Hilary reagált a leggyorsabban ő azonnal az emeletre futott, pár másodperc múltán már csak pulcsija végét láttuk eltűnni a lépcső utáni kanyarban. Még vámpírságához képest is gyors volt.
Ezt követően Lucy ocsúdott fel, majd ő is futni kezdett felfele a lépcsőn. Utána iramodtam.
- Te nem mész sehova! Menj haza! Most! - kiáltottam neki miközben az ajtó felé löktem, s én is eltűntem a szeme elől.
Lucy dohogva célozta meg újra a feljárót. Sóhajtottam egyet. Talán velünk nagyobb biztonságban lesz, mint lenn egyedül. Ugyanis abban már biztos voltam, hogy nem megy el.
Mire felért a lépcsőn már a kezébe nyomtam egy baseball ütőt és előhúztam a zsebemből a bicskámat vészhelyzet esetére, majd a kezébe nyomtam. Elég lenne nekünk ez az egy másodperc, hogy megvédjük, ha bajba kerülne, s ezek a tárgyak megfelelőek voltak erre a megtántorításra.
Futva érkeztünk meg a helyszínre, de már akkor nyilvánvaló volt. Veszteni fogunk. Ettől függetlenül én is beálltam a harcba, míg Lucy-t a sarokba bújtattam. Hiába…
Minden olyan gyorsan történt. Mariont leterítették, s mikor Jacob a segítségére sietett őt is. Én Lucy felé pillantottam.
- Vigyázz! - sikítottam, de már túlkésőn. Ő nem volt elég gyors, főleg nem egy vámpírhoz képest. A támadást nem tudtam megakadályozni, barátnőm a falnak csapódott. Hilary nem vette észre, a sikításom, mintha elment volna a füle mellett.
- Hilary! Lucy… - Pánikba estem. Nem tudtam mozdulni. A rettegés megbénította a testem, s az ezáltali tehetetlenségem csak növelte a kétségbeesésem.
Hilary letépte a vámpírt barátnőnkről, de túl késő volt már. A harapás nyom ott éktelenkedett a karján.
- Meneküljetek! - sikoltotta anyám, mielőtt a vámpír el kezdte volna szétmarcangolni. Caleb a segítségére sietett.
- Szeretlek titeket! - suttogtam és próbáltam erősnek tettetni magam.
A könnyek utat törtek maguknak miközben futottunk. Menekültünk. Beugrottunk a kocsimba és a gázba tapostam. Tudtuk el kell mennünk a városból, amilyen gyorsan csak lehet.
Hilaryék házához mentünk. A szülei holtan feküdtek a nappali közepén… Barátnőm összerogyott, de feltámasztottam, és átvettem tőle Lucyt. Sietnünk kellett. De Lucyék házában is ez fogadott minket, de a támadók még ott voltak náluk. Éppen, hogy nem vettek minket észre.
Öntudatlanul jutottunk el az első buszmegállóig, ahol is felszálltunk a vasútpályaudvarra induló járműre. Az autót nem vihettem magammal, könnyen megtaláltak volna. Viszont minden értékemet kivettem belőle, tudtam, egyszer szükségem lesz rájuk…
A gondolataim megszűntek létezni. Nem érzékeltem semmit. Gépiesen mozogtam, ahogyan mind a hárman. Túl nagy veszteség… A családunk, az otthonunk, a barátaink veszítettük el potom negyed óra alatt. És mi még azt terveztük, hogy este együtt alszunk és este bulizni megyünk… Előbbi így is fog történni, de bulizni?!
Egész végig egy gondolat dübörgött a fejemben, s tört utat mindig magának. Ez miattam történt…
Ha Lucy és Hilary nem lettek volna jóba velem, ez nem történt volna meg… Pedig Caleb megmondta előre, de én nem törődtem vele… Túl mindennapinak éreztem a gondok hiányát, s nem tudtam elképzelni, hogy ez velünk megtörténhet…
- Renesmee! Beszélnünk kell! - halottam a földszintről apám, Caleb hangját. Mindig csak akkor szólított az igazi nevemen, mikor valami fontos dologról akart velem beszélni.
- Megyek! - feleltem normális hangerővel. Tudtam, hogy úgyis meghallja. Éppen vásárolni készültünk Hilaryvel. Lesiettem a lépcsőn, majd helyet foglaltam az asztalnál, apámmal szemben. Marion mellettem ült.
- Amiről most szeretnénk beszélni veled, az nagyon fontos! Tudnod kell, hogy nehéz lesz döntened, de… Úgy cselekedj, ahogyan helyesnek látod!
Anyám feszengve fészkelődött mellettem. A nem éppen kellemes hangulat arra késztetett, hogy már én se érezzem kényelmesen magam, sokkal inkább kényelmetlenül.
- Szeretném, ha ezt maximum az érintettek tudnák. Ennek nem szabad kitudódnia…! - figyelmeztetett. - Renesmee… Meg kell értened most engem. Jobb lenne, ha nem barátkoznál a barátaiddal... Túl nagy veszély fenye…
- Ők nem ártanának nekem! - szakítottam félbe a kijelentésemmel.
- Nem… Őket fenyegetné veszély, kincsem! A városra kezdd rászállni egy vámpír-maffia… Apád a vezetője az ellenük szervezkedő csapatnak. Ha ez kitudódik, a vámpírok megölhetnek minket. S velünk együtt a hozzánk közel állókat. Túl nagy a kockázat! Ha szereted őket, akkor most azonnal megszakítasz velük minden kapcsolatot!
- De anya… Ezt nem gondolhatjátok komolyan! - suttogtam könnyeimmel küszködve. Az lehetetlen lenne, hogy én és Lucy elváljunk egymástól… És Hilary… Ő is nagyon sokat jelent számomra. - Erről ki kell kérnem az ő véleményüket! - jelentettem ki határozottan. - Persze nem így nyíltan… - előztem meg szüleim közbeszólását.
- Te tudod… De így számodra és számukra is nehezebb lesz. Nem buta lányok ők, rájönnének az igazságra és az csak még jobban fájna nekik. Nem tudnák felfogni, hogy… - De Caleb elhallgatott. Rájött, hogy ezzel a mondattal a lányát is az elérni kívánt cél ellen fordítaná.
Felálltam az asztaltól, mikor Hilary kinn megnyomta a dudát.
Végül nem kértem ki a véleményüket. Túl ésszerű volt az számomra, hogy nem történhet velünk semmi. Önző és ostoba voltam. Most már tudom. Rossz dolog a naivság…
- Gyere! Leszállás! - suttogta Hilary üveges szemekkel. Vettem jegyet a zsebemben talált pénzből az első Phoenixbe tartó vonatra. Úgy gondoltam, ott nem fognak keresni. S legalább a szagunk elveszik a vonatban… Nehéz lesz minket megtalálniuk.
A vonatra fél órát kellett várnunk. Lucy nyöszörgött. Tudtam, valahogy sikerült felfognia, hogy nem sikongathat. Viszont azt is tudtam, hogy sietnünk kell, nem fogja már sokáig bírni.
A vonat lassan haladt, már-már megőrjített a tétlen üldögélés, hiszen a fejemből még mindig nem tudtam kiverni a dolgot. Miattam történt.
De emellé a gondolat mellé már befészkelődött az az érzés, az a történés, amit eddig nem sikerült felfognom. A gyász. Elveszítettem a szüleimet. Megint. Újra…
- És hogy hívnak, csillagom? - kérdezte Marion mosolyogva. Én a kezem nyújtottam felé. A karjaiba vett. Az arcához érintettem a kezem.
Elmosódott képek villantak, de a hangok tiszták voltak. Valamint volt egy tiszta kép. Egy kéz írta rá a nevemet egy papírra, miközben azt mondta „Így kell leírni a nevedet, kicsim!”. A nő hangjából kihallatszódott a mosolygás és a mérhetetlen szeretet. Ő lehetett az igazi anyám.
- Szóval, kedves Renesmee… - mosolygott rám Marion. - Gyere, bemutatlak az én férjemnek, aztán eldöntjük, hogy mi lesz a sorsod. Rendben? - Bólintottam. Az előbb már kérdezgetett tőlem, s elárultam, hogy nem emlékszem semmire. Teljesen össze voltam zavarodva. Ráadásul egy négy éves kislánytól mit vár az ember?
Marion elvezetett Caleb-höz, aki azonnal rávágta, hogy igen, örökbe fogadnak. Marion ápolónő volt a kórházban, és így talált rám. Én egy baleset következtében vesztettem el az addigi emlékeim. Csak ez a néhány képkocka maradt meg és az elmosódott képek, valamint a hangok.
Ez az első igazi emlékem. És ekkor használtam utoljára a különleges képességem.
Hilary könnyes szemekkel nézett kifelé az ablakon, Lucy mellettem rázkódott az elfojtott fájdalomtól és kiáltásoktól. Mindhárman ramaty állapotban voltunk. Az elmúlt egy óra alatt, mintha évek teltek volna el. Hol volt már az, mikor mi boldogan róttuk a plázát szebbnél szebb, drágábbnál drágább ruhákat válogatva? Fényévekre…
Mikor megállt a vonat, még mindig kábák voltunk. Elég kábák ahhoz, hogy külön oda kellett jönnie hozzánk egy munkásnak, hogy óhajtsunk végre leszállni a vonatról.
Először egy telefonfülkéhez siettem, tárcsáztam a Tudakozót és elkértem egy olyan Hotel számát, ahol hangszigeteltek a falak. Tíz perc alatt a nő végre mondott egy kerületet, egy utca nevet és házszámot.
Eközben persze jó sokan megbámultak minket, hiszen nem volt mindennapi látvány, hogy két gyönyörű szép éppen, hogy felnőtt lány, egy harmadikat cipelnek a hátukon, akiről egy süket azt hinné, hogy hallott, hiszen csak nyögdécselései árulták el, hogy igen, ő bizony él.
Taxit fogtunk. Az út nem volt hosszú, de Lucy egyre jobban rázkódott. Mire bejutottunk a Hotelszobába, már sikoltozott. Siettünk, ahogy csak tudtunk, s a hangot elnyelte a levegő, Hilary túl gyorsan futott ahhoz, hogy a hang utolérjen bennünket.
Viszont a szobában Lucy már nem fogta vissza magát. Vagdalta magát, sikított, arra kért minket, öljük meg. Mi csak könnyes szemmel figyeltük szenvedését. Nem tehettünk semmit, csak annyit, hogy kitartunk mellette és nem hagyjuk magára.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó