17. fejezet – Döbbenet a csibefalatok felett


- Azta, oda süssetek!

- Apám, figyelitek ezt?

- Menten agyérgörcsöt kapok! Nessie rág… Nessie ételt rág!

- Az még hagyján, de le is nyeli!

Kánonban zengtek fel a döbbenet kusza sorai. Minden fej, minden egyes szempár felém fordult és rám tapadt; a mozgásban lévő állkapcsok komikus félig tátott pózba dermedtek, néhány elégtelenül megrágott falat megrendülten alábucskázott.

- Ki tudna segíteni valamelyikőtök egy kis ketchuppel? – húztam végig blazírt pillantásom a nézőseregen. – Így egy kicsit száraz az én ízlésemnek.

- Ketchuppel? – hüledezett Paul, és oda sem figyelve kitapogatott, majd tátott szájjal odadobott nekem két előrecsomagolt zacskóval.

Három további csirkefalatot nyammogtam el sztoikus álnyugalomban, ám belül feszülten várakozva, míg a villámsújtott társaság nem bírta tovább cérnával, és kifakadt.

- Hogy… hogy lehetséges ez? – bandzsított rám Embry. – Nem úgy volt, hogy te utálod az emberi kaját? Vagy én emlékszem rosszul? – segélykérően végignézett a többieken.

- Nem, nem – rázta a fejét Paul. – A legutóbb még tényleg úgy volt. Most viszont… ez valami új vámpírhóbort, Ness? Előbb csak az embervérről szoktok le, aztán sorban jönnek az állatok, lefelé a tápláléklánc legaljára, egészen a döglött jószágokig, amiben a húsbontó baktériumok tenyésznek?

- Vagy olyan speciális színdiétán vagy, amiből kitiltották a vöröset? – tippelt Collin. – Habár akkor meg a ketchupöt nem értem…

- Jaj, ne ökörködjetek már – pirított rájuk Kim, aki szelíd kíváncsisággal a szemében hozzám fordult, s lényegre törően csak annyit mondott: – Mesélj!

- Mostanában eszem – foglaltam össze a lényeget. Ám mert ez nem látszott kielégíteni a továbbra is meredten bámuló társaságot, nekiláttam bővebben kifejteni. – Tudjátok, hogy félig ember vagyok, működésre képes belső szervekkel, meg mindennel… szóval gondoltam, itt az ideje használatba venni őket. – Megvontam a vállam. – Eddig működik a dolog.

- Ilyen egyszerűen? – tárta szét a karját Brady. – Egyik nap még vígan lakmározol a hegyi oroszlán verőeréből, másnap meg dugig tömöd magad nullaszázalékos biojoghurttal?

Mindenki nevetett. Kivéve jobboldali tőszomszédomat, aki változatlanul merev testtartással ült mellettem; Jacob az elképedés lélegzetvesztett, sötéten vibráló tömbje volt tekintetem perifériáján.

- Nem – válaszoltam, amint elült a nevetés –, nem volt ilyen egyszerű. Az átállás folyamatosan történt, és történik még most is.

- Dél-Amerika… – A szó súlyos kőként zuhant a vidám hangulatú csevegés hullámaiba.

A többiek tekintetét követve én is oldalra kaptam a fejem, és attól, amit láttam, valami bukfencet vetett a gyomrom mélyén (nyilván az egyik csibefalat). Jacob elsötétülő arccal nézett felém – nem rám, a pillantása konokul a tányéromat fixírozta –, és lassú lélegzetvételt követően hasonlóan feszes modorban elismételte: – Dél-Amerika. Ott kezdődött, igaz? – Hunyorogva rám emelte a tekintetét, és várt.

Bólintottam. – Igen. Ott próbáltam ki először, hogy menne-e. – Visszafordultam a többiekhez. – És ment. Nem hatfogásos menüvel indítottam ugyan, de a gyümölcsökből bőven szüreteltem. Mangó, papaya, guava, maracuja – némelyik komolyan ízlett. Aztán jött a tojás, ami azóta is a kedvencem a sült krumpli mellett, majd a kenyérfélék, tejitalok, különféle sajtok, és mostanában már a hússal is megbirkózom.

- Csak kiadósan öntsék nyakon sűrű, vörös ketchuppel – vigyorgott Seth. – Vajon miért nem vagyok meglepve, hogy nem a mustárt vagy a kaporszószt favorizálod!

- Hát – sütöttem le álszemérmesen a pillantásom –, bevallom, minden, ami vörös és folyik, segít. Tudjátok, hogy van ez… megadja az illúziót.

Nem úgy, mint Jacob: ő még csak meg sem próbált jó képet vágni a dologhoz; egy pillanatig sem fárasztotta magát azzal, hogy bármiféle látszatot keltsen a kedvemért. A következő néhány órát bántó szűkszavúságban töltötte, egyszer-kétszer elment úszni, hogy a száradás perceit tüntető némaságban töltse a szomszédos törülközőn, a többiekhez néha szólt egy-két szót, de velem úgy bánt, mintha ott sem lennék. Vérig sértődött, és ezt nem rejtette véka alá.

A délutáni égbolt arannyal átszőtt mély ibolyaszínbe fordult felettünk, az egyre laposabban érkező sugarak felkúsztak a sziklafalra, s az öbölre sötéten nyújtózkodó árnyék vetült. Eljött az idő, hogy szép lassan felszedelőzködjünk és hazainduljunk.

Szisztematikusan és katonásan zajlott a dolog. Jacob diszkréten félrevonult, majd kisvártatva farkas alakban visszatért, cuccostól a hátára vett, és néhány kecses szökkenéssel (a leereszkedés menetidejét jócskán megjavítva), felkaptatott velem a meredély szélére. Ott aztán kettéváltunk, ő a dzsiphez ügetett, és türelmetlen arccal nézte, mint szállnak be és helyezkednek el utasai, miközben én a Mercedes ajtajának támaszkodva próbáltam magamra vonni a pillantását.

- A szobádban várlak – ennyit sikerült célba juttatnom nála, mielőtt beszállt volna a volán mögé. Egy rövid biccentés volt a válasz, amit én bátorkodtam invitálásként értelmezni. Bevágtam magam a kocsiba, kitoltattam a fák közül, és cirka négy percre rá már a házuk felhajtóján parkoltam.

Ezúttal még csak próbát sem tettem a bejárati ajtónál, egyenesen hátrakerültem a ház oldalfala mentén, és a nyitott ablakon keresztülügyeskedve önhatalmúlag bebocsátottam magam a szobájába. A vászonnal letakart ajándékot, melyet a hónom alatt hoztam magammal roppant óvatossággal, az ággyal szemközti üres falnak támasztottam, küzdve a kísértéssel, hogy újra megvizslassam, majd hátraléptem, és lezuttyantam az ágyra.

Mind jobban szorító gyomorral hintáztam a matrac szélén, magamban különböző párbeszédek forgatókönyvét tervezgetve vártam, hogy Jacob is megérkezzen. Cica az ágy fejvégénél elhelyezett rózsaszín kosarában feküdt, és lágyan dorombolva aludta pihe-puha macskaálmát. A szőre most tiszta volt és ápolt, semmi chili szósz vagy fonnyadt káposztalevél, az ezüsttel átszőtt szürke bunda a szemeteskukák megkérdőjelezhető szociális kondíciói után a rendezett lakhatási körülmények higiénikus eleganciájában pompázott.

- Megfürdettem… – Jacob hangja teljesen váratlanul és mindenféle előzmény nélkül érkezett, tulajdonképpen még meglepődni sem volt időm, mikor ő már mozdulatlanul ott tornyosult felettem. – Az elejét sem lehetett megkülönböztetni a végétől, olyan szutykos volt, szóval vettem magamnak a bátorságot, és alaposan lecsutakoltam. – Leguggolt, és vakargatni kezdte Cica füle tövét, mire a dorombolás fülsiketítő hangerőre kapcsolt. – Úgy látom, lassan kezdi kiheverni…

- Odáig van érted – jegyeztem meg fakó hangon, s nem bírtam ki, hogy magamban hozzá ne tegyem: és valószínűleg ezzel nincs egyedül a listán. Rachel női ügyfelei nyilván egymás sarkát taposva állnának sorban, ha nekik is hasonló gondoskodást helyezne kilátásba.

Hirtelen nagyon rossz ötletnek tűnt egy szobában lenni Jacobbal. Sietve felpattantam hát, és egyetlen hosszú lépéssel a szemközti falnál termettem.

- Az ajándékod – kaptam fel a földről a vászonnal takart holmit –, tessék, már rég oda kellett volna adnom neked.

Jacob lassú félfordulattal egyenesedett fel, és olyan vonakodva nyújtotta kezét az ajándékért, mintha félne közelebbről is megvizsgálni azt. De a dolgot nem halogathatta, már csak udvariasságból sem, így hát diplomatikus mosolyt erőltetett a szájára, és egyetlen, „essünk túl rajta” mozdulattal lerántotta róla a leplet.

- Na, hogy tetszik? – kérdeztem lámpalázasan. A bennem élő, kezeit idegesen tördelő művész szomjazva várta az elismerést.

Jacob hosszan nézte a képet, a tekintete egyesével járta be a részleteket, és olyan, de olyan sokáig időzött az ecsetvonások között, hogy már nem bírtam tovább cérnával.

- Tudom, hogy egy kicsit sok rajta a narancs – bukott ki belőlem legfőbb aggályom. Odaugrottam hozzá, és az oldalához simulva kényszeresen szabadkozásba fogtam: – Ha lefényképezem, biztosan teljesen másként nézne ki, de az nem adná vissza a lényeget. Azt, amit nem annyira lát, mint inkább érez az ember, mikor végignézi a naplementét. És az annyira, de annyira szépséges volt! Csupa arany és a sárga millió árnyalata. Valahogy haza akartam hozni neked ezt a látványt… ezért merészeltem kontárkodni az ecsettel.

- Szép lett – bólintott Jacob –, tényleg nagyon szép. – Leeresztette a képet, és körbepillantott a szobán. – Szerinted hová akasszam? Melyik lestrapált falamra férne rá leginkább a hangulatjavítás?

Volt valami kelletlenség a hangjában, ami azt az érzetet keltette bennem, hogy csak miattam tesz erőfeszítéseket, s ha nem félne tőle, hogy egyébként megbántódom, fogná a festményt, és bevágná a legsötétebb sarokba.

- Nem muszáj felakasztanod – mormoltam közömbösnek szánt hangon, ám mélyen megsértődve. – Különben is túl sárga és csiricsáré ez a te ízlésednek, nem is tudom, mit képzeltem. Visszaviszem, ne haragudj…

- Hé, hé… – Jacob lefejtette ujjaimat a kép sarkáról, s védelmezőn maga felé húzta. – Nem viszed sehova, ez az enyém. És nagyon tetszik, köszönöm szépen.

- Oh, rendben. – Zavartan toporogni kezdtem álltó helyemben, nem tudván, mi legyen a következő lépés. Húzzam el a csíkot, amíg még lehet, vagy maradjak, és várjam meg, mi sül ki ebből a felemásra sikerült napból?

Jacob helyettem is eldöntötte a kérdést. – Csüccs le oda – bökött fejével maga mögé, az ágyra –, és rendezkedj be a huzamos itt-tartózkodásra! Mert addig ugyan el nem engedlek innen, amíg az összes kérdésemet meg nem válaszoltad.

A „földbe gyökerezni” kifejezés híven illusztrálta, mi történt velem e szavak hallatán.

- Kívánod, hogy ölbe kapjalak, és az ágyra ültesselek – nézett rám mosolytalan arccal –, vagy önerőből is képes vagy végrehajtani a feladatot?

- Csak megoldom valahogy – motyogtam erőtlenül, és lesütött szemmel a jelzett helyre támolyogtam.

- Ülj is le – jött az ukáz, mire a térdeim engedelmesen behajlottak alattam, s én kecsesnek aligha nevezhető mozdulattal a matracra huppantam. Hogy valamiből erőt merítsek, szorosan megmarkoltam a takaró szélét, és torkomban dobogó szívvel néztem végig, hogyan készül neki Jacob a beharangozott és a jelek szerint nagyszabásúnak ígérkező beszélgetésnek.

- Na szóval – vett nagy levegőt; a hátát a falnak vetette, két felemelt karját szoros keresztbe fonta a mellkasa előtt. – Mielőtt bármit is mondanék, lehetőséget kapsz rá, hogy mentegetőzz. Bármit felhozhatsz a saját mentségedre, ami csak eszedbe jut. Öt percet kapsz, az óra indul.

Értetlenül bámultam ki a fejemből, az agyam egy merő káosz volt. Úgy éreztem magam, mintha egy repedező jégtábla kellős közepére állítottak volna, azzal a lehetetlennek tűnő feladattal, hogy úgy vergődjek el a partig, hogy közben egyszer sem süllyedek a víz alá.

- Nem tudom, mit vársz tőlem – szólaltam meg kis idő múltán; a megadott határidő nem hozott zavarba, fél nap is kevés lett volna ahhoz, hogy kitaláljam, mire megy ki a játék. – Kérdezz előbb, s én őszintén válaszolni fogok.

Jacob gúnyosan fújtatott. – Ja, ahogy a parton is csináltad! Egyetlen értelmes szót sem lehet kihúzni belőled mostanában, nem is értem. A régi Nessie-nek nem esett volna nehezére egyenes választ adni.

- A régi Nessie-nek? – vontam fel a szemöldököm, s a szívem odabenn nyaktörő sebességre gyorsított – végre kiderül, hogyan érez a testi változásaimmal kapcsolatban?

- Igen – vágta rá hevesen. – A régi, őszinte Nessie, aki elment Dél-Amerikába, és úgy jött vissza, akár egy fura földönkívüli!

Minden kínom ellenére (vagy talán épp azért) kirobbant belőlem a nevetés.

- Azért ne túlozz – csukladoztam –, a dolog korántsem ilyen súlyos. Kis antennák nem nőttek rám, csak a bőröm lett halványabb.

Egy hosszú izom látványosan megfeszült és kidudorodott Jacob összekulcsolt karján, arról árulkodva, hogy gazdája megközelítőleg sem tartja ilyen mulatságosnak a dolgot. Nem akartam tovább provokálni, így hát lecsendesítettem magamban a hisztérikus jókedvet, és minden komolyságomat összeszedve szelíd hangnemben folytattam.

- Ne haragudj, Jacob, előre szólnom kellett volna, hogy tudd, mire számíts. Nem akartam én titkolózni, csak… csak nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Ez a kaja dolog, meg az elfénytelenedett bőröm, és hogy valahogy máshogy kezdett működni a testem, olyan kiszámíthatatlanul… szóval mindez nekem is új, és fogalmam sincs, hogy lesz tovább.

- Hogyhogy fogalmad sincs!? – Jacob olyan hirtelen lendülettel egyenesedett ki és lökte el magát a faltól, hogy attól önkéntelenül összébb kellett húznom magam. – Nem tartod ezt kicsit különösnek? Az még rendjén van, hogy engem meglepetésként ért, de te azért tisztában lehetnél vele, hogy… hogy… Nem veszélyes ez így? Anyád hogyan egyezhetett bele ebbe!? Elment az esze!? És apád!? Na majd én beszélek a fejükkel…

Fel-alá kezdett járkálni a szobában; dühödt léptei fájdalmas recsegésre késztették a kisebb igénybevételre hitelesített padlót.

- Jacob… légyszi… – szólongattam megszeppenten; az érzelemkitöréseihez hozzá voltam már szokva, hisz épp eleget láttam, hogy akaszt tengelyt a fiúkkal, de az már teljességgel új volt, hogy most magam miatt kell ilyen feldúltnak látnom. – Nincs semmi bajom, ez a dolog nem természet ellen való, hidd el. Különben is nagyapa olyan szoros orvosi felügyelet alatt tart, hogy rögtön tudnánk, ha valami bibi lenne.

Ez utóbbi közlés mintha valamelyest lecsillapította volna: Jacob rövidített léptei hosszán, így tett még egy levezető oda-vissza kanyart, aztán minden gőzét kieresztve megállt, és szemrehányón lenézett rám.

- Ez biztos? – kérdezte. Az arca konok maradt, de a szeme már kezdte visszanyerni barátságos barna árnyalatát. – Carlisle rendszeresen ellenőriz?

A túlbabusgatott gyerekek fásult grimaszát vágtam. – Reggel, délben, este, és még, amikor eszébe jut. Ha nem tudnám, hogy ez nála szakmai indíttatású, talán zokon is venném az állandó nyaggatást. Nahuel is megmondta neki, hogy…

- Remek! – nyögött fel Jacob, mielőtt befejezhettem volna. A barátságos barna rögvest eltűnt a szeméből, hogy az indulat rideg feketéje lépjen a helyére. – Úgy tudtam, hogy az egész ötlet tőle származik! Telebeszélte a fejed, igaz? Rávett, hogy kísérletezgess, hogy kipróbálj új dolgokat. Ő tukmálta rád a saját idióta szokásait. Miatta változtál meg!

Hevesen ráztam a fejem, úgy hadartam: – Dehogy, Nahuel soha, egyszer sem mondott vagy tett semmi hasonlót, épp ellenkezőleg, kizárólagosan rám hagyta a dolgot, és meg sem fordult a fejében, hogy helyettem döntsön.

Jacob, mintha mit sem hallott volna mindebből, újra róni kezdte szédítő köreit a nyikorgó padlódeszkákon. – Nahuel, ah – morogta az orra alatt –, sejthettem volna, soha nem tetszett a pofája. Sunyi képű alak, aki gátlástalanul visszaél a helyzettel…

- Állj már le, Jacob! Neked teljesen elment az eszed! – Olyan hangerővel fakadtam ki, hogy azt már ő sem ereszthette el a füle mellett. Megtorpant, s szinte belém döfte a pillantását.

- Őt véded? – acsargott. – Ellenem uszít, és te mégis őt véded!?

Mozdulatlanná rökönyödve bámultam magam elé, soha korábban nem láttam még ilyennek Jacobot. Úgy tűnt, teste minden porcikája együtt remeg ökölbe szorult kezével, mintha emberfeletti erővel kellene uralkodnia saját magán. Telt ajkai eltűntek egy haragos vonalban, mindig sima arcbőre foltokban kipirosodott, és vészjósló keretbe foglalta feketén villanó íriszét.

- Hogy Nahuel ellened uszított volna engem? – Úgy hallottam a hangom, mintha valaki más szájából szólna, távoli volt és elhaló. Ha Jacob kitörő haragja váratlanul ért, hát akkor ez a következtetés egyenesen letaglózott. Hebegve tudtam csak kinyögni: – Mégis honnan veszed ezt a képtelenséget?

- Jaj, ugyan már, Nessie! – vágott keserű fintort Jacob. – Olyan nyilvánvaló, hogy kínosnak találod a társaságomat. Amióta hazajöttél, tartod a két lépés távolságot. Egyfolytában húzódzkodsz, és fintorokat vágsz, mintha akaratod ellenére lennél velem. És úgy nézel rám, mint aki…

Nem fejezte be, csak állt némán, a mondat közepén megdermedve, félig nyitott ajkakkal, miközben nekem ezrével villantak át agyamon az elmúlt napok emléktöredékei: az első este a tűznél, mikor megcsapott az illata, s én riadtan hőköltem el ölelő karjából; a másnapi autóút, amit gyakorlatilag nyaktól felfelé az ablakon kívül és a szakadó esőben töltöttem, mert máskülönben nem tudtam volna ellenállni az illatának; a mai heverészés a parton, amikor olyan nyugtalanítóan közel feküdtünk egymáshoz, s én csak ritkán és vonakodva mertem a szemébe nézni. Mennyi-mennyi félreértésre okot adó helyzet! És mennyi-mennyi nyugtalanító konklúzió, amit le lehet belőlük vonni…

És Jacob nem kegyelmezett. Egyetlen lépéssel előttem termett, letérdelt, és kinyújtott karokkal úgy dőlt előre, hogy én se jobbra, se balra ne tudjak kitérni előle.

- Nincs több mellébeszélés, Kölyök – nézett mélyen és könyörtelenül a szemembe. – Hallani akarom, mi bajod van velem!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.