Már vagy három hete nem vadásztam. A falusiak megláttak a közeli erdőben egy vadállatot –ami valószínűleg én voltam-, ezért új vadászhelyet kellett keresnem. Az új hely elég messze volt az otthonunktól, de mégis megérte odamenni. Elég sűrűnek tűnt az erdő, de ez nem jelentett túl nagy kihívást a precíz koordinációs képességemmel szemben.

Az idő, szokásosan szürke, komor volt, a szél is meglehetősen fújt és az eső is csöpögött egy kicsit. Szeretem az esőt. Szeretem, amikor fúj a szél, és friss esőszagot hoz magával. Olyankor érzem, hogy kitisztul az orrom és képes új illatokat befogadni, de a friss eső illatához nem fogható semmi. Az ilyen pillanatokban örültem legjobban a kifinomult érzékeimnek.

Természetesen akkor sem egyedül voltam, Edward is velem tartott. Már jóval előrébb járthatott nálam. Még út közben megbeszéltük, hogy otthon látjuk viszont egymás újra, mivel én sokkal lassabb voltam nála és nem akartam hátráltatni. Nem kellett sokat győzködni, hogy belemenjen, igazából nem is nagyon szeretett velem együtt vadászni menni . Mindig azt mondta, hogy túl válogatós vagyok, ami szerintem nem igaz. Jó, meglehet, hogy kicsit válogatós vagyok, de ő se szereti a könnyű prédákat. Szomjúságomat már-már csillapíthatatlannak éreztem, így nem ragaszkodtam annyira a kikötéseimhez. Aztán megcsapott az a szag. Valami állat szaga lehetett, talán medvéé vagy őzé, nem tudtam biztosan. Csak pár mérföldre lehettem tőle. Őrült rohanásba kezdtem, nem törődve semmivel. A fákból kiágaskodó gyönge ágak összekapaszkodva elég masszívan és tömören tartottak össze, de ez a torlasz se okozott gondot.

Hirtelen megálltam, megtorpantam. Valami mást is éreztem… Valami… Valami iszonyatosan ínycsiklandozó vérszagot. Biztos voltam benne, hogy valami sebzett állat lesz. Továbbindultam, de már nem futottam olyan sebesen, mint előtte. Némi veszélyt éreztem. Minél közelebb értem zsákmányomhoz, annál inkább kezdtem elbizonytalanodni szaglásom megbízhatóságában. Mikor látótávolságon belülre kerültem, megpillantottam Őt! Nem állat volt, hanem egy ember. A haja sötétbarna, kicsit göndörkés. Felsőteste meztelen volt, hatalmas izomzatát csak pár széttépett ruhadarab fedte. Szinte minden végtagjából ömlött a vér, és több csontja is töröttnek tűnt. Rémülten szaladni kezdtem az ellenkező irányba, nehogy kísértésbe essek. Aztán meghallottam halk segélykérését. Szavait már csak suttogva tudta kicsikarni magából, de éles hallásommal így is tisztán és érthetően éreztem. Ahogy meghallottam azt a hangot, elállt a lélegzetem. (Bár ez nem jelentett nálam túl nagy gondot.) Képtelen voltam másra gondolni, csak az Ő halk és kicsit rekedtes hangjára. Muszáj volt visszafordulnom!

Biztos voltam benne, hogy tennem kell valamit. Nem tudtam, miért éreztem ekkora késztetést egy ember megmentésére, csak annyit tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, különben az állat felfalja. Egy pillanat alatt ott termettem, s szempillantás alatt félrelöktem a medvét. Olyan erővel csaptam neki az egyik fának, hogy azonnal életét vesztette. Ekkora erőt még sosem éreztem magamban. Ahogy a fának csapódott, a vére elkezdett folyni. Tudtam, hogy először az emberen kell segítenem, különben ösztönösen őt is megtámadnám, amit semmiképp sem akartam. A férfihoz siettem, de nem tudtam hozzáérni. A vérének szaga teljesen kábulatba ejtett. Mozdulni se bírtam. Óráknak tűnt, de valójában csak pár másodperc volt. Aztán a lélegzetére lettem figyelmes. Szörnyű vívódás dúlt bennem.
- Át kell változtatnom! – mondogattam magamnak. Nem bírtam volna elviselni, ha meghalt volna! Pont Ő! Lassan leguggoltam fejét kicsit megemeltem, közeledni kezdtem hozzá, majd…
- Nem! – üvöltöttem.
Felpattantam. Nem voltam rá képes. Túl gyenge voltam ahhoz, hogy megtegyem. Már biztos voltam benne, hogy nem sikerülne, ezért több próbálkozást meg se kíséreltem. Egyszer csak elkezdtem beszélni hozzá, bár már akkor rég eszméletét veszthette.
- Nyugodj meg! Carlisle majd megteszi! Helyettem… - tettem hozzá halkan- Biztos vagyok benne! Nyugodj meg! - ziháltam.
Feltehetően ezzel inkább magamat próbáltam nyugtatgatni, ami kicsit segített is a helyzeten. Ismét leguggoltam hozzá, gyöngéden felemeltem és elkezdtem olyan sebesen futni, ahogy csak bírtam. Úgy cikáztam a fák között, hogy épp, hogy nem vágódtam nekik. Minden egyes mérföld után egyre nehezebb volt elviselni a csorgó vérének illatát. Próbáltam nem lélegezni, de nem tudtam abbahagyni. A vére szaga, ahogy beáradt az orromba egyre csak frusztrálóbb volt, de ahogy ránéztem sebzett, mégis megnyerő arcára, sokkal erősebbnek éreztem magam.

A szél egyre jobban fújta felém az illatát. Szőke hajam már vöröslött a vértől, amit beletapasztott a szél. Elképzeltem magam előtt, ahogy lelki erőm elszáll, leteszem a fiút és véget vetek az életének. Tudtam, hogy erre nem lenne szabad gondolnom, de már a gondolattól is összefutott a nyál a számban. Illata égette a torkom, a méreg csak gyűlt és gyűlt a számban. Próbáltam kizárni minden vámpír ösztönt a fejemből, ami nehezebben ment, mint gondoltam.
Az út hazafelé örökkévalóságnak tűnt, pedig ennyire gyorsan még sosem értem haza. Annak ellenére, hogy közben a kezemben tartottam a fiút, gyorsaságom talán Edwardéhoz volt fogható.
Egyből az emeletre vezetett az utam Carlisle-hoz. Bevágtam az ajtót és letettem az embert a szoba közepére. Idegesen üvöltöttem föl:

- Carlisle, csinálj valamit!

Esme is bent volt a szobában. Ahogy meglátta a vérző embert, a tekintetemet kereste. Látta rajtam a rémületet, a fájdalmat és a szeretetet. Kirohant a szobából. Nem volt biztos benne, hogy tudná tartani magát.

- Bocsánat! - mondta halkan és már el is tűnt.

Carlisle a székében ült és éppen valami kórházi dolgot intézhetett. Lassan megemelkedett, hogy megnézze, ki fekszik az asztala előtt, aztán kicsit nyugtalanul visszaült a székére.

- Most! - kiáltottam dühösebben - Át kell változtatnod! Kérlek! - Az utolsó szót már
zihálva mondtam, mintsem dühösen, de Carlisle csak ott ült tovább.

- Rosalie! Én nem… - mielőtt befejezte volna a mondatát, közbevágtam.

- Muszáj! Kérlek! Nekem nem sikerült…
Hangom elcsuklott. Minden porcikám remegett. Tudtam, hogy ha nem változtatja át, akkor perceken belül meghal.
Carlisle felállt, elindult a fiú felé. Láttam rajta, hogy még hezitál, de mikor rám nézett, látta a kétségbeesettséget az arcomon. Egy ideig farkasszemet néztünk, aztán letérdelt a haldokló férfi mellé. Áttanulmányozta a helyzetet, látta, hogyha nem cselekszik, a fiú életét veszti.
Visszasétált az asztalhoz, és kivett a legalsó fiókból egy injekciós tűt és egy kis üvegcsét. Fél másodperc alatt ismét a fiúnál termett, kiszívta az üvegcséből a benne lévő folyadékot, majd beleszúrta a fiú karjába. Éreztem az illatból, hogy morfium. Nem hittem, hogy ez bármit is segítene az égető fájdalmon, de nem szóltam egy szót se.

Rám vettet egy pillantást, amiből láttam, hogy nem fogom tudni végignézni, amit csinál. Kezemet ökölbe szorítottam, de nem fordultam el. Aztán megtette. Mikor megláttam, rosszul lettem tőle. Fogamat összeszorítva néztem, de nem tudtam elmenni. Valami visszatartott, mozdulni se tudtam. Amint láttam, hogy kezdi visszanyerni eszméletét felszabadultam, viszont amint elkezdett szenvedni a méreg hatására megint görcsbe rándult a kezem. Úgy éreztem, hogy csillapítanom kell a fájdalmát, de tudtam, hogy úgysem sikerülne. Ez nem olyan dolog, amit el lehet mulasztani. Közelebb léptem, letérdeltem mellé és megfogtam a kezét. Reménykedtem benne, hogy hideg érintésem csökkenti kínjait. Nem mertem igazán megszorítani, féltem, hogy összetörném a csontjait.

- Köszönöm! - mondtam halkan Carlisle-nak.

Rám biccentett, felrakta a kanapéra a fiút és kiment a szobából.
Amíg Ő ott kínlódott, én csak ültem mellette és próbáltam csitítgatni. Tudtam, hogy ez nem számít sokat, átéreztem a helyzetét. Visszaemlékeztem, amikor én változtam át. Az az érzés feledhetetlen. A fájdalom, ahogy szétáramlik a testben, egyszerűen elmondhatatlanul szörnyű. Tudtam, hogy szenved, de nem bántam meg, hogy idehoztam, hogy Carlisle átváltoztassa. Társra volt szükségem, és benne megláttam az igazit, a szerelmet.
Szomjúságommal nem törődve, napokon keresztül csak ültem az ágya mellett. Hideg ujjaimmal lázban égő arcát simogattam, míg el nem kezdett hűlni, s egyre hidegebb és hidegebb lett. Nem a kezem hidegsége okozta ezt a változást. Pontosan tudtam mi történik, ezért egy percre se akartam magára hagyni. Carlisle óránkét rám nézett, jól vagyok-e, föl-föl ajánlotta, hogy levált, hogy mennyek enni, de tudta, hogy egy tapodtat sem mozdulok el mellőle. 4 nap után beadtam a derekam, de csak egy fél órát voltam távol, hogy épp csak csillapítani tudtam egy kicsit a szomjamat. Aznap, mire visszaértem, már nem éreztem a szívdobogását. Ekkor tudtam, hogy megtörtént. Teljesen átváltozott.
Egy idő után a többiek is kezdték megkedvelni. Edward örült, hogy nem ő lesz az egyetlen „fiatal” férfi vámpír a házban, azt mondta, legalább lesz kivel vitázni… Mintha velem nem veszekedett volna eleget. És Esme? Hát igen! Ő annak örül, ha én örülök, és természetesen annak is örült, hogy bővült a családunk. (Nem mintha nem jelentettünk volna neki elég boldogságot, csak Esme szeret mindenkit, akit mi szeretünk.)
Amikor meglátom Carlisle-t, csak egy „Köszönöm!” pillantást vetek rá, de ő csak mosolyog rajtam. Nem nagyon beszélgettünk még azóta, de nem is nagyon kell majd elmagyaráznom szerintem neki, hogy mért volt erre szükség. Amikor ott álltam az irodájában megrémülve, akkor látott rajtam mindent…

A nap nagy részében kettesben vagyunk. Leginkább csak beszélgetünk, hogy jobban megismerjük egymást. Emmett-nek hívják, 20 éves. Főiskolára járt. Nem igazán szerette, de a szülei ragaszkodtak hozzá. Azt akarták, hogy ügyvéd legyen. Ő inkább valami hétköznapi munkát akart. Szeret vadászni, ezért volt a medvénél. Nem gondolta, hogy ekkora kihívást fog jelenteni neki. Biztosítottam róla, hogy vadászásban nem lesz hiánya ezek után sem. Ezen csak mosolygott, és nem úgy tűnt, hogy komolyan venné ezt az egészet, vagy érdekelné egyáltalán.
Az ideje többi részét pedig Edwarddal tölti. Olyanok, mint két testvér. Mint amikor az idősebb báty tanítja az eszementséget a kisebb, hiszékeny és igen tanulékony öccsének. Csak durvább változatban. Közlekedés az ablakon keresztül, az emeletről ugrálás - mintha olyan nehéz lenne használni a lépcsőt-, száguldozás. Beismerem, az utóbbi nekem is a szenvedélyem, mint minden vámpírnak, ezért nem is okolom őt.

Carlisle is beszélt vele, de nem akarta elmondani, hogy miről. Olyan furcsa volt. Mintha féltette volna tőlem, vagy engem féltene tőle. Majd Emmettből kiszedem, szerintem ő úgyse hazudna nekem. Remélem.
És sikerült is. Tegnap mikor egyedül voltunk és biztos voltam benne, hogy nem hall senki, rátértem a témára. Próbáltam nem feltűnően, de észrevehette rajtam, mert próbálta messziről elkerülni a dolgot. Aztán egyszer csak megtört.

- Figyelj! - mondta nyugodtan. Kicsit somolygott közben, de nem tudtam megfejteni a jelentését.

- De nem… - próbáltam keresni a szavakat, de ő közbevágott.

- Tudom, mire akarsz kilyukadni és nem arról van szó, amire gondolsz! - miközben beszélt, lágyan simogatta hosszú szőke hajam. Ujjai fel-le ugrándoztak göndör fürtjeimben.

- Carlisle csak annyit mondott, hogy ne nagyon hozzam fel előtted, hogy ez az új életforma engem nem nagyon zavar. Említette, hogy te elég nehezen tudtad elfogadni, és ez nem tenne jót neked. Nem akarják, hogy emiatt rosszul érezd magad.
Fejemet közelebb húzta és megcsókolt. Akkor először. Az a csók, semmihez sem volt fogható. Ahogy ajkaink egymáshoz tapadtak, bizseregni kezdett minden porcikám. Mindkettőn jéghideg, a csók mégis olyan forró volt, hogy lángolt a levegő.

És most… Körülbelül egy hét telt el, amióta ő is közénk tartozik. Dél körül lehet. Kivételesen ma napos idő van, de a fák lomtakarója teljesen beárnyékolja az erdőt. Egy közeli helyre mentünk vadászni… még úgyis csak tanul. Én most csak itt ülök egy ágon és nézem, ahogy egy őzt próbál becserkészi. Elég vicces nézni, ahogy vagánykodni akar előttem, kisebb-nagyobb sikerrel.
Rám nézett, egy apró vigyor jelent meg az arcán, közben az őz arrébb szaladt, de ő csak állt és nézett engem. Hirtelen felugrott hozzám, megcsókolt és utána iramodott az állatnak.

- Csak így tovább! - mosolyogtam és megtapsoltam.
Utána ugrottam, hogy segítsek neki, de egy rosszalló pillantást vetett rám, amiből arra következtettem, hogy egyedül akarja megcsinálni, vagy csak előttem akar felvágni.
Fél órába telt, míg elkapta, de én addig csak csendben vártam és ültem a fán.
- Na? Milyen voltam? - kérdezte merészen, mint aki biztos abban, hogy ő nyerte a versenyt. Nem akartam megingatni az önbizalmát, de azért egy kicsit csábító volt, hogy helyrerakhattam volna, de csak annyit mondtam:

- Profi! - kicsit gúnyosabb stílusban.

- Tudom!
Egy szempillantás alatt ott termett mellettem, felnevetett és gyerekesen elkezdte mondani:

- Te vagy a fogó! - és gyöngéden megérintette vállamat.
Először azt hittem csak viccel, de miután játékosan elkezdett futni és gúnyosan viccelődni, hogy „Ne aggódj, ha vesztesz, nem mondom el senkinek!” belementem a játékba.
Felpattantam és utána eredtem, mire ő felugrott egy fára, s fáról-fára ugrándozott. Tudtam, hogy ha igazából akarnám, utolérném és ezt ő is pontosan tudta, de azért tovább cukkolt:

- Mit fog szólni ehhez Edward!- nevetett- Legyőz egy újonc? - azt már megtanulta, hogy Edward nem hagyja az ilyen dolgokat szó nélkül.

- Vigyázz magadra, mert még valaki leránt! - mondtam és a háta mögé kerültem, majd mindkettőnket beleborítottam az alattunk lévő levélkupacba.

- Te vagy a fogó! - közöltem nevetve.
Egyikőnk se mozdult. Lassan felém hajolt, megsimogatta az arcomat és megcsókolt. Átölelt, fejemet mellkasához szorítottam. Talán órákig feküdtünk így a levelek közt.

- Köszönöm! - mondta egyszer csak.

- Mit?

- Azt, hogy itt vagy nekem. Örökké! - ezt olyan lágy mondta, amit még sose hallottam tőle.

- Szeretlek! - suttogtam és megcsókoltam.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.