Nem törődtem semmivel, és senkivel, csak meredtem magam elé a sötétben. Nem érdekelt semmi, sem a torkomban kaparó vérszomj, sem az élet, semmi.
Már rég feladtam a reményt, már rég feladtam az életem. Mi értelme még élni?
Csak a szenvedés maradt… semmi más. Naphosszat ülök a sötétben és gondolkozom. De a gondolataimban csak Edward és Renesmee van, ezáltal csak a fájdalom.
Mikor lesz vége? Mikor ér véget a kín és a szenvedés? Miért kell halhatatlannak lennem? Miért kellett meghalnom, hogy éljek? Miért élek, ha meghaltam? De főként… Miért élek, mikor meg akarok halni?
A sötétség körül vesz és csak az emlékek, és a fájdalom marad, na meg a szeretetem Edward és Renesmee iránt.
11. fejezet - Boldogság... de meddig?
Renesmee születése előtt játszódik!
Annyira szép az élet! Annyira boldog vagyok! Úgy szeretem Edwardot! Csodálatos volt a tegnap éjszaka, még akkor is, ha tele lettem kék-zöld foltokkal, még akkor is az volt életem legcsodálatosabb élménye. Olyan nehezen sikerült rávennem, hogy végre testestül lelkestül egymáséi lehessünk, de végül sikerült.
Arra ébredtem, hogy a nap sugarai lágyan simogatják az arcomat, de nem éreztem magam mellett Edwardot, és megijedtem. De mellettem volt csak nem ölelt át. Ahogy ránéztem az arcára a szívem kihagyott egy ütemet, az arcán ismét látszottak az önmarcangolás nyomai.
Talán nem volt jó neki?
- Mi a baj? – kérdeztem ijedten, és megremegett a hangom. Úgy nézett rám, mintha nem lennék középen.
- Még kérded? – kérdezett vissza sötéten.
- Miről beszélsz?
- Tele vagy sebekkel! – fakadt ki. – Ne mond, hogy nem fájnak!
- Nem.
- Nem voltam elég óvatos – nyögte elhalóan. Az arca bűntudatot tükrözött.
- Nem volt jó neked?
- Mi? Dehogynem, honnan gondolod? – lepődött meg. – Csodálatos volt, de ezt nem ismételhetjük meg.
- Legalábbis amíg ember vagyok, nemde?
- Bella… ezt már megbeszéltük! Nem veszem el tőled az életed!
- Nem, Edward, nem beszéltük meg. Én vámpír akarok lenni, de te nem vagy hajlandó változtatni az álláspontodon. Nem akarok nélküled megöregedni! És nehogy azt mond, hogy velem leszel, mert nem fogok kérni belőle! Nem fogom elviselni, hogy először a fiamnak, majd az unokámnak fognak gondolni téged. Szeretlek nagyon, de ha pár éven belül nem fogsz átváltoztatni, elhagylak.
- Bella… - suttogta sápadtan.
- Miért nem akarod?
- Nem tudod, hogy milyen rossz, mikor nem tudsz uralkodni a vérszomjodon és veszélyes vagy másokra.
- Megbirkózom vele.
- Nem tudsz évekig egy helyen maradni, el kell válni a családodtól.
- Túlélem.
- Soha nem lehet gyereked, a vámpírok nem képesek a gyermeknemzésre – mondta, és ez már nem hagyott hidegen. Régóta foglalkoztatott a gyermekvállalás gondolata, de mióta ismerem Edwardot, tudom, hogy nem lesz gyerekem.
- Tudom, bár erről nehéz lemondanom. Sokat gondoltam rá mostanában, már egy jó nevet is kitaláltam, de csak az álmaim kedvéért. Renesmee Carlie Cullen, szerintem nagyon szép. A Renesmee a Renee és az Esme keveréke, a Carlie pedig a Charlie és Carlisle-é.
- Bella… nekem nem lehet gyerekem. De neked még lehet, lemondanál róla, hogy gyereked lehessen?
- Igen, te vagy a fontosabb.
- Tudom, hogy sosem fogsz ezzel békén hagyni.
- Jól tudod.
- Mit szólnál ahhoz, ha azt mondom, hogy átgondolom?
- Köszönöm – mondtam és megcsókoltam.
- Bella, ma elmegyünk vadászni.
- Muszáj?
- Igen, már nagyon régen voltunk mindannyian, és megígértem Emmettnek, hogy versenyzünk.
- Miben? – kérdeztem mosolyogva.
- Hogy melyikünk kap el előbb egy oroszlánt – felelte huncut vigyorral az arcán. – Talán egy bárányban kellett volna fogadnom, akkor biztos én nyernék, hiszen nekem van egy saját bárányom – mondta nevetve.
- Micsoda oroszlán vagy te… És ha a bárány ugrik az oroszlánra?
- Akkor az oroszlán kiélvezi a helyzetet, és viszonozza.
Nem kellett több, vadul megcsókoltam.
Már elég régóta semmi nem állt közénk, a viszonyunk tökéletes volt, mondhatni igazi álompár voltunk. Jess elég irigy is volt érte, hiszen közte és Mike között nem alakultak mostanában jól a dolgok.
Angela továbbra is kedves volt velem, de ő inkább Ben társaságot tartotta előbbre, én pedig a Cullenekét. Néha már azt is megértem, hogy láttam Rosalie gúnymentes mosolyát. Ezeken, a pillanatokon eléggé meglepődtem, hiszen Rose nagyon ritkán mutatta jelét annak, hogy látja, hogy velük vagyok.
Alice tökéletes barátnő volt, vele tényleg el lehetett menni, vásárolni, hiszen mindig megtalálta a rám passzoló ruhát, és ezzel mindig időt nyertünk. Többet lehettem Edwarddal, és ez nem volt ellenemre.
- És meddig maradtok? – tértem vissza a valóságba, és kiváncsian vártam a választ, hiszen a napot úgy kell megterveznem.
- Csak holnap délutánra érünk haza – felelte fájdalmas grimasszal, de rámosolyogtam, nem akartam megnehezíteni a helyzetét.
- Nem baj, majd elfoglalom magam. Lehet, elmegyek La Pushba, már régen jártam arra – mondtam, de lehet, hogy nem kellett volna, hiszen Edward tekintete elsötétült.
- Oké, de vigyázz magadra.
- Mindig vigyázok.
- Ezt ne mondtad volna – csóválta a fejét vigyorogva. – Veled mindig történik valami.
Közeledett az a pillanat, mikor elindul, hiszen nem akarja megvárakoztatni a családját. Belemerültem a csókjába, és magamba szívtam az illatát, hiszen most több mint egy napig nem tudhatom magam mellett.
- Vigyázz magadra, és hidd el, hogy ezt muszáj mondanom – mondta vigyorogva. – Szia, édes! – köszönt el és kiugrott az ablakon, majd eltűnt a messzeségben.
Megírtam egy cetlire, hogy hova megyek és bepattantam a kocsimba, és elindultam, La Pushba. Régen jártam már Jacobnál, és egy kicsit hiányzott a legjobb barátom. Bár már nem voltunk olyan jóban, mióta Edwardot választottam helyette, de megmaradtunk barátoknak és ezért hálás voltam neki nagyon.
Azt persze nem közöltem vele, hogy vámpír szándékozom lenni, szerintem őt jobban zavarná, mint a szerelmemet.
Nagy zajjal lefékeztem, majd egyből meg is láttam Jake-et, aki éppen a motorát szerelte. Milyen rég volt, mikor együtt motoroztunk, de nem igazán hiányoztak azok az idők, hiszen akkor boldogtalan voltam.
- Bella! – kiáltott fel, mikor meglátott.
- Szia, Jacob – mosolyogtam rá.
- Gyere beljebb, mi szél hozott? – kérdezte boldog mosollyal. Nem örültem ennek az arcnak, hiszen azt vettem le belőle, hogy még mindig gyengéd érzelmeket táplál az irányomba.
- Gondoltam, meglátogatom egy barátomat – mondtam és kihangsúlyoztam a barátom szót, hogy tudja, hogy hányadán állunk.
- Az jó, elmegyünk sétálni a partra?
- Oké!
Késő estig élveztem a Blackek vendégszeretét, majd hazamentem, mert féltem, hogy Charlie aggódni kezd, és az nem volt jó dolog.
Aznap éjjel nehezebben aludtam el, mint általában, hiszen Edward minden éjjel mellettem szokott lenni, és az altatójára szoktam elaludni. De végül mégis sikerült elaludnom, de sírva ébredtem.
Álmomban volt egy lányom, de se ő, se Edward nem volt mellettem…
Három héttel később…
Edward megint vadászni ment, pedig most annyira szükségem lenne rá! Mostanában olyan furcsán érzem magam, ma is a úgy kezdődött a reggelem, hogy futottam hányni, és gyakran megszédülök. Szerencsére ő még nem vette észre, különben már aggodalmaskodott volna. De én aggódtam, mert nem tudtam, hogy mi van velem.
Nem túl nagy kedvvel indultam el reggelizni, de Charlie aggodalmaskodna, ha nem ennék semmit reggelire, és addig nem engedne sehova. Alice-szal megbeszéltük, hogy vásárolni megyünk, de mondta, hogy majd tíz körül értem jön.
Most még csak kilenc volt, így még egy óráig ki kell találnom valami elfoglaltságot és remélem, hogy nem esek hasra addig semmiben.
Miután megreggeliztem, felmentem a szobámba átöltözni, de nem igazán éreztem jól magam, szédültem egy picit.
De mikor meghallottam Alice autóját és sebes lépésekkel elindultam lefelé. Talán nem kellett volna sietnem… Ugyanis a lépcső tetején rosszul léptem és megbotlottam, majd egyensúlyomat elveszve gurultam le a lépcsőn. Próbáltam megállni, de nem tudtam megállítani magam. Felkiáltottam a fájdalomtól, és csillagokat kezdtem látni.
- Bells? – hallottam még Charlie kérdő hangját a konyhából, majd Alice sikolyát, de aztán csak fájdalmas szúrást éreztem a hasamban és a fejemben és elfeketedett a világ körülöttem.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó