Teltek a hetek, nem történt semmi említésre méltó. Alice nagyon jó barátnőm lett és a többi Cullent is megismertem. Esme maga volt a megtestesült szeretet, Carlisle a nyugalom. Emmett viszont képtelen volt nem viccekben látni a világot. Rosalie-t is sikerült kiismernem. Bár gyakran bújik a jéghercegnő álcája mögé, de valójában kedves lány ő is.
Edwarddal nem nagyon beszélgettem, teljesen magába fordult, csak nagyon ritkán láttam mosolyogni. Alice szerint mindegyikük megkedvelt, még Edward is. Nekem ezt nehéz volt elhinnem, hiszen a barátságban nem volt toppon az önbizalmam… Nyolc barátom van, abból hét vámpír, a nyolcadik meg vérfarkas. Elég morbidan hangzik, nemde bár?
- Relie… - szólított Alice, de a hangja habozott.
- Hm?
- Hétvégén „kempingezni” megyünk, és úgy hallottam, hogy Jacob sem lesz otthon.
- Igen.
- Tudsz vigyázni magadra?
- Persze, miért?
- Csak olyan furcsa előérzetem van, de ne is törődj velem.
- Ne törődjek vele? – nevettem fel. – Te látsz a jövőbe…
- De ez nem látomás, csak előérzet. Nem ugyanaz.
- Értem. Nem lesz semmi baj, tudok vigyázni magamra – mondtam nevetve.
De akkor még nem sejtettem, hogy mekkora hülyeség volt ez a számból…
- Szia, Relie! – jött oda hozzám az egyik szünetben Christine, az egyik osztálytársam. Kedves lány volt, kedveltem őt is, de ritkán beszéltünk. Nagyon széplány volt, hosszú szőke haja lágyan omlott a vállára, ráadásul nem csak kék szeme, de tökéletes alakja is volt. Alice szerint felesleges irigyen néznem rá, hiszen szerinte én szebb vagyok. Erre csak azt tudtam mondani, hogy ehhez csak a pasik tudnak hozzászólni.
- Szia, Tine – köszöntem mosolyogva, és felkaptam a táskám a vállamra. Jacob már kiment a teremből, elindult átöltözni, mivel tesink lesz.. A Cullenek pedig ma nem jöttek suliba a napsütés miatt, így csak hétfőn látom őket.
- Mit csinálsz a hétvégén? – kérdezte kedvesen. Meglepetten néztem rá, ez meghívás akar lenni? De jó lenne, nem kéne unatkoznom szombaton…
- Még nem tudom, miért?
- Arra gondoltam, hogy eljöhetnél velünk szombat este egy kicsit szórakozni… - vetette fel, és várakozóan nézett rám.
- Merre?
- Hát nem tudom, talán disco, vagy valami ilyesmi. Még jön Natalie és Silvia is. Velünk tartasz?
- Oké, persze. Hol találkozzunk?
- Kölcsönkérem a bátyám kocsiját és érted megyünk, oké?
- Van jogsid? – kérdeztem meglepődve.
- Igen, nem is tudtad? – vonta fel a szemöldökét.
- Ne haragudj.
- Nincs semmi, akkor hétre ott vagyunk érted, oké?
- Oké! – egyeztem bele vidáman, hiszen végre szórakozhatok egy kicsit. Még igazán soha nem voltam szórakozni, hiszen a Newton családban, erre csak Chelsea-nek volt lehetősége, és ezért mindig is utáltam. Persze az is közre játszott, hogy nem igazán hívtak sehova, pedig mindenkivel próbáltam normális lenni, de a bukó beszólás magamban tartását nem mindig bírtam ki, és ezt a nagymenők nem igen bírják, a nyuszik, meg megsértődnek rajta.
Mikor tizenhárom voltam, volt egy jó barátnőm, de ők aztán elköltöztek Angliába, és többet nem hallottam felőle. Eleinte még leveleztünk, de aztán nem maradt semmi a barátságunkból. A lányt Barbarának hívták, és tényleg ő volt a legjobb barátnőm. Hosszú barna haja és zöld szemei voltak, sosem felejtem el, mikor elbúcsúztunk egymástól. Sokáig hiányzott, de már túl vagyok rajta. Az idő begyógyít mindent, még a barátság utáni ürességet is.
Barbi után Alice az, akire igazán barátként tudok tekinteni, nagyon jól megértjük egymást, mintha rokonok lennénk.
Futva siettem az öltözőbe, nem akartam elkésni az óráról. A többiek már fel voltak öltözve, így már csak én maradtam hátra. Gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat, és csatlakoztam a többiekhez.
A mai órán röplabdáztunk, amit nem igazán szerettem, mivel elég ügyetlen voltam, és idegesített a többiek lenéző pillantása. Arról ne is beszéljünk, hogy én a tornaórán közveszélyes vagyok…
Csapatokba rendeződtünk és kezdődött a játék. Pechemre vegyes csapatok volna, és így fiúk is voltak a csapatokba, amit nem igazán bírtam. Olyan gyerekesek voltak, mikor teljes erővel ütötték a labdát valahova. Még Jacob is… És ő a másik csapatban játszik, remélem, hogy nem üt le a labdán keresztül.
Most éppen egy John nevű gyerek fogja szerválni a labdát, de én Jacobot nézem. Olyan máshogy néz most ki. Csillog a szeme a játék okozta izgalomtól, a tekintete boldogságot, felszabadultságot sugall. A teste tökéletesen illik az összképbe…
BUMM!
Hirtelen egy erős ütést érzek a fejemen, és elfeketedik a világ előttem, még hallom Jacob kiáltását, és a földre érve még érzem a dübörgő lépteit, majd nem marad már, csak feketeség.
- Relie! Hallod? Térj magadhoz! – rázott egy remegő, de mégis erős kéz. – Relie, kérlek szépen… - kiabálta a képembe Jacob kétségbe esve.
Kinyitottam a szemem.
- Relie… végre! – könnyebbült meg Jacob.
Megilletődve néztem körül, a többiek még a helyükön álltak, és megütközve néztek Jacobra az iménti kifakadása miatt. Nem lehettem eszméletlen sokáig, hiszen a többség ugyanott állt, mint eddig. Csak Jacob és Christine térdelt mellettem aggódva.
- Nyugi, Jacob. Jól vagyok – mondtam még egy picit kábán, de felültem.
- Figyelj, Relie. Nagyon kemény ütést kaptál, a labda még tovább is pattant a fejedről, brutális látvány volt. Jobb lenne, ha valaki megvizsgálna.
- Ugyan – legyintettem. – Semmi bajom! – mondtam, és már tényleg nem éreztem magam rosszul. Jacob furcsa tekintettel méregetett, de nem csinált semmit, helyette a kezét nyújtva segített felállni, de ment a nélkül is.
Nem értem, de pár perc múlva már a fejem se fájt, a teremben lévők, akik látták a balesetet, úgy néztek rám, mint egy földön kívülire.
A tanárnőt végül sikerült meggyőznöm, hogy nincs szükség itt orvosra, de attól nem tántoríthattam el, hogy leültessen a padra.
- Ha egy kicsit is szédülsz, azonnal szólj! – adta ki az ultimátumot, majd ismét a játéknak szentelte a figyelmét. De Jacob nem. Ő engem figyelt elgondolkozva. Az arcáról eltűnt már az aggodalom, helyette töprengő arcot vágott.
Nem értettem az arcát. Ahelyett, hogy örülne ilyen kétértelmű fejeket vág, mint egy nem is tudom, hogy mi… Ki érti a pasikat? Mert én nem, az tuti biztos.
A többi óra eseménytelenül telt, Jacob nem sokat szólt hozzám. De máshoz se. Még a haverjaival sem kezdett ökörködni, egész nap olyan volt, mint aki karót nyelt.
- Akkor jössz holnap este, Jake? – kérdezte Nick, Jacob egyik legjobb barátja. Tényleg jó fej gyerek volt, csak túlságosan nőcsábász. Először rám is rám akart szállni, de Jake leállította.
- Persze, megint sör?
- Aha, baj?
- Dehogy, csak kérdeztem, holnap ott leszek – mondta neki, majd felém fordult. – Nem baj?
- Dehogy, engem is elhívott egy barátnőm.
- Alice?
- Nem, a neve Christine. Ne aggódj, nem lesz semmi bajom, nem vagyok már óvódás.
- Oké, és bocs.
Másnap délben jókedvűen keltem ki az ágyból, végre bulizhatok este egy jót. Jacob jó fej meg minden, de néha egy kicsit unalmas a folytonos aggodalmával. Jake ha nem lenne halhatatlan, tuti, hogy szívroham kergetné a halálba… Vagy én? Az is lehet…
Miután megebédeltünk, én tanulni kezdtem, Jacob pedig elment kiereszteni a gőzt, ahogy mondani szokta. Minden héten elment egyszer, utána sokkal jobb volt a kedve. Nem is gátoltam ebben, nekem is szükségem volt egy kis magányra. Túl nagy volt a változás az előző életemhez képest.
A régi életemben nem voltak se mesebeli lények, se barátok, ott minden annyira más volt. És végleg elvágtam magam attól a világtól, hiszen Renesmee (Carlie) Newton meghalt abban az autóbalesetben, de most úgy érzem, mintha nevem se lenne. Hiába vagyok Black hivatalosan, nem érzem magaménak, talán soha nem leszek Renesmee Black.
Tényleg… Jacobnak még el se mondtam, hogy mi a teljes nevem, nem is értem, hogy miért. Nincs benne semmi titok. Holnap el is mondom Jacobnak, nem is tudom, hogy eddig minek tartottam magamban.
Csalódottan túrtam a szekrényemet, nem tudtam, hogy melyik ruha összeállítás passzolna a legjobban a ma esti programomhoz. Már vagy a fél szekrény tartalma a földön hevert, mikor kiválasztottam egy szexi testhez simuló toppot és egy farmer miniszoknyát.
A sminkkel nem foglalkoztam sokat, soha nem szerettem feleslegesen cicomázni magam. Csak tönkre megy tőle az ember tőle, sok haszna nincs. Na jó, persze, aki tele van pattanással meg minden, annak tényleg elkél a smink, de egyébként teljesen felesleges cucc. Legalábbis nekem.
Jacob pont akkor érkezett meg, mikor az utolsó simítást végeztem a külsőmön. Abban a pillanatban, mikor meglátott földbe gyökerezett a lába.
- Te így akarsz elmenni? – tátogta.
- Aha, miért?
- Hova mész is tulajdonképpen?
- Erre-arra. Nyugi, vigyázok magamra, és nem pasizni megyek – mentegetőztem zavartan. Nem értettem, hogy miért van úgy fenn akadva ezen.
A kínos helyzetet Christine dudálása mentette meg…
- Ez Christine! Megyek, viszlát! – köszöntem el gyorsan, és magára hagytam a sokkos állapotban lévő srácot.
Kiviharzottam az épületből és ugyanazzal a lendülettel dobtam be magam Tine kocsijába, aki azonnal gázt adott.
Akkor még nem sejtettem, hogy mibe keveredek akkor este, nagyon felelőtlen voltam. Bárcsak megváltoztathatnám a múltat, és nem viselkednék ennyire meggondolatlanul…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó