Másnap apám érkezett ebédre, de Claude is mindenképp ott akart lenni, hogy miért az előttem titok volt.
- Mit akarsz apától?
- Csak látni akarom, megnézni magamnak… Olyan nagy probléma ez neked?
- Nem dehogy, csak furcsa. Meg hát nem igazán tudom, hogyan magyarázom el a helyzetet neki – magyarázkodtam.
- Nem hinném, hogy gondot jelent neki az, hogy a tizenkilenc éves lányának udvarlója akadt…
- Pedig igen! Hallottál már valaha arról a fogalomról, hogy „lányos apa”? Az ilyen apák, mint az enyém, nem szívesen és nem is könnyen adják egyetlen leánykájuk, főleg nem egy idegennek.
- De én nem vagyok idegen, sem éretlen, sem túl fiatal, sem túl öreg. Azt hiszem, csúnya sem vagyok…
- Oh, szóval úgy érzed, te leszel apa szemében a megtestesült tökély? Egy: igenis idegen vagy. Kettő: tudod, mostanában hogy viselkedsz? Épp, mint egy húszéves, ami ugyanolyan, mint egy tizenöt éves, ami ugyanaz, mint egy hat éves. Szóval enyhén férfiként, ami egyenlő az éretlennel. Három: a fiatal és öreg, apánál nem szempont. Ha húsz éves vagy az ugyanaz mintha kettő vagy kétszáz lennél, ugyanaz a véleménye: „Hát… izé… Lisa, szerintem nem neked való”.
- Tudom, hogy csak le akarsz beszélni – mosolygott kajánul, miközben én terítettem. Egész délelőtt úgy szaladgáltam, mint pók a falon, de Claude csak ült a konyha közepén egy széken, kényelmesen hátradőlve és folyton apám felől kérdezgetett.
- Ez nem igaz! Csak nem akarom, hogy apa megtudja!
- Szóval szégyellsz engem? – háborodott fel.
- Nem, dehogy… Csak nem tudom, mit szól majd hozzád… Meg aztán Cullenék neki mindig is egy fura család voltak, nem biztos, hogy odalesz értük. Úgy szeretném, ha elfogadná… - rogytam le én is egy székre. Ő odahúzta velem szembe az övét és megsimogatta a karom.
- El fogja… - nyugtatgatott. Felé fordultam, de amikor már majdnem összeért a szánk, megcsapta az orrom a sütőben lévő csirke, lassan égettbe forduló, illata. Felpattantam, majdnem lefejelve a vámpírt, de még időben sikerült megmentenem a húst az elégéstől.
- Igazán szólhattál volna hamarabb is… - mormogtam hátra a szinte odafagyott férfinak. Még mindig előre hajolva ült, a szemei lehunyva, meg sem szólalt – Valami baj van, Claude?
- Semmi…
- Akkor? Miért dermedtél így meg?
- Csak… csak az illatod, hirtelen…
- Mi van az illatommal? – hirtelen azon kezdtem aggódni, hogy büdös vagyok. Pedig ez hülyeség, akkor már előbb észre vettem volna.
- Itt van, apád… - szedte össze magát. A székeket visszatette a helyükre, majd várakozóan rám pillantott – Menj már!
Ajtót nyitottam.
- Hello, Lisa. Mizu?
- Semmi különös, apu, vendégem van. Mármint rajtad kívül másik. Mindenképp meg akart veled ismerkedni – vágtam a közepébe. Valahogy soha nem voltam az a halogató fajta.
- Ki az? Furcsán széles a mosolyod, kicsim, azt hiszem rosszat sejtek… - ráncolta a szemöldökét.
- A barátom, és semmi okod, arra hogy rosszat sejts – vigyorogtam tovább. Mintha a homlokomra lenne írva: "Boldog vagyok! Boldog vagyok!"
- A barátod? Milyen értelemben? – egyre inkább egy morcos medvéhez hasonlított, akitől elvették a mézes bödönt.
- Hát a barátom. Nem haver, hanem barát, mint pasi. Bár ezt így nem szeretem mondani, szerintem így furán hangzik - már csak azért is, mert ki tudja, hogy a dédapám vagy az ükapám lehetne-e… Szóval maradjunk a barátnál.
- Aha, szóval udvarló… - olyan érzelemmentesen ejtette ki a szavakat, hogy szinte olyan volt, mintha nem is ő mondta volna.
- Nem, nem, apa, nem megkérni akarja a kezem. Claude csak szeretett volna látni téged.
- Aha, szóval már itt tartunk…
- Jaj, apa, ne legyél már ilyen! – szóltam rá – Claude nagyon udvarias és tisztelettudó, ne aggódj, már egy ideje tudom magamtól is mi a jó nekem.
- Túlságosan is… - sóhajtotta fáradtan, majd beléptünk a konyhába.


Bemutatkozás, tálalás, beszélgetés, zavartság, feszültség, ez meg az. Az első órában még kicsit akadozott a beszélgetés, a másodikban, már beültek a nappaliba, a harmadikban pedig, mintha Elisabeth megszűnt volna létezni. A téma valahogy a politikára terelődött, ami nekem nagyon nem volt fogamra. Gyorsan kislisszoltam a konyhába mosogatni, de ezért senki sem tett később szemrehányást, mert talán Claude igen, de apa biztosan nem vette észre, hogy leléptem. Egy kis idő múlva, furcsa érzésem támadt. Aztán kis fülelés után rájöttem, hogy nagyon halkan, suttogva beszélgetnek. Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan összebarátkoztak, én meg attól féltem, hogy apa majd nem örül neki…
- Mexico-ról volna szó, nincs messze, de nem akarom egyedül hagyni őt… - magyarázta apunak Claude, mikor beléptem a kávéval. Apa lassan szürcsölgette az erős illatú italt, miközben én próbáltam megfejteni a beszélgetés előzményeit, de nem beszéltek többet Mexico-ról.
Délután öt óra környékén apa felállt és menni készült. Azt mondta, még van egy kis elintézni valója, amiről nekem rögtön Tess jutott az eszembe. Azóta nem is gondoltam rá, hogy hazajöttem a baleset után. Arra a döntésre jutottam vele kapcsolatban, hogy ha apa akar, majd szól nekem róla. Elvégre nagyfiú már és az ember csak a saját hibáiból tanul igazán…
Kikísértem az előszobába, de még mielőtt elment, komoly arccal felém fordult és ma végre valami olyat is tett, ami várható volt tőle, mint apától.
- Igazad volt, Claude tényleg nagyon rendes srác – ismerte el – De azért csak vigyázz magadra és vigyázzatok… - már megint kezdi… Megint olyan arcot vágott, mint amikor megkérdezte tőlem tizenkét éves koromban, hogy tudom-e hogyan lesz a kisbaba. Már akkor is tudtam. De azért, biztos, ami biztos, még egyszer elmagyarázta…
- Apa! Azt hiszem ezt már megbeszéltük, nincs több prédikáció a szexről! – sziszegtem, remélve, hogy Claude nem hallgatózik. Apa még mindig szkeptikus arcot vágott.
- Könnyen kísértésbe eshetsz, egy ilyen helyes fickóval, ugye tudod? Mert én tudom, hogy nem vagy jó ellenálló, az ilyesmivel szemben. Régen a sütit még azelőtt megetted, hogy én tudtam volna arról, hogy egyáltalán van itthon.
- Csakhogy Claude egyáltalán nem hasonlít egy sütire sem – értelmetlen harc volt, de feladhatatlan.
- Igen, az arcodat elnézve, számodra sokkal nagyobb kísértés, mint egy nagy adag süti.
- Igen, valami olyasmi… - egyeztem bele.
- A lényeg, hogy figyelj, nem vágyok idő előtt kis unokákra…
- Oh, arra még várhatsz… - morogtam. Igazán idegesített, hogy ennyire nem érti, hogy érettebb vagyok az átlagnál. Mert ugye az vagyok. Nem?
- Reméltem is. Azt hiszem jobb, ha most indulok – nézett az órájára, miközben magára rángatta a kabátját. Gyors csókot nyomott a homlokomra, majd visszakiáltott Claude-nak:
- Ajánlom, hogy vigyázz a lányomra! – majd kilépett az ajtón.
Visszatértem a nappaliba, de Claude nem volt ott. Átment a konyhába és valami egészen hihetetlent művelt: mosogatott. Igaz csak apám kávéscsészéjét, de valahogy eddig nem bírtam elképzelni mosogatni. A mosogatás olyan emberi dolog, ami nem az ő két sima, hideg, hófehér kezének való, amelyekkel megsimogatja az arcom, miközben alszom, vagy amikkel átfogja a derekam, miközben ravaszul rám mosolyog, tudván, hogy a szívverésem legalább a kétszeresére nőtt a normálisnak, hogy imádom. Azt hiszem, most az utóbbit műveli velük…
Ilyenkor, ha sokáig maradunk így, elkezdek hasonlítani ahhoz az önmagamhoz, aki hazáig szaladt az iskolából: zilálok, a vérnyomásom az egekben, a szívem össze-vissza kalimpál, és nem tudok gondolkodni. Illetve tudok, de csak rá vagyok képes gondolni. Arra a két szép szemére, az ajkaira, a halovány, öröklétű ajkaira, amikkel olyan édesen csókol, a fekete hajára, az illatára. Ilyenkor teljesen úgy érzem megállt velem az idő, csak álmodom, káprázat, nem létezik, és ha felébredek, üres és szürke leszek újból.
- Ugye most nem akarsz meghalni? – mosolygott még mindig.
- Miért? Még nem haltam meg? Ez itt nem a Mennyország? – mosolyogtam vissza, kissé kábán.
- Akkor inkább már a Pokol… Ha én oda kerülök, ahova te, akkor vagy te is Pokolra kerültél miattam, vagy én kerültem a Mennyországba miattad.
- Miattam? – vontam fel a szemöldököm.
- Egy angyal mellett talán képes vagyok megjavulni. Soha nem tudhatom…
- Ahogy azt sem hogy tényleg angyal vagyok-e.
- Az vagy.
- Ez nem igaz – ellenkeztem. Még hogy én angyal… ha szárnyaim lennének, akkor is csak maximum csirkének néznének, nem angyalnak.
- Azt hiszem, más fogalmaink vannak az angyalokról, de az én angyalaim olyanok, mint te. Esetleg csúfabbak.
- Említettem már hogy az öröklétűek mindig túloznak?
- Nem, még egyszer sem… - vigyorodott el és magához húzott.
Természetesen egész este nálam maradt és versekből idézett, átnézegette a CD-im, miközben megjegyezte, hogy nagyon szegényes a választékom, és még napnyugta előtt lemostuk a kocsim. Természetesen ebben is talált kritizálni valót, majd rám parancsolt hogy legyek szíves beállni a garázsba, ha már ennyit szenvedtem.
Éjszaka valahogy sokkal könnyebben elaludtam, mint egyébként, de amikor hajnalban felébredtem nem volt mellettem. Kicsit bántott is a dolog, de soha nem sejtettem volna, hogy néhány óra múlva majd az ő karjaiban, de egész máshol ébredek majd fel.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.