AJÁNLOM AZ OLDALT
A torkomban dobogott a szívem, amikor kiszálltam a kocsiból. Kikaptam az anyósülésről vadonatúj táskámat, és futva elindultam a bejárat felé. Késésben voltam. Már szinte láttam magam előtt a tanár arcát, amint ezt mondja: „Nem valami ígéretes kezdet, Miss Evans!”. Megszaporáztam a lépteim, de így sem sikerült időben beérnem. A parkoló kimondottan messze volt az épület azon részétől, amit én kerestem. Szitkozódva léptem be a tanulmányi irodába. Odabenn jóval melegebb volt. A nő azonban nem mérgesen méregetett, hanem barátságosan rám mosolygott. Mindenre számítottam, csak erre nem. Zavartan motyogni kezdtem, de szerintem semmit nem hallott meg belőle.
- Szervusz, kedvesem. Biztosan az új kislány vagy, Hannie Evans – egy kicsit sértett a kislány szó, de elengedtem a fülem mellett, nem akartam tovább rontani az esélyeimet. – Gyere, itt az órarended és a térkép! Az első órád a hatos épületben lesz, az első emeleten, tízes terem. Sok szerencsét, drágám!
- Köszönöm! Viszlát! – mondtam, majd egy nagy sóhaj kíséretében újra kiléptem a hidegbe. Az eső szakadatlanul zuhogott, és időközben a szél is feltámadt. A hőmérők mínusz tíz körül mozogtak, abban biztos voltam. Összehúztam a kabátom, és még szorosabban megmarkoltam a táskám. Szörnyen izgultam, bár tudtam, hogy fölöslegesen. Valószínűleg itt sem fognak befogadni. …s miért is tennék? Senkinek nincs szüksége egy szörnyetegre… De ezek voltak azok a gondolatok, amiket szerettem volna elűzni a fejemből.
Hatos épület. Nyilván nem lesz nehéz megtalálni, győzködtem magam. De természetesen tévedtem. A hatos számú épület külön volt, jóval arrébb a többitől, kilógva a sorból. Egy kis kert és egy szobor állt előtte. Gondolom, itt szokták tartani a rendezvényeket. Nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki, igyekeztem nem lekésni az egész órát. Szerencsétlenségemre Mr. Jefferson nem szereti a későket. Próbáltam leküzdeni a hányingerem, miközben kopogtam. Egy kopaszodó, szemüveges férfi nyitott ajtót.
- Mr. Jefferson, állampolgári ismeretek? – kérdeztem félénken, fel se pillantva az órarendemből.
- Á, jó napot, Miss Evans! Köszönjük, hogy megtisztelt minket jelenlétével! – mondta, mire az egész osztály nevetésben tört ki. Fülig vörösödtem, miközben próbáltam mélyeket lélegezni, és lazán becsukni magam mögött az ajtót. De zavaromban megint nem bírtam egy értelmes szót kinyögni.
- Ö... az óra... a nagybátyám... nem ébresztett...
- Semmi gond. Mivel új itt, elnézem magának, de többé ne forduljon elő, rendben? – kérdezte mézes-mázosan, egy kacsintás kíséretében. Perverz disznó!
- Rendben. Köszönöm – mondtam fellélegezve, hogy ennyivel megúszom. Hát, mondanom sem kell, előre ittam a medve bőrére...
- Hová, hová? – kérdezte ugyanolyan erőltetett hangon.
- Ha nem bánja, ott, amellett a fiú mellett látok egy üres helyet – mondtam maró gúnnyal a hangomban -, engedélyével oda ülnék!
Igen, sajnos ez a rossz szokásaim közé tartozott. Ha zavarban vagyok, ideges leszek, és flegmán kezdek beszélni. Ezt mindig a „egyke gyerek” szöveggel magyarázták a pszihológusok. Merthogy megfordultam már egy-kettőnél…
- Csak ne olyan sietősen! – ezúttal nem erőlködött hangjából elrejteni a dühöt. Szép volt, Hannie, gondoltam magamban, ezt sikeresen elintézted. Lehajtottam a fejem, és visszaballagtam mellé. De közben alig bírtam levenni a szemem arról a fiúról, akit kinéztem padtársnak. Majdnem vállig érő, hullámos mézszőke haja volt, és porcelánszerű fehér bőre. De nem is ez volt benne olyan különleges. Az arca szó szerint tökéletes volt. Mintha csak egy plakátról akasztották volna le. Leszámítva a karikákat a szeme alatt. Az volt rajta az egyetlen emberi dolog…
Úgy tűnt, az ő szemei is megakadtak rajtam. Mereven ült, még levegőt sem láttam venni. A szemeit először hatalmasra nyitotta – így világosan láttam, hogy azok feketék voltak –, majd szemöldök ráncolva, gyanakodva méregetett. Kicsit olyan volt, mint aki attól tart, mindjárt előkapok egy gépfegyvert, és lemészárolok mindenkit. A gondolatra megráztam a fejem, és sikeresen a tanárra irányítottam a tekintetem, aki úgy tűnt, választ vár valamire.
- Elnézést, megismételné a kérdést? – hebegtem, miközben továbbra is magamon éreztem a fiú tekintetét. Elég frusztráló volt.
- Na menjen, üljön le, de péntekre egy két A4-es oldalból álló házi dolgozatot kérek a polgárháborúról. Mindenkitől! – tette hozzá, mire abbamaradt a kuncogás, helyét morgás vette át.
- Kettő? Mégis mit lehet arról két oldalban regélni? – kérdeztem felháborodva és – ismét – csöppet sem tiszteletteljesen. Mindig is utáltam a történelmet, és úgy látszik, ez most sem fog megváltozni.
- Ne akarja, hogy három legyen belőle, Miss Evans! Most pedig indítson a helyére!
Hirtelen nem éreztem alaptalannak a fiú tekintetéből áradó aggodalmat, mert abban a pillanatban tényleg képes lettem volna felnyársalni a tanárt. Fújtatva odamentem a padjához, és a márvány asztallapra böktem. Egyáltalán hogyan képesek márványlapokat rakni egy iskolapadra?
- Szabad ez a hely? – préseltem ki magamból.
Ő még mindig ugyanúgy, összeszűkült szemekkel nézett rám, és szerintem továbbra se vett levegőt... Csak tudnám, hogy bírja ki! Ember egyáltalán? Nem szólt semmit, csak bólintott. Levágódtam mellé, és előkaptam a füzetem. Már csak büszkeségből se jegyzeteltem, de vagy ötféleképpen lerajzoltam a halott Mr. Jeffersont... Ez vagyok én. Hirtelen haragú, sokáig fortyogó és gyerekes. Igazából a szánalmas kategóriába lehetne sorolni.
Az órának – bizonyára, mert több mint a felét lekéstem – gyorsan vége lett. Miután meghallottam a csengőt, odafordultam a fiúhoz, meg akartam kérdezni tőle, hátha segítene nekem a dolgozatban, de már nem volt ott. Különös, nem is vettem észre, mikor elment. Ez mély hang zökkentett ki a gondolkozásból.
- Mégis mit mondtál neki?
- Tessék? – kérdeztem vissza türelmetlenül.
- A Hale srácnak. A szokottnál is fájdalmasabb volt a feje.
- Ja, nem tudom, nem hiszem, hogy miattam – vontam meg a vállam.
- De szerintem igen, mert csak attól kezdve, hogy beléptél!
- Nem tudom, oké? Nem szóltam hozzá! – szóltam rá kicsit ingerülten. Kezdett nagyon érdekelni a téma, és ez zavart…
- Oké, bocs, bocs! Még be sem mutatkoztam! A nevem Tyler.
- Hannie. Ne haragudj, de mennem kell, ha nem akarok elkésni a következő órámról is.
- Segítsek megkeresni a termedet?
- Végre egy jó ötlet! – vágtam rá, mert már kezdett idegesíteni.
Mosolyogva mutatta az utat a négyes épületig. Ajjaj, azt hiszem, szereztem egy rajongót… Igazán nem volt ronda a srác, de nem is az esetem. Olyan „esélye sincs, miután kinyitotta a száját” típus. Túl sokat beszélt.
- Kösz, Tyler.
- Semmiség! Szólj, ha kell még valami! …s szerintem ülj messze Hale-től! – vigyorgott. Gondolom poénnak szánta, de én másként reagáltam. A szívem is kihagyott egyet. Mindössze egyetlen név hallatára. Egy név, aminek tulajdonosát alig egy órája ismerem…
- Majd igyekszem…
Bementem a terembe, és miután aláírattam a cetlim a tanárral, üres helyet – vagy a Hale srácot ? – keresve. De úgy tűnt, Tyler hazudott. A fiú nem volt a teremben. Összesen két üres hely volt. Megpróbálkoztam a barátságosabbal a második sorban. Egy hihetetlenül gyönyörű lány ült egyedül. Az előző órán látott fiú tökéletes mása – lányban. Hosszú szőke haja csillogva takarta az arcát, amint épp az ablakon bámult ki. A kezemmel észrevehetetlenül megtapogattam az állam, nem szerettem volna nyitott szájjal a szeme elé kerülni, elképesztően festett. Magamnak el is kereszteltem Aphroditének…
- Szia! – szólítottam meg szégyenlősen. – Szabad ez a hely?
- Bocs, itt a bátyám ül. Sajnálom – nem tudtam rájönni, hogy tényleg sajnálja-e. A tekintete kifürkészhetetlen volt.
- Oh… - sóhajtottam, majd hátravonultam a sarokban lévő sötét helyre. Egy egyedülálló pad volt. Legalább nem kell a helyes padtársfiúk miatt aggódnom – gondoltam, és savanyúan grimaszoltam.
Az óra elkezdődött, de úgy tűnt, a gyönyörű lány csak le akart rázni, mert nem jött semmilyen bátyó. Persze ez engem nem érdekel. Jó, nem mondom, hogy jól esett, de mégis mit gondoltam? Ők bizonyára valami istenség, nem fognak szóba állni egy ilyen közönséges emberrel. Keserűen horkantottam egyet a „közönséges ember” kifejezésre. Mert azért a normálistól távol állok. Bizonyára ők az iskola menői, együtt járnak, a lány a pomponlányok vezetője, a fiú meg a focicsapat kapitánya. Mint a filmekben. Akaratlanul is eszembe jutott a Los Angelesi tündérmese. Ott a fiú az átlagos lányt választotta, és dobta a szépséget. Az is igaz, hogy előtte már leveleztek a neten… De ez mit bizonyít már megint? Álomvilágban élsz, Hannie Evans! Az a fiú az életében nem fog hozzád szólni… Ha meg mégis megteszi, fülét-farkát behúzva menekül el öt perc után. Na jó, ha nagyon jámbor lelkű, tíz percet kap…
Képes voltam egész órán azt találgatni, hogyan reagálna A fiú, ha megtudná… Mint Brad? Szerencsére megszólalt a csengő, mielőtt az emlékek özönleni kezdtek volna… Gyorsan összepakoltam, és elindultam kifelé. Majd frászt kaptam, mikor valaki megérintette a vállam. Azt hittem a pomponlány az, de szerencsére (?) csak Tyler volt.
- Tyler, ilyen soha, de soha többé ne csinálj, világos?
- Mi van, azt hitted, a fiúd az?
- Ez nem vicces, oké?
- Oké, vettem. Ebédnél várlak, bemutatlak a többieknek!
Mike Newton: egész helyes srác, kedves és még vicces is. Remélem, inkább vele zuhanok le egy lakatlan szigetre, mint Tylerrel. Eric „hogyishívják” még nála is rosszabb, csak az ő mondandójának a felét nem is értem! Jessica Stanley egy pletykás liba, a képembe vihogott, de hallottam, amint csöppet sem kedves dolgokat mesél rólam Angela Webernek. Angela megvédett engem, úgyhogy plusz ponttal indult. Egyébként vele szerintem jól megleszünk. Kedves lány, és elég visszafogott. Vagy legalábbis most az volt… …s direkt hagytam a végére a legérdekesebb lányt: Bella Swant. Angela típusú, nem beszél sokat, folyton elvörösödik… Jó, nem ő az érdekes, hanem a pasija: Edward Cullen, aki beállhatna a szívdöglesztő szőkék sorába. Az arca tökéletes, a szeme karikás, az egyetlen különbség, hogy az ő szemei arany színben csillogtak, a haja bronzvörös, és Velük ellentétben ő nem dühösen pislogott rám, sőt, mikor Bellának lettem bemutatva - aki vele ült egy asztalnál -, hozzám is szólt!
- Szia. Edward Cullen vagyok – és hozzá egy cuki félmosolyt küldött. Zavaromban mosogatólé szőke tincsemet kezdtem tekergetni.
- Hello. Hannie. Hannie Evans. Nem bánjátok, ha csatlakoznék hozzátok? – kérdeztem reménykedve.
- Nem, dehogy – felelt Bella. A hangjából mintha féltékenység csendült volna…
- Igazán nem akarok zavarni, csak már kicsit fáj a fejem a sráctól – a fejemmel Tyler után böktem, aki lemondóan kullogott vissza Mike Newtonhoz.
- Megértem – mosolygott Bella.
- …s hogy tetszik a suli? – kérdezett Edward – úgy láttam - lelkesen. – Meg vagy elégedve a fogadtatással?
Újra eszembe jutott a fiú.
- Nem egészen, de ez az én hibám. Jeffersontól máris kiprovokáltam egy kétoldalas házidogát, pedig még könyvem sincs – fintorogtam. Meg ott van az a srác, aki bár még hozzám sem szólt, utál – tettem hozzá magamban. Edward tekintete egy röpke pillanatra elsötétedett, de gyorsan elrendezte az arcát.
- Ha akarod, tudok segíteni a dolgozatodban. Van pár jó könyvem, majd elhozom, jó? – mondta végül.
- Kösz, az jó lenne – mosolyodtam el.
Többet nem kívántak a témához fűzni, inkább egymással társalogtak, amit nem is bántam, mert meg akartam keresni őt. Naná, hogy teljesen ki kellett csavarodnom hozzá…
A lány egy nagydarab, izmos fiú ölében ült, egymás fülébe sutyorogtak valamit. Úgy tűnt, jól mulatnak, már nyoma sem volt rajta a feszültségnek. Ellenben a harmadik személy, egy alacsonyabb, de annál gyönyörűbb lány aggodalmasan meredt maga elé. A tekintete üveges volt, mintha valahol másutt járna. De Ő nem volt sehol…
- Keresel valakit? – kérdezte Edward, mire olyan hirtelen fordultam felé, hogy leszédültem a székről.
- Jól vagy? – kérdezte Bella, miközben Edward felsegített.
- Igen, csak elszédültem.
- Bocs, hogy megijesztettelek!
- Nem, semmi baj, csak elbambultam.
- Cullenék felé? – kérdezte Bella vigyorogva. Mindketten egy viccen mulattak, amit csak ők értettek.
- Cullenék? – kérdeztem vissza kíváncsian.
- Mesélsz te, vagy én? – kérdezte Bella.
- Majd én. Nos, ők ott a családom. Rosalie, a szőke Emett ölében és Alice.
- Mind nagyon szépek – ismertem el. - Alice, ő miért olyan ideges?
- Biztosan a legutóbbi fizika dolgozatáért aggódik – rántotta meg Edward a vállát, de láttam, hogy elgondolkodtatta a mondandóm, mert erősen koncentrálva figyelte Alicet.
- Négyen vagytok testvérek?
- Igazából öten – válaszolt helyette Bella, mert Edward úgy tűnt, még mindig elmélyülten figyeli a lányt. – Jasper most nincs ott. De csak örökbefogadott testvérek, szóval, amit Rose és Emett csinálnak, az tökéletesen normális – magyarázta figyelve a reakcióm.
- Ja, igazából nekem fel se tűnt.
Győzelem. Szóval Jaspernek hívják…
Erre Edward hirtelen rám nézett. A második jel. Az elsőt még letagadhatta volna, de ezt nem. Két elméletem támadt. Az első, hogy gondolatolvasó. Ritka dolog, de van ilyen. A második szerint pedig Alice üzent neki valamit telepatikus úton, és azért nézett most rám. A lényeg, hogy biztosan nem átlagosak. Edward és Alice legalábbis…
- Baj van? – suttogta Bella Edwardnak, aki még mindig engem méregetett. Ezúttal barátságtalanul.
Kezdem nagyon rosszul érezni magam ebben a suliban… Talán rájöttem a titkára, és ezzel ő is tisztában van. Így van, Edward?
- Nem tudom, miről beszélsz! – szűrte a fogai között.
- Nem mondtam ki hangosan – álltam a tekintetét.
Bingó. Egyes számú elmélet nyert.
Bella aggódó tekintete most rám irányult, mondanom sem kell, ő sem valami barátságosan figyelt. Elérkezettnek láttam az időt, hogy faképnél hagyjam őket.
- Mennem kell. Még órám lesz!
- Várj! – pattant fel Edward. – Magyarázatot várok!
- Mégis miről?
- Tudod te.
- Nem. Nem vagyok gondolatolvasó.
Nem én vagyok gondolatolvasó – tettem hozzá magamban. Gyorsan kivittem a tálcám, és elszaladtam. Már csak két órát kell átvészelnem, és vége ennek a szönyű napnak. Mostantól vigyáznom kell, mire gondolok. Legalábbis Edward közelében. Vajon meddig terjed képességének hatóereje? …s mi garantálja, hogy nem jön utánam? Eluralkodott rajtam a pánik. Mi van ha… ha ő is ránk vadászik?
Biosz helyett ezért inkább haza indultam. Egy órája még legalább van neki, addig nem jöhet utánam. Figyelmeztetnem kell Petert.
Súgó