Gondolataim kavalkádjából az ajtócsengő éles csilingelése rángatott vissza a valóságba. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, mennyi idő telt el, mióta így a belső énem felé fordultam. Aztán rájöttem, még mindig az üzletben ülök a pult mögött, és nemsokára lejár a munkaidőm. Reménykedve, hogy Edward tért vissza, a bejárat felé fordultam, mire rögtön csalódottság ült ki arcomra.

Nem ő volt az.

Mike minden bizonnyal meglátta arckifejezésemet, amitől egy pillanatra lehervadt mosolya, de gyorsan rendezte vonásait, és odajött a pulthoz. Ahogy végigmért, tekintetében egy különös fény csillant meg, de amikor megszólalt, hangja majdhogynem ugyanúgy csengett, mint bármelyik alkalomkor.

- Szia, Bella. Gondoltam, ma bejövök kicsit hamarabb, hátha van kedved beszélgetni. Ilyen időben aligha akar bárki is vásárolni – mondta, s kezével a kirakaton túli felhős, szürke égbolt felé intett.

Akár el is hihettem volna, hogy tényleg csak a jó szándék hajtja, hogy engem szórakoztasson, de annál jobban ismertem őt, mintsem, hogy ne legyek vele tisztában, van valami indoka korai megjelenésének.

- Kösz, ez igazán kedves tőled – feleltem, s megpróbáltam egy mosolyt erőltetni arcomra.

Azt vártam, hogy Mike belekezd mindenféle figyelemelterelő hadoválásba, majd mikor már elaltatta figyelmemet, előhozakodik a témával, amiről beszélni akar. Ehhez képest zavartan bámulta a cipője orrát, mint aki nem tudja, honnan is kezdje az egészet. Pedig biztos voltam benne, hogy idefele jövet a kocsiban már ezer és egy lehetőséget végigvett magában. Most azonban mégis csend honolt.

Ez a jelenség azért is volt fura, mert mióta ismertem őt, mindig is szívesen jártatta a száját. Valójában a beszélgetéseink – már amennyire annak lehetett őket nevezni – mindig is elég egyoldalúak voltak. Ő mondta, ami éppen eszébe jutott, én pedig hallgattam, néha bólogattam, vagy egy-egy szóban válaszoltam neki.

Mike már a gimnáziumban is a sokat beszélők közé tartozott, de mióta Jessica és ő néhány hónapja szakítottak – nem tudom, hányadszorra -, még fokozódott benne a beszéd kényszere. Olyan lett, mint egy két lábon járó rádió, a különbség csak annyiban mutatkozott meg, hogy ő kikapcsolhatatlan volt.

És most mégis némán bámult maga elé.

- Mike… - szólítottam meg csendesen, mire ő zavartan kapta rám tekintetét. – Van valami, bármi, amiről beszélni akarsz velem? - A kérdésem gyanakvóan hangzott, és ezt ő is tudhatta.

- Ami azt illeti, lenne itt valami – motyogta, de ezúttal már nem a cipője orrát szuggerálta, hanem egyenesen a szemembe nézett. – Valamiről feltétlenül tudnod kell!

- Hallgatlak. – Balsejtelem futott rajtam keresztül. Mi mást is gondolhattam volna egy ilyen felvezetés után. Mike szavai azonban így is felzaklattak.

- Úgy tűnik, a Cullenek újra felbukkantak Forksban.

Na nem mintha ezzel ne lettem volna tisztában – vagyis minimum annyival, hogy Edward itt van -, de ettől most mégis ideges lettem. Mert ha Mike már tudja a hírt, akkor mennyi időbe telhet, hogy az apám is értesüljön a helyzetről? Elvégre ő a város rendőrkapitánya. És Jake? Ahogy az itteni pletykás népeket ismerem, már La Pushba is eljutott a hír, hogy a titokzatos, csodás família újra megjelent.

- Ho… Honnan tudod? – kérdeztem meg zavartan, mire Mike valószínűleg félreértelmezte reakciómat.

- Többen látták őket a városban, aztán idefele jövet én is megpillanthattam azokat a flancos méregdrága járgányaikat. – A hangjából áradt a megvetés az autók említésekor, de ismertem őt annyira, hogy tudjam, ezzel csak féltékenységét akarja palástolni. Mert dolgozhat ő egy egész életen át, sosem lesz neki elég a keresete, hogy hasonlót engedhessen meg magának. Főleg egy ilyen eldugott kisvárosban, mint Forks. – Bella, jól vagy? Annyira elsápadtál… - aggodalmaskodott, de én nem tudtam rá figyelni.

Igazából abban reménykedtem, hogy lesz időm felkészülni a nagy vallomásokra, nem tudódik ki idő előtt, hogy Edward visszatért. Ezek után sokkal bonyolultabbnak tűnt minden. Jacob és Charlie már biztosan tombol a méregtől, és ilyenkor a nehezebb volt bármit is megértetni velük.

A fagyos rémület futkározott a gerincemen, nem tudtam, mit tegyek, kihez menjek először, hogy megpróbáljam lenyugtatni.

Az apámhoz, aki bizonyára a szolgálati fegyverével rohanna Edwardhoz, hogy megpróbálja őt elűzni a közelemből, vagy Jake-hez, aki puszta kézzel is nagyobb kárt tehetne egy vámpírban, mint bármilyen revolver. Jacob a heves természetével képes volna valami ostobaságot elkövetni, és nem akartam, hogy akár neki, akár Edward bármi bántódása essen… miattam.

Igen, tudtam, hogy mindenképpen először a rezervátumba kell sietnem, meg kell akadályoznom az esetleges harcot.

Nem volt vesztegetni való időm.

- Bella, ha tudtam volna, hogy ez ennyire felzaklat, nem mondtam volna, de nem akartam, hogy váratlanul érjen, ha szembe jön veled az a… szemét. Elvégre elhagyott, és te tökre magad alatt voltál… - hadarta Mike, mire én riadtan kaptam rá a tekintetem.

Rádöbbentem, hogy Mike ellenséges érzései cseppet sem változtak Edwarddal szemben az iskola óta. Már akkoriban is gyűlölte, mikor még velem volt, mert féltékeny volt rá – nem csak a külcsín miatt -, mert én őt szerettem. Aztán mikor elment, és én összetörtem, ő még hevesebben utálta…

Az nem lehet – döbbentem le. – Képtelenség, hogy Mike Newton ennyi idő után is akarjon tőlem valamit, hiszen világosan láthatta, hogy én nem akarok tőle semmit. Elvégre, ha Edward el is hagyott, Jacob ott volt mellettem, és Forksban kész tény volt, hogy mi összetartozunk.

De ahogy ránéztem az arcára, tisztán láttam, hogy szemébe ott ég a gyűlölet, féltékenység és rettegés pokoli tüze.

Gyűlölet, mert úgy érezhette, Edward miatt nem volt esélye nálam. A féltékenység, amiért semmiben nem érhetett a szintjére. És a rettegés… mintha érezte volna, hogy vonz engem Edwardhoz valami láthatatlan, lehetetlen erő, és én újra vele leszek. És ez nem csupán az aggódás volt részéről, hogy újra „bántódásom” eshet, hanem a birtoklási vágy. Birtokolni egy darabot a szívemből.

- Bella, ugye nem akarsz megbocsátani neki? – Bizonyára leolvashatta a választ az arcomról, csak azt nem sejtette, hogy már meg is tettem. – Miért hagyod, hogy tönkre tegyen? Miért vagy olyan bolond, hogy hagyod, hogy dróton rángasson? Ha úgy tartja úri kedve, visszajöjjön, te pedig repülj a karjaiba? És Jacob Black?

Ez volt az a pont, ahol elhagyott a türelmem, és mérgesen néztem Mike arcába. Ne próbáljon bennem lelkifurdalást kelteni, mert ő is tudta, akárcsak én, hogy nem Jake miatt aggódik, hanem a saját esélyei miatt. Mert ő a végletekig hitt abba, hogy „az indiánnal” szemben még győzedelmeskedhet, de tudta, Edward ellen esélytelen.

- Hát téged nem érdekel mások véleménye? Mit fognak rólad gondolni? – tajtékzott továbbra is.

Az óra ekkor ütött négy órát.

- Engem csupán három ember véleménye érdekel, de a tiéd nincs közötte – feleltem fagyosan, majd fogtam táskámat és dzsekimet, és a bejárat felé indultam.

Még mielőtt kisétáltam volna az ajtón, visszafordultan a döbbent Mike felé.

- Az lenne a legjobb, ha keresnétek valakit a helyemre.

Azzal kisétáltam az esőbe.

Hát elindultam egy hosszú és keserűséggel teli úton.

De a cél ott lebegett a szemem előtt.

Edward.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.