AJÁNLOM AZ OLDALT
- Peter!
- Hannie? Mit keresel itthon ilyen korán? Nem úgy volt, hogy hat órád lesz?
- De, de figyelj, a lehető legrosszabb helyre költöztünk. El kell tűnnünk! – hadartam, miközben a bőröndöm kerestem.
- Mi történt? – pattant fel. Megragadta a vállam, és rángatni kezdett. – Bántottak?
- Nem, de van egy srác, sőt egy egész család… Mind gyűlölködve figyeltek, és a srác, ő gondolatolvasó! Hol a fenében van a bőröndöm? – kiabáltam zokogva. A félelem átjárta a testemet. Tudtam, mit tehetnek velem, ha rám találnak…
- Hannie, Han, nyugodj meg! – megemelte a fejemet, hogy a szemébe nézzek. – Azt mondod, gyűlölködve néztek?
- Igen. …s olvasott a gondolataimban!
- Nem, nem, figyelj! Emlékszel még Texasra?
- Igen, naná, hogy emlékszem. Sajnos nem tudom elfelejteni…
- Akkor rakd össze.
- Nem értem, mire célzol, de nincs időnk!
- Nem kell elmennünk. Úgy néztek rád, mintha tudnának rólad?
- Így visszagondolva… nem. …s a fiú meg is lepődött, amikor rájöttem, hogy gondolatolvasó. Mármint inkább azon, hogy ilyen természetesnek tartom, hogy természetfeletti képessége van… Arra gondolsz, hogy ők nem engem akarnak?
- Csak véletlen egybeesés – bólintott.
- Azért igazolod a mai napom? – kérdeztem nagyon megkönnyebbülve.
- Jaj, drágám, persze. Nyugi. Biztonságban vagyunk itt.
- Nem tudom, mi lenne velem nélküled… - sóhajtottam.
- Semmi – nevetett, majd megölelt.
Így visszagondolva tényleg butaság volt ennyire megijedni. Peter magyarázata logikusnak tűnik. De akkor is különösek. …s miért olyan szépek?
- Min gondolkozol?
- Semmin – hazudtam.
- Hannie, ugye tudod, hogy a titkok veszélyesek?
- Tudom, Peter, de akkor sem kell minden női gondomról tudnod…
- Ki vele. Megtetszett valaki? A gondolatolvasó?
- Nem, dehogy! Jó, oké, nagyon helyes ő is, meg az egész családja is, de nem…
- Jó, hagyjuk. Még nem vártalak. …hes vagy?
- Nem. A gyomrom teljesen felfordult az idegességtől. Inkább megírom a leckém.
- Rendben. …n elmegyek, hátha van valami téka a közelben. A TV-ben semmi sincs. Mit hozzak?
- Valami romantikust!
- De azt egyedül nézed! – nevetett.
- Jól van, mindegy, csak ne horrort! – adtam meg magam.
- Majd meglátom. Megleszel egyedül?
- Azt hiszem.
- Vigyázz magadra!
A leckével tíz perc alatt végeztem, Jefferson dolgozatának pedig neki se ültem, tudtam, hogy egyedül esélyem sincs megírni. Így hát, jobb híján lementem a konyhába, hogy összeüssek valami vacsorát. Levittem a CD lejátszót, és benyomtam a Rihanna CD-met. Peter utálta, úgyhogy csak akkor hallgathattam, mikor ő nem volt otthon. De ennyi jár nekem, ha már nem hoz sírós filmet!
- A francba! – káromkodtam el magam. Megvágtam az ujjam a tésztás zacskóval, és a vér belecsöppent a bolognai szószomba. – Most dobhatom ki a fenébe! Miért is kell nekem a szósz fölött tésztát bontani?!
Megnéztem az ujjam, amin már be is forrt a seb. Furcsa. Egy egyszerű vágásból hogyan folyhatott ennyi vér? Kikapcsoltam a lejátszót, és dühöngve leültem a TV elé. Ennyit a vacsoráról…
Peter csak egy óra múlva ért vissza, állítása szerint az egész városban egyetlen hely van, ahol bárminemű elektronikai cuccot lehet kapni. Miután kidühöngte magát, hogy milyen egy visszamaradott hely ez, benyomta a DVD-t, és leült mellém. Azonnal felismertem, mit hozott…
- Na ne! STAR WARS! Miért?! Miért kínzol? – nyávogtam.
- Hé, egy szavad se lehet! Hoztam neked Hajrá Csajokat!
- ”, ne, pompomlányok – motyogtam.
- Azt hittem, szereted.
- Most kihagynám. Bocs, de arra a furi családra emlékeztet…
- Oh.
- Bocs a vacsoráért – tereltem el a témát.
- Milyen vacsoráért?
- Bolognaival próbálkoztam, de elvágtam az ujjam. Belevéreztem…
- Ugyan, semmi baj. Majd rendelünk pizzát. Ha egyáltalán azt lehet ebben a koszfészekben…
- Oké, de hagy én! Unom magam!
- Rendben. Közben mesélj valamit a suliról – unszolt.
- Nincs semmi érdekes… - hazudtam nagyon meggyőzően, miközben kinyitottam a telefonkönyvet.
- Persze. Azért jöttél így haza?
- Ne emlékeztess rá, jó? – kértem. Tényleg nem akartam emlékezni a dologra.
- Rendben, de akkor muszáj mesélned! Vannak helyes fiúk?
- Ú, beletrafáltál – nevettem. – Mikor pasiztam én utoljára, drága nagybátyám?
- Hát, ha nem számoljuk Brad Fischert, akkor…
- Akkor semmi. Ő is egy nagy mellélövés volt! – beleborzongtam az emlékbe. Soha senkit nem engedtem közel magamhoz, mióta a szüleim meghaltak. Brad viszont nagyon kedves volt velem. Már két éve jártunk, amikor megmutattam neki a különleges képességem… Mutánsnak nevezett, és elszaladt.
- Ugyan már. Azt mondtad, itt van gondolatolvasó srác. Miért nem próbálkozol nála?
- Először is, mert barátnője van! Emellett gyűlölködve nézett rám, és mégis hogy beszélhetsz így rólam? Holmi örömlánynak nézek ki?
- Nem, dehogy. Csak gondoltam…
- Na ezért vannak nekem csajos titkaim! Abból jó nem sül ki, ha te ilyenen gondolkozol!
Tárcsáztam, reménykedve, hogy még él a szám. Tényleg nem egy olyan városkának nézett ki, ahol az alapdolgokat, mint a pizza-rendelés, ismerik. De végül egy kedves női hang beleszólt, és megrendelhettem az óriás kukoricás pizzánkat.
- Jó, mára békén hagylak. De holnap érted megyek a suliba és megnézem azokat a fiúkat…
- Kösz – vigyorogtam.
A kaja hamar megérkezett, így lehet, hogy gyakrabban fogunk élni ezzel a vacsoralehetőséggel.
- Csinálunk valami mást is? Mármint holnap – kérdeztem tele szájjal.
- Igen, le kell mennem a partra. Gondolom, van kedved kimozdulni.
- Naná! Melyik part?
- La Push.
- Király!
- Ismered?
- Igen, olvastam, hogy ott lehet sziklát ugrani.
- Hannie! Szó sem lehet róla!
- Miért? Tudod, hogy semmi bajom nem eshet!
- Igen, de te is tudod, hogy kerülnünk kell a feltűnést. Mégis hogyan olvadjunk be egy összeszokott kisvárosba, ha te sziklákról ugrasz le, aztán meg összeforrnak a csontjaid?
- Hm… elgondolkodtató – ismertem el. De nem adtam fel. Akkor is sziklát fogok ugrani. Ha nem most, akkor tíz év múlva, de ki fogom próbálni.
A mosogatás ma az enyém volt, addig Peter befejezte a Star Wars első részét. Borzalmas. Már én láttam hatszor. Hogy bírja ő huszadjára végignézni?!
- Jó éjt! – mondtam végül. Gyors jóéjt-puszi, és szaladtam fel a lépcsőn.
- Szeretlek! – kiabált utánam.
- …n is!
Lezuhanyoztam, hajat mostam, és bepakoltam holnapra. Mint egy rendes kislány. Később már úgyse lesz rá időm… Majd meg kell kérnem Petert, hogy vigyen el egy könyvtárba is. Szükségem lesz egy sereg történelemkönyvre…
A hajamat nem szárítottam meg, csak bedőltem az ágyba, és Mp3-mal a fülemben el akartam aludni. De nem sikerült… Folyton a szőke fiút, Jaspert láttam magam előtt, és az arcát. Olyan volt, mintha… Mintha nem is tudom… Mintha már ismernénk egymást és lenne oka gyűlölni. Aztán ott van még a különös családja. Rosalie, Emmett, aki bár még nem nézett rám, messziről is elég ijesztő… és az a lány… Alice. Tisztán látszott, hogy lelkileg máshol járt. Talán Edwarddal telepatizáltak, vagy mi. Edward pedig először kedves volt, de aztán… Jó, én se örülnék, ha valaki rájönne a titkomra. Ebben teljesen megértem. Viszont akkor ezek után tényleg vigyáznom kell, mire gondolok. Őszintén remélem, hogy csak az adott pillanatbeli gondolataimat hallja, és hogy a hatósugara nem túl nagy.
Ilyen zűrzavarral a fejemben aludtam el. …s persze az Mp3 egész este szólt… Pompás. Vehetek elemet is!
Másnap reggel korán kidobott az ágy. Meg sem próbáltam eltüntetni a karikákat a szemeim alól, amit ugyan nem láttam biztosra, hogy vannak, mert még nem szereltük fel a tükröket. Jóval korábban bementem a suliba, nehogy megint elkéssek. Nem voltak sokan, úgy tűnik, mindenki az utolsó pillanatban esik be. Megkerestem a szekrényemet a folyosón, és bepakoltam. Tegnap nem volt időm rá…
- Szia, Csajszi!
Nem, nem, nem. Ilyen nincs!
- Szia, Tyler! – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Na, felkészültél?
- Mire? – ásítottam beletörődve. Ma nem fogom tudni lerázni…
- Hát Halere! Első órán mellette ülsz!
A hír sokkolt. Igaza van. El is felejtettem. Egész este Ő járt a fejemben, de az eszembe se jutott, hogy mellette ülök…
- Hát…
- Nem baj. Az előbb érkeztek meg. Ő ma nem jött.
- Mi? Akkor meg minek kérdezted?
- Csak hülyültem. De jól hallottad. Az egész banda itt van, de ő ma hiányzik.
- …s szokott ilyen lenni?
Tyler nyilvánvalóan azt hitte, örülök a hírnek, de inkább felállt a szőr a hátamon tőle. Vajon miattam hiányzik? Kézenfekvő magyarázat lenne.
- Nem. Általában vagy együtt hiányoznak, vagy mindenki itt van. Eddig talán csak egyszer volt, hogy szétváltak. Tavaly, amikor Bella jött. Hehe – nevetett a saját elképzelésén.
- Mi? Edward barátnője?
- Igen. Valahogy így volt akkor is.
- Akkor ez a Jasper nem bírja az újakat?
- Nem, nem, félreérted. Az Edward volt.
- Edward? Edward hiányzott Bella miatt? Edward utálta Bellát? Ugye csak viccelsz?
- Nem. Most meg járnak. Elég fura egy páros, de végül is nem az én dolgom.
- Szóval azt mondod, Jasper ugyanúgy viselkedik most, mint Edward akkor.
- Igen. De ne reménykedj, Ő évek óta Cullennel jár, esélyed sincs nála.
- Nem mintha érdekelne, de azért kösz, Tyler, ez kedves.
- Nem úgy értettem. Csak tudod… a Cullenek mind együtt járnak. Mármint úgy, egymással. Tavaly még más volt a helyzet, de így, Bellával már párosan vannak. …s nem hiszem, hogy leereszkednének a mi szintünkre. Elvégre mi csak közönséges emberek vagyunk… - vonta meg a vállát.
Már megint ez a kifejezés. Beszélj a magad nevében, barátocskám! Rég nem vagyok én már hétköznapi… - gondoltam, miközben a tegnapi vágás helyét néztem az ujjamon.
- Különösebben nem érdekel – hazudtam – megjegyzem, elég gyengén.
Erre nem válaszolt, csak kétkedve végigmért. Nem törődtem vele, bementem a terembe, kipakoltam a cuccaim, és tekintetem mereven előreszegezve leültem a helyemre. Eszembe jutott, hogy talán Edward leellenőriz órák előtt, így elkezdtem dúdolni az első dalt, ami eszembe jutott. I don’t know what you do, but you do it well, I’m under your spell… Tudtam, hogy egyedül csak akkor tudom kontrollálni a gondolataimat, hogyha zenét hallgatok, énekelek, vagy dúdolok… Ezt a taktikát fogom alkalmazni életem hátralevő részében. Legalábbis, amennyit Forksban kívánunk tölteni ebből… You got me begging you for mercy…
Az oké, hogy éneklés közben nem tudok gondolkozni, de így a jegyzetelés is elég bajos volt. Körülbelül két szót írtam le. Következő órán már muszáj leszek írni valamit, ha nem akarok rossz jeggyel kezdeni. Az a házi dolgozat nem fog lepottyanni az égből. Gyorsan összerámoltam a cuccaim, és a következő órára indultam. A négyes épület nem volt messze, a három és fél perces Love Story kitűnő volt alatta. A terem előtt azonban megláttam Emmettet és Edwardot. Vártak valamire. Vagy valakire…
I got tired of waiting. Wonderin’ if you were ever comin’ around. My faith in you is…
- Hannie! – hallatszott egy határozott, mégis dallamos hang. Oda se néztem, és a dalt sem hagytam abba.
And I say Romeo, save me, I’ve been feeling so alone…
Be akartam menni a terembe, mintha észre se venném őket – ami elég hihetetlennek tűnt, tekintve, hogy az ajtóban álltak, és elég feltűnő jelenségek voltak önmagukban is…
I’ll keep waiting for you, but you never come…
Már majdnem benn voltam, amikor egy hideg kéz elkapta a karomat. Elég erősen szorított, esélyem sem volt továbbmenni, és még a dalszöveget is elfelejtettem, de semmi pénzért nem fordultam volna meg. Sajnos szemtanú sem volt, már mindenki benn volt a teremben…
- Beszélnünk kell – hallatszott ismét a határozott hang, és mivel ezzel még nem találkoztam, gondoltam, Emmetté. Gyors mérlegelés után rájöttem; jobb, ha velük tartok… Aprót bólintottam, és elindultunk. Peter nem lesz elragadtatva, hogy lógok, de végül is kényszeríttettek… - gondolkoztam közöttük haladva. Edward felvont szemöldökkel nézett rám. Megvontam a vállam.
- Így volt, nem? – vetettem oda flegmán, jelentőségteljesen Emmett izmos karjaira nézve.
Válaszul csak morgott egyet, majd az autója felé indult. Megálltam. Az ezüst Volvo tükre megcsillant a reggeli napfényben.
- Erről nem volt szó!
- Szállj be!
- Nem! – kiabáltam pánikszerűen. Talán Peter tévedett, és mégis engem akarnak elrabolni…
- Nem akarunk elrabolni – mondta Edward nyugtatóan.
- Csak beszélni szeretnénk veled – tette hozzá Emmett. Nem tudom, hogy a gyönyörű arcuk, vagy a dallamos hangjuk végett egyeztem-e végül bele, de beültem a kocsiba. Edward ígéretéhez híven nem indította be a motort, csak beültünk; ő előre, én meg Emmettel hátra. Ennél jobban nem félemlíthettek volna meg…
- Csak egyetlen kérdésünk van. Honnan tudsz te rólunk?
- Nem tudom, miről beszélsz – válaszoltam automatikusan. Még jó, hogy nem érzek fájdalmat, mert biztosra vettem, hogy Emmett már eltörte a csuklóm.
- Kérlek, hagyjuk ezt. Emmett, engedd el a kezét! – tette hozzá. Úgy látszik, Edward a szóvivő, Emmett meg valamilyen testőr, vagy rohamrendőr… Tökéletes csapatmunka. Mindenesetre elengedte a kezem, aminek őszintén örültem, mert nem tudom, hogy magyaráztam volna meg nekik, ha eltört csuklóm a szemük láttára forr össze…
- Szóval?
- Mit akartok tudni? Mi az, hogy rólatok?
- Tudom, hogy tudod, hogy mik vagyunk…
- Hogy mi? – kérdeztem őszinte meglepetéssel. Úgy döntöttem, kitálalok, hátha előbb szabadulok. – Oké, rendben, elmondom, amit tudok. Edward, te olvasol az emberek gondolataiban. Nem volt nehéz rájönni – felnéztem az arcába, ami érzelemmentes volt. – Ne sértődj meg, de kezdőnek tűnsz. Túlságosan feltűnő volt, hogy rám néztél egy-egy gondolatnál.
- Mert elég feltűnő gondolatok voltak – védekezett Edward, mert testvére vádlón ránézett.
- Ez igaz. Mert már hozzászoktam, hogy nem turkálnak a fejemben.
- Miért? Már tapasztaltál ilyet? Úgy beszélsz erről, mintha tökéletesen normális dolog lenne.
- A gondolatolvasás? Hát...
Mennyire lehetek velük őszinte?
- Kérlek, mondd el! Még senkivel nem találkoztunk, aki így kezelné a dolgokat. Sőt, eddig még olyannal se, aki rájött volna a dolgokra.
- …s Bella?
- Az más történet! – vágta rá Edward.
- Persze. …n mondjak el mindent, te meg… - morogtam, de közbevágott.
- Ne tereld el a témát!
- ”, bocsánat. Nekem semmi jogom kérdezni. Fogom. De ez minden, amit tudok. …s, hogy feltűnően szépek vagytok. …s ez most nyalizás volt, hogy engedjetek el…
If I could, then I would. I’ll go wherever you will go. Way up high, or down low, I’ll go wherever you will go… - kezdtem dúdolni és ezzel lezártnak tekintettem a témát.
- Ne csináld ezt!
- Sajnálom, de vannak gondolatok, amik csak rám tartoznak!
- Rendben, akkor elmehetsz, ha akarsz.
- Ha akarok?
- Ha nincs kérdésed.
- De van. Hol van Jasper?
Megleptem őket. Edward jobban tudta uralni az arcát, az ő szemei nem kerekedtek el annyira. De azért összenéztek, mielőtt válaszolt volna.
- Elutazott.
- Miattam? – kérdeztem, sejtve a választ.
- Szerintem tudod.
- De miért? Mit tettem? Miért utál?
- Sajnálom. Neked is megvannak a titkaid és nekünk is.
- De ez így nem fair! Te bármely óvatlan pillanatomban kiolvashatod a fejemből!
Erre nem mondott semmit. Tudta, hogy igazam van.
- Sajnálom. Majd megpróbálok nem odafigyelni rád.
- …s honnan tudhatom, hogy bízhatok benned?
- Sehonnan. De tudsz mást tenni?
Sóhajtottam egyet, majd kiszálltam az autóból. Követtek.
- Egyébként, ha szeretnéd, apánk tud neked igazolást írni. Orvos. Bevihetlek hozzá, ha gondolod.
- Kösz, nem kell. Megoldom.
- Hé, mondtam már, hogy nem akarunk elrabolni. Már megtettük volna, nem gondolod?
- Talán ez a csapda.
- Miért félsz ennyire? Miért akarnának téged elrabolni?
Nem válaszoltam, elmélyülten néztem a földet.
- Oké, értem. Nem az én dolgom. De attól még Carlisle igazolná neked…
- Ő is tud a beszélgetésről?
- Igen.
…szre se vettem, hogy időközben Emmett eltűnt. …s a piros sportkocsi is hiányzott a parkolóból. Nem is hallottam, mikor ment el… Hiába, márkás kocsi, semmi hangja.
- Elment.
- Megígérted, hogy nem nézel a fejembe, ha dúdolok!
- Nem kellett belenéznem! – védekezett. – Elég feltűnően fordultál hátra, nem gondolod?
- Talán.
- A bizalom, tudod…
- Ki kell érdemelni – szögeztem le. Többet nem hozta szóba. Tulajdonképpen ahhoz képest, hogy tegnap még halálfélelmem volt miatta, egész kellemesen elcsevegtem vele, mert eldöntöttük, hogy első órára már nem megyünk be.
- Min gondolkodsz?
- Mintha nem tudnád!
- Oké, akkor kérdezem másképp. Rád ijesztettünk?
- Hát, ö…
- Szóval igen. Ne haragudj, csak mindenképpen beszélni szerettem volna veled. …s tudtam, hogy ehhez Emmett a legjobb fegyver.
- Hát, nála hatékonyabbat nem is találhattál volna… Vagyis… mindegy!
- Jasper felkeltette az érdeklődésedet – ezt nem is kérdezte, inkább magának jelentette ki. Kuncogva.
- Hát, még nem sokan utaztak el csak azért, hogy ne legyenek a közelemben – mondtam elgondolkozva, majd föleszméltem. – De nem tudom, miért mondok el neked ennyi mindent!
Miért beszélgetek vele ilyen lazán?
- Ugyanezt kérdezgetem magamtól. Általában Bellán kívül senkivel nem beszélünk. Na tessék, már megint…
Erre elnevettem magam, és ő is csatlakozott. Engedtem a gondolatnak, hogy talán… talán barátra találtam, és talán nem lesz olyan iszonyú az ittlétem. Ez jóérzéssel töltött el. Elfeledtetve a tegnapi aggodalmam. Sőt, a fél órával ezelőtti aggodalmam…
- Mennünk kell! – mondtam, mikor meghallottam a csengőt. – Ö… Emmett most már vissza se jön?
- De, biztosan. Csak elment beszélni Carlisle-al.
- …rtem. Akkor én megyek is. Ú – rázkódtam meg. – Jefferson most nézett ki a teremből. Meglátott lógni, most már esélyem se lesz, hogy kedveljen.
- Nyugi! Az ajánlatom még mindig áll. Olyan dolgozatot fogysz írni, amilyet még soha senki. Bízz bennem – mosolygott. - A könyveket menzán odaadom, oké? Jó tanulást! Szia!
- Szia!
Körülbelül két percig álltam egyhelyben, és győzködtem magam, hogy nem csak álmodtam. Edward Cullennel beszélgettem. …s nem volt bunkó. Sőt, kimondottan kedves volt… Nagyokat pislogtam, majd egy aprócska pofont adtam magamnak, hogy végre észhez térjek. Még be kell érnem angolra…
Az óra annyiban különbözött a tegnapitól, hogy Rosalie nem méregetett dühösen, hanem inkább egyáltalán nem nézett rám. Emmett visszaért, de különösebben ő se méltatott figyelemre… De azt hiszem, ebbe nem fogok belehalni. Helyette sokkal jobban izgatott, hogy mire célzott Edward azzal hogy „tudsz rólunk” meg hogy „mik vagyunk”. Mégis mik? Démonok? Felhorkantottam az elképzelésre.
Elkezdtem felírni a füzetembe, miket tudok róluk. Szépek, ez elég feltűnő. De ebből aztán semmire nem jövök rá. Ettől még lehetnének átlagos iskola menői. Viszont Emmett nagyon kigyúrt, Edward gondolatolvasó, és Alice… Ő meg fura. De mind azok. Á, belefájdul a fejem! Nem áll össze a kép! Edward minden bizonnyal elszólta magát, de mit jelenthet, amit mondott? Csak ő gondolatolvasó… vagy nem? De, ebben biztos voltam…
Csengettek. Pompás. Ittlétem óta egyetlen órán se figyeltem. Hogy fogok beilleszkedni, ha sík hülye leszek?
Emmett kifelé menet rám villantotta tökéletes vigyorát. Nem igazán értettem, miért, de azért viszonoztam. Ami azért túlzás, mert az én mosolyom messze nem hasonlítható az övéhez, de nem is ez a lényeg. Még láttam, hogy Rosalie ezért egy szúrós pillantással jutalmazta, tehát nem mindenki kedvel. Sőt, igazából… Jasper elutazott, ki tudja hová, csak, hogy ne legyen a közelemben. Alice még egyszer nem jött a közelembe, Rosalie pedig utál, ez holtbiztos. Szóval összegezve sikerült szereznem egy vigyorgó srácot, akit a barátnője terrorban tart miattam, egy gondolatolvasót, aki előtt titkolóznom kell (nagyon nehéz!), és egy levakarhatatlan…
- Szia!
Emlegetett szamár…
- Szia! – köszöntem vissza unottan. Előbb-utóbb majdcsak felfogja…
- Hol voltál előző órán?
- Öh… nem éreztem jól magam.
- …s mit csináltatok Cullennel?
- Csak kikísért, hogy kiszellőztessem a fejem – vontam meg a vállam.
- Aha. …s hogy állsz a Jefferson-féle házidogával?
- ”, Edward megígérte, hogy hoz nekem könyveket, szóval, azt hiszem, megoldom!
- Cullen? – vonta fel a szemöldökét. Vicces, de most tuti azt hiszi, van köztünk valami…
- Miért nem tudod a keresztnevén szólítani?
- Nem tudom. Csak megszokás. Tudod, ők a Cullenek.
Naná, hogy tudom! - nevettem magamban. Együtt indultunk el menzára. Ma már muszáj lesz mellette ülnöm – sóhajtottam a gondolatra. Nem is igazán a srác miatt, hanem, mert ennyire önző vagyok. Biztosan én sem vagyok egy álom, ő mégis kedves hozzám. De egyszerűen a természetemben van, hogy ellökök magamtól mindenkit. Közben viszont vágyom rá, hogy legyen velem valaki. Ennek így nem sok értelme van. Eddig egyedül a nagybátyám bírta ki mellettem. Talán ha még öregszem pár évet, hozzá mehetnék feleségül… Tyler hirtelen megállt, én meg nekimentem, mire kiborult a kólám. Szerencsére nem lettem olyan.
- Mi van? – kiabáltam rá idegesen, gondosan eltartva magamtól a tálcát, amiről csöpögött az ital.
- Ö… arra gondoltam… nem ülnél ma velem?
- De, azért jöttünk együtt! – mondtam türelmetlenül. – …s le is ülhetnénk még ma, ha továbbindulnál!
- Nem, úgy értettem… izé, érted! Kettesben!
Erre hozzávágtam a tálcám. Nem direkt. Tényleg. Tök véletlen. Megijesztett, amit mondott, mire a tálcám megbillent, és majdnem rám borult róla a lé. Ehelyett viszont szegény srácon landolt…
- Ne haragudj! – kaptam oda gyorsan. – Esküszöm, nem direkt volt! – szabadkoztam.
Természetesen mindenki észrevette, és nevetni kezdett. Tyler nem szólt semmit, csak ellökte a kezem, és kiment mellettem. Borzalmasan éreztem magam… Utána akartam menni, de nem találtam sehol. Gyanítottam, hogy valamelyik WC-ben lehet, de legalább öt van az egész suliban. …s egyébként se mehetek be a fiúkéba! Jobb ötlet híján elkezdtem keresni a biológiatermet. Nem volt nehéz megtalálni, már egész jól kiismertem magam a térképen; hála Tylernek.
Bár eddig végig azon mesterkedtem, hogy lerázzam, most mégis rosszul éreztem magam. Bizonyára megbántottam, de ezt nem akartam. Ő csak kedves akart lenni, sőt, be akart próbálkozni. Nem a legudvariasabb módon kosaraztam ki… A terem üres volt, csak a tanár ült benn. Ahogy beléptem, felnézett a papírokból.
- Segíthetek?
- Maga Mr. Banner? – kérdeztem udvarias hangon. Elmosolyodott.
- Igen. Bizonyára Miss Evans.
Bólintottam.
- Rendben! – felállt, és a szekrényről levett egy poros, régi könyvet. – Sajnos csak iskolai könyvet tudok adni, remélem nincs kifogása.
- Dehogy! Tökéletes lesz – mosolyogtam, és elvettem.
- Nos, mivel már nincs több üres hely a teremben, fogjon egy széket a terem végéből, és csatlakozzon valamelyik csapathoz.
Zavartan néztem körbe. Oké, senkit nem ismerek, de a terem tök üres volt! Látatlanban nehéz megmondani, kihez akarok csatlakozni… A tanár felismerte a kifejezést az arcomon…
- Mennyire jártas a biológiában?
- Hát…
- Rendben, akkor üljön ide a második padhoz. Ők a legjobb páros a csoportban.
Bólintottam, és a terem végéből odavonszoltam egy széket a pad és az ablak közé. Előszedtem a füzetem és a tolltartóm, és kiraktam az „újonnan” kapott könyvem mellé. Megszólalt a csengő, és szépen lassan elkezdtek beszállingózni a diákok. Próbáltam nem tudomást szerezni róla, hogy mindenki megbámul, sőt, néhányan még nevettek is, hogy nem jutott nekem pad. Hú, de humoros…
Aztán megfagytam. Edward és Bella közelítettek a pad felé. Kérdőn néztek rám…
- Ti ültök itt? – kérdeztem kétségbeesetten. Egyetlen Cullen-mentes órám sincs!
Súgó