A szokásos ködös reggelre ébredtem, bár valami eltért az előző reggeltől. Csak pár másodperc után jöttem rá, hogy a babám szívdobogása mellett Edward egyenletes légzését is hallom. Arra a gondolatra, hogy Ő itt van azonnal kiment minden álom a szememből, felültem és körülnéztem a szobámban. A hintaszékben ült, és naplómba merült, olyannyira, hogy azt sem vette észre, hogy felkeltem.
- Érdekes? - kérdeztem szúrósan. Nem mintha bármi nagyon titkos lett volna abban az emlékkönyvben. De azért örültem volna, ha megkérdezi, hogy beleolvashat-e, bár kétségkívűl Ő járt rosszul, arról kellett olvasnia, amitől általában kiborult, ha kimondtam: a tökéletes külsejéről. Emlékeim szerint majdnem egy teljes oldalon keresztül részleteztem milyennek is láttam Őt, amikor először találkoztunk. Azóta semmit sem öregedett, vagy változott, de mégis más volt. Mióta én is vámpír voltam, és sikerült kimásznia a bűntudatból, sokkal felszabadultabb volt, és mióta kiderült a terhességem, még inkább. Azóta valami földöntúli nyugalom, meghittség és boldogság lengte körül egész lényét.
Most hirtelen felkapta a fejét, és elmosolyodott. Megszámlálhatatlanul sokszor láttam már ezt a féloldalas mosolyt, de talán soha nem fogok hozzá szokni, mindig elbűvöl vele.
- Jó reggelt! - mondta bársonyos hangon, és felállt, hogy bebújjon mellém az ágyba. - Haragszol a napló miatt?
Úgy tettem, mint aki gondolkodik a válaszon. Pedig képtelen lettem volna haragudni Rá, különösen úgy, hogy olyan aranyosan nézett rám. Pillantásától majd megolvadtak a csontjaim, és gondolkodni sem volt erőm. Azt hittem, ha már én is vámpír leszek kevésbé lesz rám nagy hatással, de úgy látszik tévedtem, még mindig el tud kápráztatni. Bár, ha jól sejtem, ennek több köze van a szerelemhez, mint a vámpírsághoz.
- Nem is tudom... Talán meg tudok bocsátani.
Magához ölelt, és összeborzolta a hajam.
- Köszi, e nélkül is elég kócos lehettem - morogtam, de megint nem haragudtam rá igazából. Talán soha nem is tudnék... Talán. Jobb az ilyesmit nem elkiabálni.
Csak nevetett, és én most is csak úsztam a nevetésében. Imádtam, ahogy nevet, imádtam benne mindent. Valamiért megint kitört belőlem az érzelgősség, de gyorsan elfojtottam... Tényleg nem vagyok normális.
- Ne haragudj! Készen állsz a mai napra? - érdeklődte, és arcáról szerencsére nem tűnt el az a csibészes vigyor.
- Attól függ, hogy mit terveztél a mára...
- Kizárólag pihentető, egyszerű ámde nagyszerű dolgokat. Holnap téged Alice és Esme kezére adlak, én pedig házat építek, és dolgozom. Szóval itt a lehetőség egy kis lazításra, használjuk ki.
Miközben beszélt a kezét a paplan és a pólóm alá csúsztatta, hogy megsimogassa a hasam. Újra meg kellett küzdenem a rám törő elérzékenyültséggel.
- Pontosan mit értesz a pihentető tevékenységek alatt?
- Korai lenne még a baba nevén gondolkodni? - kérdezett vissza.
Megpróbáltuk, de nem jártunk sikerrel, mivel még a nemét sem tudtuk. Percenként új ötlet jutott az eszünkbe, és míg korábban mindenben egyetértettünk, most nem igazán sikerült dűlőre jutnunk. Végül úgy döntöttünk, ezt a témát hanyagoljuk, majd később visszatérünk rá.
A napot valóban szórakoztatóan töltöttük, főleg a lakás tervezésével. Edward megrajzolta a szobáinkat, ezúttal látványtervet készített, és azzal töltöttük az időt, hogy a falak, padlók színét próbáltuk kiválasztani. Nehezebb feladatnak tűnt, mint elsőre gondoltam volna. Mindennek passzolnia kellett az adott szobában, de a helyiségek színvilágának is illenie kellett egymáshoz. Elhatároztam, hogy hosszú jövőmben nem szándékozom lakberendező lenni. A saját házunk berendezés sem volt egyszerű, és ha valaki vadidegen házáról lenne szó... Sok mindent szeretnék majd kipróbálni, de ez biztos nem lesz köztük.
Beszélgettünk egy kicsit az esküvőről, a külsőségek miatt lesz templomi szertartás is - döntöttük el. Ironikus lesz, amikor a vámpírok Isten színe előtt fogadnak örök hűséget... Bár az örök esetünkben legalább maradéktalanul igaz is lesz.

Hétfőn reggel gyanútlanul másztam ki az ágyból, és mentem a fürdőszobába. Mikor ott végeztem, kis híján elbotlottam a lépcsőn, a konyha felé menet, mert a nappaliban Alice és Esme ültek, kedélyesen beszélgetve. Edward elfelejtette említeni, hogy értem is jönnek, és hogy az "Alice és Esme esküvő-tervező nap" huszonnégy órás lesz. Már előre fáradt voltam.
Míg reggeliztem a ruhám terveit próbáltuk véglegesíteni, több-kevesebb sikerrel. A legtöbb dolog a helyére került, és - ezúttal Esme szakmai segítségével - a részleteket is alaposan átbeszéltük. Eldőlt, hogy hány és milyen alsószoknya legyen, mi milyen anyagból készüljön, a mintákat is pontosan megterveztük. Már csak olyan apróságot fedett homály, mint a gombok, a színek, és nem utolsó sorban a fátyol. Mindent jól átbeszéltünk, aztán közölték, hogy indulás van. Odakint állt Esme Peugeot-ja, amit eddig egyszer láttam csak, de még sosem ültem benne. Kellemes pezsgőszíne volt, és valamiért elképesztően illett hozzá. Miközben betuszkoltak, megérdeklődtem, hogy mégis hová megyünk.
- Egy méteráru boltba - felelte Alice, és Esme már indított is. Mindketten teljesen beleélték magukat az esküvő szervezésbe. Közölték, hogy holnap és csütörtök, péntek is az "övék vagyok". A mai napot a ruhának szentelték, anyagválasztás, méretvétel... Holnaptól pedig a lagzi szervezése jön, illetve a megfelelő helyek kibérlése, meg ilyenek. Mindent olyan tökéletesen terveztek meg, akárcsak Edward. Vajon szükség esetén én is ilyen jó szervező lennék? A nap azért mégsem alakult olyan szörnyen, noha volt egy-két kellemetlen pillanata.
Miután órákig válogattunk anyagok után, hazafelé menet benéztünk egy kisebb ruhaboltba, mely újonnan nyílt. A hosszú válogatás egyébként nagyon megérte, mert tökéletes eredménye lett. Az anyag egészen hófehér volt, először tartottam tőle, hogy a bőröm mellett hogy fog kinézni, de meglepően jól illett hozzá. Az ujjakhoz végül valami áttetsző anyagot vettünk, Alice százszor elmondta a nevét, de nem sikerült megjegyeznem. Egyedi, de látványos ötletnek tűnt, hogy a hímzett mintákat vörössel varrja ki Esme. Azzal viccelődtünk, hogy a ruhám legalább száz szálékig vámpíros lesz: hófehér, mint a bőrünk, és vörös, mint a vér. Elsőre ez az ötlet is furcsának tűnt, talán túl extrémnek találtam, de aztán Alice szerzett egy piros tollat, és ruhaterven azzal átrajzolta a mintákat, hogy megmutassa. Ezek után képtelen lettem volna nemet mondani: szokatlan volt, de gyönyörű. És valóban illett az egészhez... Hiszen a házasságunk, vagy épp már maga a szerelmünk is pont ilyen gyönyörű, szokatlan. Lehetetlen és igaz. Igazán akkor hittem el, hogy minden jó választás volt, amikor Alice a kocsiban újra kinyitotta füzetet, és nevetni kezdett. Értetlenül néztünk rá, és csak nagy sokára válaszolt.
- Esküszöm, nem direkt, csak most jutott eszembe, de a ruhádat pont olyanra terveztük meg, mint a látomásomban volt. Amikor láttam, nem a ruhádra figyeltem, bőven volt más, ami lekötött a figyelmem. Amikortól pedig elkezdtük tervezni a ruhát, mindig az aktuális tervet láttam, ha a jövőbe pillantottam, attól függően, hogy épp mit határoztunk el. De az előbb a boltban olyan ismerősnek tűnt a rajzom a piros színnel. És most már élesen látom a ruhádat a jövőben, gyönyörű leszel!

Esme ötlete volt, hogy benézzünk az új butikba, mondván kiegészítőkre mindenképp szükségem lesz, és hátha találunk valami jó ötletet. Vagy épp nekik valamit. Alice-t kértük ugyanis fel koszorúslánynak, és ő kijelentette, hogy csak akkor vállalja el, ha megveheti magának azt a ruhát, amit látomásában is viselt. Szóval előre tudta, hogy őt kérjük fel, és mi megígértük, hogy megkapja a ruhát. Épp csak azt nem tudta - és ez szörnyen bosszantotta is -, hogy hol lehet megvásárolni a ruhát. Ezért részben miatta is mentünk be boltba.
Belépve hamar rájöttünk, hogy összesen annyi alkalmi ruhát tartanak, amit a kirakatban láttunk, de már magával ragadott minket a hangulatos kis bolt, és mivel időnk volt, körülnéztünk. Rá kellett jönnöm, hogy ha Rosalie-val egész jó volt vásárolni, akkor velük nagyon jó... Alice azonnal kiszúrta a legjobb darabokat, és nem is volt olyan ruha a felpróbáltak között, ami ne lett volna jó ránk. Esme pedig egy igazi anyához illően bókokkal halmozott el minket; ez volt az, amit Rose-tól hiába várt volna az ember. Barátnőmmel vettünk egy-egy egyforma pólót, de míg az enyém kék volt, addig az övé fekete. Pillanatról pillanatra közelebb éreztem őt magamhoz.
- Hosszú nyarunk lesz, kevés napsütés, sok zápor, de fülledt idő - suttogta a fülembe. - Szóval egyáltalán nem számít pazarlásnak, ha veszünk a pólóhoz valami jó kis szoknyát.
Bíztam az időjós képességeiben, még sohasem csalódtam benne. És valóban nem volt sem szoknyám, sem nadrágom, ami igazán illett volna ehhez a pólóhoz. Úgyhogy újabb körre indultunk.
Válogatás közben láttam, hogy Jess is itt vásárol éppen, és Mike elkísérte. Átváltozásom óta nem sokat találkoztam velük, de tudtam, hogy ahogy Charlie, ők is észrevették rajtam a változást, de szintén nem tudták mibenlétét, és okát. Reakciójuk viszont már egész más volt, mint az apámé. Jessica egészen egyszerűen féltékeny volt, és Mike csak okot adott erre. Míg régi barátnőm - ha az volt valaha - ösztönösen megérezte lényem megváltozását, és irigységén túl is kerülni kezdett engem, Mike pont ellenkezőleg viselkedett. Észrevette a változást, de neki tetszett; igaz, hogy nem kerültem hozzá közel, de úgy tűnt, nem zavarta, nem érzett a zsigereiben félelmet. Edward szerint valami egészen mást érzett, és ha ez szóba került, Ő mindig dühös lett. Jessica ránk pillantott, és én kedvesen mosolyogva intettem neki oda. Csak morcosan bólintott, Mike pedig szerencsére nem vett észre minket. Eszembe jutott, hogy ők még semmit sem tudnak, az esküvőről, sem a Piciről. Elgondolkoztam, és Jess arca láttán felül akartam bírálni korábbi elhatározásom, hogy meghívjam őket. Aztán Alice félre hívott, mert végre ráakadt pár jó szoknyára.

Egyszerre léptünk ki a próbafülkéből, az új pólóban és a hozzá választott szoknyában, Esme pedig ott állt, és izgatottan mosolyogva nézett minket. Hirtelen nagyon furcsa gondolataim támadtak: mintha nem egy terhes nő lennék, hanem egy izgatott tini, aki élete első randijára készül, és most az anyja elvitte őt és legjobb barátnőjét vásárolni. Rá kellett döbbennem, hogy soha sem volt normális életem, mert nem is voltam kamaszkorom. Úgy a tizedik szülinapom tájéken rá kellett jönnöm, hogy otthon nekem kell felelősségteljesnek lennem, és azt hiszem akkor teljesen felnőttem. Most hirtelen úgy éreztem, kimaradtam valamiből... De talán az évtizedek alatt lesz majd még időm bepótolni. Elvégre előbb-utóbb újra gimnáziumba kell majd járnom.
Alice-ra pillantva egészen úgy éreztem, mintha a tükörképem látnám, amit az előbb az öltözőben, épp csak átszínezve. Még mindig különlegesebbnek tartottam magamnál, mert az is volt, és Rosalie-t is ugyanúgy szebbnek láttam, de kezdtem elfogadni önmagam. Elhinni, hogy vámpír lévén már én is vonzó vagyok valamennyire az emberek számára, hogy van bennem valami érdekes. Ami ugyan bizonyos közelségből ösztönösen taszítja őket, de távolról tetszik nekik. Jess és Mike pár héttel ezelőtti viselkedése is ezt bizonyította.
- Remekül festetek drágáim! - lelkendezett Esme, és már valóban a pótanyámnak éreztem.
Ekkor bukkant fel, Jessica, és Mike hűségesen követte, karján temérdek ruhát cipelt. Amikor Jess utasítgatni kezdte, hogy a fülkével szemben álljon, és mondjon majd véleményt a ruhákról, arcára lelkes mosoly ült ki, de én láttam mellette a bosszankodást is. Aztán pillantása rám siklott, és hiába kaptam el a szemem, láttam, hogy eltátja a száját. Pár pillanattal később elhagyta a barátnője által kijelölt pontot, és összeszedve magát odasietett hozzánk.
Alaposan végigmért, de megszólalni továbbra sem tudott. Családomat pillantásra sem méltatta.
- Hű... Szia, Bella! Igazán fantasztikusan festesz! - lelkendezett végül. Nem volt szükség Edward képességeire, arcáról is könnyű volt leolvasni a gondolatait. És ezek tekintetében örülhetett, hogy Ő nincs itt.
Edward ugyanis mesélte, hogy Mike gondolatait hallgatva mindig elöntötte őt a gyilkolási vágy, szerinte igazán illetlen, szégyenletes gondolatai voltak. Én ebből akkoriban csak annyit vettem észre, hogy talán valamelyest tetszem neki. Most tisztán láttam, hogy milyen elképedten néz rám, és sejtettem milyen gondolatok társulnak ehhez. Hiába volt régóta együtt Jessicával, mindig gyanítottam, hogy nem szereti teljes szívből. Edward alátámasztotta észrevételem, szerinte Mike legföljebb fizikai vonzalmat érzett Jess iránt, de fordítva is hasonlóakat lehetett elmondani. Hirtelen megsajnáltam őket, amiért nem érezhetik azt az önzetlen, mindennél erősebb, életen-halálon át kitartó szerelmet, amit mi. Én emberként is tudtam így szeretni Őt...
- Szia Mike! - köszöntem vissza, és drukkoltam, hogy végre levegye rólam a szemét, de csak nem. Segítségkérően néztem Esmére és Alice-ra, de ők csak megrántották a vállukat.
Aztán hirtelen meghallottam Jess hangját.
- Hogy tetszem, Mike? - kérdezte, miközben magát illegetve kilépett a fülkéből. De barátjának csak hűlt helyét találta, pillantása körbesiklott, és megállapodott rajtam. Meg sem próbálta leplezni ellenszenvét, ahogy ő is közelebb sétált, és végigmért. Bár egész más szemmel, mint Mike, másra figyelt.
- Bella! Milyen jól nézel ki! - Negédes szavainak ellentmondott bosszús arckifejezése.
- Ugyan! Neked viszont remekül áll ez a piros kabát, mintha rád öntötték volna - udvariaskodtam. Zavarba hozott a tekintetéből áradó utálat, nem éreztem, hogy kiérdemeltem volna. Idegesen simítottam hátra egy tincset a hajamból. Jessica szeme hirtelen megvillant, míg Mike továbbra is leplezetlenül bámult. Jess a kezem után akart kapni, de én éreztem a belőle áradó meleget és ez figyelmeztetett: én vámpír vagyok, a bőröm hideg, és ő ezt nem veheti észre. Úgy tettem, mintha újra a hajamat igazítanám, de nem sikerült átvernem. Még dühösebb lett.
- Csak nem egy eljegyzési gyűrű? - mutatott a kezemre, most, hogy megérinteni nem engedtem. Erre már Mike is magához tért kábulatból és összeszűkült szemmel nézte a kezem.
Én újabb kétségbe esett pillantást vetettem Esméékre, nem tudtam mitévő legyek, csak minél előbb el akartam tűnni innét. És egy nappal ezelőtt még meg akartam hívni őket az esküvőmre... Azt hittem, Jess és Mike még a barátaim. De láthatóan nem: Jess már nem, Mike pedig más értelemben szeretne a barátom lenni.
- Légy őszinte - súgta nekem Alice olyan gyorsan és halkan, hogy más nem is hallotta csak Esme és én.
Mosolyogva fordultam hát vissza hozzájuk. Hirtelen elöntött a bosszúvágy, hogy visszavágjak Jessicának a viselkedéséért.
- De, igen! - mutattam felé a kezem, de csak úgy, hogy jól lássa, hozzá ne érhessen. Ha ember lennék még, akkor sem engedném, hogy megérintse. - Edwarddal még ősszel összeházasodunk! - lelkendeztem. Nem akartam konkrét dátumot mondani, hogy ha nem hívnám meg őket, akkor ne is tudjanak róla...
Jess vágott egy grimaszt, mondott pár udvarias szót aztán elrángatta magával a még mindig néma, bosszús arcú Mike-ot.

Gyorsan visszavettük a ruháinkat, a pénztárhoz siettünk és fizettünk. Illetve fizettünk volna, de Esme nem engedte, ő akarta megvenni a ruhákat.
Ezután hozzájuk indultunk, hogy Esme méreteket vegyen rólam. Pár méterre a háztól már halottam a szokatlan hangokat: nem voltak hangosak, de eddig itt mindig csönd volt. Kiszállva az autóból már tisztábban értettem őket. A fiúk a házunkat építették!
Izgatott lettem, és nem tudtam türtőztetni kíváncsiságomat, megkértem Esmét, hadd menjek előbb oda. Ő rá bólintott és Alice-szal besiettek a házba, én pedig rohanni kezdtem.
- Emmett, a csudába is! Mondtam, hogy oda csak fél méter kell, nem egy! Most kezdheted elölről - ütötte meg a fülem Edward morgása. Elöntött a hála Emmett és Jasper iránt. Edward mindig is maximalista volt, és most különösen, a házat igazán tökéletesre akarta megépíteni. El tudtam képzelni, fivéri mit állhatnak ki, de mégis segítettek. Megtettem az utolsó pár métert is, ami még elválasztott a háztól, bár ők még nem vettek észre. A ház elég érdekesen festett jelenlegi állapotában: az alsó szint egy ősrégi épület képét mutatta, míg az emeletet éppen most húzták fel. Természetesen ők maguk; a téglák csak reggel érkeztek, de már majdnem készen voltak. A házunk erősen alakulni látszott, emberi ész számára felfoghatatlan sebességgel dolgoztak. A hátsó fronton nyitott volt, csak egy fólia fedte, és ez megmagyarázta Edward hangulatát. Az üvegnek ma délelőtt kellet volna megérkeznie, de a szállítók késtek, Ő pedig valószínűleg ezen teljesen felhergelte magát. Utálta, ha terveit nem sikerült megvalósítania, különösen, ha rajta kívülálló okok miatt.
Gondoltam, felvidítom egy kicsit, ennyi munka után megérdemel egy kis pihenést. Meg akartam lepni, a háta mögé lopódzni, de nem sikerült. Mélyen beszagolt a levegőbe, és arcán hatalmas mosollyal felém fordult. Elakadt a lélegzetem, és egy hatalmasat nyeltem. Bőven lett volna alkalmam hozzá szokni tökéletes testéhez, de nem sikerült. Sosem fog. Bár a nap nem sütött, meleg volt, és ők keményen dolgoztak. Talán ezért nem viselt pólót, de őszintén az ok kevésbé érdekelt, az eredmény sokkal inkább. Az sem zavart, hogy egész teste, haja és a nadrágja is csupa kosz lett munka közben, sőt kifejezetten tetszett. Vettem két mély lélegzetet, hogy lehiggadjak, de rossz ötletnek bizonyult. Mivel Ő időközben közelebb jött hozzám, a levegőt betöltötte az illata. Kezdtem elveszteni a kontrollt magam felett, de szerencsére sikerült összeszednem magam. Aztán észrevettem, hogy bosszúsan néz rám és ez teljesen visszarángatott a rózsaszín fellegekből, ahová álmaim repítettek.
- Bella! Mit keresel te itt? - kérdezte, és megpróbált eltuszkolni onnan. Hiba volt, hogy hozzám ért, nem kellett volna... - Nem láthatod ebben az állapotban a házat, még borzalmas, azok a... - elnyelt valami hozzá egyáltalán nem illő szót - szállítók nem hozták meg még az üveget, teljesen kiábrándító a látvány.
- Nekem tetszik! - Hitetlenkedve meredt rám. - Úgy értem, tudom, hogy milyen szép lesz, el tudom képzelni.
- Egyébként hogyhogy ilyen hamar hazaértetek? Elment érted Alice és Esme, vagy elfeledkeztek róla? Ennyi idő alatt nem végezhettetek mindennel, amit mára terveztek, még öt óra sem múlt - értetlenkedett karórájára nézve.
Jasper hirtelen hangos nevetésben tört ki, Emmett, Edward és én pedig értetlenül néztünk rá.
- Öcsém, szerintem az órádnak annyi lett, amikor belenyúltál könyékig abba maszlagba - bökött egy vödörre, mikor már meg tudott szólalni. - Fél hét lesz!
Ha lehetne ilyet mondani egy vámpírra, azt mondanám, Edward elsápadt... Arcára tökéletes döbbenet ült ki, láthatóan nem tűnt fel neki az idő múlása. Aztán a meglepettséget felváltotta az idegesség.
- Elkések a munkából, rögtön az első nap! Hétkor már dolgoznom kéne! - Ha nem ismerném olyan jól, nem tudnám milyen tökéletesen nyugodt, azt hihettem volna, hogy bepánikolt. - Carlisle megmondta, hogy nem fog velem kivételezni. Mégis milyen bemutatkozás az, ha elkések?
Visszafordult testvéreihez, és egy tervrajzon mutogatni kezdett nekik.
- Ha még nem utáltok nagyon - Emmett és Jasper meglepetten összenéztek. Ezek szerint kihallgatta a dühösebb gondolataikat. -, akkor ezt a falat még csináljátok meg, kérlek! Tudom, hogy szemét, rabszolgahajcsár, hallgatózó, felvágós, dirigálós majomnak tartotok, de Belláért és a kisbabáért, kérlek, tegyétek meg!
Az előbb felsorolt jelzők is testvéreiktől származhattak, mert rabszolgahajcsárnál Jasper elfordította róla a tekintetét, Emmett pedig röhögni kezdett a hallgatózó és felvágós szavak hallatán.
Ő közben már le is ugrott a ház második emeletéről, és kérdőn nézett rám.
- Figyeled őket, vagy visszajössz velem? - kérdezte.
- Esmének még méretet kell vennie rólam, úgyhogy megyek - feleltem és a nyomában futásnak eredtem.

Mielőtt belépett volna a házba tett egy elkeseredett kísérletet, hogy leporolja magát.
- Esme kinyír, ha összekoszolok mindent - morogta magában. - De el sem késhetek.
- Edward, nálad gyorsabb embert, és őrültebben száguldó sofőrt nem ismerek, simán odaérsz még! - próbáltam nyugtatni.
Láttam, hogy megpróbálja értékelni vigasztalásom, de nem sikerült lehiggadnia. Kinyitotta előttem az ajtót, és közben pergő hangon magyarázni kezdett.
- Még le kell zuhanyoznom, összeszednem pár cuccot, felhívnom a szállítókat, és odaérnem a kórházba, úgy, hogy nem futhatok, mert feltűnő lenne. És hétkor már munkába kell állnom, tehát az eligazítást előtte kell megkapnom. Hallottad, Carlisle azt mondta, az is elég kivételezés lesz, hogy nem küld véres esetek közelébe, másban nem lesz velem elnézőbb, mint a többi kórházi dolgozóval. És ha rögtön első nap rossz leszek, milyen hírem megy majd a városban? Apukád munkakerülőnek fog tartani. - Igyekezett összehozni egy mosolyt, miközben lazább témára terelte a szót. - És jól sikerült a napotok?
- Igen, nagyon jó kis ruhám lesz! - lelkendeztem, de nem kezdtem részletekbe menő leírásba, nem volt rá ideje. - Már csak méreteket kell venni rólam!
Míg beszéltem fel is értünk az emeletre, Alice szobája előtt álltunk.
- Akkor itt elválnak útjaink - sóhajtott csibészes mosoly kíséretében. - Megyek zuhanyozni, jó szórakozást! Holnap reggel majd benézek hozzád!
Már indult volna, de nem engedtem. Akartam mondani neki valamit, akármit, amivel megnyugtatom, hogy minden jól fog elsülni ma. De nem találtam a megfelelő szavakat. Végül nem törődve a testét borító kosszal átkulcsoltam a nyakát, és megcsókoltam. Azonnal visszacsókolt, és nekidöntött a falnak, egyikünket sem zavarta, hogy a folyóson állunk, sem a szobából kiszűrődő halk, csengő kuncogás. Éreztem, hogy ugyan most pillanatokig elengedte magát, mégis minden izma milyen feszült, merő egy görcs volt. Egész nap dolgozott, és most megy munkába. Szívesen segítettem volna neki, megmasszíroztam volna, besegítettem volna a munkába, akármit megtettem volna, de tudtam, hogy egyedül akar mindent csinálni, akkor is ha azt már Ő sem bírta.
- A fenébe is, Bella! Tényleg elkésem! És összekoszollak. Tényleg mennem kell zuhanyozni - morogta dühösen, de túl jól ismertem már, hogy bedőljek neki. Tudtam, hogy most nagyobb szüksége volt erre a csókra, mint nekem, és kicsit sem bánja a rá pazarolt időt. De azt is tudtam, hogy most már tényleg mennie kell.
- Minden rendben lesz, hidd el! - Adtam még neki egy utolsó csókot aztán, Ő folytatta az útját felfelé, én pedig beléptem Alice szobájába.
Meg sem próbálta elrejteni mindentudó vigyorát, de legalább Esme nem volt még ott. Hallottam, hogy egy emelettel feljebb Edward épp becsukja a szobája ajtaját, és a fürdőbe sétál. Próbáltam nem arra gondolni, hogy most fog zuhanyozni...
- Esme mindjárt jön, csak előkeríti a mérőszalagot - mondta Alice, de nem is igazán figyeltem rá. Csak képzelődök, vagy tényleg hallom a víz csobogását? Milyen jó is lenne utána menni... Egyáltalán, mi ütött belém? Általában azért tudok bírni magammal!
- Alice, kérlek, ne engedd meg, hogy kimenjek ebből a szobából, ne engedd, hogy elkéssen - fordultam hozzá könyörgően. Szerencsére Alice Alice volt, és további magyarázat nélkül is értette, mire gondolok. Nemhiába volt a legjobb barátnőm, mert az volt, efelől nem volt kétségem. Angelával talán lehettem volna még ilyen jóba, ha nem vagyunk mindketten túl félénkek, és nekem nincs olyan sok titkom... De Alice mellett igazán önmagam lehettem.
- Nem akadályozod meg őt a munkában, láttam - nyugtatott mag, de a cinkos mosoly nem tűnt el az arcáról. - Már nem. Az előbb, mikor még kint voltatok, láttam rá esélyt, de már nem. Nem mintha leskelődtem volna utánatok, csak jött a látomás... És minden jól fog sikerülni ma neki! Akkor is, ha nem hitte el nekem, mikor mondtam.
Megnyugodtam, és pár perccel később már nem is tudtam volna elmenni. Megérkezett Esme, és mindenhol madzagokat tekert rám. A méretvétel hosszúra nyúlt, mert egy terhességről szóló könyvet is olvastunk közben, hogy kiszámoljuk mennyit fog változni a testem az esküvőre. Elég nehezen ment...
- Alice nem mérhetnéd le a jövőben Bellát? - fakadt ki Esme. Ezt leszámítva végig nagyon vidám, és türelmes volt.
Végül barátnőm szemét hol kinyitva, hol lehunyva hasonlítgatott össze engem a jövőképemmel és próbálta megsaccolni a változást. A végén már csak nevettünk a lehetetlen helyzetünkön...

Jól ismertem már magam, hétfő éjjel valóban nem tudtam elaludni, folyton Edwardon járt az eszem, hogy vajon most mit csinál éppen. Milyen betegei vannak? Megnyugodott már? De azért közben sikerült befejeznem az emlékkönyvem, összes emberi emlékemet leírtam. Átolvastam az egészet, és elégedett voltam. Hiába próbáltam azonban aludni, félóránként megébredtem, és az órára pislogtam.
Így hát fél nyolckor is ébren voltam, amikor Edward az ablakon keresztül bemászott a szobámba. Jó ideje az ajtót használta, még kulcsot is adtam neki, de most sokkal fontosabb kérdéseim voltak ennél. Furcsamód nem tűnt meglepettnek, hogy ébren talált. Próbáltam leolvasni valamit az arcáról, de az kifejezéstelen maradt.
- Na, mesélj már, milyen volt? - tört ki belőlem, hangosan, mert Charlie már tíz perce elment itthonról.
Végre megszólalt. Hangja feszült volt, de elégedettnek tűnt.
- Két órán keresztül minden rendben ment. Aztán Carlisle-t behívták valami műtéthez segíteni, mert a másik orvos megbetegedett... És akkor hoztak egy nőt, nem voltak komolyak a sérülései, csak néhány kötésre volt szüksége. Az orvosnak, aki elkezdte ellátni a következő áldozathoz kellett sietnie, mivel annak életmentő beavatkozásokra volt szüksége. És én voltam a legközelebb... Kitalálhatod mi történt. Elkapott az orvos, hogy fejezzem be a nő ellátását, és hiába tiltakoztam, kijelentette, hogy ezt mindenki meg tudja csinálni. Szóval oda küldött ahhoz a nőhöz, aki még hisztizett is, ha addig nem lettem volna elég ideges... De megtettem. Kétszer is meg kellett szólalnom, tehát levegőt kellett vennem, de sikerült. Túl jól... A nő ugyanis... hogy a te szavaiddal éljek, el lett kápráztatva. Nem szándékosan tettem, azért volt, mert csak úgy bírtam ellenállni a vérnek, hogy rád gondoltam, és olyankor mindig ez van...
Szóhoz sem jutottam, elképedten bámultam rá. Hihetetlenül büszke voltam rá, hogy meg merte ezt csinálni, amitől a legjobban rettegett.
- Gratulálok... - mondtam végül. Semmi frappáns nem jutott eszembe. - Én biztos nem tudtam volna... Már eleve egy kötést nem tudok elkészíteni...
- Ne butáskodj! Kötni mindenki tud, és téged negyed annyira sem vonz a vér szaga, mint engem. De rájöttem, hogy meg kell szoknom. - Odasétált az ágyamhoz, és szokott könnyedségével lehuppant rá. - Egy kisgyerek sokat esik el, és néha vérzik is a sebe... Szóval meg kell tanulnom uralkodni magamon. De az a legfurcsább, hogy utána nem csak azért örültem, mert nem öltem meg a nőt... Hanem mikor bejött a férje a gyerekeivel, akkor rájöttem, hogy egy anyát, így egy családot mentettem meg, ami azért elég jó érzés - mesélte, és most már sokkal könnyedebb volt a hangja.
- Nocsak! A végén még Carlisle nyomdokaiba lépsz? Ő amúgy mit szólt ehhez?
- Nem, semmiképp! Egyszer-egyszer oké, de azt hiszem, nem tudnám ezt hosszútávon csinálni. Most is negyed órával előbb eljöttem, hogy vadásszak valamit, csak egy keveset, mert már éreztem a szomjúságot, és nem mertem kockáztatni. Carlisle egyébként annyit mondott, hogy büszke rám, és hogy ez sok mindent megváltoztat. Hogy mit, azt nem mondta el, majd ma, délelőtt ő is segíteni fog az építkezésben, akkor elmagyarázza. Na, és te miért nem alszol?
- Nem tudtam... Folyton te jártál az eszemben, hogyan alakulhatott az első napod - vallottam be. És h belegondolunk az aggodalmam nem volt alaptalan...
- Kedves tőled! - csúszott közelebb hozzám. - De most már aludnod kéne. Az előbb voltam otthon mosakodni, és hallottam, hogy mennyi mindent terveztek mára. Szükséged van egy kis pihenésre! Aztán majd holnap tartunk megint egy lazább napot, jó?
- Csak akkor alszom, ha itt maradsz velem - egyezkedtem. Válaszul bebújt mellém az ágyba, betakart engem és szorosan átölelt. Percekkel később elnyomott az álom karjai közt.

Két órával később nem magamtól ébredtem, barátnőm keltett fel. Edward megpróbálta leállítani, de amit Alice a fejébe vesz...
- Láttam, hogy ha most hagyjuk aludni, akkor elkésünk - vitatkozott testvérével. - És Bella volt emiatt a legdühösebb! Nyugodj meg, nem hajszoljuk őt túl, nem lesz senkinek semmi baja! Ha látom, hogy el fog fáradni, akkor haza hozom! Előbb tudom, mint ő vagy más, ha már sok neki valami.
Ekkorra már magamhoz tértem, és láttam, ahogy Edward beengedi a szobámba Alice-t. Ahogy a pillantásuk rám esett, mindkettejük arcáról eltűnt a bosszúság, és mosolygás vette át a helyét.
- Ne veszekedjetek már! - kértem. Kettejük kapcsolata volt a testvérek közt a legszorosabb, talán pont ezért zörrentek sokat össze. Bár mások néha ebből semmit sem láttak; Edward hallotta húga ki nem mondott szitkait, Alice pedig előre látta rájuk a választ, felesleges volt hát szóban is vitatkozni.
Alice most a szekrényemhez sétált, és ruhákat vett elő nekem.
- Bella, kérlek, öltözz, meg reggelizz, meg ilyenek, mert indulnunk kell! Edward, te meg menj és építsd azt a házat! Különben hiába vigyázol, hogy a terhes menyasszonyod pihenhessen, ha nem lesz hová költöznötök! - Aztán tapintatosan kivonult a szobából. Edward gyorsan elbúcsúzott, és rohant megnézni, hogy meghozták-e az üvegeket. Remélem igen, mert különben megint nagyon dühös lesz.

Valóban nem volt egyszerű napunk. A reggelimet már a kocsiban kellett elfogyasztanom, és aztán valami étterembe mentünk, hogy kiválasszuk a menüt az esküvőre. Azért kellett így sietnünk, mert ez valami nagy és neves étterem láncolat, de egy napra csak egy rendezvényt vállalnak, mert oda az ételen kívül pincért meg terítéket is küldenek, és időben le kell foglalni az időpontot. Az esküvőt ugyanis a Cullen ház udvarán fogjuk tartani.
Két vaskos étlapot, és egy óriási katalógust raktak le elénk, hogy válasszunk ételt, terítéket... Alice és Esme izgatottan, de gyakorlottan vetették bele magukat, míg én csak bámultam ki a fejemből.
- Bella, segítenél egy kicsit? Nem igazán egyezik az ízlésünk a szüleiddel. Mit szeretnek enni? Muffin vagy muflon? - kérdezett Esme mikor egyedül maradtunk. Már kezdtem beletanulni a Cullen család poénjaiba, ezt is elsőre értettem.
Felém mutatott az étlapot, de az én tekintetem az árak ragadták meg. Egy főre egy kicsit bőségesebb főétel ára vetekedett a fotelünk árával. Előhalásztam az árlapot az egyéb szolgáltatásokról, és kezdtem rosszul lenni. Ebből a pénzből egy újabb házat be lehetne rendezni.
- Bella, jól vagy? - hallottam meg Alice aggódó hangját. - Talán tényleg hagyni kellett volna aludni... De nem láttam, hogy rosszul lennél... Olyan sápadtnak tűnsz!
- Jobban leszek, ha eltűnünk innen! - Szándékosan nem mondtam el, hogy pontosan mi a bajom, akkor nem hagytak volna. - Menjünk ki egy kicsit!
Kétségbeesetten összenéztek, aztán míg barátnőm kitámogatott engem, Esme elnézést kért, és szólt, hogy később visszajönnénk.
- Jól vagy, szívem? Egy hónapos terhes vagy, ez még nem lehet reggeli rosszullét! Akarod, hogy hazamenjünk? Kórházba nem lenne tanácsos mennünk, de Carlisle úgyis otthon van - mondta Esme.
- Nem, semmi bajom! Csak az, hogy ez a hely képtelenül drága! Alig lesz pár vendég, és még kevesebb, aki érezni is fogja az ételek ízét, igazán nagyon felesleges ennyi pénzt kidobni. És ne kezdjétek, hogy a pénz nem számít. Mert igenis számít, nekünk nagyon hosszú távra kell terveznünk. Kívánom, hogy ne legyen igazam, de lehet, hogy nem mindenhol kap majd Carlisle és Edward állást, és a babának valószínűleg emberi, tehát pénzért kapható dolgokra is szüksége lesz.
Láttam, hogy megfontolják az érveimet.
- De hát akkor hol készíttessük az ételeket? - kérdezte Esme, de közben nyitotta a kocsit, szóval nyertem.
- Mi lenne, ha magunk készítenénk? Edward azt mondta, remekül főzöl, és kétségem sincs efelől. Amennyi ételre szükség lesz azt magunk is megtudjuk csinálni, de ha ti nem értek rá, akár még én is egyedül. És ezen egy csomót spórolhatnánk.
- Miért ne érnénk rá? - kérdezte Alice. - Úgyis aggódtam, hogy mindent túl hamar elintéztünk, az utolsó napokban nem lesz mit csinálnom, így legalább nem fogok unatkozni.
- Akkor ezt megbeszéltük. Otthon majd neki állunk receptet keresni - zárta le témát Esme. - Tényleg jól vagy? Mehetünk cipőt venni?
Bólintottam és indított is.

A hét hasonlóan telt, csak a szerdai nap képezett kivételt. Csütörtökön és pénteken az esküvő szervezését folytattuk, összeállítottuk az étrendet, a terítéket, megvettünk minden kiegészítőt, beleértve Alice álomruháját is. Szombat, vasárnap mi is a ház körül segédkeztünk, habár Edward nem nagyon hagyott engem dolgozni. Csak adogattam a szerszámokat, söpörtem a port, és besegítettem Esmének a ház takarításában. Az üveg még szerdán megérkezett, és vasárnapra a házunk háznak nézett ki. Megvolt az összes fal, és a tető alapszerkezete is.
Szerdán tartottunk egy kicsit könnyedebb napot, bár éjjel Edward a kórházban dolgozott, napközben Ő is lazíthatott egy kicsit. Délelőtt elmentünk a helyi paphoz, hogy megkérjük, az esküvőn adjon össze minket. Fogalmam sincs miért, de azzal az érzéssel mentem oda, hogy baj lesz. Elvégre, gondoltam, mi mégis csak vámpírok vagyunk, ő meg egy egyházi személy. A múltban ellenségek voltunk, és az emberek képzeletében, filmekben, könyvekben ma is azok vagyunk.
Ezért is lepődtem meg nagyon, amiért igazán kedves volt velünk, és mindenbe beleegyezett. Igazán megkedveltem Dominic atyát.
Alice azt mondta, szerda estére ne tervezzünk programot, ő már kitalált valamit. Bevallom, egy kicsit féltem, és egy kicsit bántam is, kettesben akartam maradni Edwarddal. De mindez alaptalannak bizonyult, igazán jó ötlet volt tőle.
Aznap kora délután feloszlott a reggel óta gyülekező hatalmas felhő tömeg, és sütni kezdett a nap. Alice pedig ki vitt minket egy rétre, ami neki hasonlóan fontos volt, mint Edwardnak a mi tisztásunk. Alice maga jött értem, az együtt vásárolt pólóban és szoknyában, mivel előre látta, hogy én azt fogom viselni. Aztán mondta, hogy a fiúkat már előre küldte, és ránk várnak. Izgatottan követtem, miközben elmesélte, hogy Rosalie-t és Emmettet is meghívta, de ők most inkább kettesben akartak maradni. Vagyis Rose nem akart velem lenni, Emmett pedig nem hagyta magára - fordítottam magamban.
Aztán odaértünk, és én nekem ez a hely is rögtön a szívembe lopta magát. Egész más volt, mint a másik, de hasonlóan szép. Itt is sok virág volt, és szintén egy erdő közepén volt. Csakhogy ez az erdő egy kisebb dombon állt, és a fák ugyan körülnőttek a tisztást, arról mégis gyönyörű kilátás nyílt. Alice elmesélte, hogy ilyenkor vágyik arra igazán, hogy ember legyen, mert akkor milyen jót lehetett volna piknikezni.
- Enni így is ehetünk - nevetett Jasper. - Csak kevésbé lesz romantikus. - Alice válaszul hozzávágott egy kis kavicsot.
Egy kiterített pokrócon feküdtünk mind. A nap éppen ránk sütött, és mi egy nagy ragyogó kupacot alkottunk. Jasper hanyatt feküdt, Alice pedig mellé kuporodott, miután kellőképpen bosszút állt. Edward két könyökére támaszkodva meredt a távolba. Mikor megérkeztünk én nem tudtam, hogyan is helyezkedjek, de Ő akkor is megoldott a problémám. Maga mellé húzott, és én izmos mellkasára hajtottam a fejem.
Mivel a nap sütött, mindnyájunk bőre fényesen szikrázott, igazán szép látvány volt. Miután a szemem hozzászokott a hihetetlenül erős szikrázáshoz, most is észrevettem a színkülönbségeket. Az én ragyogásom volt a legvilágosabb, hófehér, és Alice épp csak egy kicsit ütött el ettől. Edward már egy árnyalattal sötétebben szikrázott, pont úgy, mint a múltkor a réten. Jasper bőre, bár ugyanolyan erősen csillámlott, mint mi, tompábbnak hatott, mert sötétebb árnyaltban tette mindezt. Arra gondoltam, mindez talán a korukkal van összefüggésben... Bár furcsának tűnt, hiszen a vámpírok nem öregednek, tehát ez sem kéne, hogy változzon az idővel. Edwardra pillantottam, és már nyitottam a szám, hogy feltegyem a kérdést. Ám Ő élesen nézett rám, és finoman megrázta a fejét. Még kíváncsibb lettem, de értettem, hogy egy darabig még vissza kell fognom magam. Edward valamiért nem akarta, hogy most ez szóba kerüljön. Vajon miért?

- Milyen gyönyörű - suttogta mellettem Alice. Most mind ültünk a pokrócon és a Napot néztük, amint lebukik a fák mögé, színe már vörösesebb volt. Így a mi is rubin színűvé váltunk, már kevésbé látszott a különbség. Egymást átkarolva bámultuk a hatalmas korongot, ami lassan eltűnt.
- Alkonyodik... - Edward is suttogott, de hangjában vidámság bujkált. Ez a szó, kettőnk számára sokat jelentett. Egy olyan este emléke, ahol még minden más volt. Szép, sőt gyönyörű, de a jelenhez képest semmiségnek tűnt már. Hiszen akkor még egyikőnk sem hitt komolyan a másik döntésében, de nem engedett a másiknak. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy végül én nyertem. De mindketten nyertesek vagyunk. Legalábbis remélem, hogy Ő is így érez.
Alice is átérezte ezt a vidámságot, és hirtelen sokkal hangosabban, élénkebben szólalt meg.
- Fogadjunk, hogy mikor hazaérünk Rose beül a BMW-be, és elszáguld! - jelentette ki mosolyogva.
- Azt várhatod, hogy én még egyszer ellened fogadjak! - jelentette ki morcosan Jasper. Alice és Edward egyszerre törtek vidám kacagásban, és Jasper arcán is hamar széles vigyor váltotta fel a bosszúságot. Bár imádtam hallgatni két kedvenc Cullenem nevetését, mégis kissé rosszul éreztem magam, mert nem érthettem a poént. Szerencsére Alice jó barátnőhöz illően észrevette ezt, és azonnal mesélni kezdett.
- Emlékszel, amikor először jöttél el hozzánk? Jasper és én fogadtunk, ő azt mondta, nem fogsz eljönni. Még szép, hogy elvesztette - nevetett újra. - De előzőleg nagyon biztos volt magában, és lebecsülte a képességemet. Olyanokat mondott, hogy csak azért látom, hogy eljössz, mert Edward elhatározta, hogy meghív, nem azért, mert tényleg eljössz. Így belement a leghülyébb fogadásba is. Majd egyszer megmutatom a fotót, amin épp letérdel Carlisle előtt és megkéri a kezét... - Most már én is velük kacagtam, ahogy elképzeltem a jelentet.
- Ennél kínosabban soha sem éreztem magam - jelentette ki Jasper, amikor megunta, hogy az ő rovására poénkodunk.
- Nem? Pedig én tudnék mesélni - mosolygott sejtelmesen barátnőm. Edward és én is érdeklődve néztünk rá. Jasper előbb értetlen arcot vágott, majd hirtelen felkiáltott.
- Meg ne próbáld! Egy szót se szólj! - Fogta be Alice száját két kézzel, hogy nehogy beszélni kezdhessen.
Alice nagyon erősen koncentrált valamire, aztán hirtelen elégedetten vigyorgott. Én őket figyeltem, ezért is lepett meg, hogy Edward hangos nevetésben tört ki mögöttem. Pillanatnyi gondolkodás után rájöttem, hogy barátnőm valószínűleg gondolatban mesélte el a történteket Edwardnak. Jasper is így lehetett ezzel, mert elengedte Alice-t és testvérére meredt dühösen. Már megint csak én nem tudtam semmit... Kérlelően néztem Edwardra.
- Úgy tűnik nem csak nekünk okozott már kellemetlen emlékeket Carlisle - hadarta el gyorsan, mielőtt Bátyja megállíthatta volna. A következő pillanatban fel is ugrott, és futni kezdett, Jasper pedig utána vetette magát.
Már értettem mindent, és Alice-szal dőltünk a nevetéstől, ahogy néztük őket kergetőzni. Mint két kis óvodás.
- Szóval Carlisle azóta sem tanult meg kopogni? - szólalt meg végül Alice.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.