatott, de nem eléggé.
- Biztos?
- Ígérem…
Együtt mentünk el az órarendünkért, de többször is megcsapta a fülem, hogy a diákok azt találgatják, hogy kik lehetünk és honnan jöttünk. A tanárok pedig látszólag azon törték a fejüket, hogy hogyan lehetünk testvérek, hogyha ennyire nem hasonlítunk egymásra. Jogos.
- Mi az első órád? – fordultam Jacobhoz.
- Földrajz, neked?
- Angol.
- Kár, akkor nem egy órán leszünk. Majd akkor ebédnél találkozunk. Szia, Relie!
- Szia, Jacob! – köszöntem el és bizonytalan léptekkel indultam el az angol terem felé, ami persze, fogalmam sincs, hogy hol van.
Így toporogtam percekig azon filózva, hogy megkérdezzek-e valakit, amikor egy beszélgetés hangjai ütötték meg a füleim. Olyan lágyan csilingelt a hangjuk, hogy muszáj volt odanéznem.
- Jasper! Ne aggódj folyton, menj csak órára! Nincsen semmi, csak a szokásos dolog történt…
- De olyan furcsa arcot vágtál…
- Ha baj lenne, szólnék!
- Rendben, te tudod, de ha…
- Nyugi – felelte a lány. Olyan koboldszerű arca volt, de kedvesség sugárzott belőle, és valami különös dolog… A haja barna vállig érő volt és tökéletes összhangban volt a teste többi részével. A mellette álló srácnak szőke haja volt és ő is éppolyan tökéletes volt, mint a lány. Valami különleges áradt belőlük, nem tudtam levenni róluk a szemem…
A Jasper nevű srác eltűnt, a lány pedig elindult, de aztán észrevett engem, ahogy őt nézem különös tekintettel. Egy pillanatig meglepettség volt olvasható a tökéletes női arcán, de aztán elmosolyodott és elindult felém.
- Szia, te vagy az új lány, igaz? – kérdezte kedvesen.
- Igen – bólintottam és rámosolyogtam.
- Én Alice Cullen vagyok, és te?
- Relie – feleltem mosolyogva. – Vezetéknevem csak hivatalosan van – mondtam, olyan semleges hangon, mintha az időjárásról beszélnék, holott egy fájdalmas témát érintettem egy teljesen idegen lány előtt, akit egy perce láttam először.
- Oké – nevetett fel. – Milyen órád lesz?
- Angol, és neked?
- Jé, nekem is! Ha gondolod, szívesen elkísérlek!
- Köszi, persze, nyugodtan.
- Azt hallottam a bátyáddal költöztetek ide, de azt is hallottam, hogy nem hasonlítotok.
- Micsoda pletykás egy város… Nem hasonlítunk, mert nem vagyunk vérszerint rokonok, de ez hosszú és bonyolult történet, és nincs kedvem róla beszélni. Neked van testvéred?
- Igen, van. Pontosabban négy is van, de egyik se vérszerint. Aki az előbb velem volt, ő Jasper, ő az egyik bátyám, de egyben a barátom is.
- Hű…
- Aztán van Edward, Rosalie és Emmett, ők is ebbe a suliba járnak, de nem sok közös óránk van. Edward pedig ma nem is jött suliba. És merre laktok?
- Egy kis, bérelt lakásban az erdő mellett, na és ti?
- Mi is nem messze az erdőtől, de nekünk a házunk a sajátunk.
- Az tök jó…
- Aha… Annyira hasonlítasz egy régi barátnőmre, hogy az kész… de biztosan, csak véletlen.
- Sokan mondták, hogy hasonlítok valakire vagy az is lehet, hogy valakikre, de nem hiszem, hogy sok közöm lenne hozzájuk.
- Oh, megjöttünk. Ez itt az angol terem, van mellettem egy üres hely, ha gondolod, mellém ülhetsz… Hármas padok vannak, én Edwarddal ülök egyben, van még mellettünk egy hely.
- Nagyon köszi, de nem akarok zavarni…
- Ugyan! Nem zavarsz!
- Akkor szívesen…
Nagyon szimpatikus volt nekem Alice, az első pillanattól kezdve megkedveltem.
- Nincs kedved átjönni hozzánk ma délután? – kérdezte, mikor kicsöngettek.
- Öhm… - haboztam, de aztán eszembe jutott, hogy Jacob elmegy valahova, és azt se méltóztatta elmondani, hogy hova, tehát, nyugodtan elmehetek. – Persze, szívesen! Mikor menjek?
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó