Hirtelen mozdulattal ültem fel, amikor magamhoz tértem rémálmaimból. Kicsit megszédültem. Egy elegáns szobában ébredtem, hotel szobának nézett ki. Körbenéztem a helyiségben és megpillantottam Edwardot, ahogy gondterhelt, bizonytalan tekintettel néz rám. Rögtön kiugrottam az ágyból, s rávetettem magam. Teljes erőmből magamhoz szorítottam s öleltem őt, bár valószínűleg ezt meg sem érezte. Arcát a hajamba temette miközben átkarolt. Éreztem, hogy mennyire szeret. Épphogy pár centimétert húzódtam vissza, hogy meg tudjam csókolni. Leheletének bódító illata ma is épp oly hatást gyakorolt rám, mint első alkalommal. Csak álmodtam volna az egészet? Lehetséges ez? Olyan élethű volt, olyan borzasztó. Lehetséges lenne, hogy most ébredtem fel az esküvő után, hogy még csak ma lesz a nászéjszakánk? Edward, a szerelmem teljes egészében, s én a karjaiban. Lehetne ennél tökéletesebb valami?
- Szeretlek! – súgtam a fülébe, mire egy picit szorosabban ölelt magához. Szinte biztos voltam benne, hogy az egész csak egy rossz álom volt. Teljes nyugalommal néztem körbe a homályos szobán. A függönyök el voltak húzva. Vajon hol lehetünk? Felálltam, mosollyal az arcomon az ablakhoz sétáltam s elhúztam a függönyt. Fényes nappal volt. Megfájdult a szemem, ahogy a nap az arcomba sütött, először hunyorognom kellett. Amikor végre megláttam, a tájat, az utcákat, ahol voltunk, elfogott a rémület és a gyengeség. Ha Edward nem terem rögtön mögöttem, hogy megtartson, valószínűleg összeestem volna. Volterra utcái tárultak elém, a Palazzo dei Priori, a szűk kis olasz utcák, a gyönyörű zöld táj. Olaszországba voltunk, Valahol Pisa és Firenze közt, kicsit délebbre, a Volturik székhelyénél. Egy – két évvel ezelőtt, mikor Edward elhagyott és azt hitte meghaltam, amikor leugrottam a sziklákról a tengerbe, öngyilkos akart lenni. Eljött a Volturikhoz, hogy megöljék őt, de nem tettek eleget a kérésének. Ki akart menni az emberek közé a napra, hogy ne legyen választásuk. Alice és én siettünk a megmentésére, s az utolsó pillanatban értünk ide. Végül Aro, Marcus és Caius elé kellett állnunk. Nem csak őket lepte meg az, hogy ember vagyok, és ellenállok minden mentális képességüknek, hanem minket is. De mint ember, veszélyt jelentettem számukra. Persze bármikor könnyen elpusztíthatnának, de számukra nem biztonságos az étellel játszani. Ezek mellett természetellenes is. Megígértették velünk, hogy Edward vámpírrá fog változtatni, mert ha nem… megölnek minket. Ilyen hamar kellenénk nekik? Miért jöttek el értünk már most? Mi történt tegnap?
Millió kérdés kezdett el röpködni a fejemben. Edward leültetett az ágy szélére.
- Bella, jól vagy? – kérdezte, megtörve felismerésem pokoli csendjét.
- Edward, miért vagyunk itt? Mi történt tegnap? Miért támadott rád Jacob? Mit tett? Ki volt az a vámpír, aki elkapott? Mi lesz velünk most? Edward, nem értem! Magyarázd meg kérlek! – Meglepődtem, milyen remegő hangon tettem fel ezeket a kérdéseket. Talán még sem vagyok annyira erős. Talán ez a sok megpróbáltatás már meghaladja a tűrőképességem.
- Nyugodj meg kicsim – mondta, s közben elkezdte simogatni az arcom – Tegnap volt… lett volna a nászéjszakánk – sóhajtott – Miközben együtt voltunk, meghallottam Jacob gondolatait. A közelben volt. Szegény, annyira szenvedett, olyan mélyen gyötrődött. Bella, értsd meg, tudom milyen érzés elveszteni téged, én is épp eleget emésztettem magam amiatt, hogy otthagytalak, és amikor azt hittem meghaltál… Tudod te is, mit tettem volna, ha nem jelensz meg az utolsó pillanatban, itt. Jacob nem elég, hogy elveszített téged, tudja, hogy valahol szereted őt. – Láttam rajta, milyen nehezére esik kimondani ezeket a szavakat. Valószínűleg ő is tudta, hogy ebben igaza van Jakenek, szeretem őt, de nem annyira, mint Edwardot. Aztán felvillant bennem a tegnap este képe. Jacob darabokra tépte Edwardot! Egy szempillantás alatt elöntött a méreg, a gyűlölet, a düh.
- Lehet, hogy szerettem őt, de nem tudok egy olyan szörnyeteget szeretni, aki darabokra tépi a férjemet! Hogy tehetett ilyet? Hogy lehetett ilyen gonosz? Gyűlölöm őt, gyűlölöm! – tört ki belőlem a zokogás. Szerelmem egy pillanatra eleresztett egy halvány mosolyt, majd komoly arccal folytatta tovább mondani valóját. Mi ezen a vicces?
- Nyugodj meg Bella, Jacob nem bántott engem – micsoda ostobaság ez?
- Hogy mondhatsz ilyet? Darabokra szaggatott, láttam! A saját szememmel láttalak szétszórva egy mezőn. – Az emlékek hatására hányingerem támadt.
- Kérlek, hallgass végig. Jacob nem akarta ezt tenni, én kértem meg rá, sőt parancsoltam neki.
- Ezt nem értem.
- Hagyd, hogy befejezzem a történetet. Jacob nagyon szenvedett, mert tudta, hogy elvesztett téged, tudta, hogy velem vagy, tudta, hogy olyanná fogsz válni, mint én, és tudta azt is, hogy aznap este mire készültünk. Jacob nem csak téged veszített el, hanem vesztett. Meg kell értened, hogy nem hagyhattam így szenvedni. Valószínűleg ő is olyasmit talált volna ki, mint amit én akkor. Tudod jól, hogy ő az ellenségem, de a halálát nem akarnám. Muszáj volt utána mennem. Tennem kellett valamit. Utolértem az erdőben. Először rám vetette magát, de csak azért, mert remélte önvédelemből megölöm. Persze egy ujjal se értem hozzá, így abbahagyta a civakodást. Szörnyű volt hallani a gondolatait. Annyira szenvedett, annyira fájt… - Edward arca még az emlékre is elgörbült – Nem volt könnyű, de megpróbáltam beszélgetni vele. Megpróbáltam neki elmondani, hogy szereted őt – miközben ezeket mondta, nem nézett a szemembe. Nem tudott a szemembe nézni. – Persze ez nem változtatott a helyzetén, de legalább megnyugvást adott neki, hogy gondolsz rá, hogy legalább egy részed az övé. Nem csak Jacob szenvedése fájt nekem, hanem az emlékei is rólad. Nem direkt csinálta, de láttam őket. Ő tényleg, mindent megadhatna neked. Azt is, amit én nem. Tényleg, nagyon szeret téged – megállt egy pillanatra. Talán várta, hogy mit reagálok erre, de semmit sem tudtam mondani. – Beszélgetés közben Alice felhívott. Látta közeledni a Volturikat de nem tudta mi van velem, mivel a farkasember miatt nem látott. Valószínűleg értünk jöttek. Nem hiszem, hogy látták volna, hogy Jacobbal beszélek. Viszont ha mégis, abból óriási botrány lett volna, és valószínűleg megölik őt, ott helyben. Közben megéreztem a véred illatát. Sejtettem, hogy nem fogsz otthon maradni, de hogy még össze is vagdosod magad futás közben… erre nem gondoltam. Nyilvánvalóan a vámpír klán rögtön a vérszagod felé veszi az irányt, és mielőtt rájönnének ki vagy, darabokra tépnek. Ezt sem hagyhattam. Muszáj volt rögtön kitalálnom valamit, ami megmenti Jacobot és téged. Megparancsoltam Jacobnak, hogy szaggasson szét engem. Tudod, hogy csak akkor halunk meg, ha részekben égetnek el minket. Természetesen égetésről szó sem esett. Bevallom nehezemre esett megbíznom egy farkasemberben. Féltem, hogy nem fog e megölni, amikor ott az alkalom. De muszáj volt. Tudtam, hogy pokolian fog fájni, de nem érdekelt. Jacob meglepetésemre nem akarta megtenni, pedig azt hittem örülni fog a feladatának. Persze, miután láttam, hogy nem gondol olyanra, hogy megöljön, megnyugodtam. Csak ezzel voltam képes elterelni a Volturik figyelmét a vadászatról rád. Picit megtéptem Jacobot, hogy elkezdjen védekezni, felébredjen benne a farkas ösztöne, az undora tőlem. Nyugodj meg, nem bántottam nagyon. Végig hallottam mire gondol, miközben darabokra tép. Érdekes volt. A farkas énje élvezte, felszabadította őt, de az emberi énje, ha lehetséges még az előzőeknél is jobban szenvedett. Igaz, nem is annyira miattam, hanem amiatt, hogy ezzel neked okoz fájdalmat. Bevallom nekem sem volt könnyű, de látod, gyorsan gyógyulok – egy hamis kis mosolyt erőltetett magára. – A vámpírok rögtön felfigyeltek a dulakodásunkra, főleg, hogy a te illatod is a mi irányunkba indult. Amikor megjelentél Jacob a bocsánatodért esedezett. Könyörgött, hogy ne úgy emlékezz rá, mint egy szörnyetegre. Féltem, hogy el se megy a mezőről. Végül döntött és nem maradt más dolga csak menekülni. Öten a nyomába eredtek, valószínűleg megfigyelik majd őt egy jó ideig. Ezt ő is tudja és természetesen a többi farkas ember is látott mindent. Egy darabig nem hagyják el La Pusht és egymást sem. Téged meg Jane kapott el. – fejezte be a történetet. Eltartott egy ideig, amíg feldolgoztam a hallottakat. Az egész csak egy ügyesen megrendezett színjáték volt. Jake nem gyilkos. Ettől a hírtől öröm áramlott végig rajtam. Biztonságban van a rezervátumban és semmi rosszat nem tett. Hogy is gondolhattam, hogy ilyet tett volna? Mi viszont itt vagyunk Olaszországban.
- Hogy kerültünk ide? – kérdeztem.
- Miután felépültem, elhoztak minket ide. Körülbelül 2 órája érkeztünk meg. Aro, Marcus és Caius látni akarnak minket. Valószínűleg kapunk még egy kis időt. Talán egy-két napot. Ha nem teszlek vámpírrá ennyi idő alatt… nem tudunk megszökni előlük – magyarázta. Arca, földöntúli sötétségbe burkolózott. Nem változott meg a véleménye arról, hogy közéjük tartozzak. Bár megígérte, nem csak nekem, hanem a Királyi Hármasnak is, tudom, hogy még a gondolattól is rosszul van, hogy elvesztem a lelkemet. Nincs választása. Látni fog szenvedni, látni fogja az újjászületésemet, látni fogja, ahogy elvesztem az életemet, Charlie-t, Renée-t, Jacobot, mindent és mindenkit. Számítottam rá, hogy előbb vagy utóbb ez be fog következni, de most, hogy ilyen közel van hozzám, félek tőle. Nagyon félek, de ezt Edward nem láthatja rajtam. Bátornak és kitartónak kell lennem. Belőlem nem lesz szörnyeteg se vérengző vadállat. Nem lehetek az…
Edward nyugtalankodni kezdett. Mondanom kéne valamit. Kíváncsi voltam, miért mosolygott, amikor azt mondtam már nem szeretem Jacobot, azért amit tett. Tényleg ennyire örülne neki, ha teljes szívemből utálnám őt? Biztos megnyugodna tőle, hogy ő az egyetlen a szívemben, pedig a gyűlölet ugyanannyi helyet foglal el, mint a szerelem.
- Kérdezhetek tőled, valamit? – kezdtem bele, bizonytalanul.
- Persze, akármit – mondta, nyugodt de kíváncsiskodó hangon.
- Min vagy miért mosolyogtál, amikor azt mondtam, hogy Jake egy szörnyeteg, gonosz és hogy gyűlölöm őt? – Próbáltam leolvasni az arcáról, hogy mire gondolhat. Felcsillantak a magával ragadó aranyszín szemei, ajkai pedig elkeskenyedtek egy rövid mosoly erejéig, majd hirtelen haragos lett a tekintete. Akkor még nem hallhattam, amit ő. Közeledtek. Én csak akkor értettem meg, miért nézi szerelmem ilyen megszállott dühös arccal az ajtót, amikor kopogtattak rajta. Eljöttek értünk, értem. Eljött az idő, hogy újra Aro, Marcus, Caius és a kis Jane társaságától szenvedjünk.

Két alak jelent meg az ajtóban. Nem tartott sok ideig és felismertem őket, Felix és Demetri. A múltban ők vittek el minket a Palazzo dei Prioriról, a várba, abba a pokoli kamrába, ahova most is igyekeztünk. Minden egyes porcikám tiltakozott az ellen, hogy újra betegyem oda a lábam. Pár percig kanyarogtunk a labirintusszerű folyosókon. Edward végig mellettem jött, egy pillanatra sem engedte el a kezem. Leértünk az előcsarnokba. Sejtettem, hogy Giannát, a recepciós lányt már nem fogom itt találni, mégis meglepődtem, amikor igazam lett. A pult mögött egy vörös hajú, picit szeplős, kedves mosolyú, fiatal nő állt. Udvariasan köszöntött minket, s közben kacsintott Demetrinek. Az emlékek hamar olyan közel kerültek hozzám, mintha csak tegnap menekültünk volna el innen. Az a turistacsoport, akiket kegyetlenül lemészároltak és nem ők voltak az egyetlenek. Esélyük sem volt a túlélésre. Megborzongtam az emlékek hatására. Minél inkább közeledtünk a bejárathoz, annál jobban kezdtem remegni. Félelem járta át a testem, lelkem. Edward mintha megérezte volna ezt, még erősebben magához húzott. Jéghideg teste volt az én páncélom, a védőburkom, a mindenem.
A sötét kamra semmit sem változott az eltelt idő alatt. Ahogy, megérkeztünk, minden vörösben égő, szinte tüzelő szempár rám vetette magát. Aro észrevétlenül siklott elénk.
- Üdv újra itt, Bella és persze Edward. Tudjátok, nagyon kíváncsi vagyok, mit is tudtok felhozni a mentségetekre. – Edward arcán ugyanolyan lágyak maradtak a vonások, mint azelőtt, csak a szemében lángolt a düh, s talán a félelem szikrája csillogott benne.
- Üdv, Aro! – köszöntötte tisztelettudóan. – Nem volt meghatározott időpont. Bella még ember, és egyelőre az is marad, de nem szegjük meg ígéretünket. Ami azt illeti… ne is gondolj rá – mondta fenyegető hangon.
- Nyugalom. Ne szaladj előre, Edward. Először is, Bella nem maradhat ember. Eljött az idő, így is túl sok bonyodalmat okozott. Miatta történt az a kis háború a mezőn, ha jól emlékszem. Érdekes… , hogy sikerült legyőzni annyi újjá szülöttet, ilyen kevés vámpírnak. Tehetséges családotok van, de be kell vallanom ez elég fenyegető ránk nézve. A ti életmódotok természetellenes.
- Vámpírnak lenni természetellenes – vágott közbe védelmezőm.
- Ne tagadd meg azt, ami vagy – folytatta Aro – Vámpír vagy és az is maradsz, amennyiben nem ölünk meg, ezen nem tudsz változtatni.
- De legalább próbálok más lenni, nem olyan szörnyeteg, mint te, vagy itt akárki. – feleselt Edward – Másképp is lehet élni.
- Gyakorlatilag mi már nem élünk, ahogy te sem, ezt vésd az eszedbe. De nincs időm itt vitatkozni. Egy hónapot kaptok, nem többet, nem kevesebbet. Elbújni, elmenekülni nem tudtok, ne is próbáljátok. – Közelebb jött hozzám, egész közel. Vett egy mély lélegzetet, s vörös szemei izzani kezdtek. – Hmm, tényleg isteni az illatod. Ha úgy döntenél, mégse tartoznál közénk, szívesen fogok belekóstolni forró, bugyborékoló véredbe – minden egyes szót halkan, artikulálva ejtett ki, provokálva a mellettem megfeszült szerelmemet. Mosolyra húzódott ördögi arca, s hátrébb lépett. – Persze, be kell vallanom, kíváncsi vagyok, milyen képességed lesz. Vajon akkor hatni fognak rád a mi áldásaink? Érdekes… érdekes… - mondta elgondolkodva, már szinte magának – Most elmehettek. Ne feledjétek, egy hónap múlva, már közénk kell tartoznod – nézett rám. A körülöttünk álló vámpírok türelmesen végighallgatták a Volturit. A beszélgetés alatt, végig úgy méregettek, mint egy főfogást, s valószínűleg az is voltam nekik. Nem túlzok nagyon, ha azt mondom, szinte csorgott a nyáluk utánam. Ahogy kiléptünk a teremből halk mormogás hallatszott, de ahogy távolodtunk elhaltak ezek a hangok. Felix és Jane vezetésével kiértünk az előcsarnokba. A recepciós pultnál álló hölgyet, kiderült, Rebecának hívják. Minden egyes szavát a vámpíroknak csak úgy falta. Átnyújtott két repülőjegyet Jane-nek, majd telefonált. Ellenségeink odaadták a két jegyet. Edward karjai fölött láttam, ahogy a távolodó alakok visszanéznek rám, éhes tekintettel.

- Edward, mi lesz most? – kérdeztem. A gép hangosan zúgott, de ő így is hallott engem. Olyan nyugtató érzés volt a jéghideg mellkasához bújni. Eszembe jutott a nászéjszakánk. Hmm, milyen felemelő érzés volt, mennyei, eufórikus, egyszerűen… tökéletes volt, mielőtt félbeszakították volna. Szegény Jacob, legalább biztonságban van.
- Még nem tudom. Van egy tervem, de még át kell gondolnom a többiekkel. Talán a világ legelvetemültebb ötlete, de nem lehetetlen. Alice már valószínűleg tud a történtekről. Most viszont pihenj, kimerült vagy. Vigyázok rád – mondta. Természetesen, hiába ellenkeztem volna választ követelve, ennél már jobban ismertem őt, és abban igaza van, hogy fáradt vagyok. Már félálomban voltam, mikor eszembe jutott valami.
- Nem válaszoltál egy kérdésemre – kezdtem.
- Melyikre? – kérdezte édes hangon Edward.
- Amit a hotelszobában tettem fel. Miért mosolyodtál el, amikor azt mondtam? – Direkt figyeltem minden mozdulatát, hátha elárulnak valamit, de ő megint csak elnevette magát.
- Azért mosolyogtam, Bella, mert azt mondtad, „darabokra tépi a férjemet” – buta vagyok, de elsőre nem esett le, mit akar ezzel kifejezni.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül.
- Csak tetszett, hogy a férjednek neveztél. Na de most már aludj. – Egy pillanatra elpirultam, majd a kezemen lévő gyűrűre pillantottam. Felnéztem kedvesemre, s egy lágy csókkal ajándékoztam meg, majd lehajtottam a fejem a mellkasára. Dúdolni kezdte az altatómat, az egyetlen altató számomra az egész világon, az ő lágy, dallamos, kábító hangján. Csak hallgattam, s hallgattam, míg el nem aludtam…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.